Katerina Forest: Amnézia

Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Arctalan emberek kerülgetnek, néha belém rúgnak,
leköpnek, rám dobják lelkük zuborgó mocskát.
Már nem érdekelnek. Nincs bennem
feléjük zéró tolerancia. Gyűlölöm őket. Bent rekedtek az időben,
agyuk bezárt pénzes ládika. Gyűlölöm mind!
Az egész világ amnéziás. Elfelejt mindenki mindent!
Nem zárják el a vízcsapot, égve hagyják a villanyt,
a vasalót tűzforrón, a gáz sziszegve betölti a konyha levegőjét.
Amnéziások. Nem ültetnek fát, nem szedik össze a szemetet.
Az amnézia mint egy féreg a gazdatestben, rágja belülről őket.
Nem ordítanak, nem sikoltanak, nem ütik ököllel a
rájuk zárt börtön ajtaját. Nem hallják meg a vészkürtök
idegrázó hangját! Süketen és vakon mennek előre, agyatlanul.
Tudom.
Egyszer mindenki megáll ezen az úton,
a finoman megbújó mocskos pocsolyában.
Nézelődnek majd értetlenül. Talán leülnek mellém az útszélre,
és míg bambán bámulnak maguk elé, kétségbeesve kutatnak az emlékeikben.
Halkan motyognak tétova szavakat:
– Nem értem, hova jutottam? Én nem ide vágytam...
És hol vannak a fák?

2018 04.16