Esély

 

Gyorsan eltelt a téli vakáció, egy nappal később indultak mint tervezte, mivel a rendőrségtől üzenetet kapott, hogy a náluk hagyott kislány miatt be kell menni a családból valakinek a Polgármesteri Hivatalba. Sára nem akarta ezzel az anyját terhelni, annak is örült, hogy a két idős hölgy szeretettel ápolta Amirát és nem volt kifogásuk ellene, hogy míg ő a városban lesz, gondját viselik a kislánynak.

A Polgármesteri Hivatal mellett felismerte az öreg tölgyfát, csak a környezete változott meg, kis ligetet alakítottak ki, padokkal, közepén egy lépcsős talapzaton álló korsóból vizet öntő női kőszoborral. A portárs ablakánál érdeklődött.

– Milyen ügyben és mit mondjunk, ki keresi? – hajol közelebb hozzá az üveg mögül egy középkorú nő.

Sára bemutatkozott. A nő telefonált, majd felállt és elkísérte Sárát a Jegyzőhöz, kinyitotta előtte az ajtót.

– Jolikám, itt van Závori Sára. Bemehet?

Sára meglepődött a bizalmas, családias hangnemen.

Bent az irodában hosszú íróasztal mögött egy ötven év körüli asszony ült. Sárát meglátva felállt és mosolyogva elébe ment.

– Hallottam, hogy nemsokára hazaköltözik hozzánk Sára. A keresztapjával sokat beszélgettem falugyűlések alkalmával, de máskor is persze, mi lesz a gazdaság sorsa, ha ő már nem lesz. Bizakodott mindvégig, hogy fent marad. Bízott a pesti keresztlányában. Megmondom őszintén, akkoriban nem hittem el, hogy majd feladja a városi életét. A migránskislány miatt hívattam, megkaptuk a rendőrségi jelentést. Most csak azt kell eldönteni, hogyan tovább? Egy pillanat behívom a gyámügyesünket.

Telefonált.

Kis idő múlva benyitott a gyámügyi előadó, leült Sára mellé. Sára elmondta a kislány és az édesanyja történetét, majd átadta a levelet, amit hátrahagyott Zafirah, és a levél nyersfordítását.

– Igen. Megpróbáljuk megoldani, hogy maradhasson, ha az anyának ez volt a kérése. A család egy tagjának sincs kifogása ellene?

– Nincs. Egy hónap múlva nekem is lesz hivatalos dokumentumom arról, hogy gondozhatok gyermekeket. Mikor hazajövök, nem egyedül jövök, két kislányt is hozok magammal. Állami gondozásból hozom ki őket. Amira jól fogja érezni magát a családban, már most sikerült beilleszkednie, csak hivatalossá kell tenni az itteni tartózkodását.

– Csodálatos, amit tesz Sára... ilyen fiatalon – nézte meglepődve a jegyző.

– Hosszú történet – emelte fel a kezét Sára, jelezte, hogy nem akar róla beszélni.

A többi kérdésükre készségesen válaszolgatott. Talán azért is, mert nem érzett semmi fölényes hangnemet felőlük, ugyanolyan szívélyes, baráti légkör folytatódott köztük, mint amit a legelején megtapasztalt. Mikor elbúcsúzott és kilépett a jegyzőnő ajtaján, meglepődve látta, hogy az üres folyosó, közben benépesedett. Az alkalmazottak, ügyintézők kint beszélgettek a folyosón, mintha időközben valami nagyon fontos dolog történt volna az épületben. Legalábbis ő azt gondolta. Még véletlenül se jutott eszébe, hogy mind őt várta, hogy végre megismerjék a Pálos tanya új gazdáját. Csend lett egy pillanatra, de csak addig, míg végig lépkedett köztük a kijáratig, hogy utána annál hangosabban mondják el a véleményüket.

–Hát, városi. Nem tudja azt se, hogy megy itt vidéken! – mondta legyintve egy fiatal farmernadrágos nő.

– Diplomás, azt beszélik, van neki már több gyereke – ment oda közéjük a takarítónő.

– Szóbeszéd Borikám, nem kéne a pletykával foglalkozni, honnan lenne annyi gyereke? A városban más a divat.

– Az biztos, hogy szegény Terka ezzel a nővel nem lesz kisegítve, a gazdaságnak annyi lesz, befellegzett! – biggyesztette el a száját egy molett ügyintéző, akin a tunika alatt cicanadrág feszült vészjóslóan közszemlére téve terjedelmes combjait.

– Csak nyugtával dicsérd a napot Marika! – szólt oda egy magas, harminc év körüli férfi, aki mellettük loholt kifelé egyenesen Sára után, meg se állva az autóig. Sára már bent ült, indítani készült.

– Várjon, várjon! – kopogott az autó ajtaján a férfi.

Sára letekerte a szélvédőt – Ott hagytam valamit? – kérdezte, mert másra nem tudott gondolni.

– Engem... Fónagy Zoltán vagyok. Csak Zoli... mindenki így szólít. Én vagyok itt a falugazdász. Végleg haza jött már a gazdaságba Sára?

– Még nem, február végén jövök.

– Az még jó. Nincs magánál véletlenül egy névjegykártya?

– Van – kotorászott Sára meglepve a táskájában. – Miért olyan fontos?

– János bátyám mondta, hogy tervei vannak a tanyával. Kincsesbánya, én mondom magának. Addig is, míg nem jön haza, egy két lehetőséget megvitathatnánk távolból, az idő szűke miatt. Ugyanis áprilisra le kell adni a tanyafejlesztési pályázatokat. Érdekli?

– Igen. Az nagyon jó lesz. Előre is megköszönöm, rám fér minden segítség – mosolygott most már felszabadultan – itt van a névjegyem, rajta a telefonszámom, e-mail címem. Várom az ötleteket!

Zoli felemelte a kezét, nevetve jelezte, hogy most már mehet az útjára.

Visszafelé az úton, végig ott volt a szája szögletén egy huncut kis mosoly, mikor a tanyaház elé befordult, kimondta hangosan, amit érzett.

– Itthon vagyok, hazaértem keresztapám. Hazajött a városi keresztlányod, jól gondoltad. Minden rendben lesz, úgy, ahogy eltervezted, most már nyugodtan lehetsz odaát. Átveszem tőled az ajándékot, a gazdaságot a felette lévő csillagos égbolttal együtt. Már tudom miről beszéltél gyermekkoromban.

Hajnalra lefagyott az utakra az ónos eső, ami úgy esett egész éjszaka mintha dézsából ömlene. Sára halogatta az indulást, volt idejük kiadósan megreggelizni, megbeszélni minden fontos dolgot.

Leizzadt mire végig ért a bekötőúton, hiába sütött a nap hét ágra, nem olvadt fel tőle a jégpáncél. Nem értette, hogyan változott meg ilyen drasztikusan egyik napról a másikra az időjárás, hisz egy napja még csak havat látott a csípős hideg tájon, éjszaka betört a meleget hozó front. A határban még nem olvadt fel a hó, de a teteje az ónos esőtől lefagyott, mint a Balaton vize télen. János már reggel mondta a magáét miatta.

– Na, az őszi búzának annyi... mind befullad a jég alatt!

– Talán mégse, ha erősen süt a nap, leolvad róla – próbálta megnyugtatni Sára.

– Reménykedjünk... szinte látom, hogy sárgul alatta az élet – sóhajtott fel a falubeli.

Nem beszélgetett a gyerekekkel, míg fel nem ért az autóútra, ott már biztonságosabban tudott haladni. Flóri most is ott ült mellette az anyósülésen, komoly ábrázattal figyelte a csúszós utat.

– Milyen terveid vannak Flóri, végleg eldöntötted a továbbtanulást? – fordult a fiú felé.

– Nem mindenáron. Attól függ. – húzta meg a vállát a fiú.

– Jó lenne, ha eljárnál rendesen iskolába.

– Ott nem szeret senki iskolába járni, lenézik az otthonosokat! – szólt bele a beszélgetésbe hátulról Zita.

– Pedig neked is jó lenne elkezdeni, nem csak Flórinak.

Zita nem válaszolt, Flóri is leszegte a fejét.

– Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Róza kissé gyötörtnek látszott, amikor ajtót nyitott, ennek ellenére sugárzott róla, hogy örül Sárának.

kolléganője nem albérletben lakott, saját lakása volt a Petőfi utcában, egy panelházban, amit a szülei segítségével és némi hitellel vásárolt. Közel volt a bankhoz, ahol dolgozott, ez volt a legnagyobb előnye. Hatvan négyzetméter a másodikon, az önállóság szigete.

– Lassan meg kell szokni, hogy eltűnsz az életemből. Gyere, már készül a vacsora!

– Farkaséhes vagyok, bármit kotyvasztottál biztos mennyei lesz – ölelte át fázósan Sára.

Az ebédlőben már meg volt terítve az asztal, Róza fagyasztott pizzát tett a sütőbe, aminek az illata percek alatt átjárta a helyiséget.

– Tolunk mellé mindent, ami itthon van, nem halunk éhen! – biztatta Róza, és úgy is lett, kipakolta a hűtő tartalmát az asztalra – Előtte egy martini?

– Jöhet, átfáztam. – nevetett Sára.

Koccintottak az újévre, aztán nekiláttak az evésnek. Sára nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, miért lett vége a Róza és Iván között folyó románcnak.

– Annyira az jött le rólatok, hogy nagyon jól elvagytok együtt.

– Nem tévedtél. Emlékszel, azt mondtam, hogy nem tervezek hosszú távra, csak jó vele. Hazudtam... igazából azt hittem, sose lesz vége.

– Mi történt?

– Áh, nem csalt meg a szó szoros értelmében, csak visszakullogott az exnejéhez, a gyereke miatt. A fia apakomplexusban szenvedett attól a perctől, hogy lelépett tőlük. És ő választott köztünk.

– De beszélsz vele azért?

– Miről? Menjen a búsba! Tudtam, hogy lelépett otthonról, azt is tudtam róla, hogy nős. De nem én miattam hagyta el a családját, jobb, ha felvilágosítalak. Én csak áthidaltam az üresjáratot az életében, mikor úgy döntött belevág még egyszer az éjszakába. Egy ideig hányingerem lesz a pasiktól, ismerem magam. És te? Mi van már a rabosított fazonnal?

– Nem a pasim, mondtam már, csak a gyerekek miatt beszélgetünk... legalábbis eddig úgy volt.

– Mind patkány az ilyen, számítók, kihasználják az embert. Vigyázz vele!

– Igazad lehet... kicsit kezd nőni vele a gubanc.

– Ugye. Mesélj! Tudod mit, ne menjünk sehova. Beülünk a fotelba a maradék martinival. Ha gubanc, ki kell bogozni. Azért gubanc!

Sára könnyen ráállt az ajánlatra, fáradt volt és eléggé feszült, amit leginkább az elnémult telefon okozott. Jól esett az ital, meg Róza figyelme is.

– Kezdheted. De a legelejéről. Hogy lássuk, hol alakult ki a gubanc.

– De hát tudsz mindent, miért mondjam el újra az egész történetet?

– Hogy összeálljon a kép, csak azért kisanyám, meg úgy tudom, nem megy a buszod sehová, idő is van rengeteg.

Sára sóhajtott egyet, és nekifogott.

– Emlékszel, amikor eljött a bankba Karola, hogy utána járjon, van e lehetősége könnyítést kérnie a hiteléhez?

Sára végig mesélte újra a történetet, nem hagyott ki egy részletet sem.

– A francba. Kicsit hihetetlen a sztorid. – csóválta a fejét a végén Róza.

– Vagy elhiszed, vagy nem, a te dolgod. Nem hazudok. Én se tudom ép ésszel felfogni, mi zajlik körülöttem.

– Mondd tovább. Biztos nincs ezzel vége.

– Nincs, eltaláltad. Ezután mindig kora este hívott a pasi a börtönből. Újévkor is hívott, beszélt a lányaival először, majd visszakért a telefonhoz.

Sára elhallgatott, lehajtotta a fejét.

– Mi van? – kérdezte Róza izgatottan – Mit mondott?

– A legvégén szerelmet vallott... de azóta nem hív. Furcsa... vagy te nem így gondolod?

– A szemét!

– Miért mondasz ilyet?

– Mert az. Durva volt, megalázott, kirúgott. Aztán átértékelte a sztorit, ennyi. Rájött, hogyan tud rajtad bosszút állni. Jól kigondolt mindent. Nézzük csak. Behálóz, szeretőjévé tesz, neveled helyette a lányait. Büntet, kisanyám! Egy rafinált bosszúra szomjas fazon! Te vagy a legnagyobb balek, ha elhiszel mindent az ürgének. Rájött, mert meglátta rajtad, vagy megérezte a mocsok, hogy odavagy érte, hogy ezt mind megteheti veled! Arra is rájött, hogy milyen szerencsés, ha kijön a sittől, ott várja egy helyes, művelt nő, aki ha az eső esik még esernyőt is a feje felé tartja. Beköltözik a kéglidbe, éli a világát. Mit gondolsz, mire kellesz neki? Ha ez a pasi kijön holnap a dutyiból mihez kezd? Ott áll az utca közepén, mint egy csóró hajléktalan nagy büdös senki! Érted már Sára? Ha kijön különb lesz, mint mikor bement? Hát nem, ez egy ocsmány féreg, aki még a gyerekeit se nézte, semmiért nem vállalt felelősséget, míg kint volt. Közveszélyes és labilis. Széles ívben ajánlom, hogy kerüld el! Észnél légy! A hormonjaid meg küld el vadászni másfelé. Ebből te soha nem jössz ki jól, csak ő!

– Lehet, hogy igazad van.

– Lehet? Tuti, hogy igazam van! – hangoskodott Róza dühösen.

Egy darabig hallgattak. Róza észrevette, hogy nem igazán azonosult a barátnője az ő véleményével.

– Gondolhattam volna – legyintett lemondóan Sára felé.

– Mit?

– Hogy a gubanc, te magad vagy ebben a történetben... bocsika, nem akartam a lelkedbe tiporni. Vedd úgy, hogy pont egy pasi gyűlölő korszakomban találtál. Nincs harag?

– Nincs. Mondtam, hogy igazad lehet. Amit mondtál az logikus. Fedheti a valóságot.

– Na, itt van a baj, nem azt mondtad most sem, hogy fedi, hanem azt, hogy fedheti! Értve vagyok? Sára, te úgy belezúgtál ebbe a börtöntöltelékbe, hogy menthetetlen vagy. Rátrafáltam?

Sára nézett maga elé, nem válaszolt, később vont egyet a vállán.

– Hallgatás, beleegyezés! De még nincs veszve semmi. Még megmentheted magad a csalódástól – reagálta le Sára viselkedését Róza.

– Mire gondolsz?

– Veled már nem tudok mit kezdeni, de a pasival igen.

– Remélem, tudod, hogy ezt én most nem értem. Mire gondolsz?

– Nem baj, majd megérted. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk, ne tagadd le, te is, hogy két esélyes a játék. Egyik az, hogy a pasi egy nagy játékos, semmi érzelem. Csak dúl benne a hormonbomba, a gyűlöletről ne is beszéljünk. Úgy gondolom, irtózik bent a sok homokostól, hát te vagy most számára az égből pottyant Nő. De csak ennyi. Azaz, meg a többi, amit az előbb mondtam, mert azok állják a valóságot. Aztán van a másik verzió, ami kissé hihetetlen számomra, de adjunk neki esélyt. Mondjuk, tényleg kialakult benne egy plátói szerelem. Mert csak az lehet, mert ugye nem sokat futottatok össze az utóbbi időben. Emlékezz vissza gimis korodra, biztos neked is volt ilyen. Nekem még most is tart egy, azóta is. Jaj, kisanyám, de oda voltam, az meg rám se nézett. De róla álmodoztam minden éjjel. Mi van, ha itt tart a te pasid is. Ha tényleg oda van érted, és még meg is meri mondani. Rájött odabent, hogy nem veszít vele semmit. Kockáztat, hátha veszed a lapot. Nem kispályás az ürge. Az ő körülményei közt nagyon nagy önbecsülésre vall, hogy egyáltalán vallomást mer tenni a börtönből egy szabad világban élő nőnek. De meg ne sértselek, távol áll tőlem... szóval a plátói kifejezés rád is ugyanúgy vonatkozik – nézett jelentőségteljesen Sárára –, lehet csak te vagy belezúgva ő meg csak játszik. Szerintem ez az utóbbi állja meg a helyét, ha az érzelmek komolyságát firtatjuk barátnőm.

– Szerintem rájött, hogy túllőtt a célon. Azért nem hív... mit gondolsz?

– Lehet. Bármi lehet. Na, itt az ideje felkészülnöd neked is egy jó haditervvel – dőlt hátra a fotelben Róza.

– Miről beszélsz? Nincs itt semmiféle háború.

– Figyelj. Most úgy gondoljuk egyoldalú a szerelem. Mit tesz ilyenkor egy okos nő? Ne nézz rám így... kétoldalúvá kell tenned... sima ügy. Magadba kell bolondítanod, lépésről lépésre. Közben rájössz az igazságra magadtól, és happy end. Vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Meg kell ismerned a pasit, mielőtt bealélsz a karjaiba. Még a legelején tisztába kell legyél azzal, mit érez irántad. Akkor már késő, ha onnan kijön. Kész helyzetből nehéz kiszállni. Ha tényleg annyira tetszik neked, érd el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, mint ahogy te most. De lehet, hogy közben rájössz, hogy egy műveletlen fatuskó. Még akkor is nyerő vagy, meg tudod a helyzetet oldani okosan. Értesz ugye? Minden beszélgetést építs fel előre, a találkozásokról nem is beszélek. Tényleg, mikor találkozol vele?

– Honnan tudjam? Csak akkor mehetek, ha ő küldi a láthatást. Eddig még arról volt szó, hogy beviszem a lányokat hozzá. De nem tudom akarja-e még.

– Akkor már most ideje elkezdnünk a forgatókönyvet megírni előre. Életbevágó lesz számodra az első igazi találkozás.

Mind a ketten összerezzentek mikor Sára telefonja az asztalon zenélni kezdett.

– Ő az! – suttogta sápadtan Sára.

– Mit suttogsz, nem hallja senki rajtam kívűl! Vedd már fel! De el ne felejtsd, miről beszéltünk eddig. Reszketsz, istenem, megáll az eszem...

– A sok martinitól.

– Nem most jöttem le a falvédőről, ne beszélj mellé. Csak bátran, vedd már fel!

– Nekem már mindegy – sóhajtott fel Sára és fogadta a hívást.

– Üdvözlöm Sára! Ne haragudjon, hogy hívom, most már tudom nincsenek ott magával a lányaim. Csak szerettem volna közölni, hogy elküldtem a kapcsolattartásit – hallotta az ismerős hangot.

– Jó estét! – válaszolt Sára kimérten, úgy ahogy megbeszélték előtte Rózával – Mikorra kéri a látogatást?

– Jövő hét végére, szombat délutánra.

– Rendben.

– Jól van? Gondolom elfáradt mire hazaért.

– Eléggé elfáradtam, de nem vagyok még otthon, a barátomnál vagyok.

A vonalban hirtelen csend lett. Mikor újra megszólalt a férfi, Sára észrevette, hogy elmúlt az aggódó lágyság a hanghordozásából.

– Akkor nem is zavarom tovább, jó szórakozást. Viszlát!

– Köszönöm. Viszlát! – búcsúzott el az üres vonaltól Sára.

– Na, ezen is túl vagyok! – nyomta ki a telefont ingerülten – Látod, hogy megváltozott, nem telt le az engedélyezett idő, egyszerűen megszakította a beszélgetést. Lehet, hogy mindenben igazad volt Róza!

– Egy kicsit megpörkölted az orrát, vagy inkább nagyon is. Vág az agyad, így kell ezt csinálni. Jó úton jársz!

– Mit csináltam olyan jól? – nézte Rózára értetlenül Sára.

– Hogy azt mondtad pasinál vagy.

– Én ilyet...nem mondtam.

– De mondtál, azt mondtad itt vagyok a barátomnál, nem barátnőmnél, nagy okos! Gondolom direkt tévesztettél.

– Nem direkt, csak izgultam.

– Ő is dühöng most, elhiheted – nevetett fel Róza önelégülten. – Beletapostál a hófehér lelkébe. Ha találkoztok, már nem fog rád mászni az már tuti, mint ahogy tervezgette eddig. Tied a pálya aranyom, most már te irányítasz!

– Na, ebből aztán mi fog kisülni, van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – sóhajtott fel Sára, szemmel láthatóan bántotta a telefonos baki.

– Ne aggódj – nyugtatta Róza –, akkor szép az élet, ha zajlik! Még ellaposodott volna ez a románc, ha hagyom!

– Elég zajos körülöttem minden, legalább az érzelmeim... jó lenne, ha azok letisztulnának... lehet, hogy nem jó ötlet volt, amit kiagyaltál. Képzeld magad az ő helyébe. Mondjuk normálisan élted eddig az életed, mint minden átlagember, semmi szadizmus nincs benned, aztán lesz egy rossz napod, csinálsz egy oltári baromságot, ami miatt vége mindennek. És utána nincs remény, semmi. Mindenfelől csak az ítélkezés jön, már élni sincs kedved, se tervezni. Úgy érzed magad, mint aki bezuhant egy feneketlen kútba, amiből hiába erőlködsz, nem tudsz kikapaszkodni. Mindig lejjebb és lejjebb csúszol. Már a fenti gyenge fény is lassan eltűnik a látómeződből.

És akkor valami isteni csoda történik, meglátod, hogy feléd közelít egy kötél, valaki van fent, aki engedi lefelé hozzád. De nem ér el téged, feljebb kell menned, hogy megkapaszkodj benne. Szenvedsz és kételkedsz, hogy talán csak látomás a feléd közelítő segítség. Aztán minden erőd összeszeded, hogy elérd a kötelet. A kötél erősnek tűnik, hisz ami jön feléd az a remény kötele. Már látod a nagyobb fényt, bízol. Bízol abban, aki ott van fent a kötél végén, az teljes erejével tartja, hogy fel tudj hozzá érni. Csak benne bízol, mert ő az egyedüli reményed. Nincs több, tudod, csak az az egy, és megőrülsz attól a gondolattól, hogy elillanhat, eltűnhet előled.

És akkor valami történik... a tartó kéz elengedi a kötelet. A remény eltűnik és te lezuhansz vissza a mélybe. Sokkal mélyebbre, mint azelőtt voltál. Teljesen összetörsz, már hiába látsz ezután fent fényeket, nem hiszel bennük, úgy gondolod mind csak illúzió. Mit gondolsz Róza, ha újra leengedik feléd a remény kötelét, szerinted lesz e benned az az erős hit, hogy feljutsz a felszínre, mint a legelsőnél, amit elengedtek? Szerintem te se hinnél többet, ha látnád, hogy ugyanaz az ember próbálkozik fent, aki előtte végig nézte a zuhanásodat.

– Cseszd meg, nem vágom a drámát! Igazad van, lehet, hogy nem akarnék küzdeni érte tovább, mert egyszer már becsapott. Ezt akartad hallani? Igazából az tud fájni a legjobban, ha az vág át, akiben a legjobban hittem. Csak van egy kis bibi a történetben. Ez az alak soha nem ismert téged igazán, nem tudja ki vagy, milyen a jellemed? Mire alapozza azt a hitét, hogy te leszel az, aki segít rajta, aki kirángatja a gödörből, vagy aki viszonozni tudja a börtönben kialakult plátói szerelmét? Nem normális a fazon, álomvilágban él, nincs semmi realitása. Az egy dolog, hogy te segítesz a gyerekein, mert odarángatott a felesége halálos ágyához, és megígérted annak a szerencsétlennek, hogy teljesíted az utolsó kérését. De ez még nem jogosítja fel, hogy teljesen kisajátítson magának! Persze nincs ellenedre sajnos, mert te is megbuggyantál.

– Igen, tudom, hogy igazad van Róza, abban az esetben, ha logikusan gondoljuk át az egészet. De én már nem tudom logikusan megközelíteni, csak érzelmi alapon, azaz megérzések alapján. Megszerettem a két kislányt, a férfi... szóval... mondtam, hogy őt is kedvelem. Tudod, ilyen mélységekben én sem gondoltam át ezt a történetet, mindig annyira lekötött a saját problémám. De tudom, hogy Sági Benjámin alapjában véve... jó ember és... intelligens. És... ne nevess ki, azt érzem, hogy hinnem kell benne. Olyan furcsa... mikor kimondta, hogy szeret... szóval akkor én is úgy éreztem, hogy én is szeretem őt.

– Ezt mind megálmodtad?

– Dehogy, a két kislány folyton róla mesél, meg persze a meghalt anyukájukról. A történeteik alapján én jobban ismerem ezt a férfit, mint ő engem.

– Erre nem gondoltam. A gyerekek igazmondók. Biztos, hogy csak azt mondják el, amit átéltek, a valóságot.

– Látod, ezért sajnálom, hogy most... lehet, mert nem vagyok benne biztos, fájdalmat és kiábrándultságot okoztam neki. Bizonyára úgy van minden, ahogy előtte elmondtad, amit irántam érez az csak plátói szerelem. De volt egy álma, és azt hitte, hogy valóra válhat. Mert nincs olyan, te is tudod és én is tudom, hogy valami teljesen elérhetetlen. Minden útnak valahol vége van egyszer, vagy egy kereszteződéshez ér. De vége van. Ő is ebben bízott talán. Ha álmodik egy boldogságról, az miért ne válhatna valóra.

– Honnan veszed?

– Ő mondta egy alkalommal. Érezhetően nagyon bizonytalan volt. Azt kérdezte, ha kiszabadul, szóba állok- e ugyanígy vele, mint most? Hisz ez nem egyszerű hétköznapi eset, hisz börtönben van.

– Jó kérdés. Miért fél tőled?

– Azt mondta, hogy csak így érdekes, ha szabad ember lesz, akkor már számomra nem lesz érdekes. Csak ezért is sejtem, hogy folyton félelmekben és bizonytalanságban él. Mert ő is tudja, hogy álomképbe kapaszkodik, ami csak illúzió. De az az érzésem, valami miatt napról napra jobban hitt abban, hogy erős kötélbe kapaszkodott, ami jelen esetben én voltam. Félek, ha teljesen hátat fordítok neki, mert a tanácsodra hallgatok, tragikus vége lesz. Ezért nem akarok vele játszani, ez nem egy társasjáték, nem egy gazdálkodj okosan. 

– Csak még egy kérdés, de őszintén válaszolj! – nézett Róza komoly ábrázattal Sárára.

– Vegyük ketté a sztorit. Te a gyerekek miatt keveredtél ebbe a történetbe. Mi lenne, ha jönne egy gazdag rokon és felajánlaná, hogy neveli a gyerekeket? Biztos megváltás lenne számodra, hisz te félsz Karola szellemétől, csak ezért vagy velük. És menjünk tovább, mi lenne, ha a való életben kint van ez az ürge és randizni akar veled? Gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Sára hátradőlt a fotelba lehunyta a szemét, érezte, hogy egyre fáradtabb.

– Jól van, őszinte leszek. Nem félek Karolától. A gyerekeket pedig nem adnám oda semmilyen rokonnak. Csak az apukájuk vihetné el őket, abba már nem tudnék beleszólni.

– Csak azért mert félsz, ne kábíts.

– Csak azért, mert megszerettem őket, mondtam már – mosolyodott el Sára –, te nem tudod, mit érzek, ezt már nem lehet félbehagyni, hogy ennyi volt. Kötődöm hozzájuk, ők is hozzám.

– És a pasi?

– Ő teljesen más eset. De egy biztos az első találkozásunk óta megérintett a kisugárzása. Ha pontos választ akarsz hallani tőlem, hát igen... azt hiszem... járnék vele... nem tudom miért, de nagyon vágyom rá, hogy amit mondott, hogy szeret engem, tényleg igaz legyen.

– Ilyen a világ, ha a feje tetejére áll! – nevetett Róza és álmosan kinyújtózkodott – Kitárgyaltuk. Neked is könnyebb. Nekem is, mert nem egyedül telt el az estém. Irigykedek rád, mert vidékre mész, itt hagyod ezt a porfészket.

– Ki tart vissza? Ha kedved lesz egyszer, gyere le hozzám, mindig várni foglak. Elmúlt éjfél, feküdjünk le barátnőm, nekem korán reggel még visszakell mennem az albérletbe, mielőtt dolgozni megyek – kicsit könnyebb lett a lelke, hogy elmondhatta a rejtett érzéseit a barátnőjének. Tisztában volt vele, hogy nem akar rosszat neki, csak őt félti ettől a hirtelen jött átláthatatlan kapcsolattól, és azzal is, hogy van realitása Róza aggodalmának.

Nem sokat aludt, először a fáradtságtól mély álomba merült, de hamar felébredt. Forgolódott, nem találta a helyét. Próbált nem gondolni semmire, néha sikerült ezzel a módszerrel újra elaludni, de most ez se segített, ellenkezőleg egyre éberebb lett. Halkan felöltözött, átment a másik szobába Rózához, gyengéden megrázogatta a vállát.

– Figyelj, én haza megyek az albérletbe, zárd vissza az ajtót légy szíves.