A mesék mindig jól végződnek

 

Teltek a napok, és Sára hiába várta esténként, hogy a megszokott időben felhívja a férfi a börtönből. A telefon néma maradt. A kapcsolattartás idejéről megkapta a levelet. Az otthonvezetőt értesítette, hogy mennek a lányokkal a börtönbe az apukához.

Nem felejtkezett el az otthoniakról sem, sűrűn felhívta az anyját, ilyenkor érdeklődött Amira felől is. 

– Voltak kint a hivatalból, megbeszéltük, hogy maradhat a kicsi. Olyan sovány szegény, hogy egy kis szél is elfújná. Ők is tudják, hogy itt van a legjobb helyen – nyugtatta meg az anyja a legutolsó telefonbeszélgetésükkor.

Sárát bántotta folyamatosan, hogy a sok munka mellett még egy beteg gyermekről is gondoskodnia kell a két asszonynak. Azt is tudta, mire végleg hazajut hozzájuk, az az idő csigalassúsággal fog eltelni, még akkor is, ha neki egyik program éri a másikat a városban. A záróvizsga február közepén volt esedékes a gyermekvédelemnél, a munkahelyén már a felmondási idejét töltötte.

Hétvégén a lányokhoz ment az átmeneti otthonba. 

Valami oknál fogva a soron lévő látogatásnál már a társalgóban várták a lányok. Messziről észrevette, hogy valami nincs rendben velük. A köszöntés is csak protokoll volt, semmi nagy ujjongás, mint azelőtt.

– Mi történt kislányok, remélem, nem vagytok betegek?

– Elmondjuk, nyugodj meg! – fogta meg indulásra készen a kezét Zsuzska.

Kint sétáltak a lefagyott havas sétányon, mikor Mónika minden kertelés nélkül kimondta, ami bántotta.

– Mondd meg nekem, hogy azért nem kedveled Flórit, azért mert cigány?

– Honnan veszel ilyen sületlenséget?

– Megint veszekszik Zita – kezdte a fecsegést Zsuzska. – Azt kiabálta, hogy ne szóljunk hozzá egyáltalán.

– Hozzá se, meg Flórihoz se, mert ők büdös cigányok! Hogy te is csak sajnálatból vitted őket karácsonyozni – egészítette ki Mónika a húgát.

Sára nem válaszolt. Nem is tudta mit mondjon. Az igazat? Hisz az igazság tényleg az, amit Zita kiabált. Sajnálatból vitte el őket karácsonyozni. A többiről meg még nem akart beszélni.

– Félre érti Zita, ezt így nem szabadna mondania. Egy gyermek mindegy milyen, meg honnan származik. Gyermek és kész! A felnőttek gondoskodnak minden gyermekről. Így van elrendezve az életben. Itt van például Amira, még magyarul se tud, mégis mindenki gondját viseli.

– Ez igaz, és szeretjük is.

– Mi van még ezen felül lányok?

– Tudod, mindennap elmegy Flóri, hogy megy iskolába – mondta csendben Mónika.

– Annak örülök.

– Csak megtudta Böbe néni, hogy nem megy be az iskolába, hiába oda indult.

– Szerinted hol van egész nap?

– Ebédelni visszajön, de nem beszélget velünk. Zita azért dühös, hogy nagyon megváltozott Flóri vele is – kotyogott Zsuzska újra, ki ne maradjon a történetből.

– Jól van, majd meglátjuk, mit tehetek érte! – nyugtatta meg a két kislányt Sára – Van egy jó hírem, jövő héten nem a cukrászdába töltjük a találkozót. Meglátogatjuk az apukátokat.

Zsuzska kikerekítette a szemét – Bemegyünk a börtönbe?

– Igen. Bemegyünk, látogatunk, aztán kijövünk – nevetett fel Sára. Közben összeszorult a gyomra: – Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne az a találkozás.

Ott ültek a megszokott helyükön, már előttük volt a narancslé és a süti, mikor Sára telefonja zenélni kezdett a táskájában. Mire sikerült előkotorni, már nem tudta felvenni. Ideges lett, mert látta, hogy a férfi próbálta hívni. Ki tette a telefont maga elé, bízott benne, hogy megpróbálja még egyszer. Kis idő múlva újra hívása lett, most már bele tudott szólni a készülékbe.

– Itt vagyok! – mondta még mindig idegesen.

– Megint rosszkor hívom? Ez az én formám, bocsánat – hallotta Benjámin színtelen hangját.

– Nem, nem... ne tegye le! Jókor hív, itt vannak a lányok velem. Most beszéltük meg, hogy jövő héten megyünk látogatóba.

– Apu, apu! – hadonászott Zsuzska. Sára kényszeredetten átadta a telefont.

– Szia apu! Hogy vagy? Mi most itt krémest eszünk, és beszélgetünk rólad meg másról! – adott neki kimerítő felvilágosítást Zsuzska.

Míg tartott az élménybeszámoló Sára elgondolkodva eszegette a sütijét. Sírni szeretett volna, annyira dühös volt a férfira, aki napokig nem hívta fel, arra gondolt, most is csak azért telefonál, mert tudja, hogy együtt van a lányaival. Annyira elmerült az önsajnálatában, hogy nem vette észre Zsuzska kis kezét, amiben ott volt a telefon, pedig elég feltűnően hadonászott az orra előtt.

– Angyal, figyelj már egy kicsit ide, hallgass bele! – szólt rá a kislány.

– Hallgatom – mondta Sára kicsit tétován, mikor átvette a telefont.

– Akkor találkozunk a jövő héten – hallotta a szomorú férfihangot. – Viszontlátásra Sára!

Ránézett értetlenül Mónikára és Zsuzskára.

– Mi a fészkes...? – de nem mondta tovább, pedig jó lett volna valami nagyon csúnyát mondani, visszafogta magát a gyerekek előtt, helyette bedobta a telefonját a táska legaljára.

Lassan bandukoltak visszafelé az úton, várta, hogy elmúljon a méreg belőle, szégyellte magát, hogy nem tud úrrá lenni az érzésein.

Mit gondolhat róla Benjámin, azt hiszi bizonyára, hogy csak egy elkényeztetett városi nőcske. De hát hiheti, hisz játssza a fejét egyfolytában, na meg hallgat Róza süket tanácsaira. Nem úgy néz ki, hogy az övé a pálya. Teljesen egyértelmű, hogy Benjámin az irányító, nem ő.

Lenézett a kislányokra, akik belekapaszkodtak kétoldalt a biztonságot nyújtó kezébe. Zsuzska fontoskodott, mint mindig, szabadon lévő karjával hadonászott, gesztikulált, úgy mondta a mondókáját. Hirtelen megállt, felnézett Sárára.

– Tudtad, hogy Flóri megígérte, hogy megtanít engem lovagolni?

– Nocsak. Úgy tudom, még ő se tud.

– De ha megtanulja, utána.

– Akkor lehet, hogy meg tud tanítani.

– Meg aput is megtanítja... ha majd felszabadítják a börtönből, nemsokára.

– Lehet, de erőszakkal nem lehet senkit megtanítani, csak ha akarja.

– Apu akarja, már megmondta.

– Mikor?

– Most. Kérdezte, hogy nagyon haragszol- e rá?

– Na, ne beszélj mellé Zsuzska, ő haragszik rám. Egy félreértés miatt.

– Mit értett félre apu? – kapcsolódott a beszélgetésbe Mónika.

– Igazán nem fontos, nem is kéne róla beszélnünk. Csak egy butaság. Azt mondtam neki, hogy a barátomnál vagyok, mikor telefonált, pedig csak Rózánál voltam.

– Csak ennyiért? Mond meg neki, hogy jáccásiból mondtad, nem volt valóságos! – méltatlankodott Zsuzska – Anyu is mondta régen, apu mindjárt minden butaságon megsértődékenyedik.

Mikor bekísérte a lányokat, bekopogott az iroda ajtaján, hogy szóljon az érkezésükről. Furcsának találta, hogy szombat ellenére ott volt az otthonvezető. Mikor az meglátta Sárát az ajtóban, intett, hogy várjon egy kicsit. Éppen telefonált.

– Menjetek csak fel, valamit még meg kell beszélnünk Marika nénivel.

Adok-kapok puszik után szó nélkül felviharzott a két kislány az emeletre. Sára leült a váróban lévő székre, a kabátját se vetette le. Fáradt volt és feszült. Mindig akkor érezte a benne lévő feszültséget ilyen intenzíven, ha valami rossz történt körülötte. Az otthonvezető kiszólt az ajtón.

– Jó, hogy itt van. Ez a szerencsétlen gyerek...– ült le sóhajtva, Sárával szemben.

– Kiről beszél?

– Hát Flóriról, ki másról. Megint megszökött. A rendőrséget hívtam az imént.

– Mikor ment el?

– Zita azt mondja, reggeli után. Az a lány is... tudott róla, mégse szólt. Amúgy a kérelmét elfogadta az Igazgatóság, vihetné őket, csak egy elhelyezési tárgyalás hiányzik hozzá. Itt van a jóváhagyás. Tessék! – és átnyújtott egy gépelt iratot Sárának – Még gyorsan is döntöttek, persze megértem. Hányódnak a gyerekek.

Sára figyelmesen elolvasta az iratot, amiben fehéren feketén ott állt, hogy a két gyermek nála történő elhelyezéséhez hozzájárulnak, nem találtak semmilyen kizáró akadályt.

– Ez az enyém?

– Persze, elteheti. Lesz még dokumentum bőven a kihelyezésről. Egy dossziéra való.

– Beszélhetek Zitával?

– Igen, ha valami hír lesz a gyerekről, azonnal értesítem.

– Köszönöm. Akkor kint megvárom a kislányt.

Nem sokáig kellett várnia, Zita lomha járással lehajtott fejjel bandukolt lefelé a lépcsőn. Megmondták neki, hogy ki akar vele beszélni, azt is sejtette, hogy nem róla, hanem Flóriról lesz szó. Nem ment oda Sárához, leült a lépcső utolsó fokára.

– Szia! Hogy érzed magad?

– Elvagyok – jött a nyegle válasz.

– A lányok mesélték, hogy veszekszel sokat. Mi a baj?

– A rosseb tudja. Semmi. Ilyen a hangulatom, mi ebben a furcsa?

– Haragszol rájuk, vagy rám valamiért?

– Haggyon má' Sára néni, úgyis tudom, hogy nem komolyan érdekli! Flóri is ezért lépett le.

– Ezért? Miért?

– Na, ne égessen mán annyira, nem vagyunk mi hülyék... de mondtam neki, ne vegye a szívére, ne képzelegjen.

– Nem értelek Zita, miről beszélsz?

– Mit nem... hah... egyszerű pedig. Hogy mi itt ülünk a kóterba, a szőkék meg cukrászdába. Pont elég ennyi magyarázat.

– Igazad van. Ma beszélgettünk rólatok mikor cukrászdába mentünk. Tudod, nekik se tudtam mit mondani, pedig kérdőre vontak. Azt kérdezték miért nem kedvellek benneteket... azért talán, mert cigányok vagytok, vagy másért? Ha tudtam volna erről a határozatról, ma már velünk lehettetek volna a cukrászdában. De nekem is csak most adták ide.

Sára kivette a táskájából az iratot, nyújtotta Zita felé.

– Papír – csapta hátra fekete haját Zita, de furdalta a kíváncsiság, nagyon nézte mi van Sára kezében.

– Tudsz olvasni, gondolom.

– Hát, ja. Jó kérdés.

– Olvasd el!

Sára felállt odaült Zita mellé a lépcsőre. A folyosón kísérteties volt a csend, csak néha hallatszott ki edénycsörgés a konyhából. Ott már javában készült a vacsora. Oda adta az iratot Zitának, míg az bogozta a tartalmát, oldalról figyelte a lányt. Aztán átölelte a vállát, magához húzta, mert már sokallta az időt, amit Zita a pársor írásra pazarolt.

– Na, mi van benne? – kérdezte, mint aki nem ismeri a tartalmát.

– Az, hogy kivisz bennünket innen – mondta félszegen és felnézett Sárára, de már nem ugyanaz a lány volt, aki az előbb biggyesztette a száját. Ragyogott a barna szeme, mint a drágagyöngy.

– Pedig cigányok vagyunk – súgta halkan. – Ezt a nem normálist meg hol töri a nyavalya? Ugye megkeresi Sára néni? – próbálta leplezni felháborodással az érzéseit Zita. 

Sára nem törte meg a varázst, mosolyogva simogatta a sötétbarna hajzuhatagot, ami szétterült a mellén, ahogy Zita átölelte és hozzábújt.

– Persze, nyugodjál meg, előkerül. Ne haragudj, de nem szólhattam hamarabb, még a lányok se tudták, mire döntöttem. Még akkor beadtam az igényemet mikor hazaértünk a vidéki vakációból, de várnom kellett a válaszra. Tudod, az előírásokat be kell tartani mindig. Nem akartalak benneteket hitegetni, csak azért nem szóltam.

Azt már nem mondta meg neki, amit magában gondolt – Hé, Zita, nem vagyok angyal, nem látok el a világ másik felére, a falon se tudok átközlekedni, ezt csak Zsuzska hiszi rólam... hadd higgye Zita még egy kicsit, hogy mesében él, a mesék pedig mindig jól végződnek. Hadd higgye azt, hogy ő most itt kisétál az épületből és azonnal megtalálja Flórit.

....................... bezárt ajtók

Flóri reménykedve várta a hétvégét. Reménykedett abban, hogy beszól egyszer csak Angéla néni vagy Böbe néni az ajtón, és azt mondja: – Ejnye Flórikám, téged meg lent vár Sára néni, nem illik megvárakoztatni. Igyekezz már te gyerek!

Beszélgettek Zitával sokat, de Zita nagyon negatívan állt mindenhez.

– Mit álmodozol, nem visz ki bennünket, mennyé' a fődön ne a levegőbe. Akkor nem esel nagyot.

Mikor visszaértek a vidéki utazásról, mesélt esténként a többieknek, arról, hogy milyen szép minden, ahol voltak, de leginkább a lovakról mesélt sokat. Tetszett neki, hogy irigykedve hallgatták, talán azért, mert sohasem jártak még olyan helyen, mint ő a téli vakáción.

Aztán éjszaka tovább szövögette az álmait, míg igaziból el nem aludt. Az alvás folyton tovább szőtte a nappali ábrándjait. A szökése előtti éjszaka nagyon rosszat álmodott, azt álmodta, hogy ott van megint a tanyagazdaságban. A télnek nyoma sem volt már, a réten minden zölden szikrázott a napfényben. A két ló nyugodtan legelészett a tanya melletti mezőn, nem ijedtek meg tőle mikor feléjük közeledett. Mikor odaért a lovakhoz, Csillag a nagy barna szemeivel ránézett és mintha azt mondta volna: – Gyere ide, most megtanítalak, hogyan lovagolhatsz a hátamon!

Megkapaszkodott a sörényében, felkúszott a széles hátára. Csillag ügetni kezdett, aztán vágtázott egyre gyorsabban. Egyszer csak felemelkedett a levegőbe. Egy cseppet se félt, csak végtelen nagy boldogságot érzett míg repültek felfelé. Fent egy felhő tetejére érve megálltak. A felhő olyan volt, mint a tejszínhab, puha és fodrozódott körülöttük. Fentről jól szét lehetett látni a vidéken. Mikor a tanya felé értek a felhő hátán, meglátta János bácsit, aki a juhokat terelte a mezőre. Aztán meglátta Zsuzskát játszani Lajkóval.

Az idő furcsán felgyorsult, nagyon hirtelen jött a szürkület, a kék ég eltűnt a semmibe. Először kiragyogtak a csillagok körülötte, de azok is furcsán kezdtek viselkedni, mint egy sötét alagútban suhanó fénycsíkok, vékonyodtak összeértek, semmivé váltak. A vidéket beborította az éjszaka koromfekete palástja. Csillag lefelé vágtázott vele. Mikor lekúszott a hátáról a földre, a lovak elrohantak a sötétben, már nem látta őket, csak a lábuk dobogását hallotta. Félt... mert mindig is félt egyedül, és mindig félt a sötéttől is.

De akkor meglátta a fényeket a tanyából. Fellélegzett, azt hitte nincs semmi baj, hisz a tanyaházban ott vannak azok, akiket ő nagyon szeret, ott van a biztonsága. Elindult a kivilágított ablakok felé, de a vaksötétben sokat felbukott a göröngyökön. Mindene fájt, a térdei, amiket felsértettek a kövek mikor elesett, a kezei, amik véreztek a sok hozzácsapódó tüskéságtól. Nem törődött a fájdalommal, rohant előre zakatoló szívvel. Végre megérkezett a házhoz, próbált bejutni, de minden ajtó, ablak zárva volt. Közelebb ment és odamászott az ablakhoz, benézett rajta. Meglátta Sárát, ott ült a két szőke kislány ágya mellett, bizonyára mesélt nekik valamit. Kopogott az ablakon, de Sára nem hallotta. Nem értette miért nem hallja, hisz olyan hangosan dörömbölt az ablaküvegén. 

A sötétségből előjött Lajkó. Megörült a kutyának, már nem lesz legalább egyedül. De Lajkó felhúzta az ínyét és kimutatta az éles fogait. Félelmetesen vicsorgott, a szájából fehér habként csorgott a nyála. Mikor felébredt, folyt róla a víz. Először megnyugodott, hogy nincs ott a kutya. Gondolkodott. Akkor határozta el, hogy megszökik. Nem nézi végig, hogy a két kislány megy a cukrászdába Sárával, őt meg nem hívják sehova. Zita is megmondta, hogy ők a magyaroknak mindig büdös cigányok maradnak. Biztos azért álmodta meg az igazat, hogy kizárták végleg a tanyáról is, cigány oda se kell! Még a kutya is vicsorgott rá, az is a halálát akarta.

Bőségesen megreggelizett. Volt nála pénz, nem költötte el a heti zsebpénzét. Elege volt már az egészből. Hogy erre az elhatározásra jutott, egy nagydarab tizenhat éves csöves is besegített, akit betettek a szobájukba két napja. Állandóan valamiféle magokat evett. Folyton folyt az orra, meg a nyál a szájából. Félt tőle.

Reggeli után, egyszerűen kiment a bejárati ajtón, könnyen ment. A kulcsa ott lógott a tálalóablak mellett, a belső falon.

Zitának azért odasúgta – Na, cső hugi, ne rinyálj utánam, van ennél jobb hely, oda megyek! A kulcsot tedd vissza a helyére, ne rohangáljanak azonnal.

Hallotta, hogy Zita sziszegett valamit, de nem érdekelte, kilépett a fagyos reggelbe, elindult cél nélkül a köddel borított utcán.

..............................hótündér

Először bement egy Szupermarketba, mert tudta, hogy az üzlet mindig meleg. A nagy aula közepén pálmafák álltak csoportosan, alattuk padok sorakoztak. Ott pihent jó darabig. Nézelődött, gondolkodott merre induljon tovább. Semmi okos nem jutott eszébe, nem mozdult, mintha egy jelre egy csodára várna. Vele szemben a nagy faliórán elmúlt dél, érezte, hogy egyre éhesebb. Mégsem gondolta meg magát, hogy visszamenjen az Intézetbe, de arról is letett, hogy újra nekivág a nagyvilágnak, hogy elinduljon Pestre a családjához. Jöttek mentek körülötte az emberek. Mindenki vásárolt valamit. Jó ezeknek, hogy ilyen rengeteg pénzük van – gondolta keserűen.

Délutánra a kínzó éhség miatt úgy döntött, elmegy a Tescóba, ott kap olcsón kaját. Legalább másfél órát gyalogolt. A bolt a város másik végén volt. A jó meleg megcsapta az arcát, ahogy a mozgóajtón belépett az előtérbe. Örült a melegnek, hisz nagyon átfázott a kinti hidegtől. Tett a kosarába két kiflit és egy zacskó szotyit. Nem mert többet, nehogy sokat költsön. Észrevette, hogy a biztonsági őr folyton figyeli. Még nézelődni akart, de jobbnak látta, ha kimegy onnan, nem bírta elviselni sohasem, ha valaki minden mozdulatát követi. Azonnal vizslató szemek vették körül, ha belépett valahová. Cigánynak született, sötét bőrűnek. Ha cigány akkor lop is, lehet ez van a hátára írva, azért nézik ki mindenhonnan. Nem értette meg sohasem, minden magyar otthonos csórni járt a boltokba, csak ő nem. Odakint ereszkedett lefelé a köd, a hideg is egyre erősebbé vált. A fákat bevonta a zúzmara, minden olyan lett, mintha egy szoborparkban sétálna. Eltűntek a színek, hófehér kőszobrok lettek a házak, a fák, a villany és telefonpóznák is. Megette a kifliket, aztán elgémberedett ujjakkal szedegette a szotyit zacskóból. Egyre nyugtalanabbá vált, dühösen köpködte a szotyi héját. Gyűlölte a cigányságát! Arra gondolt, hogy lassan hazafelé megy a két szőke lány a cukrászdából. Az otthonba meg észre se veszi senki, hogy ő nincs odabent. Kinek hiányozna ugyan? Nem készakarva, mégis visszafelé ment az úton. Nagyon fázott és egyre fáradtabb lett, már alig érezte a lábait. Úgy döntött, pihen egy kicsit, lesöpörte a havat az egyik padról, vékony kabátjában összekucorodva leült.

Felgyulladtak körülötte az éjszakai fények. Olyan gyönyörűséges lett minden, ahogy végig csúsztak a lámpák fényei a zúzmarás fákon. – Mint Meseországban – gondolta míg csodálta a fehérbe öltözött fákat, házakat.

Furcsa álmosságot érzett, hagyta hadd ölelje át a lelkét, nem kergette el magától.

Arra riadt fel, hogy valaki szólítgatja.

– Nézz rám, nyisd ki a szemed!

Résre nyitotta a szemét, hitetlenkedve figyelte az alakot maga előtt. Lassan kirajzolódott egy arc, fehér szőrmés kapucnit látott, szempillára festett zúzmarát. Biztosan a hótündér, mint abban a rajzfilmben, amit az Otthonban néztünk. Annak is havas volt a szempillája – gondolta fáradtan, és újra lehunyta a szemét.

Valaki a hóna alá nyúlt és erővel felemelte a padról.

– Ne hagyd el magad, nem bírlak... lépjél! Az autóba meleg van... hallasz engem?

Mikor betuszkolták az ülésre lassan elérte a felismerés. Felismerte az autó illatát, amiben utazott már, a hangot is, amit hallott. Nem akarta elhinni először, azt hitte csak álmodik, hogy Sára aggódik érte. 

Könnyek gyűltek a szemében, majd megállíthatatlanul sírásba kezdett, nyüszítve sírt, mint egy anyját kereső kiskutya, nem örömében sírt, a nyomorúságát siratta, hogy elkezdődik megint előröl minden, ami elől el akart szökni.

............................a keserűség könnyei

 Sára autója teljesen lehűlt, beindította a motort, hagyta melegedni. Közben arra gondolt, hogy hazamegy az albérletébe, lezuhanyozik, főz egy forró teát és végre bebújik az ágyába, ideje már egy kicsit lazulni. Mikor leszáradt a pára az ablakokról, indított. Sokszor megfogadta, hogy míg vezet, nem filózik, mert képes beleélni magát a gondolataiba és nem figyel az útra. Most is küldött figyelmeztető üzeneteket önmagának, mikor meglátta milyen lefagyott, deres minden körülötte. Pedig nem ment gyorsan, vakította, és zavarta a közvilágítás, amit ezerszeresen dobott vissza a szemébe a fehérségbe öltözött város. Minden ok nélkül, különös szorongás fogta el, talán azért, mert mintha látott volna valakit kint a padon. Ismerte már önmagában ezeket a hirtelen jött intuíciókat, amik a semmiből jöttek elő váratlanul. Lehet, hogy csak árnyékot látott, egy kuka árnyékát, – hessegette el magában a rossz érzést. – Ült ott valaki, mégis – gondolta tovább –, ugyan, miért vizionálna? Szerencsétlen, talán hajléktalan. Legalább húzódna el valahová, már lassan százan haltak meg ezen a télen. A fele biztos így az utcán. Beboroztak és elaludtak, vagy csak egyszerűen kihűltek és elaludtak örökre.

Már kiért az út végére, mikor dacosan visszafordult, meg akart győződni róla, hogy mit látott.

Közeledett a helyhez, már messziről látta az árnyékot a padon, lassított és lehúzódott mellé. Nézett kifelé az ablakon, áthajolva az ülésen. Felismerte Flórit.

– Szerencsétlen gyerek, Istenem! – és már ugrott ki az autóból, ment hozzá, rázogatta, szólítgatta.

– Mióta ülsz itt? Ne aludj! Istenem, meghaltál?! Mi van veled? Ébredj fel, gyere, emeld a lábad, lépjél!

Flóri végre kinyitotta a szemét, megmozdult. Nem volt könnyű a tizennégy éves kamasz fiút betuszkolnia az ülésre. Mikor beült mellé, feljebb vette a fűtést. Beszélt hozzá, közben ébresztgette. A fiú hirtelen nyüszítve sírni kezdett, keserves hangokat adott ki magából, de Sárát nem hatotta meg, tovább beszélt belőle a felháborodás és az aggodalom egyszerre:

– Mit csinálsz itt kint az úton a hidegben? Legszívesebben adnék egy jó nagy taslit, legalább észre térnél, mi a jó fene ez? Kinek jó? Neked? Nekünk? Szégyelld magad! Az életeddel nem játszhatsz, ez nem tisztességes!

Szabályszerűen dühöngött, maga se értette miért, hisz nem bántani kellene a fiút, mégis kiadott magából minden feszültséget, ami a nap folyamán lerakódott benne.

Flóri kezdett felmelegedni, abbahagyta a sírást, csak a fejét fordította el, dacosan nézett kifelé az útra. Mikor Sára elhallgatott, csak akkor nézett feléje. Látszott az arcán a döbbenet, még sose látta ilyen dühösnek Sárát, tudta, hogy ő miatta borult ki annyira, aminek örülnie kellene, mert aggódik érte, mégsem örült. Arra gondolt, hogy csak a pillanatnak szól Sára felháborodása. Aztán hazamegy, elfelejt mindent. Elfelejti őt is meg Zitát is. Egy nap majd elindul vidékre a két szőkével. Lehet, hogy elköszönnek tőlük, meg azt mondják a búcsúzásnál – Örülünk, hogy megismertünk benneteket... később nem látja őket soha többé. Az ő életük mindig napfényes lesz az övé meg az utcán csavargók élete. Lehet, visszamegy Pestre, kitanulni a szakmát. A többi is jól megél belőle...csak ő... nem szeretne börtönbe menni soha.

– Már jól vagyok, visszamegyek a kóterba! – szólt és nyúlt az ajtó felé, hogy kiszáll az autóból.

– Hé, hé! – Sára átnyúlt hozzá, megragadta a kabátját – Nem mész innen sehová fiatalúr, majd, csak ha én megengedem! Előbb megbeszéljük mi volt ez a színház?

– Ez nem színház! Különben oda megyek, ahova akarok! Senki nem mondhassa meg hova mennyek. Én cigány vagyok, szabad ember. De minek mondom, nagyon jól tudja maga azt! – szólt vissza dühösen Flóri – Haggyon mán élni!

– Úgy gondolod, te mindent tudsz, ami történni fog az életben veled? Tudom, hogy cigány vagy, ne emlékeztess folyton Zitával együtt erre. Elegem van az egészből. Csak sír a szátok, nyavalyogtok, mutogattok. Hogy azért van mindenki ellenetek, mert cigányok vagytok. De amúgy meg semmit nem tesztek ellene, hogy más miatt legyetek a figyelem központjában. Bármit mondhatnék, mondjuk, sport, tanulás, munka. Ja, az ciki, ahogy ti mondjátok. Na, ez a különbség köztünk! – kiabált vele most már Sára.

– Könnyű magának prédikálni – mordult fel újból a fiú –, nem így beszélne, ha helyet cserélnénk, nem tuggya maga a cigánysorsot!

– Figyelj, meg fogsz lepődni, amit most mondok. Szerintem is igazad van, de az én életem se olyan volt eddig, aminek elképzeled. Volt idő, mikor én is önfejű voltam és makacs. Ha valaki, akkor azt mondta volna nekem, hogy pár év múlva teljesen másként látom a világot, kinevetem! – közben beindította az autót és kifordult a sávba – Nem hittem volna Flóri, hidd el, hogy huszonévesen, míg én a barátaimmal buliztam és közben tökrészegre ittam magam, a tudatomon kívül a szüleim felélik az életüket. Nem hittem volna el, hogy túlélem, hogy meghalt az apám... miattam. Azt se, hogy képes leszek elindulni egyedül, hogy rendbe teszek mindent, amit addig elszartam. És ha véletlenül bárki, megemlíti, hogy huszonhat évesen, ígéretet teszek egy haldokló asszonynak, hogy felnevelem a két kislányát, akkor lehet, hogy visongok a röhögéstől. Érted? Tudod, kikről beszélek?

– Igen. Zsuzskáról és Móniról.

– Azt se hittem volna el... – közben elkanyarodott az Otthon felé, a gondolatát nem is folytatta hangosan, hisz Benjámin jutott eszébe. Biztos, hogy akkor még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy szerelmet fog érezni egy börtönben lévő férfi iránt.

– Szóval, azt se hittem volna el, hogy mielőtt visszaindulunk, én megírok egy kérvényt. Ma választ kaptam a kérvényemre, itt van, olvasd el! – neki is átadta az iratot, ugyanúgy mint nemrég Zitának.

– Lehet nem jól gondolkodtam rólad, tévesen ítéltem meg a helyzetet.

Flóri meglepetten hallgatta Sárát, olyanokat hallott, amire nem volt felkészülve. Teljesen ismeretlen volt számára Sára addigi élete. Mikor az autó megállt, szétnyitotta az iratot és a belső világításnál olvasni kezdte. Széles mosoly jelent meg az arcán mikor gondosan összehajtogatta újra az iratot.

– Na, mit szólsz hozzá? – nézett felé türelmetlenül Sára – Tévedtem veled kapcsolatban?

Flóri nem beszélt, csak a fejével intett, hogy nem. A széles megelégedett mosoly az arcán maradt, mintha ráfestették volna örökre. Még akkor se fagyott le róla, mikor Sára a bejárati ajtónál megnyomta a csengőt és tett még egy utolsó megjegyzést az iskoláról. Az éjszakás gondozó Angéla néni nyitotta a bejárati ajtót. Mikor meglátta őket, összecsapta a kezét és elkezdte a végeláthatatlan litániáját.

– Honnan szedett össze Sára téged te világcsavargó? Teremtőm, hát miért bünteted ennyi meggondolatlansággal ezt a gyereket? 

Flórit most nem hozta ki a sodrából az Angéla néniből áradó vartyogás, mint bármikor azelőtt, vigyorgott egyfolytában. Számára csak egy ember volt fontos, az meg ott állt mosolyogva az ajtóban és olyan szépnek látta, mint egy égi angyalt. Mielőtt elindult a lépcső felé, visszanézett Sárára, még a biztonsága miatt megkérdezte újból, de lehet csak hallani akarta még egyszer, amit olvasott a papíron.

– Akkor ez már tuti Sára néni, kivisz innen engem is?

– Teljesen tuti! – nevetett Sára, és felemelte búcsúzásként a karját a fiú felé.