A temető kint volt a falu szélén, kicsi, mint maga a falu, de rendezett és tiszta. Lassan gyűltek az emberek, kevesen mentek el a temetésre. Aki ott volt azt is csak kíváncsiság hajtotta, meg akarták nézni a két árvát, meg azt, aki neveli őket. A két kislányt Nóri gondosan felöltözette az alkalomhoz illően, fehér blúzba, fekete szoknyába. Polgári temetést rendezett a falu vezetése, ők állták a költségét, az elhunyt után semmi nem maradt csak adóság. Nem is volt semmi extra, pár mondat a halottról, egy ének, egy elhadart vers, amit itt is elmondtak, és vitték a koporsót a végső helyére. Betti lassan elkezdte a szipogást, a tudatáig eljutott valamiféle kétségbeesett fájdalom. A koporsó le volt zárva, senki nem nézhette meg a halott anyát. Amikor hullott a föld a sírgödörbe és kopogott a koporsó olcsó deszkáján, valaki hátul mégis elsírta magát. Mintha jeladásként érzékelte volna Betti, hangosan elsírta magát. Az ő ártatlan lelkében befészkelte magát az elhagyottság sötéttollú madara. Ági nem sírt, összevonta a szemöldökét, arca, mint a márvány, hideg volt és fehér. Furcsán felszegett fejjel állt, nézett a távolba üres szemekkel. Ki tudja mire gondolt, talán legbelül megérintette a koporsón kongó göröngyök zaja, talán gyűlöletben sírt odabent a lelke.
Mikor mentek kifelé a temetőből, szétnyílott a sor előttük, engedték, had menjenek. Még megköszönték a Polgármesternőnek, hogy olyan nagy toleranciát mutatott feléjük, hogy vártak a temetéssel. Az elérzékenyülve vett búcsút a két kislánytól.
– Jók legyetek, jó helyen vagytok, majd meglátogatlak benneteket.
Ígérni mindenki tud, ő is tudott, soha nem látogatta meg őket.
Nóri nem örült, hogy Ági nem ejtett könnyet, megérezte, hogy a nagyobb lány fájdalma már nem csak az elhagyásról szólt, maradandóbb sérülést nyitott a lelkében a két szülő halála.
Hazafelé a Gyám megjegyezte.
– Gondolom észrevetted Ági, hogy nem volt senki a nagymamád családjából?
– Hogy lettek volna, ők örültek, hogy meghalt – mondta kimérten a lány, és közömbösen nézelődött az autóból kifelé.
Nóri is csendben ült, nem volt miről beszélni. Az egész szertartás színpadias felhajtás volt, legalábbis akkor annak érezte. A két gyerek lelkébe csak beletaposott a sors, sártól, mocsoktól csurgó bakancsával. Nem tudták ők eldönteni még akkor, mi is jó nekik, az, hogy meghalt az anyjuk, vagy jobb lenne, ha élne. Sokkal később érzett rá ezekre a lelki gyötrelmekre, hogy milyen ürességet hagy egy gyermekben a szülő halála. Hiába volt alkoholista, hiába hanyagolta el őket életében, a vádak ellene lassan elhalványultak. Helyébe lépett a hiánya, a soha be nem teljesedett szeretet iránti vágy, egy szépséges hologram kép egy ideáról. Az emlékek ereklyékké váltak, egy gyűrött levél, egy fénykép, amit titokban nézegettek, sóvárogtak a jóságos anya után.
Nem volt miről beszélni, halottról meg csak jót, vagy semmit, szótlanul ültek hazáig.
Mikor a gyerekek bementek a házba, Nóri kérdőn nézett a Gyámra.
– Most mi lesz? Nincs már alkoholista anya, a család mit tesz ezek után?
– Még semmit nem mondtak, de felteszem a kérdést nekik, hisz az ok megszűnt, ami miatt Nevelőintézetbe kerültek a lányok. Majd felhívom, ha lesz róla érdemi válasz. Míg el nem felejtem, megtalálták a Pisti gyereket, holnap már a befogadóba lesz, hozzák haza a rendőrök Pestről.
Mikor mentek kifelé a temetőből, szétnyílott a sor előttük, engedték, had menjenek. Még megköszönték a Polgármesternőnek, hogy olyan nagy toleranciát mutatott feléjük, hogy vártak a temetéssel. Az elérzékenyülve vett búcsút a két kislánytól.
– Jók legyetek, jó helyen vagytok, majd meglátogatlak benneteket.
Ígérni mindenki tud, ő is tudott, soha nem látogatta meg őket.
Nóri nem örült, hogy Ági nem ejtett könnyet, megérezte, hogy a nagyobb lány fájdalma már nem csak az elhagyásról szólt, maradandóbb sérülést nyitott a lelkében a két szülő halála.
Hazafelé a Gyám megjegyezte.
– Gondolom észrevetted Ági, hogy nem volt senki a nagymamád családjából?
– Hogy lettek volna, ők örültek, hogy meghalt – mondta kimérten a lány, és közömbösen nézelődött az autóból kifelé.
Nóri is csendben ült, nem volt miről beszélni. Az egész szertartás színpadias felhajtás volt, legalábbis akkor annak érezte. A két gyerek lelkébe csak beletaposott a sors, sártól, mocsoktól csurgó bakancsával. Nem tudták ők eldönteni még akkor, mi is jó nekik, az, hogy meghalt az anyjuk, vagy jobb lenne, ha élne. Sokkal később érzett rá ezekre a lelki gyötrelmekre, hogy milyen ürességet hagy egy gyermekben a szülő halála. Hiába volt alkoholista, hiába hanyagolta el őket életében, a vádak ellene lassan elhalványultak. Helyébe lépett a hiánya, a soha be nem teljesedett szeretet iránti vágy, egy szépséges hologram kép egy ideáról. Az emlékek ereklyékké váltak, egy gyűrött levél, egy fénykép, amit titokban nézegettek, sóvárogtak a jóságos anya után.
Nem volt miről beszélni, halottról meg csak jót, vagy semmit, szótlanul ültek hazáig.
Mikor a gyerekek bementek a házba, Nóri kérdőn nézett a Gyámra.
– Most mi lesz? Nincs már alkoholista anya, a család mit tesz ezek után?
– Még semmit nem mondtak, de felteszem a kérdést nekik, hisz az ok megszűnt, ami miatt Nevelőintézetbe kerültek a lányok. Majd felhívom, ha lesz róla érdemi válasz. Míg el nem felejtem, megtalálták a Pisti gyereket, holnap már a befogadóba lesz, hozzák haza a rendőrök Pestről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése