Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.
Bement a szobájába, igazgatta a nagy dunyhát. Sose vált meg tőle, még nyári melegben sem. Ilyenkor mindig egy tálcán kenyeret, vizet vitt utána, a gyógyszereit ezekkel szedte be.
Végezte a dolgát, jött ment, egyszer mikor a mama ajtaján bepillantott, az látta, hogy az anyja el van dőlve a nagy dunyhában, a tálca meg a földön.
– Ejnye, anyám, hát elaludt... minden a földön van! - lépett be hozzá.
De az anyja nem aludt, a szeme nyitva volt, erőltetve próbálta a nevét mondani, de csak artikulátlan szavak törtek elő belőle. Azonnal hívta az orvost hozzá, aki megállapította nála az agyvérzést. Ezután három hónapig küzdöttek az életért, bizakodtak.
A legborzalmasabb az volt Nóri számára, amikor már enni se tudott, néha olyan mozdulatlanul feküdt hosszú ideig, mint aki már nincs köztük. Olyan volt ez a három hónap, mintha egy mély kút fenekén ült volna, nézett felfelé egy fénysugarat keresve, de csak a sötétséget látta. Nem volt kiút belőle.
A férje nagyon megbánta utolsó szavait, odament az ágyához kérte, hogy ne haragudjon rá.
– Már elhiszem, hogy beteg volt, gyógyuljon meg meg mama – mondta bűnbánóan a tehetetlenül fekvő anyósának.
A temetés után az egyik este, mikor ágyba került, és fáradtan mély álomba zuhant, arra eszmélt, hogy kaparászást hall az ajtó felől. Aztán lassan kinyílt az ajtó, hallotta azt is, hogy valaki belép rajta. Lesokkolt a rémülettől. Fel akarta kapcsolni az éjjeli lámpát, kiabált a férjének – Ébredj, valaki bejött hozzánk!
De nem engedelmeskedett a karja, ólomsúlyokkal nehezedett az ágyra, hang se jött ki a torkán, a szíve majd kiugrott a félelemtől. Csak a szeme volt tágra nyitva, erősen figyelt az ajtó felé. A fotel nyikorogva mozdult mellette, hirtelen hűvös levegő áramlott az arcára. Érezte, hogy valaki fölé hajol. Arra ébredt, hogy a férje rázogatja.
– Ébredj már fel, mi van veled, úgy nyüszítesz, mint a kiskutya!
Magához tért, egész testében remegett.
– De hát nem alszom. Nem hallottad, hogy segítségért kiabáltam? Itt járt anyu elköszönni – nyögte ki végül.
– Honnan tudod, hogy elköszönni jött? Ezt a butaságot...
– Mert tudom. Nem jön többet. Azt is.
Tudta, hogy ébren volt, hogy nem álmodott, hisz annyira valóságosan élte át a történteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése