Rideg elutasítás

 

A szombat reggel visszafojtott neszekkel álmosan ébresztette a várost, engedte aludni a későn kelőket. Sára behunyt szemmel a délutánon gondolkodott, amikor elindul majd a börtönbe. Róza kinevette amikor elszólta magát, hogy rossz előérzete van. Szerint feleslegesen majrézik.

– Kisanyám, hidd el a fazon örülni fog, hogy foglalkozol az utódaival. Nem normális, ha másként látja. Mert ha igen, akkor nem komplett szegény!

Hamar elment a kedve a lustálkodástól, felkelt, megpróbált értelmes elfoglaltságot keresni magának, hogy gyorsabban teljen az idő. Érthetetlen feszültség uralkodott el rajta, megpróbált kiigazodni önmagán, mi váltotta ki nála: az hogy el kell mennie egy börtönbe, vagy csak egyszerűen a férfi, akihez az első találkozásuk óta megmagyarázhatatlan érdeklődés fűzi? Próbálta előre hozni gondolatban a találkozást, próbálta elképzelni mire számíthat. Elbizonytalanodott újra, mint mindig, ha Benjáminról volt szó. Később már attól is ideges lett, hogy milyen ruhát vegyen fel, egyáltalán mi illik, ha börtönbe megy látogatni. Tudta, hogy nem a ruha miatt ideges, hanem Benjámin miatt. Attól, hogy egyáltalán mit mond majd neki? Hisz úgy váltak el, hogy az életben soha nem találkoznak többé. Egyértelmű volt, ahogy a férfi búcsúzott tőle. "– Felejtsen el örökre! " Csak az akkori érdekeit kellett kiszolgálnia, hazugságra kényszerítette, ez az igazság – gondolta újra át mérgesen.

A logikus gondolkodását keresztül húzta minduntalan Karola, akinek fogadalmat tett a halálos ágyánál, ha meghal, vigyáz a két kislányára. – Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz, mint a többinek. Abbahagyta a ruhaválogatást, felvette a kedvenc farmerját a bokacsizmával, és a prémgalléros bőrdzsekivel. – Semmi flanc, nem színházba megyek!

Mikor odaért a börtön elé és sikerült parkolóhelyet találnia, már többen várakoztak a főbejárat előtt. Beállt ő is a sorba. Néhányan végig méregették, de nem találták furcsának a megjelenését, mert közömbösen tovább folytatták a beszélgetést, amit félbe hagytak. Csak reménykedett, hogy hamarosan nyitják az ajtót, kezdett fázni a vékony dzsekiben. A háta mögött a sor egyre nőtt, a hangzavar is fokozódott. Mögötte csoportba összeverődött romák vitatkoztak, mennyire igazságtalan és korrupt a bíróság. Nagy nehezen kibogozta, hogy egy Kóbi nevű cigány a szenvedő alany, róla beszéltek, szegényre harminc évet sóztak, állítólag igazságtalanul.

Végre kinyitották a nagy ajtót, a várakozók elcsendesedtek. Illedelmesen sorakoztak befelé. Sára nézte a börtön látogatásra érkezett furcsa társaságot, a flancos dámák mellett ácsorgó kopott fáradt szemű nőket, akik karon ülő gyermeket is vittek magukkal. Fiatalok, öregek vegyesen, bizonyára édesanyák vagy feleségek várták izgatottan a találkozást. De látott köztük férfiakat is, többnyire cigányokat, de akadt pár ízlésesen felöltözött fiatalember is. Az első irodát ismerte, de most a sor csigalassúsággal másfelé haladt.

– Mi történt? – kérdezte meg a mellette sétálgató nőt, aki egy kislány kezét szorongatta.

– Nincs semmi baj, csak lassú a vizsgálat.

– Milyen vizsgálat? – hüledezett Sára.

– Most van először? Én már öt éve járok. Mindig át kell menni a fémdetektoros kapun, de előtte kipakoltatnak mindent, ami nálunk van. A zsebekből is, még a fémcsatos övet is le kell venni. Átvilágítják a táskát is. Egyébként azt elzárják, míg bent leszünk, egy szekrénybe. Mindenkinek kiadnak egy szabályzatot, miheztartás végett. Jobb, ha tudja, itt nincs hamikázás, puszilkodás. Tiltja az etikett.

– Értem. Köszönöm! – Ki akar itt puszilkodni? – gondolta idegesen, hisz egyre közelebb került ahhoz a perchez, hogy újra találkozik Benjáminnal.

Mikor sorra került, őt is megmotozták. Nagyon kellemetlennek érezte és a személyiségi jogait sértette, hogy elvették tőle a telefonját és az óráját.

A terembe ahová beengedték kapcsolattartásra volt kialakítva. Keskeny, hosszú asztalok sorakoztak körben, mindkét oldalán székekkel. A kapcsolattartásra érkezőket az asztalok belső oldalához ültették, háttal a falnak. Neki is megmutatták melyik asztalhoz ülhet. Egy őr ellenőrizni kezdte a kapcsolattartási engedélyeket. Sorba jöttek később az elítéltek. Sára, hogy a feszültségét legyűrje magában, figyelmét a mellette lévő asztaltársaságra összpontosította. Nem vette észre, hogy Benjámint bekísérték. Ott állt pár méterre tőle és őt nézte. A férfi tudta, hogy Sára megy hozzá látogatni, hisz előtte való napokban alá kellett írnia, hogy fogadja a látogatását. Mikor meglátta a papíron a nevét elnevette magát, és gúnyosan félretolta az iratot.

– Nem hívta ide senki! – nézett a nevelőtisztre. A keze még a félretolt papíron nyugodott akkor is, mikor a nevelőtiszt értetlenül ránézett.

– Látogatni akarja magát, nem értem, hisz ő a gyermekei gondviselője.

– Hazugság! – de önkéntelenül visszahúzta az iratot – Jól van, megkérdezem tőle, miért hazudik? – és aláírta a papírt.

Most ott állt és nézte a lányt, aki elmélyülten figyelte a szomszédos asztalnál ülőket. Igaziból még sose nézte meg úgy, mint most, hidegvérrel, teljes nyugalommal. Eddig, ha találkoztak mindig érzelmi viharban élt, felfokozott tudatállapotban, semmit se valóságosan reagált le. Sára is úgy élt a képzeletében, mint egy alakváltó, aki néha gonosz lidérc néha jóságos tündér. Így jelent meg az álmaiban is, volt, amikor hideg verítékben úszott, ha lidércként ráült a lelkére, gyűlölte őt, de volt mikor pont az ellenkezőjét testesítette meg, jóságosan fogta a kezét, hogy kiviszi abból a sötét világból, ahová került. Illúziók és álmok, amiknek semmi köze a valósághoz, soha nem is lesz, törvényszerűen nem lehet. Ezt a nőt, ha látja, mint most is, újra szenved, mert az emlékeit hozta el magával, amiktől nem kap levegőt, mert úgy érzi, megáll a szíve. Felejteni akar, nem emlékezni!

Sára végre megpillantotta Benjámint. Amikor összetalálkozott a tekintetük, férfi arcán nem látott semmi változást, se meglepetést se érdeklődést. A férfi hanyag testtartással elindult feléje, mikor odaért hozzá, leült vele szemben. Szúrós, hideg pillantással nézte kis ideig, majd szenvtelen hangon megkérdezte:

– Mit keres itt, nincs jobb időtöltése?

Sára számított az elutasító magatartásra, de ez a ridegség mégis nagyon szíven ütötte. Benjámin arca fáradt volt, de már nem azt az összetört sápadt arcot látta, ami a temetés óta megmaradt benne. Látszott a férfin, hogy sok időt töltött szabad levegőn, az arca szél cserzett lett, arcvonásai mélyültek, ami miatt idősebbnek nézett ki. A sötétbarna szemekben nem fedezett fel egy fikarcnyi érdeklődést sem, csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott belőle.

– Volna, éppen jobb dolgom is, el híheti, de úgy gondoltam, jobb személyesen megbeszélni, ami miatt most itt vagyok. Van egy fontos közös ügyünk, amihez kellene az aláírása.

– Ne vicceljen, nekünk közös ügyünk? Milyen aláírásról beszél? Kinek számít egyáltalán, hogy aláírok- e bármit? – húzta gúnyos mosolyra a száját Benjámin.

– A két kislányának gondolom, számít. Végül mégis úgy döntöttem, magamhoz veszem őket, míg innen kikerül... – szedte össze magát Sára és egy szuszra kimondta, miért ül most ott a férfival szemben.

Benjáminon látszott, hogy a válasz meglepte.

– Akkor nem hazugságot írt mikor gondviselőnek adta ki magát? Megmondtam akkor... emlékszik? Hogy továbbiakban felejtsen el bennünket, a gyerekeket is. Ha nem volt elég világos, most elismétlem újból. Szórakoztassa magát valami mással... miért nem tud leállni?

Sára érezte, hogy a sírás kerülgeti, szerencsére erősebbé vált benne a tehetetlenségtől a méreg, felemelte a hangját.

– Megmondaná, miért játssza itt a fejét? De tud ítélkezni, törvénykezni! A gyerekei meg kint vannak életveszélyben, tele vannak bizonytalansággal. Megszöknek, gyújtogatnak, sírnak. Mert nincs, aki odafigyeljen rájuk. Mert az észt osztó apjuk bent csücsül a börtönben! De nagyra van magával, nincs a helyzet magaslatán... talán sohasem volt! Ha ott lett volna, nem hagyja magára a gyerekeit! Milyen apa az ilyen?! Igen, mondta, hogy vége... csak Karola... , akit ha magán múlik, úgy temetnek el, mint egy gazdátlan kutyát... a nyomomban jár szegény nyughatatlan lelke... – halkult el a hangja a mondat végére, és lehajtotta a fejét, remélte, hogy a férfi nem fogta fel az értelmét annak, ami kicsúszott a száján. – Mindegy, nem vártam, hogy a nyakamba borul érte. Az lett, amit vártam, amire számítottam!

– Akkor jól számított. Ennyi? Vagy van még valami? – válaszolt egykedvűen Benjámin és felállt, hogy jelezze a részéről vége a beszélgetésnek.

– Ennyi. Ha megjön a józan esze, le van adva a telefonszámom, még kereshet... – állt fel Sára is az asztal mellől.

Benjámin szótlanul nézte pár pillanatig Sára törékeny alakját, majd ugyanolyan lekezelő hangnemben válaszolt az ajánlatra.

– Nincs min gondolkodnom... Ön az életét nem áldozhatja fel az én tönkrement életem miatt. Külön utakon járunk, megmondtam, emlékszik? Felejtsen el bennünket végre, nincs egymáshoz semmi közünk. Ezt a nagy szociális érzékenységét, ami magában tombol, zúdítsa másra. Ne játssza el itt nekem a megmentőt, nem kérte rá senki. Én biztos nem. A feleségem meg... ő meghalt... és mi attól a perctől nem ismerjük egymást. Értve vagyok?

Álltak egymással szemben az asztal két oldalán. Sára szempilláján megjelent egy könnycsepp, de nem szólt már a férfihoz, nem értette, hogy lehet valaki ilyen könyörtelen. Arra gondolt, talán ő benne van a hiba, talán gyűlöli a személyiségét, ezért látni sem akarja. Benjámin közömbös arccal állta Sára tekintetét, látta, hogy furcsán változik a fény Sára szemében, de nem vette észre a könnyeit. Önmagával volt elfoglalva, nehezen tartotta fent a látszatot, hogy nem örül a lánynak. A lelke mélyén örült neki, mégis arra vágyott, hogy menjen el, legyen rá dühös, utálja meg, csak ne sajnálja! Abból nem kér. – Tűnj már el, az életemből! – sugallta felé gondolatban – Fordulj el, és ne nézz hátra sem!

Az őr Benjámin mellé lépett.

­– Hagyja el a kapcsolattartási helyet, jöjjön!

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

A tanárnak feltűnt, hogy mennyire megváltozott Benjámin. A mosodában, ahol addig munka közben folyton diskuráltak az élet dolgairól, egyoldalú társalgás alakult ki. Benjámin szótlanná vált, hallgatta ugyan türelmesen a tanárt, de semmiről sem alkotott véleményt.

– Mi történt veled, beteg vagy? Furcsán viselkedsz.

– Nincs semmi bajom – jött a kurta válasz és dolgozott tovább, mint egy robot.

– Na, ne etess, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el nekem mi bánt, könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjamin felnézett a tanárra, egy darabig gondolkodott, végül vontatottan megszólalt.

– ...Azon gondolkodtam az utóbbi időben, hogy... milyen nagy senki vagyok. Mondjuk, kiengednek innen pár év múlva. Kimegyek a nagy semmibe. Érti? Kimegy egy senki egy nagy semmibe! Ott állok majd az utca közepén, se otthonom, se családom, se egy fedél, ahol lehajthatom a fejem. Ha munkát keresek, úgy néznek rám majd, mint egy leprásra, mert börtönviselt vagyok. Tehát munkám se lesz. Ki ad bizalmi munkát egy sittesnek? Szakadna le az a magasságos ég, az egész nyomorult életre! Értve vagyok?! Csak ez a kis semmiség nyomaszt, nincs más.

A tanár bólintott.

– Így van, ahogy mondtad. Te tényleg egy nagy senki vagy, ha csak ennyire értékeled magad.

– Ha lehet, most kíméljen meg, nem érdekel az elvont okfejtése az emberi nagyságomról. Nevetséges ebben a helyzetben, maga is tudja. De köszönöm, hogy meghallgatott! – válaszolt gúnyosan a tanárnak.

– Nem vitatkozom veled, főként nincs kedvem meggyőzni, de annyit még hozzáfűznék ha nem haragszol, hogy a te problémád nem egyedi probléma, nehogy azt hidd.

Benjamin most mégis érdeklődve nézett a tanárra, aki észrevette a figyelmét, és gyorsan folytatta az eszmefuttatását.

– Tudod, az a baj a mostani világgal, hogy nincs az embereknek kapaszkodója. Az igazi hit, ami régen volt, a múlté, nem létezik. Amiért érdemes élni, arról nem ejtettél szót, legalábbis nem éreztem ki a szavaidból.

– Pedig mindent elmondtam. Nem létezik más.

– Nem hallottam azt a vágyad, hogy boldog akarsz lenni, hogy szeretetre vágysz.

Benjamin felegyenesedett és hideg tekintettel a tanár szemébe nézett.

– Én már örökre boldogtalan maradok, úgyhogy nincs értelme a szájtépésnek!

– Már megint butaságot beszélsz... a boldogságot nem is fogod meglelni soha, ha csak az anyagi javak hiányán jajongsz. Csak akkor találod meg, ha szeretve érzed magad, és ha szereted önmagadat. Ki volt az a csinos kishölgy a kapcsolattartásin? – tette fel a tanár váratlanul a kérdést.

– Az a hölgy volt itt, akiről meséltem. Magához akarja venni a lányaimat. Sajnálatból, vagy ki tudja, lehet csak feltűnési viszketegségben szenved. Nem tudok rajta eligazodni, hogy mi hajtja, nem tud kilépni az életemből.

– Biztos, hogy annyira akarod, hogy kilépjen? Régen tudom, hogy nem közömbös számodra.

– Az előbb mondtam, hogy ha innen kimegyek, nem lesz semmim, egy senki leszek. Majd ott alázkodjak előtte, köszöntgessem a jóságát? Mert biztos, hogy az lenne, nem akarom átélni.

– Hát ez a baj, a férfibüszkeséged nem engedi, nem tud meghajolni. Mi történik, ha átéled? Mi történik, ha alázattal megköszönöd, amit érted és a lányaidért tesz? Nem fogod majd magad jól érezni a bőrödben? Értem. Sértené a férfibüszkeségedet. Mire fel, megmondanád? Ép ész érvet tudsz felsorakoztatni, vagy semmit!? – emelte fel a hangját a tanár – Te itt nyalogatod a sebeid, itt rohadsz a börtönben, míg ő kint a való életben próbálja helyetted is helyére tenni azt, amit rohadtul elszúrtál a saját életedben! Mondhatnám csúnyábban, de nem az a célom, hogy sértegesselek. És te csak ennyit fogsz fel belőle, hogy ő megaláz a segítő szándékával? Mondtam már ezerszer, önmagad élete, nem a más élete, az a tied! A lányaid élete nem a te életed! Az csak az övéké, és most kaptak rá egy esélyt, hogy elkezdjék élni a saját életüket valaki mellett, aki odafigyel rájuk.

– Azért, jött, hogy aláírjak egy beleegyezést...

– Aláírtad?

– Nem. Nem írtam alá... elküldtem, ... elég csúnyán. – Benjaminon látszott, hogy a barátja minden szava szíven találta – Igaza van, jól elszúrtam mindent – vallotta be végül őszintén.

Egy darabig némán dolgoztak. A tanárt elkeserítette, hogy csalódott a fiatal barátjában. Erősebbnek, jellemesebbnek gondolta. De most teljesen megváltozott a véleménye. Mégse bántotta meg egy szóval sem.

Csak a munka végeztével szólt oda halkan a férfinak.

– Gondolkodj el rajta, hogyan tudnád elrendezni a hölggyel a nézeteltérésed. A gyerekeid mindenhogy elviszik onnan máshová, akkor már inkább hozzá, ne egy vadidegenhez.

– Őt se ismerem. Igazából semmit nem tudok róla. Úgyhogy számomra ő is idegen – válaszolt egykedvűen Benjamin.

– Azért gondold át még egyszer. Ha nem ismered, akkor pláne nem ítélkezhetsz felette.

– Ez igaz.

– Én láttam őt akkor, helyes, szimpatikus kishölgy. Talán az Isten küldte az utadba, te meg mindenáron menekülsz előle.

– Innen ugyan hova tudok menekülni? – nevetett fel gúnyosan Benjámin.

– Nem fizikai menekülésre gondoltam, te is tudod. A lelkedet zártad el előle. Ha nyitottabb lennél feléje, megismerhetnéd az ő lelkét is. Választ kapnál a kérdésekre, amik miatt kétségeid vannak. Ilyen egyszerű az egész.

A tanár nem tudhatta, hogy Benjamin előtt folyton ott van Sára arca, az a kép, ahogy a méregtől összeszorította ajkait és zöldeskék szemeivel könyörögve nézi. Lassan letisztultak benne az érzelmek, már nem volt benne annyi indulat, mint közvetlen a találkozásukkor. Megpróbálta Sárát más szemszögből érteni, ami nem ment könnyen, hisz nem tudta hol a helye a nőnek az életében. Elővillantak újra a régi találkozásaik, a bankban, a kórház folyosóján, Karola halottas ágya mellől. Nem értette, hogyan vonzotta be Karola, Sárát az életükbe ilyen elemi erővel, hogy nem tud szabadulni belőle. Vagy nem is akar? Kezdett a kíváncsisága felerősödni, szerette volna tudni miért ilyen állhatatos és kitartó. Úgy gondolta semmi köze nem lehet semmihez, csak a gyerekek miatt történik minden. De legbelül, ha rágondolt, vágyott arra, hogy bárcsak tévedne.

Egy nappal később a nevelőtiszt egy iratot tolt elébe, hogy ideje lenne aláírnia. Nézte az iratot és rájött, hogy ugyanaz, ami Sáránál volt a látogatáskor.

– Mi ez? – adta az ártatlant.

– Még a kapcsolattartáskor a látogatója, azt kérte, egy pár nap múlva próbáljuk magával aláíratni, mert akkor állítólag nem volt beszámítható állapotban. Mi történt?

– Semmi különös. Félreértettem pár dolgot. – mondta megkönnyebbülten és aláírás után visszaadta a nevelőtisztnek az iratot.

– Köszönöm. Ez a hölgy neveli kint ezután a lányaimat, ha minden igaz.

– Ez jó hír – mosolygott a nevelőtiszt.