Utolsó kérés

Az őszi reggel szürkén ébresztette, szitált az eső, halk surranással folyt az ereszcsatornákon az utca kövezetére. Nem szerette az ilyen reggeleket, nyirkos, ködös, ragadós lett tőle a város. Mikor kiért az utcára, próbálta kinyitni az esernyőjét, de az keményen ellenállt minden próbálkozásnak. Legszívesebben belecsapta volna az első kukába. Már rég tudta, hogy másikat kellene vennie helyette. Sokszor megfogadta, hogy nem vesz vacak kínai tömeg bóvlit, amik nem bírják a napi strapát. Aztán mindig elcsábult az olcsó árak miatt. Végre kipattant az esernyő, de akkorra már a gondosan felfésült haján gyöngyöztek az esőcseppek. – Jó kis reggel! – húzta el a száját önkénytelenül. Az egész élete egy nagy kavarodás, amiben nyakig ül. Úgy vonzza magához a problémás dolgokat, mint a mágnes a vasat.

Este eldöntötte, hogy mindennek utána jár, bemegy a kórházba az asszonyhoz, utána az első busszal Pestre utazik, meglátogatja az anyját, és még az is belefér a napjába, hogy kimenjen Csepelre, Kíra családjához. Hátha okosabb lesz, ha meglátogatja a barátnője anyját. Ezért döntött úgy, hogy fel se veszi a kosztümöt és hozzá a tűsarkú cipőit. Világoskék farmerbe bújt, a lábára sportcipőt húzott. Felvette a bőrdzsekijét és a vállára dobta a kedvenc hátizsákját, amibe találomra bedobálta, amire szüksége lehet egész nap.

A kollégák kíváncsian nézték, mikor a rendhagyó öltözetben beállított. Róza mikor meglátta, vihogott, mint egy fruska.

– Mi van kislány, ma szerda van, jól nézted a naptárt? Mi történt veled?

– Ha nem haragszol, most inkább nem beszélek róla, de ígérem, elmondom máskor. Szeretnék lelépni egy napra.

Róza megértően rábólintott, abbahagyta a kíváncsiskodást, legalábbis úgy mutatta.

Nehezen engedte el a főnöke, hisz közvetlen a hóvégi zárás előtt állt elébe a kérésével.

Kilenc óra körül ért a kórházhoz. Az eső elállt, a Nap lassan szétnyomta a sötét felhőket. – Milyen csodálatos nap lehetne ez is, ha nem lenne ennyi szarság az életemben! – mondta ki majdnem hangosan amit gondolt mikor a kórház portájához ért.

– Felmehetek a kórterembe? Nincs látogatási idő, de hívatott a beteg – kérdezte behajolva az elhúzott kis ablakon.

– Melyik osztályra, hölgyem?

– Az onkológiai osztályra. A tízes kórteremben fekvő Sági Benjáminnéhez jöttem.

A férfi telefonált, közben egyfolytában kalandozott a szemeivel, végig Sára mellein radarozott. Sára egyre türelmetlenül figyelte a férfit, akinek kopaszodó fején nullásra volt nyírva a haja, bizonyára ezzel ellensúlyozta a ritkaságát.

– Már nincs abban a szobában. Átmegy a belső udvaron a „B" épület alsó-szintjére, már ott van – mondta egykedvűen a kopasz, közben szemtelenül folytatta az elkezdett mustrát.

– Mi van? Nem értem miről beszél?

– Mit nem lehet ezen érteni, átvitték az elkülönítőbe!

– Gyökér... – sziszegte maga elé Sára míg elindult a megadott irányba.

– Mit mond, hölgyem? – szólt utána a portárs.

Sára legyintett a kezével, hátra se nézett. Míg átment az aulán, érezte a kávégépekből áradó illatokat, de nem csábulhatott el, kevés volt az ideje, még gyorsított is a léptein. Minél hamarabb túl akart lenni a látogatáson.

A „B" épület megbújt a nagy lombú fák mögötti ligetes, bokros részen. Szinte elhúzódott a főépülettől mint egy szégyenlős gyerek. Sára, mikor belépett a bejárati ajtaján, arra figyelt fel, hogy nagyon nagy a csend az épületben. Túlságosan is nagy, amit ő sose szeretett.

Nem sokáig tartott ez a rossz érzése, mert a huzatos folyosó végéről, halkan surrogva felé gurítottak egy hordágyat. Mikor elhaladtak mellette, már kérdezni akarta, merre menjen, mikor meglátta az alakot az ágyon. Azaz igazából nem látta, mivel az arca is a fehér lepedő alatt volt.

– Halott! – villant át rajta a felismerés, míg döbbenten nézett utánuk.

Egy kéz nehezedett a vállára, ijedten összerezzent, hátranézett, hogy megnézze a kéz tulajdonosát. Az asszony férje állt mögötte. A férfi még fáradtabb, még nyúzottabb volt, mint a legutóbbi találkozáskor.

– Köszönöm, hogy eljött! Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy eljön. De ha már ilyen lelkiismeretes, sikerül ma nagyon jót cselekednie egy haldoklóval. Már nincs sok ideje szegény feleségemnek hátra. Úgy néz ki, a maga jóvoltából, most teljesülni fog az utolsó kívánsága is. Csak arra kérem, hogy bólogasson. Hadd higgye, hogy megtesz érte mindent. Lehetetlent fog kérni, de tegyen úgy, hogy önnek ez nem jelent lehetetlent. Jó ember volt egész életében, higgye el, megérdemli. Nem tudom, miért magát választotta... én sem értem...

– Maga biztosan tudja, mit akar tőlem a felesége?

– Igen tudom. De mondja ő el személyesen, hisz azért kellett idehívnom. Ha most elmondanám, megfordulna, és itt hagyna engem, azt meg nem szeretném, ha egyszer már eljött. Jöjjön, kérem!

Sára a férfi után belépett a kórterembe, ahol először nem is látott semmit, minden ágy körbe volt véve paravánnal. Akkorra már tudatosult benne, hogy ott végstádiumban lévők vannak. Karola haldoklik. Azért van az elkülönítőben. Már nem is volt olyan bátor és magabiztos, mint reggel, mikor nekiindult a napnak.

A különböző vegyszerektől, fertőtlenítőszagtól kezdett émelyegni a gyomra. Legszívesebben sarkon fordult volna, pedig még azt se tudta, mit fog hallani, miért hívta az asszony. Mi az a lehetetlen kérés, amiről a férfi beszélt a folyosón. Az a nap jutott eszébe, mikor meghalt az apja a kórházban, magányosan, senkitől se búcsúzva. Vívódott magában. Ha egy haldokló beszélni akar vele, azt meg kell hallgatnia. A másik én benne taszította a helytől – El innen, el innen, míg lehet!

Még se tette meg, nem fordult vissza, csak ment Benjámin magas alakja után.

Mikor a függönyt félrehúzta a férfi, Sára meglátta mögötte Karolát, aki ott feküdt kitágult pupillákkal, fehér arccal. Az asszony felismerte Sárát, mosoly jelent meg az arcán.

– Eljött. Tudtam, hogy eljön. Üljön le kedves, meg kell beszélni sok mindent – suttogta alig halhatóan.

Sára várakozóan leült az asszony ágya melletti székre.

– Nagy kérésem van, de ígérje meg, hogy teljesíti. A gyerekeim kicsik, állami gondozásba vitték őket. Ha nem rendeződik a család sorsa, örökbe is adhatják mindkettőt. Azt akarom elmondani, hogy tudom, hogy ön lesz a segítségemre... ön fogja felnevelni a gyermekeimet. Hozza ki őket onnan... hogy az életük boldogságban teljen el. Sajnos nekünk nincs élő rokonunk, nincs senki, aki segíthetne. Csak maga tud egyedül... hogy családban nőhessenek fel és szeretetben.

Karola izgatottan beszélt, látszott, hogy a beszéd nagyon kifárasztja.

Sára viszont megdöbbent a hallottaktól.

Próbálta elleplezni az érzéseit, de nem volt könnyű feladat. Felnézett Benjáminra, tőle várt segítséget, magyarázatot, miről is beszél a felesége? A férfi nem nézett a szemébe, ott állt a felesége ágyvégénél, elfordította a fejét és valahová távolba merengett. Talán ott sem volt velük lélekben. Egy pár pillanatig nézte a fáradt, mégis szép férfiarcot, melyen a belső idegek játékaként meg-megrándultak az arcizmok. Sóhajtott egyet és újra az asszonyra próbált koncentrálni. Karola szemeiben különös fény égett, várakozóan figyelte Sára minden mozdulatát. A tudata tiszta volt abban a pillanatban és a vele szemben ülő nő minden rezdülését élesen lereagálta. Látszott rajta, hogy nagyon fontos, milyen választ kap tőle.

Sára pár másodpercig nem válaszolt, nézte a haldokló várakozó arcát, közben önmagában vívódott azon, hogy kerülhetett ilyen lehetetlen helyzetbe. Arra gondolt, hogy most már végkép fel kellene állnia, és megmondani az igazságot: – Bocsánat, nem a megfelelő személyt hívták ide. Én nemrég múltam huszonöt éves, azt se tudom mi az, hogy nevelni egy gyereket, hát még kettőt! Teljesen én se vagyok megnevelve. Önök nem ismerik, nem ismerhetik az én kicsapongó, felelőtlen múltamat, szóval eltévesztették a házszámot rendesen. Viszlát!

Már majdnem ott tartott, hogy mindezt ki is mondja hangosan, mikor eszébe jutott Benjámin könyörgése.

„Csak tegyen úgy, hogy mindent megtesz, amit kér, játsszon el egy szerepet."

– Rendben van. Minden úgy lesz, ahogy kéri. Mindent megteszek a gyerekekért! – mondta ki végül azt, amire megkérte a férfi és újra felnézett Benjáminra, várta, hogy legalább egy elismerő pillantást küld felé.

Benjámin arcán meglepetés tükröződött, talán feltételezni sem merte addig, hogy belemegy a játékba, amire előzőleg megkérte.

Karola ajkán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Tudja – szólt Sárához boldogan –, Isten keresztezte a mi utunkat, üzenetet kaptam, hogy csak magában bízhatok. Én most nyugodt szívvel hagyom itt a földi utam, mert maga odaáll majd a helyemre és tovább megy azon. Én megláttam a jövőt... láttam magát és a két kislányomat kézen fogva és boldogan. Csak maga előtt láttam egyenes utat... a férjem előtt nem láttam... – nézett fájdalmasan a férjére.

– Értem... azaz nem egészen, mégis...– nem tudta mit is mondjon, hogy ne tűnjön el a varázs, ami mosolyt csalt a haldokló arcára.

– Én most elmegyek, hogy ne zavarjam tovább önöket, bizonyára sok mindent meg kell még beszélniük. Isten önnel... magával is! – fordult Benjáminhoz – Keressen meg, ha szükségük lesz rám. Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani... annyira sajnálom, hogy ilyen nehéz az életük! – simította hátra a szemébe hulló haját zavartan – Majd találkozunk – mondta ki végül és felállt, hogy búcsúzzon.

Aztán eszébe jutott, hogy Benjámin nem is tudja a telefonszámát, bevillant, hogy mindig van nála névjegykártya, keresett egyet a táskájában, és odaadta Karolának.

– Akkor... ha szükség lesz rám.

– Köszönöm, így mindent lerendeztem. Látom, zavarja, hogy meghalok. Ne zavarja, én már belenyugodtam a sorsomba. Ott már nem fáj semmi, ahová megyek... voltam ott kis ideig. Tudom, miről beszélek, de visszatértem, hogy felkészítsem magát.

Megsimította Sára kezét.

– Segítsen nekem! – az asszony szemében könyörgés volt – Láttam a jövőt. A sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet, vigyázni fog rájuk... láttam. Úgy gondoltam így helyes, hogy tudja előre, mi lesz a feladata...

– Segítek asszonyom, minden rendben lesz, ígérem! – hajolt közel hozzá Sára, a két nő keze összefonódott, a tekintetük összeolvadt egy kis időre.

Benjámin odalépett hozzá, gyengéden megfogta a könyökét.

– Köszönöm, hogy eljött. Kikísérem!