Látogató a túlvilágrol

 Sára dühös lett Benjáminra, úgy gondolta, hogy elrontotta az ünnepét. Pedig minden olyan jól alakult, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékokat, az anyja örült az áhított tésztakészítő kisgépnek, a keresztanyja is a városból kapott ajándéknak: kendőket kapott tőle ajándékba, hozzá egy aranyozott díszes keretben Jézust ábrázoló szent képet. Mindenki boldog volt, csak ő nem. Nézte, ahogy a két kislány osztogatta a rajzokat, amin minden olyan volt, mint a valóságban. Gondos kézzel mindkettő lerajzolta havas tájban a fekete füstöt pöfékelő házikót, egy nagy mező közepén. Bizonyára az utazás előtti beszélgetéseik nyomán sikerültek a rajzok ilyen jól. Flóri és Zita már elmélyülten társasjátékozott a nagyasztal végén. Néha hisztit csapva próbálták egymást az igazukról meggyőzni, teljesen elfelejtkeztek mindenről, bent ragadtak a pillanat izgalmában. Minden annyira meghitt és békés, mint a mesékben – gondolta –, nem hiányzott a szerető apa telefonja.

A szép gömbölyű harmóniába lyukat rágott a kívülről jött hívatlan betolakodó, mintha egy lufiba tűt szúrt volna valaki, hogy lapossá és értéktelenné tegye, úgy osont el tőle egy szemvillanás alatt a gondtalan idilli boldogság, vitte magával az ünnep varázsát.

– Nem kéne rágódnod rajta, nem tudod kikerülni, képben lesz mindig, hisz ő a gyermekek apja – érzett rá Sára gondolataira az anyja.

– Tudom. Nem felejtettem el sajnos. De könnyebb lenne az életem nélküle. Ellentmondásos alak. Az az érzésem, hogy csak saját magát bálványozza.

– Talán mégse, hisz nem hívta volna fel a gyerekeit, ha nem lenne fontos számára a család.

– Lehet, de köpönyegforgató. Mikor bent voltam nála, és kértem, hogy írja alá a nyilatkozatot, kidobott. Arrogáns bunkóként viselkedett velem. Most meg hízeleg. Na, erre varrjál gombot! Ki tud rajta eligazodni? Melyik arca az igazi, a bunkó vagy a megértő bocsánatkérő?

Az anya hangosan elnevette magát – Értem már miért lettél ilyen zaklatott, az utálatos férfi kezd megszelídülni, ez neked most zavaró. Egy pillanatra azt éreztem mintha nem lenne közömbös neked ez a fickó.

– Jaj, anya, kit érdekelhet egy ilyen fazon? Csak azok után furcsa ez a nyálas telefon dumája, hogy kidobott, most meg aggódik miattam, miket hordott össze, ne tudd meg: – „Köszönöm Sára, maga egy angyal!" – meg – „De jó hogy hallom a hangját!" – válaszolgatott Sára ingerülten az anyjának.

– Ha nem hatna rád érzelmileg, most nem ennéd itt a kefét. Jól belebonyolódtál ebbe a történetbe. Akarod, hogy őszinte legyek? De ne érts félre, most is azt mondom, hogy a te dolgod, nem az enyém, de az én számomra még most se tiszta az a kép, hogy mi miatt vállaltad magadra a gyerekeket. Lenne logikus magyarázat, de ahhoz az kéne, hogy bele szeress a börtönben lévő férfiba.

– Állj le anya! Nincs semmi érzelmi oldala! Megszerettem a két kislányt. Nem is tudom, hogy tudnék már lemondani róluk csak úgy egyik napról a másikra. Bíznak bennem. Látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak mióta kapcsolatban vagyok velük. Nagyon jó érzés.

– Akkor meg tedd helyre az apjukhoz fűződő érzéseid minél előbb, azt tanácsolom.

– Nem nehéz. Nem érzek iránta semmit, nincs egymáshoz semmi közünk! – vont egyet a vállán dacosan Sára – Számomra a létezése, csak szükséges rossz!

– Várj, elaludt az asztali díszen az egyik gyertya – intette le az anyja és indult gyufáért, hogy újra meggyújtsa.

De földbe gyökerezett a lába, míg meredten a gyertyákat nézte. Az elaludt gyertya, újra fellobbant, és újra kialudt.

– Szűz Máriám, mi ez? – suttogta.

Akkorra már ott állt Sára keresztanyja, ő is figyelte a táncoló lángokat. Körbe állták az asztalt, a félelemtől suttogva beszéltek egymáshoz. Terka mama rémülten dobálta magára a kereszteket, amikor mind a négy gyertya elaludt az asztali díszen.

– Valaki itt van velünk, Jézusom segíts! – kiáltott fel ijedten az idős nő.

– Nincs itt senki, csak anyukám! – mondta mosolyogva Zsuzska és figyelmesen meredt egy pontra, ahol nem volt semmi és senki – Ne féljetek, nem bánt benneteket.

– Jaj, nekünk... Szentséges Szűz Mária, ki fent vagy a mennyekben! – nyögött fel Terka mama és gyors imába kezdett. Sápadtan meredtek Zsuzskára.

Zsuzska nézése a gyertyákra irányult, ahol egyszer csak fellobbant az egyik gyertya, majd a második, a harmadik. Abban a percben ért el mindenkihez, egyfajta tehetetlen félelem. Zita cidrizett a legjobban, rákiabált Zsuzskára.

– Mit ijesztgetel mán, hótra válok itt!

Hirtelen lett hűvös a helyiségben, pedig a kandallóban ropogva lángolt az akácfa. A gyertyák nem aludtak ki, táncolt, imbolygott a lángjuk. Zsuzska folyamatosan nézett valahová, de most már komoly ábrázattal, mintha valaki beszélt volna hozzá. Kis idő múlva újra érezték a kandalló melegét.

– Mi van mán Zsuzska? – tért észhez Zita legelőször.

– Elment. Megyünk játszani? – nevetett fel a kislány.

– Várj! – szólt rá Sára – Mit mondott anyukád?

– Jól van... elmondom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy idővel minden rendben lesz, ne aggódj. Aggódtál? Meg azt is, hogy figyelj nagyon, mert sok rossz dolog fog történni, de tudja, hogy ügyes vagy, és megoldasz mindent. Megpróbál segíteni neked mindig, de néha nem sikerül annyira.

– Mást nem mondott?

– De. Azt, hogy szeret bennünket, mindig velünk lesz. Jó látni, hogy vigyázol ránk.

– Mondott még... valamit?

– Azt is mondta, hogy sajnálja, hogy nem kedveled aput, mert apu... nem emlékszem a többire.

– Nem baj Zsuzska, ha eszedbe jut, majd elmondod, nincs semmi baj – simogatta meg Sára a kislány haját, mert látta, hogy valamit nem érthetett meg, és ezért nem szívesen beszél róla.

A két idős nő túltett még a gyerekeken is, eluralkodott rajtuk a pánik. Nem tudtak napirendre térni azon, ami a szemük előtt zajlott le pár perce. Sárának újra el kellett mesélni milyen kapcsolatba került Karolával, a két kislány anyjával.

– Látod, anyu mik történnek velem? Ne kételkedj ezután! – kérte újra meg az anyját – Ebből a történetből nem lehet kilépni, csak úgy, mintha megsem történt volna.

– Ebből nem – sóhajtott fel az anyja – micsoda karácsony! Még túlvilági látogatónk is lett, én ettől nagyon megijedtem. Nem hiszem, hogy ezek után tudok aludni az éjszaka. Mert valaki tényleg itt volt, honnan is tudhatta a szegény kislány, mi miről beszélgettünk előtte. A közelünkbe se volt. Mi történik itt? Ha valaki mesélne ilyet, nem hinném el, bolondnak tartanám szegényt.

Keveset és nyugtalanul aludtak éjszaka, minden neszre felfigyeltek. Sára azon töprengett, hogy ő miért nem érezte meg Karola jelenlétét, aztán azon, hogy miért nem kommunikált vele is Karola, miért csak Zsuzskával?

Az éjszaka elhozta a választ. Mikor kimerülten álomba zuhant, neki is megjelent a meghalt asszony szelleme.

Egy fényt látott maga körül, és már tudta, hogy Karola ott van vele. Nem szóltak egymáshoz, mégis tökéletesen értették egymást. Karola szomorú volt, nagyon aggódott Benjáminért. Azt mondta, hogy olyan most a férje, mint egy kötéltáncos, aki két felhőkarcoló között kifeszített drótkötélen egyensúlyoz és nincs alatta védőháló. Veszélyben van az élete, bármelyik percben a mélybe zuhanhat. A lelke már félig halott. Elgyötört és elhagyta a hite. Nagyon sajnálja, hogy Sára nem érez még egy kis vonzalmat se iránta, pedig úgy látta mindig, hogy képes lesz megmenteni és szeretni a családját.

– Nem kérheted tőlem, hogy megkedveljem, csak mert te így akarod!

– Benjámin különleges férfi, majd meglátod Sára, megérdemli a szeretetet, neked kell megadni, amit már én nem tudok. És én tudom, hogy egyedül csak te tudod megmenteni... azzal, hogy megszereted őt.

– Én? Én adjam meg helyetted a szeretetet is?

– Meg fogod szeretni, bármennyire harcolsz ellene. Csak vigyázz, az ő lelke ezerszer sérülékenyebb, mint a tiéd.

Sára hisztérikusan felnevetett.

– Milyen jó, hogy elmondtad, hogy felhívtad a figyelmem a lelkére! Ahhoz képest olyan durva tud lenni, mint egy lópokróc.

– Az csak álarc semmi más! – súgta a fénylény és becsúszott a magas ruhásszekrény mögé.

– Várj még! Miért mondtad, hogy sok rossz dolog fog történni velünk? – kiáltott utána idegesen.

De hiába figyelt feszülten arrafelé, amerre eltűnni látta Karolát, választ már nem kapott a kérdésére.

Nagyon is hallotta Benjámin az utolsó mondatokat a telefonban, önkéntelenül felnevetett a kedves szavakat hallgatva, nem azért, mert viccesnek találta, hanem azért, mert átért hozzá Sára aggódása, ami miatt kellemes jó érzés áradt szét a testén. Úgy érezte magát mintha kint állna a szabadban és a friss szél simogatná az arcát. Elég volt ennyi, hogy szebbnek lássa az életét, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba, ahol minden lágy és szeretetteljes, ami körül veszi. Még börtönfolyosó szürke falai is hipnotikus fényben úsztak, míg a nagyterem felé igyekezett. Nem tudott magyarázatot adni önmagának, mi okozta a változást a lelkében, arra meg végkép nem, hogy miért adott neki a sors ilyen nagy ajándékot erre a napra. A kislánya ráérzett, valaki angyali segítséget küldött nekik, hogy túléljék ezt a hányadék világot... Karola... persze, hogy Karola. Csak ő képes erre, senki más. Szeretettel gondolt az elhunyt feleségére, aki még a halálos ágyán is az ő sorsukon vívódott. Karola megtalálta Sárát. De miért éppen őt? Hogyan választott ki egy ilyen nőt, aki inkább az ellenségük lehetne. Talán a sors egyszer mindenre megadja a választ.

– Te, hol voltál, mindjárt vége az előadásnak! – kiáltott rá idegesen a tanár, aki az ellenkező irányba loholt a nevelő tisztel együtt – Nem láttad Elemért? Nem jött szerepelni.

– Nem láttam.

Benjámin megfordult ment a tanár után.

Mikor kinyitották a zárka ajtaját, visszazuhant egy pillanat alatt a lelke a rózsaszín ködből a szürke valóságba. Surányi Elemér szalmabábuként lógott a felső vaságyra kötött pertli végén, felakasztotta magát. Szemei tágra nyílva, üres fényűen meredtek a belépőkre. Nyelve kékesen kint lógott a szájából, kezében szorongatott egy papírlapot. Gondolkodás nélkül ugrottak mindhárman a férfit megmenteni, minden erejüket összeszedve emelték az élettelenek tűnő testet, hogy oldják a hurkot a nyakán. De mindhiába, Elemér már halott volt. A nevelőtiszt óvatosan kivette a kezéből a papírlapot.

– Szerencsétlen gyerek... hagyott búcsúlevelet.

A tanár fölé hajolt a papírnak és hangosan olvasni kezdte: –„De jó volna megnyugodni, de jó volna mindent, mindent, elfeledni, de jó volna játszadozó gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel a világgal kibékülni, Szeretetben üdvözülni." De hisz ez az Ady vers, amit ma este el kellett volna szavalnia!

– Már nem szavalja el, csak az égieknek. Szegény fiú, oda kellett volna jobban figyelnünk, várható volt, hogy újra megpróbálja – sóhajtotta el magát a nevelőtiszt.

Benjamin hátrébb húzódott, hátát a hideg folyosó falhoz nyomta, próbált elhatárolódni attól, amit látott, minden belső érzéke tiltakozott ellene. Akkor döbbent rá igazán, milyen igaza volt a tanárnak, amikor arról beszélt, hogy minden kis szalmaszálat erős kapaszkodóként kell használniuk a börtönben, hogy ne veszítsék el végérvényesen a hitüket. Talán ő is ilyen passzban lett volna a mai nap, mint a roma férfi, ha nem ér el hozzá a kintiek hangja, ha nem hallja a két lánya és Sára kedves hangját. Nélkülük ő is csak kóborolt volna egésznap a börtönfolyosón, mint egy halálraítélt.

Figyelte, ahogy intézkedett a tiszt telefonon, majd hallotta ahogy végig dübörög lentről feléjük a lábdobogás a folyosón. Megérkezett az orvos és több őr az alsó szintről, becsukták maguk mögött a zárka ajtaját.

Elindult önkéntelenül „haza", a saját zárkájába. Összerezzent mikor érezte, hogy valaki megfogja a könyökét hátulról. A tanár érte utol.

– Sajnálom szegényt... neked meg nem kellett volna utánunk jönni.

Benjámin vádló tekintettel nézett a tanár szemébe.

– A nevelőtiszt tudta, hogy labilis. Én is észrevettem, hogy nagyon maga alatt volt a fickó. Gondolom maga is rájött a próbák alatt, hogy gond van vele. Sírva olvasta fel a verset. Emlékszik?

– Igen. Készült a halálra. Az egyedüllét, a család hiánya... nem mindenkinek sikerül megbirkózni vele. Ilyenkor karácsonykor még jobban felerősödik az elhagyatottság érzése. Megint nem jött hozzá senki. Nincs olyan, nekem senki ne mondja, hogy innen bárki kikerül lelki sérülés nélkül! Ha ezt állítja, bárki magáról, az csak álca, hazugság. Belül egy rákos sejtté válik a lélek! Látod fiam, erről beszélek neked hetek óta. Meg kell találnod önmagunkban egy lélekkapaszkodót, mert ha nem találod meg, elvesztél egy életre. Ez lehet bármi. Egy hang, egy emlék, egy hobbi, ami átsegít a rossz gondolatokon.

– Rájöttem, nyugodjon meg, hogy miről beszélt eddig egyfolytában... ma beszéltem a gyerekeimmel.

– Jó hallani. Nagyon jó. Csak így tovább! – veregette meg a tanár a vállát – Csak így tovább!

Benjámin az üres zárkában végig dőlt az ágyán, egyedül volt, a többiek a nagyteremben ünnepeltek. Nem volt soha gyenge, most mégis felkavarta a fiatal rab halála, mert értelmetlennek találta és tragikusnak. Tisztába volt vele, hogy a szenvedő lélek csomózta a nyakára a halálos hurkot. Megértette, hisz addig ő is csak a halálban látta a kiutat.