Katerina Forest: Lidérc

Az éjszakában lidérc kóborol.
Beoson zárt ajtón, ablakon, 
hogy füledbe sziszegje, nem vagy
egyedül. Kéjesen mellkasodra ül.
Szorít és nyálas csókot ad,
nem érti, miért harcolsz vele.
Nászra hív, hogy egyesülj vele.

Kint az éjszakában búvik a Hold
ezüstjét húzza rongyos felhők mögé,
amiből a földre hull a ragacsos bűzös lé, 
szétterül tetőkön, az utcakövén.

Láncra verve nyüszít egy kutya, fél
az éjszakában, villámok fényétől
reszket a lába, bújna a földbe, üregbe,
szemét behunyná, azt hinné megmenekült.

Haldoklik a csendben az élet, sorvad és enyészik,
kiszikkadt foltos levelek zörögnek, lehullnak,
örökre elhallgatnak. Felszáll a lidérc
hangja vijjogva sikolt
– Itt minden az enyém, kárhozatban
vajúdik, halálra születik az eljövendő idő.