A csend hangjai

 A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult mikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.

Hazafelé már újra köd lepte el a várost, a nyirkos levegő az arcára tapadt mikor kiszállt az autóból. Arra gondolt, hogy jó, hogy nem kell már gyalog járnia az esti kietlen utcákat, nem szorong úgy, mint azelőtt. A beszélgetés fonalát gombolyította tovább magában. Talán eltúlozta Zalán, persze változni kell a rendszernek, ez így nem folytatható tovább. Minek élünk, ha csak ez a sorsunk, félni a sötétben, félni nappal a fényben? A bizonytalansággal harcolni reggeltől estig. Valaminek történnie kell, az biztos.

Jó ötletnek tartotta, hogy anyja vidékre költözik. A két tyúkanyó megérezhette a veszélyt.

Hazaérve belenézett a postaládájába, volt egy levél a sok reklám mellett.

Érdeklődve nézte a feladó nevét a borítékon. Megkapta a levelet a gyámügyesektől.

Várta a levelet, meg nem is. Annyi minden történt az életében, hogy rendezetlen halmazzá vált tőle a lelke, úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a sorsát. Csak történtek vele a dolgok napról napra, nem tudott tervezni előre. Mint egy dzsesszzongorista, improvizált az élet vele, nem volt leírt kotta előtte, csak áradtak a hangok a billentyűk alól, amiket az érzelmei a lelke diktál, egy-egy adott pillanatban.

A levelet figyelmesen elolvasta, majd visszacsúsztatta a borítékba. Megkapta az együttműködési hozzájárulást. Látogathatja a gyermekeket. Kapott időpontot a hivatalos papírok aláírására, és a további teendők megbeszélésére. Jó, akkor ez is meg van. – remélte, hogy nem jön közbe semmi, és fel tudja keresni a megadott időpontban a gyámügyet.

A lelkesedése mégse lett a levéltől egetverő, szorongott attól a felismeréstől, hogy egyre közelebb sodorja az élet a két kislányhoz. Azt is tudta, hogy már nem tud visszalépni egy kézlegyintéssel: --Mese volt lányok, itt a vége, huss el véle! Meggondoltam magam, mégsem nyerő nálam ez a pótanya szerep.

Hétvégén, ahogy megígérte az anyjának, elindult Pestre. A város végén befordult a Shell kútra tankolni. Türelmetlenül várakozott az autósorban, ami nagyon lassan mozgott előre. Hirtelen harci repülők jelentek meg az égen, összerezzent a hangrobbanástól. Ijedten nézett kifelé az autó ablakán, majd kíváncsian kiszállt. Akkorra már többen néztek az ég felé, ahol egymás után több vadászgép repült a fejük felett, fülsüketítő zúgással.

– Nem értem – szólt a feleségéhez egy idősebb férfi. – Mióta jött szokásba mi felettünk a gyakorlatozás? Nem volt ilyen azelőtt.

– Igaza van a fazonnak – gondolta Sára –, mióta itt vagyok, én sem láttam őket felettünk gyakorlatozni.

Tele tankolta az autót és ráfordult a hazafelé tartó útra. Álmosítóan surrogott a levegő a szélvédőn, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, de megállt a keze a keresőn, feszülten figyelt. Egy közleményt hallott, a szomszéd országban eszkalálódott helyzetről.

– Erről beszélt Zalán. Most mi fog következni? – eszébe jutott az elmúlt esti beszélgetés. Félrehúzódott az út mellé, telefonált.

– Anya, nem lehetne már holnap költözni a Pálos-tanyára? Segítenék, most van rá időm. Gon Amíg hazaérek gondold át!

Az anyja csodálkozott, majd annyiban maradtak, hogy lehet róla szó, igaz fel nem foghatja mire ez a nagy rohanás.

Eltűnt az álmosság belőle, az előérzete, ami az utóbbi időben pontos jelzéseket küldött felé, azt sugallta, hogy vegye komolyan a belülről jövő intuíciókat. Úgy gondolta, hogy az anyjának biztonságba kell kerülnie. A többi ráér utána... a lányok is ráérnek, ők aránylag nyugis helyen vannak.

Mikor beért a fővárosba azonnal dugóba került. A hangfoszlányokból megértette, hogy a tüntetők blokkolják a forgalmat. Lassan araszolva haladt előre a kocsisor, a hangzavar egyre erősödött, ahogy közeledett feléjük. Nagy nehezen sikerült egy mellékutcába kikanyarodnia.

Az anyja boldognak látszott, mikor magához ölelte, majd szélesre tárta a karját úgy mutatott szét a lakásban.

– Látod Sára, nincs gond, már egy hete becsomagoltam mindent! Sára meglepődve nézett körül a lakásban, ahol mindenfelé doboz, doboz hátára volt rakva.

– Ügyes vagy anya, mindig tudtam. Hívjunk fuvarozót, hajnalban indulunk.

– Hajnalban? Miért olyan rohamléptekben Sára?

– Te nem nézed a tévét? Kint zavargások vannak az utcákon, ki kell érni a városból korán reggel. Minél korábban indulunk, annál jobb. Már örülök, hogy itt hagyod a várost. Ami most várhatóan bekövetkezik, azt jobb, ha távolból figyeled.

– Mi lehet még ennél is rosszabb?

– Ha azt mondom, hogy eddig éltél csak biztonságban és nyugalomban, nem hiszel nekem. Nagyon rossz előérzetem van... sajnos az utóbbi időben mind beteljesedett.

– Mégis mire gondolsz kislányom?

– Azt nem tudom konkrétan megmondani, ennyire azért nem látok előre, de félelem és anarchia következik. Vidéken jobb lesz, itt kell hagyni a várost, ahol minden mindennel összefügg. Mint a dominó, ha elkezdődik, minden bedől. Ha elkerülhetetlenül beüt egy gazdasági összeomlás, akkor élelmiszer hiányt, energia hiányt, még nagyobb munkanélküliséget hoz magával. Pár hét és könyörtelenül itt a tél a nyakunkon. Vidéken ott lesz az akácos erdő, de mi lesz itt, ha elzárják a gázt vagy a villanyt? A háború eszkalálódott, kiterjedhet egész Európára. Ami biztos egyhamar nem lesz nyugalom. 

– Jól van, de először ebédeljünk meg! – hagyta jóvá az anyja, nem vitatkozott egy percig se a lányával.

Sárát teljesen lefoglalta a másnapi költözés szervezése. Harmadik telefonálási kísérlete sikerrel járt, elvállalta a szállítást egy maszek bútorszállító.

Még egyszer átellenőrizték a csomagokat. Látta az anyján, hogy milyen nehéz számára a megszokott életéből kilépni, bármennyire próbálta leplezni.

Fáradtan ült a régi kedvenc helyére a konyhában, és onnan nézte a pakolászó lányát. Nézte a hajladozó alakját, gyors mozdulatait. Visszagondolt arra az időszakra, amikor haragudott a szertelen életmódja miatt. Mindig sírt titokban, hogyha félvállról, tisztelet nélkül dobta felé a szót, ha kérdezett tőle valamit. Olyankor mindig úgy érezte, hogy úgy bánik vele, mintha csak a cselédje lenne, semmi más. Bezzeg az apjának akkor is tudott hízelegni a mihaszna. Mióta meghalt a férje, valami megváltozott. Másként nézett már a lányára, már nem tudott haragudni rá. Tisztába lett vele, hogy csak rá számíthat az életben, nincs rajta kívül senki, aki öregségére támasza lehetne. Szerencsére Sára is változott, figyelmes lett, következetes. Áradt belőle a törődés, ha távol volt tőle, akkor is érezhette a biztonságot, amit felé küldött.

– Min filózgatsz, anya? – egyenesedett ki Sára. – Nem gondoltad tán meg magad?

– Dehogy gondoltam, csak azon járt az eszem, mikor tudunk együtt lenni, mikor jössz utánam?

– Keresztanyámnak is megmondtam ma a telefonba, hogy nem tudom, de igyekszem minél hamarabb veletek lenni. Ti se maradhattok ott egyedül. Kéne a tanyára egy férfi, aki biztonságot ad. Vasárnap, ha rendben lezajlik a költözés, visszajövök azonnal Pestre. Kimegyek Kíra elé a repülőtérre, megígértem az öccsének. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, mire ez a gyors hazatérés? Na, meg az öccse is majrézik, mert hazaköltözött az apjuk, akit Kíra ki nem állhat. Tőlem várja szegény fiú, hogy vegyem rá a nővérét, fogadja el az öreg jelenlétét a családban.

– Ne mondj neki lányom semmit, ne bántsd, sokan kiutaztak külföldre a pénz miatt. Van, akinek összejött, van olyan is sajnos, akit becsaptak. Amúgy meg örülhetne az a lány, hogy együtt lesz újra a családja. Bárcsak élne szegény apád... – sóhajtott fel az anyja.

A fuvarozó kora reggel pontosan érkezett, hozott rakodókat, hamar felpakoltak a teherautóra.

A reggel hideg volt odakint, a háztetőket gyengéden befedte a dér. A város csendes volt, csak a menetrend szerinti villamosok, trolik duruzsolták, csikorogták végig a főutakat. Mikor a körútra rákanyarodtak, akkorra már feltörte a reggeli nap fénye a szürkületet.

A belvárosban az esti tüntetés nyomait takarították a sárga mellényes köztisztaságiak.

– Mesélj Sára, hosszú az út a tanyáig, mi bánt, mi az, ami miatt nem jössz le vidékre? Keresztapád szegény, majd meglátod, egy egész birodalmat hagyott rád.

– Jól van. Eddig nem akartalak vele idegesíteni, de egyszer el kell mondanom neked mindent.

Sára mesélt végig az úton az anyjának. Mindent elmondott. Mesélt Karoláról, arról a napról, mikor rosszul lett a bankban az asszony, a kórházról, a haláláról, Benjáminról. Mesélt az ígéretéről. Arról, hogy milyen furcsa álmok kísértik az utóbbi időben.

– A két kislány hol van most?

– Gyermekotthonban, az apjuk meg börtönben... még nem tudom, hogyan tovább. Meg azt se, hogy tényleg meg kell-e tennem, amit megígértetett velem az asszony a halálos ágyán. De félek Karolától, hogy megbüntet, ha nem tartom be a szavam... ne nevess ki anya!

– Dehogy nevetlek. Isten nagy terhet rakott a válladra, lányom. Értem már, miért változtál meg annyira.

– Megváltoztam?

– Meg, nagyon. De én ezt a kislányom szeretem. Most vagy az igazi, olyan, amilyet mindig álmodtam magamnak, ha szomorú voltam. Bizonyára az asszony is tudta, hogy megbízhat benned. Ne kutasd az okokat. A szíved, a lelked fogja megmutatni a helyes utat számodra. Önmagadtól kérj tanácsot, ne mástól.

– Sajnálom a két kislányt, olyan szép és olyan szomorú két gyermek.

– És mi van a férfival?

– Nagyon jóképű férfi. De magának való, rideg, visszafogott. Nem tudom kiismerni. Eléggé meggondolatlan, hisz az se érdekelte, hogy magára hagyja a két lányát, mikor részegen gyújtogatott.

– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, én azt gondolom, hogy a végsőkig el volt keseredve az az ember. Ilyen esetben megszűnik a logikus gondolkodás. Csak a felfokozott érzelmek irányították szegényt. Egy idő múlva lenyugszik majd – válaszolt az anyja bölcsen.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy a börtön hatására még jobban kifordul magából.

– Bármi megtörténhet. A gyerekeken csak az isteni csoda tud segíteni, ők az igazi áldozatok. A halottnak már nem fáj semmi... az apára bűnhődést mért a sors... az ő élete titok, lehet, a titok kulcsát a te kezedbe adta a haldokló, mikor magához kéretett, csak még nem tudsz róla, hol keresd.

Végig beszélgettek az úton, régen volt köztük ilyen meghitt a kapcsolat. Sára nem félt már az anyjának a legféltettebb titkairól beszélni.

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

– Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.

A csend hangjai

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Mikor benyitott a házba, a két asszony már a nagy konyhában sürgölődött. Az asztal már meg volt terítve, az egész házban végigúszott a tyúkhúsleves illata.

A keresztanyja gyors léptekkel jött-ment, meghazudtolva korát, örült, hogy Sára időre visszatalált.

– Gyere, kislányom ebédeljünk, mert nekem menni kell a gazdaságba végeződni mingyá'!

– Adjál keresztanya itthoni ruhát, megyek veled, segítek! – kérte lelkesen Sára az öregasszonyt.

– Van segítségem, a faluból kijár délutánonként egy ember, nincs munka a faluban, nekem meg sok van, mióta keresztapád meghótt, Isten nyugosztalja –, és gyorsan keresztet vetett magára.

– Fizeted?

– Fizetem. Meg ellátom ezzel-azzal, ami akad a házban. Tejjel, túróval, hússal. Jól jár velem. Jár is pontosan, mint a toronyóra. Na, együnk!

Leültek enni, de nem illett hozzáfogni, amíg az öregasszony el nem mondta az asztali áldást.

– Mi van Sanyóval, a tanyaszomszéddal? – intett fejével a szomszéd tanya felé Sára.

– Sanyó? Kicsit többet ivott, jó egy éve. Csak nem a kocsmába folytatta, hanem a kanálisban. Belehótt – mondta el a történetet tömören az öregasszony.

– Szegény.

– Hát úgy halt meg, ahogy élt. A tanya ott van, ahogy elment, senkinek se kell. Családja se vót.

Kintről hallották a kutyák csaholását, megjött a segítség. Sára beöltözött, indult ő is a gazdaságba. A tehénistállóban kezdték a munkát, aztán a lovakat hajtották helyre, később a birkákat. A férfi ötven év körüli, erős testalkatú falubeli volt, bazsalyogva nézte a széles karimájú kalapja alól Sára ügyetlenkedését.

– Ne úgy, így valahogy. Még feltöri a kezét a villanyél – mutatta aztán meg sorban, hogyan kell tiszta almot szórni az állásba, hogyan kell lecsutakolni a lovakat.

Sára már alig állt a lábán, de szégyellte a gyengeségét bevallani. Lassan mégis múlt a fáradtsága, és ahogy a gazdaságban lévő összes feladat végéhez értek, kellemes, jóleső érzés töltötte el.

– Elfáradt? – nézett rá szánakozva a férfi.

– Igen. Nem könnyű a vidéki munka! – vallotta be őszintén az igazat.

– Nem, de hasznos! – nevette el magát az ember – Majd megszokja idővel!

A hajnal a tanyán teljesen más, mint a városban. Nem a zaj kezdi felszaggatni az éjszaka köpenyét, mely a földekre rásimulva takarta a fázós hantokat. A hajnalhasadás kis neszekkel indul: egy rigó dalával, amelyhez az akácos közt feléledt szél ad muzsikát. Lajkó, a kuvasz hírül adja a kerítés mellől az állatoknak, hogy új nap kezdődött. Figyelmét nem kerüli ki semmi. Minden zajt ismer. Van, amire füle botját se mozdítja, van, amit más meg sem hall, de ő élénken, izgatottan figyel. Valami történik, ami szokatlan. Sára is felkelt lelkiismeretesen, kiment az udvarra, segített reggel is a munkában. Fáradt volt, izomláza lett előző napi munkától, de nem törődött vele.

A keresztanyja megelégedve figyelte a mozdulatait.

– Mintha nem is városi hölgy lennél, úgy áll a kezedre minden! – dicsérte meg végül a lányt – Anyádat még nem tudnám itt elképzelni, ő inkább főzzön a konyhán.

– Azt érti, hagyd csak rá keresztanyám a házimunkát, nem lesz vele bajod. Meg a növényeket a konyhakertben tavasszal, azt tanítsd meg neki, szeretni fogja.

– Mielőtt felkeresem odaát keresztapádat, mindenre megtanítalak benneteket. Úgy, ahogy engem is megtanítottak a szüleim. Nem kell ahhoz iskola, csak figyelem. Mert ha jól megfigyelsz mindent, megérted, mit üzen neked a természet. Még az állatok nyelvét is érteni fogod. Nem fog hiányozni a városi ricsaj, mert itt megtalálod a teljes lelki békéd. Mert Isten minden nap jelen van a tanyán. Itt meghallod a szavát, a tanításait!

– Mi az, ami itt másként működik keresztanyám? Mindenütt ugyanaz van. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik. Mindegy, hogy tanya vagy város. Egyre megy – nevetett jóízűen az öregasszony elmélkedésén.

– Még nem érted a különbséget, ahhoz idő kell, hogy megértsd. Ha megérted, áldani fogod a sorsod, hogy erre az útra léptél!

Mire elvégezték a sok munkát és visszamentek a házba, Sára anyja elkészült a reggelivel. Gondterhelten ült le közéjük az asztalhoz.

– Hallgattam a rádiót, egyre nagyobb a zavargás a városban. Biztos, hogy nem halaszthatod el Kírával a találkozód, kislányom? – fordult a lánya felé.

– Ne izgulj anya, nem lesz semmi baj. Kimegyek érte a repülőtérre és hazaviszem. Megígértem az öccsének, segítenem kell, hisz a barátnőm – próbálta nyugtatni az anyját.

Reggeli után körbejárta még egyszer a tanyát, Lajkó hűségesen mellészegődött, míg benézett mindenhová, hogy leellenőrizze, rendbe van-e minden. Mikor visszafelé ment a házba, önkéntelenül elmosolyodott.

– Úgy nézelődök már, mint egy gazda. Talán igaz is. Ez, ami most itt van, tőlem függ a jövőben, hogy megmarad-e a családunknak. Hát nem lesz könnyű...

Csak az zavarta folyton, hogy olyan magányosan ott marad a tanyán a két asszony.

 Túl kietlen a hely, nem elég biztonságos. Benne maradt a szorongás akkor is, mikor kifordult az autóval a bekötőútról a főútra. Talán egy kilométert mehetett, mikor hirtelen beborult az ég, és elkezdett szitálni az eső.