A végzés tegnap jött. Lassan bontotta,
a boríték
zörgött, reszkető keze alatt. Szédült…
vegyél mély
levegőt… mondogatta, közben olvasta
halálos ítéletét.
Csak ült, mint a szobor, a szó a
fájdalomtól megfagyott.
- Anya mi baj? Görbült a gyermek
szája, ijedten nézte
anyja fakó szemét. Ő csak mosolygott, -
Semmi fiam,
semmi. Csak jött egy levél. Azt
írják, holnapra pakoljunk,
elkel hagyni a házunk. - Hová
megyünk?- sírt csendben a fia.
- Nem tudom, valahová. Isten majd megsegít.
Reggel csomagolt… lassan, vánszorogva.
Régi fényképek,
bögrék, emlékek, minden
dobozban. Már nem sírt, szeme
száraz kút. Az ajtóba emberek,
mogorvák, csendesek.
A bútorok a székek, az emlékek, a ház
előtt a porban.
A ház ajtaja zárult. A fiú
anyjára könyörögve néz.- Becsaptál
engem, nincs is Isten! Ha
volna, itt lenne, a bácsikat elkergetné!
Az anya háta meggörnyedt a szégyen
terhe alatt, halkan szólt,
könnye kicsordult. - Van Isten fiam,
csak messze jár, onnan ide nem lát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése