Katerina Forest:kövek...

Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom.

Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő,
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá,
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.

Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor.

Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a Nap
a folyó túloldalán. Láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra, és újra ez a világ.

Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.