Szél sodorta levelek közt szökik az Ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn
mezőn tova,
mögötte elhagyatottan
némán készül a táj,
veti kősziklára hideg
ágyát. Még bronzajkával
csókot szór a Nap de égi útja
egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád
visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig
búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése