Misztikus álom

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolta le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, amikor meghallotta, hogy beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de amikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.