Ez a hétfő egy nagy zéró, már korán reggel dührohamot
kaptam, hiába aggattam tele a két cseresznyefám mindenféle kacattal, piros
vederrel, lebegő fátyolfóliákkal, zörgő fémdarabokkal a seregélyek önfeledten
lakmároztak, fülük botját sem mozdították semmire. Egyedül vagyok, a családom
rohan a betevő falat után, az öregem azt mondja, rohadt meleg van odakint, én
csak legyintek, locsolni kell, szedni a málnát, a ribizlit, a pöszmétét. Tegnap
befejeztük a biokertben a szalmatakarást, a szomszédom lemeredt a villanyélre
támaszkodás közben – Ez mi?
– Nincs időm locsolni, meg az ökoszisztéma, tudja, ez itt
biokert.
– Tudom hát, de tavaly nem takaródzott.
– Tavaly nem, de tudja az a globális felmelegedés…–
otthagyom, nincs időm kiselőadást tartani.
A francba, az uborkák is megnőttek az éjszaka. A
virágoskertemben a trobitavirágok sztrájkba léptek, anorexiások, na, gondoltam,
jöhet a komposzt alájuk és az árasztás. Bóbitás megint lenyelt egy zöld műanyag
madzagot, megakadt a nyelvén. Operálok. Mi jöhet még? Ja, hát a nyaralók
szerdán, öt felnőtt két gyermek. Izgulok. Mennyire toleránsak az állataimhoz.
Talán lezárom a kisállatok kapuját, nem nézhetem örökké, hogyan kergetik szívinfarktusba
a kacsáimat. Tavaly a keltetőgépet ellenőrizték sűrűn, a kutyám ette meg főve a
tojásokat. Írni kéne, kijavítani a készülő regényem, de nincs egy perc nyugtom.
Néha elfeledkezek magamról, azt mondom, kifáradtam, pihenek pár percet. Egy
perc és már hallom – Mami, hol vagy? Tudod, láttad, mit szólsz hozzá, te, hogy
gondolod….
… megyek már, majd írok máskor, megint éjszaka, mikor
mindenki alszik, mert így kerek az élet… a madarak énekelnek, az öregem
morgolódik, a nevelt gyerekeim egy percre sem hagynak békén, azaz néha igen…–
Ja, írsz ? Akkor nem zavarlak… de ismerd meg a barátom, úgy gondoltam… lehet
később is… de jobb lenne azonnal…
– Megyek azonnal,
nincs semmi dolgom…minden ráér később…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése