Úgy érzem, hogy szeretem

 

A börtönben a műterem is puritán volt, mint minden más hely. Egyvalamivel mégis különbözött, nagyobb ablakkal rendelkezett, mint a zárkájuk. Ezen is rács volt, de ha kint sütött a nap, vakított a fény a helyiségben. Benjámin ezt a fényáradatot csak hétvégén tudta kiélvezni igazán, hétköznap a mosodai munka után csak másfél órát lehetett ott vacsoraosztásig. A szobrász is hasonló beosztással tartózkodott a helyiségben. Különösebben nem zavarták egymást, nem volt olyan szószátyár, mint a fiatalabb drogos zárkatársa. Mikor első alkalommal belépett a műterem ajtaján csak pár szót váltottak egymással.

– Nagyon szépen dolgozol – dicsérte meg Benjámin a szobrászt, aki egy félig kész női akton dolgozott.

– Dehogy, tévedésben vagy, ugyancsak lassan haladok... itt kezdtem bent a szakmát. Nem tanultam kint a szobrászkodást.

– Miért, kint mit csináltál?

– Éltem – felelt egykedvűen –, nem mindegy?

– Nekem mindegy – hagyta rá Benjámin. 

Leült az ablak melletti asztalhoz átnézte milyen lehetősége van, hogy újra kezdje a festést. Sára tényleg ellátta mindennel. Legelső műremeke egy színes krétarajz lett, később szénceruzával dolgozott. Jó volt az a csend, ami körbe vette. A rajzpapíron minden vágyálmát, félelmét ki tudta hozni magából. Szerette a papír illatát, szerette, hogy önkéntelenül, és minden tervezés nélkül alakul ki előtte a semmiből a varázslat. A formák a színek, amik semmitmondóan villantak elő, majd átváltottak mélyebb tónusokban, amiben már ott volt az összes önmagából kivetített kép. Megkönnyebbült míg dolgozott, úgy érezte, mintha a lelkébe minden bentragadt, megkövesedett fájdalom az ujjai hegyén végig kúszna, és aláhullna a hófehér papírlapokra.

Azt vette észre, hogy a szobrász ott áll mögötte.

– Mi a gond barátom?

– Dolgozz csak, nincs semmi gond! De hihetetlen, hogy mennyire benne vagy a szakmában.

– Én? Ugyanúgy vagyok, mint te, itt kezdtem el, csak hogy ne unatkozzak – nevetett fel Benjámin.

– Engem ugyan nem tudsz átvágni haver! Ezt te nem itt tanultad. Lali vagyok, hozott Isten! – nyújtotta szobrász a kezét Benjámin felé.

Lassan, ahogy teltek a napok, egyfajta barátság alakult ki köztük. Azért egyfajta, mert mindketten nagyon tartózkodtak személyes dolgaikat a másikkal megosztani, a beszélgetés képzőművészeti szinten zajlott köztük. 

Benjámin megtudta, hogy szobrász a benti fizetéséből szerzett be minden alapanyagot, szerszámot. Nem volt nagy befektetés, hisz elég volt egy hónapra egy zsák modellgipsz a számára. Általában állatfigurákat gyártott, de félig kifaragva ott volt előtte egy női akt, ami nagyon lassan készült. Mindennap csak egy kicsit csiszolt rajta.

– Miért kapkodod el ennyire a női szobrod? – viccelődött Benjámin egy alkalommal.

– Majd megérted, ha lehúzol két évet te is, olyan ez nekem, mintha a kedvesem lenne, mire kiszabadulok, akkorra gyönyörűségesen szép lesz. Látod, mert mindennap simogatom, csiszolgatom a drágát! – nevetett és sejtelmesen rákacsintott Benjáminra.

– Meddig ülsz még?

– Már csak egy évig.

– Akkor nagyot alakítottál kint.

– Nem öltem, ne gondolj rosszra.

– Akkor van még időd csiszolgatni a barátnődet.

– Menjünk haver! – figyelmeztette a szobrász Benjámint, aki már összepakolta a cuccát és fáradtan nézett a semmibe – Mi a hézag? – fordult vissza az ajtóból, mikor észrevette, hogy a férfi meg se mozdul.

– Nincs semmi, csak azon gondolkodtam, hogy holnap újév, se pezsgő, se tűzijáték – mosolygott keserűen Benjámin.

– Túléljük! – hagyta rá komor arccal szobrász – Ezt is, mint minden mást.

Másnap nem volt mosodai munka, már korán átment a műterembe dolgozni. Jó volt ott lenni egyedül, fárasztotta a sok semmitmondó szövegelés, ami zajlott körülötte a szinten, kerülte a tanárt is, mert folyton nyomta a térítő szövegét, amit ugyan szívesen hallgatott, jobb volt számára a többi üres fecsegésénél, mégis voltak pillanatai, hogy az agyára ment már ő is.

Tudta, hogy bele kellene törődni a sorsába, nincs értelme folyton lázadni ellene, mégse tört be a lelke, nem tudott meghajolni. Az igazságérzete úgy vonyított benne, mint a csapdába esett farkas. Lepergett róla a tanár okos tanítása is, hogy tisztítsa meg, szedje ki magából a gyűlölet mérgezett nyilait. A gyűlölet nyilai nem akartak belőle kikerülni, sőt még mélyebbre fúródtak, mint előtte voltak. – Hogyan lehet megbocsátani azoknak, akik elvették az élethez való hitét, elvették tőle a boldogságot? Nem! Soha nem tud megbocsájtani! Az a gyenge pókhálófonal, ami az utóbbi napokban összekötötte a kinti világgal, olyan sérülékeny volt, hogy bármelyik percben elszakadhatott. Érzékeny és sérült lelke több sebből vérzett, mint egy fekélyes gyomor. Félt Sárától, félt a találkozástól. Hiába biztatta a tanár, hogy ne féljen megtudni mi alakul köztük, ő mégse akarta megtudni az igazságot. Ennek ellenére hatalmas hibát követett el aznap.

Késő délután felhívta Sárát.

– Attól tartottam, hogy talán nem érem el, hisz ilyenkor zsúfoltak a vonalak. Szeretnék boldog újévet kívánni! – magyarázkodott a telefonba – Biztosan sokan hívják éjfélkor.

– Elég sokan, a barátaim mind felhívnak – adott igazat Sára. – Amúgy javában folyik a konyhában a rétessütés, ott szorgoskodik minden gyerek.

– Mégis hány gyerekről beszél? – kérdezte kissé elámulva Benjámin.

– Most öt gyermek van, a két kislányon kívül Flóri, Zita és Amira.

– Öt gyerek? Jobban van már a kis Amira?

– Igen, lement a láza, szívesen segít ő is a többieknek. Nagyszerűen szórakoznak. Mutogatással értekeznek egymással. Zsuzska a fejébe vette, hogy megtanítja magyarul. Szépen haladnak, Amira már tud egy-két szót.

– És ki a másik kettő, ha megkérdezhetem, a magáé? – kérdezte kicsit féltékenyen Benjámin.

– Állami gondozottak, kihoztam őket is az Intézetből. Nagyon magányosak lettek volna az ünnepek alatt. Mind a kettő cigány. Nem tudom... zavarja e? Végül is, a lányai ragaszkodtak hozzájuk.

– Nem zavar egyáltalán, itt is vannak cigányok, van köztük rendes is, persze a körülményekhez képest. El tudom képzelni, mennyire lefoglalja ez a népes család. Kicsit se tud szórakozni, pihenni.

– Nem okoz gondot, jól elvagyok – mosolyodott el Sára a férfi aggódásán. Közben azon töprengett, míg válaszolgatott, hogy hiányozna, ha nem hallaná a férfi hangját mindennap. Még egy- két hét, és újra látják egymást.

– Hazudnék, ha azt mondanám, értem mit miért tesz? Hisz nem ismerem a gondolkodását, honnan is ismerhetném. Különös, ami velünk történik most... sokat töprengek rajta – hallotta a férfi hangját.

– És mire jutott a nagy töprengésben? – kérdezte Sára huncut mosollyal.

– Innen érzem, hogy szórakozik rajtam... nem zavar, ettől függetlenül őszinte leszek magához... szóval, egyre jobban összezavarodok. Egy biztos, örülök, hogy a világon van, és örülök, hogy bármilyen hihetetlen formában, de keresztezték egymást az útjaink... csak nem értem most mi történik velem... velünk.

– Akkor már ketten vagyunk, akik nem értik. Néha hihetetlen dolgoknak vagyok a szemtanúja. Majd egyszer elmesélem... most erre nincs idő, tudom. De számomra is furcsa ez az egész, remélem, egyszer mindenre megkapjuk a helyes választ. De elkeserítem, nem más fog választ adni, önmagunknak kell majd megfogalmazni a válaszokat. Csak, hogy tudja, nem szórakozom magával. Nem is tudom, miért gondol ilyet rólam?

– Minden másként lenne, ha nem kerülök börtönbe. Néha még a jövő gondolatától is félek... nagyon elszúrtam mindent. Nem panaszként mondom, meg nem is azért, hogy sajnáljon. Még véletlenül se sajnáljon. Nem szeretném! – keményedett meg Benjámin hangja – Ha csak sajnálatból beszélget most velem... akkor jobb, ha ez a beszélgetés az utolsó lesz köztünk.

Sára elhallgatott, pedig azonnal megértette miért tiltakozik a férfi annyira a sajnálata ellen. Ugyan ki szeretné, ha azzal az igazsággal kellene szembesülnie, hogy csak sajnálatból enyelegnek vele a telefonban, képmutatóan, színjátékot játszva. Csakis ez lehet az oka, amiért megváltozott a férfi hangszíne.

– Itt van még? – hallotta a türelmetlen kérdést.

– Igen! – nevetett fel a lány.

– Most miért nevet ki?

– Csak jól szórakozok magán, ettől függetlenül nem vagyok képmutató, se lelki segélyszolgálat... szóval nem csak kötelességtudatból hallgatom magát mindennap. Tudja, ha nem csinálja azt a sok kalamajkát, nem kerül miatta dutyiba, most nem beszélgetnénk. Örülök, hogy ott van... bocsánat... ne értsen félre, gondolom, csak kiengedik azért egyszer onnan.

Sára zavarba esett, nem azt akarta mondani, ami kicsúszott a száján.

Benjámin keserűen felnevetett.

– Ez tényleg igaz, soha nem futunk össze az életben... még egy kávéra sem, egy presszóban. Tudja... néha álmodok... – Benjámin elhallgatott.

– Mondja csak, remélem semmi gonoszat?

– Arról álmodok, hogy valahol... együtt vagyunk... és olyankor nagyon boldog vagyok. Néha azt álmodom, hogy veszélyben van, és nem tudom megvédeni. Tudom, hogy csak fantázia, most lehet nevetni rajtam újból.

– Rólam álmodik? Ugye csak viccel? Különben nem fogok nevetni, meséljen nyugodtan róla.

– Nem viccelek, sose szoktam. A pszichológus szerint ez normális, bezártsági szindróma. De itt semmi sem normális. Jó lenne innen kikerülni hamar, mert megőrülök ezektől az álmoktól! Leginkább attól, hogy nem tudok segíteni, ha bajba kerülnek. Ért engem?

– Eljön az az idő is, hogy kiszabadul onnan.

– Akkor már nem leszek érdekes, szóba se áll velem.

– Miért gondolja?

– Már nem leszek börtöntöltelék– nevetett fel a férfi újra gunyorosan.

– De az álmai valósággá válhatnak...– akadt el Sára a mondat végén.

– Mondja tovább, kérem! – követelte Benjámin.

– Meg tudja a családját védeni, erre gondoltam. Az csodálatos lesz, ha szabad ember lesz újra.

– És szóba áll velem akkor is... a szabad emberrel, Sára? – kérdezte alig halhatón a férfi.

– Igen, biztosan sokat fogunk találkozni... a gyerekek miatt... és nem csak ő miattuk...

– Kérem, folytassa...!

Sára nagyon elbizonytalanodott. 

– Szeretem a hangját hallgatni... szimpatikus a számomra... mármint ahogy most beszél hozzám. Szóval, szívesen hallgatom. Remélem, idővel... jó barátok lehetünk, mi ketten – válaszolt tétován és ugyanolyan halkan Sára.

– Jó barátok? Köszönöm...– sóhajtott fel a férfi.

– Olyan mintha csalódott lenne...

– Kicsit az vagyok... itt rohadok a börtönben és túl akarom élni! Bebeszéltem magamnak, hogy van élet a börtön után is...

– Nagyon örülök, hogy így gondolkodik, persze, hogy van élet utána is...

– Csak akkor van értelme, ha vár valaki kint, amikor szabadulok, másként semmi értelme! – hallotta az ingerült választ.

– Biztosan várni fogják, még addig... annyi minden történhet.

– Engem csak egy valaki várhat, senki más... csak az... akiről minden éjjel álmodok... akit...

– Az álmok néha igazat jelentenek, én tudom, higgyen hát bennük, ha ez megnyugtatja – vágott a férfi szavába Sára.

Nem akarta, hogy folytassa tovább Benjámin, amit elkezdett mondani, mert minden elhangzott mondat közelebb vitte a felismeréshez, hogy kettőjükről beszél. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ne árulja el a saját érzéseit. Pedig úgy érezte végig, míg hallgatta a férfit, mintha villámok érték volna el a semmiből, úgy jött rá egy- egy elejtett szóból az igazságra, hogy amit hall, az egy vallomás. Nagyon butának kellett volna lennie, hogy ne értse meg mit jelentettek azok az álmok, amikről beszélt. Épp, hogy ki nem mondta, hogy kedveli őt, és azt szeretné, ha hozzá siethetne azon a napon, mikor kiszabadul. De azt is érezte, hogy nem ájulhat el a hirtelen változástól. Lehet az egész Benjámin részéről csak egy színlelt szövegelés, ki akarja ismerni, ki is ő valójában. Hát nem! Nem megy be, hiába csalogatja a sötét erdőbe, nagyon tisztában lehet az ellenállhatatlan külsőjével, hogy ennyire magabiztos. Lezárta végleg a beszélgetést, míg olyat nem mond, amit később megbánna.

– Egy pillanat, szólok a lányoknak! – és már indult a konyha felé, hogy a maradék időben tudjon a férfi beszélni a kislányaival.

Átadta a telefont, míg beszélgettek, leroskadt egy székre, és nem tudta megmagyarázni magának sem, mi baja lett hirtelen. Arra gondolt, hogy minden szál összekuszálódott az életében, egy nagy gubanccá vált. A régi szinglissége a múlté, annyi minden vár megoldásra, túl sok! Az anyja, Terka mama, Mónika és Zsuzska jövője már teljesen tőle függ. De itt van Zita és Flóri. Mit csináljon ezzel az ágrólszakadt két gyerekkel? Néha fájt, ahogy Flóri nézi, és teli van reménnyel. Válaszokat vár tőle a fiú. És itt van most már Amira. Megszerette a kis félénk teremtést. Mi lesz Amirával? Na, és itt van a gazdaság. Pár hónap, és mint újgazda, kézbe kell vennie sorsát. Végül itt van Benjámin. A férfi, akihez különös vonzódás fűzi. Mi lesz ebből és egyáltalán akarja- e, hogy legyen belőle valami?

– Angyal, Angyal, gyere kicsit, apukám még mond neked valamit! – hadonászott Zsuzska feléje.

Sára mély sóhajjal egyenesedett fel a székről, átvette a telefont.

– Itt vagyok Benjámin, hallgatom...

– Könyörgöm, ne haragudjon meg rám, amit most mondani fogok...

– Mondja csak...

– Én... azt hiszem... szóval már tudom... azaz, úgy érzem, hogy... szeretem magát...– hallotta a férfi rekedt suttogását a telefonban, ami azonnal elnémult a szavak után. 

Sára érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, átjárta az egész testét egy furcsa remegés. Zsuzska aggódva figyelte a telefont szorongató Sárát.

– Angyal ne sírj, nagyon szeretlek! – nézett rá esdekelve a kislány – Apu kiabált veled is, igaz?

– Nem sírok Zsuzska, nincs semmi baj – nyugtatta meg Sára a megriadt kislányt.

– Már azt hittem.

– Dehogy, ne gondolj ilyet! – nevetett fel erőt véve magán – Nemsokára itt az újév, és még nem díszítettük fel az ebédlőt. Hogy áll a rétes? Ideje lenne ellenőrzést tartani a konyhában – terelte el gyorsan a kislány figyelmét.

Nem akart a férfival tovább foglalkozni, már torkig volt az egész önmagának gerjesztett love storyval. Jól akarta magát érezni, csak ennyire vágyott. Várni az éjfélt, várni a jövőt, amiben még bízott, hogy csak jobb lehet az elmúlt évnél. Tudta, hogy csak önámítás, hisz annyi terhet rakott rá az óév, hogy az újévben már az elején kiteheti a „megtelt" táblát.

Idegesítette, hogy az istennek se múlt el a gyomrából a remegés.

Mikor Zsuzska elszaladt mellőle, kilépett a tornácra a hideg szürkületbe, egyedül akart maradni, csak egy kis időre, hogy át tudja gondolni higgadtan az elmúlt pár percet. Fázósan összehúzta magán a pulóverét, a lehelete azonnal megjelent körülötte, mint egy tekeredő kígyó. Lajkó odament hozzá, leheveredett a lába elé, és érdeklődve nézett barna szemeivel.

– Még te is értelmesebb vagy, mint az a fazon ott a dutyiban, látod mibe keveredtem? – beszélt a kutyához mintha az értené – Öntelt felfuvalkodott hólyag! Még képes volt azt mondani nekem, hogy szeret engem. Áh, micsoda távkapcsolat, ugyan, hogy tudott ilyen hirtelen belém szeretni? Jó kis móka, lehet rajtam szórakozni! Csak egyet nem tud, hogy nekem csak úgy, senki nem mondhatja, hogy szeret... ez nem játék! Ez nagyon komoly dolog... legalábbis nekem... most mit csináljak? Mi a francot csináljak? Itt van a két lánya velem, csak ez miatt beszél így, másért nem, hisz nem volt rá se idő, se körülmény, hogy belém szerethessen, hogyan gondolja, hogy el is hiszem, amit mondott. Hogy lehet ilyen pimasz... öntelt... mit képzel magáról? – fázósan, idegesen topogott, nem tudott önmagának hazudni, igaz sose fogalmazódott meg benne addig az a vágy, hogy hallhasson Benjámintól egy ilyen vallomást, mégis egyfajta beteljesülést jelentettek számára a pár perccel azelőtt elhangzott szavak. Próbált logikusan gondolkodni, de nem sikerült, összezavarodott benne minden észszerű gondolat. Aztán kimondta Lajkónak az igazságot.

– Nekem is tetszik... mindig is tetszett... de én nem mondanám neki, csak úgy, egy-két telefonbeszélgetés után, hogy szeretem. Szeretem... azt hiszem... hm, de jó nekem, a fél világ rajtam röhög majd. Egy diplomás nő meg egy börtöntöltelék, micsoda lav story!

– Sára megfázol, mindjárt éjfél! – nézett ki az ajtón az anyja.

– Egy pillanat máris megyek, nagyon szép az este... csak nézelődöm egy kicsit.

– Mi van Sárával? – kérdezte Terka mama mikor meglátta a visszatérő Mártikát.

– Hát... valami nagyon megzavarta szegényt, beszélget Lajkóval kint a hidegben.

– Észrevettem én, ha eljön az este mindig feszült... az ember a börtönből, az örökös telefonálgatásával, az zavarta meg.

– A lányok apja, muszáj vele beszélnie.

Sára végre visszament a házba, de nem törölte le az arcáról, amit az elmúlt félóra ráfestett, sápadt volt és gondterhelt.

Amikor közeledett az éjfél a telefonjára sorba jöttek az üzenetek, később a hívások. Kira hívta legelőször. Zeneszót hallott beszűrődni a telefonba.

– Boldog újévet Sára. Meglepődsz, ha megtudod, kivel bulizok! – nevetett önfeledten a barátnője.

– Neked is boldog újévet, mondjad, te buggyant mi van már megint körülötted?

– Nem mi, hanem ki! Képzeld kivel vagyok, nem fogod eltalálni, ha belegebedsz sem.

– Ne feszítsd az idegeim, kivel vagy?

– Viktorral, hazajött Londonból. Majd mesélek később, felhívlak pár nap múlva. Csak te hiányzol! – vihogott Kíra – És te hol vigadsz, kedves barátnőm?

– Én a családommal vagyok – válaszolt rezignáltan Sára. Féltékeny lett Kirára, micsoda mázlista a barátnője, ott van vele Viktor az álmai pasija. Ő meg totál egyedül, leszámítva az epekedő bonvivánt a börtönből. Mit ér el vele, ha egy ölelést egy simogatást sem tud kapni tőle.

Kemény kontraszt volt Róza hívása később, aki körül szinte sírt a csend. Sára meg is jegyezte.

– Túl nagy a csend abban a társaságban, ahol vagy.

Róza keserűen felnevetett.

– Egyedül vigadok kisanyám! Újra szingli lettem, de jobb így nekem, minden pasi patkány!

– Ne igyál sokat, jobb lenne, ha kimennél az emberek közé!

– Egyedül lődörögjek? Elvagyok magamban. Nekem semmi nem sikerül, ebben a büdös életbe. Még egy normális kapcsolat sem. Feltételezve, hogy van ilyen egyáltalán, mármint normális kapcsolat.

– Bocs, talán te is hibás lehetsz, nem gondolod? Jól mellé nyúltál mikor egy nős embert beengedtél az ágyadba. Ha visszamentem összejövünk, nekem is van egy kis gondom. Megbeszélhetnénk!

– Gyere csak. Ne ijedezz, nem csinálok hülyeséget, annál okosabb vagyok. Egy pasi se ér annyit!

Az óra a falon éjfélt mutatott, a tévében is felcsendült a Himnusz. A kis társaság minden tagjának a kezében ott volt a pohár a koccintásra. Sára jó érzéssel nézte a ragyogó szemeket, a kölyökpezsgőt töltögető anyját.

– Itt van az én családom, a többi nem számít... – gondolta, míg körbe koccintott a poharával, de ettől a gondolatától a feszültsége nem múlt el, sőt egyre fokozódott. Bármennyire próbálta elnyomni magában, kizárni a tudatából, minden erőlködése kudarccal végződött, mert folyamatosan Benjámin szerelmes suttogását hallotta mindenütt és mindenből. A kinti hideg szél zúgásából, a csapból folyó víz zenéjéből. Nem szűnt meg a remegés a testében sem, úgy érezte, az idegszálain ugyanaz a dallam fut újra és újra, mint egy hegedűhúron végigfutó ismétlődő akkord: „ azt hiszem, tudom, érzem, hogy szeretem"