Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.
Imreh András fordításai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése