Döntés

 Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

      Benjámin túl volt az első tárgyalásán. A kihelyezett ügyvéd nem nyerte el a szimpátiáját, az idős férfi komor ábrázata nem sok jóval biztatta. Egymással szembe ültek, Benjámin csendben figyelte, ahogy az ügyvéd az iratanyagát tanulmányozza. Ráért, már megszokta, hogy az idő megállt, csak vánszorgott minden óra egyik napból át a másikba. Nem kellett este számvetést készítenie, mindig ugyanaz várta, a mosoda, gőzölgő világa.

Az ügyvéd felnézett Benjáminra, fürkészte egy darabig szúrós, vizenyős szemével, mintha jellemrajzot készítene gondolatban róla. Benjámin állta a tekintetet, egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor látta a gyerekeit?

– A feleségem temetésén.

– Azt írják itt a jegyzőkönyvben, hogy büntetlen előéletű, meg azt is, hogy alkoholos befolyásoltság alatt volt azon az éjszakán. Megjegyzem, ez még nem oldozza fel önt az alól, amit elkövetett. Nem tudom, hogyan tudok majd segíteni, hisz csak a véletlenen múlott, hogy nem halt meg senki. A társasházban komoly károk keletkeztek, meg ugye ott van a füstmérgezést szenvedett idős házaspár. A bank felgyújtása tovább súlyosbítja a helyzetét. Aljas indokkal elkövetett bosszú? A bírót nem érdekli mitől lett dühös, csak az, hogy mit követett el! Mérlegelni fogja a keletkezett kár nagyságát mind a két épületnél. Idézem az idevonatkozó paragrafust: 322. § (1) Aki anyag vagy energiapusztító hatásának kiváltásával közveszélyt idéz elő, vagy a közveszély elhárítását, illetve következményeinek enyhítését akadályozza, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A 3. cikkely szerint a büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz. Nem feltételezem, hogy átgondolta mi várhat magára, mikor elkövette a cselekményt!

– Sajnálom.

– Mit sajnál? Hogy részegen bosszút állt? Ha mindenki ezt az utat választaná, micsoda anarchia lenne a földön? Jól van, meglátjuk, mit tehetek önért! Összecsukta a dossziét és nehézkesen felkelt a székről. – Viszontlátásra! – nyújtotta a kezét Benjámin felé. Gyenge, reszketős kézfogása volt az ügyvédnek, Benjámin érezte a kézfogás alatt az idős ember fizikai erőtlenségét.

Ez az alak nem fogja a dutyiból kivinni soha az életben – jegyezte meg magában ingerülten.

A tárgyalás meglepetést hozott számára. Az idős ügyvéd kimérten, magabiztosan adta elő a bíróságnak a peranyagot, minden részletre kitérve. Benjámin hallgatva a szavait és közben rájött, hogy nagyon is átérezte az ügyvéd az életét, felfogta mi motiválta, hogy végül képes volt azon az estén mindent felégetni maga körül. Ugyanazt mondta el, amit ő is elmondott volna, csak ő durvább szavakkal.

Tisztelettel nézett fel az idős ügyvédre, olyan tisztelettel mintha az apja lett volna, aki segíteni szeretne a tékozló gyermekén.

– Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a felsorolt indokaimat vegye figyelembe, az ügyfelem büntetlen előéletét, életében kialakult traumát, felesége halálát, ami miatt két kiskorú gyermekkel özvegyen maradt. Kérem, hogy az ügyét erős felindulásból elkövetésnek, nem kitervelt kategóriába sorolják – fejezte be a védőbeszédét az idős férfi.

Megszületett az elsőfokú ítélet, a bíró börtönben letöltendő háromévi szabadságvesztésre ítélte Benjámint.

– Megfellebbezzük! – nyugtatta az ügyvéd – Kimegy innen fiam a családjához hamarabb – és megveregette Benjámin vállát. – Kitartás!

– Köszönöm ügyvéd úr! – Benjámin rámosolygott az idős férfira.

Jó lett volna elhinni a szavait, de a tárgyalás végére már tisztán látta, hogy nem tud enyhítést elérni az ügyében. A bíró megindokolta, hogy mi súlyosbította és mi enyhítette a végeredményt. A súlyosbítást, a lakásának az éjszakai felgyújtása okozta. Bármi történhetett volna, hisz éjszaka, mindenki pihen, alszik. Mire a riasztás megtörtént és kiért a tűzoltó a mentő, sok idő eltelt. Meghalhatott volna gyermek, felnőtt addig. Az éjszakai bank felgyújtásnál, pont az időpont segített, hisz nem tartózkodott senki az épületben. Az anyagi kár mindkét helyen jelentős lett, ezért a három év számára a legkedvezőbb ítéletnek számított.

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      Sára Csepelről az interneten lefoglalt szállására ment. Arra a megállapításra jutott, hogy Kíra nagyon megváltozott. Ismeretlen volt számára az az érzelmi átalakulás, amit közvetített felé a találkozásuk alatt. Az öröké hőbörgő egyetemista haver, aki mindig nyomta polgárpukkasztó szövegét, hirtelen szentimentálissá vált. Ugyan mi okozta ezt a nagy változást, elég volt annyi hozzá, hogy utolérte a szerelem? Arra gondolt, hogy ő még soha nem volt igazán szerelmes senkibe. Vagy mégis? Kár lenne önmagának hazudnia, hisz Benjámin miatt volt pár álmatlan éjszakája. Nem értette miért lépett le Kíra pont akkor amikor rájött, hogy a férfi megszerette. Hogyan tudott lemondani róla? Megértené, ha egyoldalú szerelem alakult volna ki köztük, de nem, mindkettőjükben ugyanaz a mély érzés lángolt mikor elváltak egymástól. Kíra mégis hozta a formáját, még esélyt sem adott magának. Megbeszélték amikor elváltak egymástól, hogy tartják a kapcsolatot. Remélte azt is, hogy a férfi fog harcolni a szerelemért, nem olyan megalkuvó, mint a barátnője.

Másnap reggel elintézte a hiányzó hivatali teendőket a lakás eladással kapcsolatban. Végleg lezárta a panelos múltját.

. Mikor a Keleti felé akart kanyarodni, dugóba került, araszolva mozogtak az autók előre.

Megszokta már a városi forgalom idegtépő hullámzását, de most valami más miatt állt a forgalom. Nem akart hinni a szemének: több száz ember császkált az autóúton, akadályozva a forgalmat.

– Ne már, mi van itt búcsú? – méltatlankodott most már hangosan, mert közben beért a Keleti elé és ott még több embert látott.

Érdekes látvány tárult elé, mintha nem is a saját országában lenne, hanem valami egzotikus földrészen. Sötét bőrű furcsa öltözetű emberek csoportja lepte el a környéket. Sok rendőrt látott mindenütt.

Az emberek hangosan vitatkoztak a rendőrökkel. Akkor fedezte fel, hogy a némelyik nő csadorban fogta a gyermekét, csak a fekete tüzes szemük villant ki az arcukat eltakaró lepel alól. Mintha egy filmforgatásba pottyant volna, minden olyan hihetetlenek tűnt a számára. Nézte a folyton mozgásban lévő embereket, akik körül szinte percről percre változott a hely, gyűlt a szemét körülöttük, eldobált kartondobozok, ásványvizes palackok, félig telten vagy üresen, kacatok mindenütt, lassan, de biztosan telítődött velük a terület, mint egy jó gazda gondosságával dolgozó biokertész kertjében a takaróréteg, mikor elkezdi a földjén a mulcsozást. A kocsisor újra elindulhatott, igaz nem arra amerre ki akart jutni eredetileg, egy másik irányba terelte őket a közlekedési rendőr.

A hazafelé vezető úton végig a történteken elmélkedett. Újra eszébe jutott, hogy semmi nincs ok nélkül az életben, talán az sem, hogy Kíra hazajött Londonból, mindegy miért és hogyan, de hazajött. És az sem, hogy az anyja leköltözött vidékre. A magabiztossága egyre fogyott, igaz már rég nem látta olyan szépnek a jövőt, mint a gondtalan egyetemi évei alatt, de valahogy jó lett volna megállni ennél a pontnál, innen indulni tovább. Elege volt már a családját és környezetét ért traumákból.

Eszébe jutott a levél, ami a táskájában lapult. Még be kell mennie a gyámhivatalba, hogy megbeszélje a két kislány sorsát. Amikor beért a kisváros központjába, elkanyarodott a hivatal felé. Nem sok esélye maradt, a fogadóidő legalább egy órája lejárt.

Próba szerencse – gondolta, hisz másnap dolgoznia kell, még ennyi idő se jut majd felkeresni őket. Bekopogott az ajtón. Nem siettek az ajtónyitással, végül egy fiatal nő kinyitotta résnyire, és ingerülten kiszólt.

– Már nincs ügyfélfogadás!

– Tudom. Mégis, ha kérhetném... a vezetővel szeretnék két mondatot váltani. Mivel nem tudok holnap bejönni.

Bentről meghallotta az ismerős hangot, az ajtóban álló nő kényszeredetten beengedte.

– Bocsánat, tudom... – kezdett szabadkozni.

– Nincs semmi baj, nagyon jó, hogy előkerült... a gyerekek miatt – mutatott egy székre az ügyintéző.

Sára leült az ügyintézővel szemben – Nem értem.

– Szóval, jó lenne, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére. A gyerekek ismerik önt. Ismerhetik, hisz megtalálta őket mikor megszöktek, amiért fogadja most hálás köszönetem. Mivel nem jelentkezett elindítottuk a kihelyezésüket, de ők nem akarnak sehova menni. Azaz, akarnak, egy barna angyal nevezetű személyhez, akit meg kell várniuk, mert így igazította el őket az anyjuk – nézett merőn az ügyintéző Sára szemébe. – Az anyjuk, aki halott... az mondta nekik, hogy ezt kell tenniük. Érti valamennyire a történetet hölgyem?

– Igen, nagyjából...

– Jó magának, mert én nem. Igaz tisztában vagyok a gyermeki fantázia mire képes, de ez nekem is sok. Még nincs vége a történetnek. Azért, hogy komolyan vegyük őket, hát gyújtogattak minap az Otthonban. Kiszámíthatatlanok lettek. Mindketten tudjuk, hogy ön a számukra a barna angyal. Jó lenne, ha képes lenne gyorsan dönteni. Jelen pillanatban a gyermekek érdekében minden segítséget megadok, mivel ők Isten tudja milyen indítékkal, de csökönyösen ragaszkodnak önhöz. Az előírt, ott tartózkodási idejük pár napon belül lejár. Kénytelenek leszünk kihelyezni őket.

– Mit tanácsol? – kérdezte bizonytalan hangon Sára.

– Vegye magához őket, ha van rá lehetősége. Persze, ha nem teher önnek. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti terve. Találkozzon velük. Oszlassa el a kételyeket, ami bennük van, hogy nehogy több butaságot csináljanak. Persze ehhez kell egy eredményes pszichológiai teszt, és egy hatvanórás képzés, ami követelmény a részünkről. Egy pozitív környezettanulmány, erkölcsi bizonyítvány, jövedelemigazolás, satöbbi. De ne értsen félre, nem akarom rábeszélni... döntenie kell, így, vagy úgy...

– Csak ennyi? – hüledezett Sára – Elég sok procedúra, amit itt felsorolt.

– Igen, míg ezekkel nem végzünk, nem sok minden történhet.

– Időbe telik. Megbeszélem a családommal. Találkozhatok velük, hogy közelebbről megismerhessem őket?

– Jól van, odaszólok, hogy fogadják. Akkor, hogy döntött?

– A helyzetem nem egyszerű, jelenleg tervben van, hogy vidékre költözöm, ez megint nem jó pont a részemről. Találkozom velük, visszajövök utána, megígérem.

– Visszajön? Ha nem tud most itt pozitív döntést hozni nincs értelme, hogy hitegesse őket, szóval ettől nagyobb pontosítást várok.

– Kiviszem őket... de vidékre. Egy vagy két hónapon belül végleg a családomhoz fogok költözni.

–Téved, ha család veszi körül őket, az nem rossz, hanem egy jó pont, de ha messzebb viszi a gyerekeket, engedély kell az apától. A szabály szerint ötven kilométeren belül kell kihelyeznünk a gyermekeket. A kapcsolattartás miatt fontos, hogy minél közelebb legyenek a vérszerinti szülőhöz.

– Hogyan tartanak kapcsolatot az apával, ha börtönben van, nem értem?

– Egyszerűen. Telefonon, vagy ön beviszi őket láthatásra az apához.

– De jó... azaz értem – suttogta maga elé, mert közben Benjámin haragjára gondolt, mi lesz, ha tudomására jut, hogy nem hagyott fel Karolának tett ígéretével.

– Nagyobb a távolság, a tanya ide nyolcvan kilométer, ha Pesten keresztül megyek még ennél is több.

– Milyen tanyáról beszél? A gyerekeknek közösségbe kell járniuk, a nagyobbik jövőre iskolás.

– Nincs baj az iskolával, egy rövid bekötőút után, ott a falu. Jár a busz és van autóm. Sok gyerek, persze a nagyobbak, kerékpárral pár perc alatt megjárják a távolságot. A falun körbe több ilyen tanya van a gazdálkodás miatt, ezek szervesen hozzátartoznak a faluhoz.

Akkor ért el a tudatáig mit művelt, hogy konkrét választ adott az ügyintézőnek mikor beült az autójába. Vállalta a tortúrát, hazaviszi a gyerekeket. Meg azt is, hogy megszerzi az apától az engedélyt.

– Áh, hisz jó ismerősök vagyunk, akadálya egy szál se. Megy az angyal hozzátok nemsokára, aztán majd lesz, aminek lennie kell! – sóhajtott egy mélyet és kikanyarodott a hivatal elől.

Angyal? Ő mint angyal, miket ki nem talált róla ez a két kislány – húzta most már mosolyra a száját, jól van, megpróbálja meggyőzni a morcos apát, nem lesz semmi baj.

Mikor hazaért, fáradtan dőlt végig az ágyán, nagy volt a kísértés, hogy rögtön elalszik úgy, ahogy van. Régebben is történt vele ilyen, egy-egy átdorbézolt éjszaka után, de a telefonja kizökkentette az elhatározásából. Róza hívta.

– Mi van veled, egyben vagy még?

– Egyben. Miért hívsz?

– Gyere le hozzánk!

A kisvárosban a sötétséggel együtt tanyázott a novemberi hideg, a nappalok kellemes melegét minden átmenet nélkül kiűzte és a helyére terpeszkedett. A társaság ott ült a szokott helyén, mikor benyitott a kávézóba. Jó érzés volt számára, hogy várják, egyszerűen csak az a tudat is, hogy tartozik valakikhez.

Fázósan leült közéjük és várta, hogy a benti kellemes levegő felmelegítse.

– Merre jártál Sára, rég láttunk – érdeklődött mindjárt Zsolt, de a többiek is várakozóan néztek rá.

– Sok minden történt velem. Annyi kérdés van bennem, amikre nem tudom a helyes választ.

Ránézett Rózára.

– Csak nyugodtan, láttam rajtad, hogy magad alatt vagy.

– Majd később elmondom, annyira nem sürgős. Ti miről beszélgettek?

– Az egóról.

– Miről? Hogy jön ide ez a téma ma estére? Nincs ennél fontosabb? – nevetett Sára.

– Nem is tudom, csak úgy. Mert aktuális a mai életünkre, jobban mint gondolnánk. Ha engedsz az egódnak, nem azt a döntést hozod, ami helyes, és nem úgy gondolkodsz dolgokról, ahogy kellene. Hanem úgy ahogy elvárják tőled. Játszod a szereped, amit elvárnak tőled. Az eredeti életcélod ott van benned elnyomás alatt, nem mered felszínre hozni. Az egész életünket az elvárások alapján éljük. Olyanokká váltunk, mint az alvajárók, pótcselekvésekkel próbálunk felszínen tartani magunkat, az igazi értékes tettek helyett. Ez a fogyasztói társadalom drogja, elhiteti velünk, hogy okés minden, nincs semmi baj. Pedig óriási a baj. De azért mondd el, téged milyen kérdések gyötörnek? – fejezte be Zsolt az eszmefuttatását.

– Láttam a Keletinél a migránsokat, felkavaró volt, sajnáltam őket, de féltem is tőlük. Biztosan okuk volt, hogy ennyi megpróbáltatásnak kitegyék magukat, mégis...

– Igen. Jogos aggodalom a részedről. Jogos lenne mindenki részéről az aggodalom, így helyesebb talán. Akiket láttál majdnem mind megvezetett ember, bábfigurák a hatalom színpadán. Elhitették velük, hogy itt van a Kánaán, ideérnek a hosszú veszélyekkel teli út után Nyugat Európába, és ölelő kezek várják őket, házat megélhetést kapnak. Nagyon fognak csalódni, mert azzal, hogy idejönnek, pont ők teszik tönkre a nyugati jólétet. Háborús menekültek? Rendben van, félnek, menekülnek. De meddig? Gyökértelenné válnak ők is, mint mi, ők általuk. Hosszú folyamatra kell felkészülni, beláthatatlan a vége. Milliók indulhatnak útra, ki ezért, ki azért. Menekülnek az életben maradásért. A természettörvényei alapján a következmény egyszerűen magyarázható. A sáska mikor vándorol mindent felfal, mindent letarol. Élni akar. Az emberi faj pusztításra született, mint a sáska. Mikor mindent tönkretesz, mindent felfal, egyszerűen kipusztul.

– Nagyon megnyugtattál, köszönöm. Akkor mégis jó döntés, hogy vidékre költözöm – válaszolt idegesen Sára – Ha a város feltelítődik migránsokkal, nem lesz itt sokáig nyugalom, biztonságról ne is beszéljünk, igaz?

– Sajnos igazad van, ha tiszta népvándorlásról beszélnénk, akkor nehezen, de ura lenne a helyzetnek minden ország. De ez nem tiszta, sok rejtett és gonosz szál mozgatja a mai történelmünket. Én is szívesen veled mennék, a nyugalomba, a csendbe. Ott minden helyzetben emberhez méltó életet lehet élni. Mikor indulsz?

– Talán tavasszal. Remélem, addig mindent lerendezek.

– Mire vársz olyan sokáig? – kérdezte Róza.

– Még kevés is lesz ez az idő sajnos, a bürokráciába megfogott. Kiderült, hogy el kell végeznem egy három hónapos a tanfolyamot. Ugyanis elhatároztam, hogy magamhoz veszem a gyerekeket, csak ez az egy alternatíva maradt, nincs több megoldható variáció. Egyszerűen a gyerekek döntöttek helyettem. Legyen meg Karola kívánsága... nem lehet másként... meseországot épített a két kislány magának és mindennap várják a barna angyalt, azaz engem, hogy elmegyek értük. Ma tudtam meg a hivatalban.

– Jé, ezt én megmondtam neked előre te őrangyal! – nevetett Róza.

– Igen megmondtad, és még el kell mennem a börtönbe, hogy elmondjam az ősüknek, hogy jó messzire viszem a lányait. Nem lesz könnyű menet. De ne szaladjunk előre, az igazi döntésem akkor lesz végleges, ha megismerkedek velük, és érzem tiszta szívemből, hogy akarom is.

– Látod, a téma talán temiattad nyerte el az aktualitását – nevetett fel Zsolt.

– Igazán?

– Igen. Akkor lesz igazán fontos, hogy az egód helyett az érzéseidre hallgass, ha találkozol a gyerekekkel. Nagyon fontos, hogy ne kelts bennük, se magadban hamis illúziót. Csak egyszerűen és őszintén. Tudom, hogy régóta vívódsz magadban, hogy mi a helyes lépés. Ma döntöttél, kérdés csupán az, hogy az egód döntött, vagy az igazi éned?

– Kösz a jó tanácsot, átgondolom.

Sára ráérzett Zsolt igazára, hogy abba kell hagyni a szerepjátékot. De azt is tudta, hogy nem könnyű levetni azt az álarcot, amit magunk készítettünk saját magunknak – Nézz ide! ez vagyok én, szép, okos, talpraesett, vagy épp örökké mókás, jó barát! Közben ott bent sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, a legszebb ruha alatt is szürkének érezzük magunkat, a legszélesebb mosoly mögött úsznak a könnyeink. Szerepjáték kifelé, hogy senki ne tudjon fájdalmat okozni nekünk, ne lépjenek át rajtunk, ne mosolyogják ki az álmainkat. Rejtett kódolt üzenetek hevernek a lelkünkben, olyan mélyre ásva, hogy már örök feledésre ítéltettek. Vágyainkat, céljainkat, teremtő képzeletünk, haldokló fényeit temettük el lelkünk sötét vermébe, ami feszítve lüktet, kifelé vágyik a szabadba. De nem engedjük őket felszínre törni, mit is kezdhetnénk velük ebben az álszent világban? Igazat adott Zsoltnak, hogy erőt kell vennie magán és csakis a legbelsőbb érzéseire hagyatkozva kell döntést hoznia, olyat, ami már visszavonhatatlan. De ezt a döntést mielőtt elindul a gyerekekhez meg kell hoznia, hogy el tudja mondani nekik, hogy mit határozott velük kapcsolatban.

Másnap mikor volt egy kis szusszanása két ügyfél között, telefonált a gyámhivatalba, érdeklődött mikor mehet a gyerekekhez. Megkapta a várt időpontot.

– A két kislány várni fogja, nem viszik ki őket a városi programra – világosította fel barátságosan a gyámügyi előadó.

Van egy hete rá, hogy felkészüljek a találkozóra, nyugtatta magát, mert érezte, hogy hirtelen gyorsabban verni kezdett a szíve.