Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése