Katerina Forest:kövek...

Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom.

Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő,
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá,
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.

Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor.

Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a Nap
a folyó túloldalán. Láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra, és újra ez a világ.

Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.

Katerina Forest: Világvége szindróma

Ha nem becsülted eddig  az életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,

se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!

Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.

Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.

Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled.