Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.
Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.
– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.
Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.
– Félek! Ne hagyjatok itt!
Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.
A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.
– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.
A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.
– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.
Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.
A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.
– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.
– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése