Hol van a boldogság?

 A tanár észrevette, hogy az utóbbi napokban nem olyan mogorva, befelé fordult Benjámin.

– Mi történt? Megváltoztál.

Benjamin bólintott, hogy érti, mire céloz az öreg barátja.

– Aláírtam... – válaszolt vissza bizonytalanul.

– Látod fiam, csak ennyi kellett, hogy szereztél magadnak egy kis boldogságot. Magadnak, a fiatal hölgynek, a gyerekeidnek. Egy aláírás, csak ennyi...

– Mi az a boldogság? Hagyjuk már! Mindig arra vágytam, hogy boldog legyek, de csak távolodok tőle. Mondtam már nemegyszer, hogy az én számomra vége, nem keresem, nem vágyok rá... mert nincs!

– Tudod te mi a boldogság egyáltalán? Még most se tudod! Pedig párszor beszéltünk róla.

– Azért sejtek valamit – mosolygott szomorúan Benjámin.

– Időszerű téma így karácsonykor. Szerintem az a baj, hogy hajszoltad mindig a boldogságot, el akartad érni, hogy végre boldog légy. A boldogság megfoghatatlan fiam, láthatatlan, nem lehet pénzért megvenni, se kikövetelni saját magunknak! Mégis hiába megfoghatatlan, mióta élőlény él a földön, mind és mindig, csak ezt kereste, hogy átélje a boldogság mámorító érzését. Pont ezért, mert mint célról beszélsz róla, meghatározod mit is kell érezned. Ha eléred a célt, attól még nem leszel boldog. Mert halvány sejtésed sincs, mit hajszolsz. Vakon keresed az út porában az elveszett kristálygyöngyöket, és közben csak a föld kavicsait gyűjtöd össze.

– Már megint sikerült megvigasztalnia.

– Dehogy, csak szólok, hogy nem jól értelmezed magát a boldogság fogalmát. Sokszor időzik, vagy hirtelen felbukkan melletted a boldogság és te észre se veszed, pedig ott van. Csendben, jelentéktelenül. Nem követelődzik, nem hívja fel hangosan magára a figyelmet. Ezért nem érzékeled.

– Csak egyet is mondjon, ha tud!

– Tudok! Például az a hölgy a látogatáson. Boldogságot hozott a számodra... de te nem vetted észre.

– Nem értem.

– Mit nem lehet ezen érteni? Eljött hozzád, rád szánta a napját, öltözködött, fésülködött, autóba ült, hogy találkozzon veled. Hogy tudomásodra hozza, hogy nem vagy egyedül! Ő kint a való életben összetartja a családod. És miért? Mert a számára ez fontos! Ki tudja miért? Most ne keressük az okokat. A veled való találkozás, az is fontos volt számára, az igen válaszod is nagyon fontos volt a számára. Ez mind-mind fontos volt neki. Mert számára te egy fontos ember vagy... voltál..., mert ezt is jól elszúrtad.

– Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, mondtam már...

– De nem ott és nem akkor! Mert nem érzékelted a találkozás jelentőségét. A boldogság érzésére rá kell hangolódnod, észre kell venned, ha feléd küld valaki egy pozitív életérzést. Sok minden okozhat örömöt, jó érzést, míg idebent vagy ezeknek adjál nagy jelentőséget. Tanulj, olvass, találj ki valami hobbit, hangolódj rá a gyermekeidre, küldj feléjük boldogságérzést, ha önmagadban már rátaláltál. Megérzik, hidd el, hogy velük vagy lélekben. Ha benned szeretet van, csak akkor tudsz tiszta szívből önzetlen szeretetet adni, ha boldog vagy, csak akkor tudsz boldogságot adni. Minden belőled indul, és a világ a te tükörképeddé válik. Ha fontos akarsz lenni más ember szemében, először légy fontos önmagad számára! Ezt nagyon jól jegyezd meg! És most megyek, mert karácsonykor mindenki maga alatt van. Itt meg pláne. Gyakoroljuk a nagyteremben a karácsonyi műsort. Gyere te is, rád fér egy kis kultúra!

A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Lassan kezdte a doboz fedelét széthajtani, felül egy borítékot talált, alatta egy papírmappát. A borítékot félre tolta, a mappát bontotta ki, rajzok voltak benne. Legalább tíz darab rajz, Mónikától, Zsuzskától. Megjelent az arcán egy halvány mosoly, végre megbizonyosodott, hogy Sára küldte a csomagot. Ezzel párhuzamosan a feszültsége egyre fokozódott, már reszketett, amit próbált titkolni nehogy a barátja észrevegye.

– Olvasd el az üzenetet – szólt rá a tanár –, a boríték! – közben elkezdte nézegetni a gyerekek rajzait.

Benjamin kinyitotta a borítékot, egy karácsonyi képeslap volt benne, a hátuljára írt üzenettel.

– Olvasd már, persze csak ha akarod, ha nem titok! – türelmetlenkedett az öreg barátja. Benjámin olvasni kezdte az üzenetet.

„Kedves Benjámin!

Tudom, hogy nehéz lehet magának karácsonykor távol lenni a családjától. Talán enyhíteni tud ezen a rossz érzésen az ajándék, amit itt küldök: a lányai őszinte szeretettel készítették a rajzokat, és üzenik, hogy visszavárják. Részemről is van egy kis ajándék. Csak egy meggondolásból választottam. A lányai szerint mikor a mindennapjai része volt ez a tevékenység, Ön jó ember volt, és nagyon szerethető apa. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról amire rálépett, a gyermekei érdekében. Kérem, kezdjen el újra festeni, hogy visszataláljon az út elejére. Mivel megkaptam a jóváhagyását, amit remélem őszinte lélekkel írt alá, leviszem a két kislányt a vidéki otthonomba az ünnepek alatt.

Boldog karácsonyt!

Sára"

A tanár csendben figyelte a férfit, majd megszólalt.

– A boldogság kék madara, íme, itt csapkodja gyenge szárnyait. Erről beszéltem neked. Nem történt nagydolog, nincs tűzijáték, se csinnadratta, mégis ünneplőbe öltözött a lelked és jól érzed magad. Mert valaki elküldte feléd a szeretetét az odafigyelését. Ez az, drága barátom, amit értékelni kell! Ez az, amit nem lehet megvásárolni, kierőszakolni! Érted már? Egy kis csomag, papírhulladék, ha úgy nézzük... és te reszketsz a boldogságtól, a várakozástól!

– Nem tagadom, most ebben a pillanatban úgy érzem... lehet, hogy most igaza van... – válaszolt zavartan Benjámin.

– Nézd csak, a lányok rajzait. Ezt például. Mit látsz? Bizony mindent lerajzolt ez a csöppség, ami fontos most az életében. Ez itt, látod, a két gyereked, és ez a hölgy, akinek a kezét fogják...

– Ő Sára, csakis az ő kezét foghatják.

– Igen, csakis ő lehet. Esik a hó, látod? De őket valami kupola védi, nem éri őket a hóesés, védve vannak. Ez itt mögöttük ki lehet? Bizonyára te, kicsit távolabb, de ott vagy a rajzon. Fontos nekik a jelenléted. Van még egy alak a papírlap szélén, mint egy angyal. Talán a feleséged, aki már fent van az égben. Mit kaptál még? Hadd nézzem!

– Ceruzákat, rajzmappát, festékeket – nézett szét Benjamin a dobozban.

– Te ezek szerint tudsz festeni?

– Tudok. De már régen festettem. Nagyon rég.

– Jól van, erről írt a kishölgy! Tudod mit, segítek neked, hogy újra elkezd a festést. Ne nézz rám így, nem őrültem meg! Attól, hogy börtönben vagyunk, még nem lehetetlen minden. Van a folyosó végén a másodikon egy ilyen kreatív helyiség, most csak egy önjelölt szobrász dolgozgat benne. Biztos kijöttök egymással idővel, azt beszélik eléggé agyas a fickó.

Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.