Who are you?

 

Másnap reggelre megállt a havazás. Mikor kiléptek a tornác ajtaján a hajnal csikorgó faggyal köszönt rájuk. A fagyos hó ropogott a lábuk alatt. Az áttetsző hóval fedett tájban minden összemosódott, nem voltak színek, minden fehérben pompázott. Mintha Isten lefertőtlenítette volna a sok mocsoktól a világot, a levegő frissen karcolta a tüdöjüket levegővételkor.

János már bent dolgozott az istállóban, aminek a résnyire nyitott ajtaján gomolygott kifelé a meleg pára. Terka mama sietve ment utánuk, kezében az elmaradhatatlan méregerős vitriollal, ahogy János hívta az egyéves kisüstit.

– Kell ez reggel. Nyáron is, télen is. Kiűzi a bajt, de csak éhenre, meg csak annyit, ami kell! – magyarázta el Sárának az öregasszony, nehogy félre értse a szokásaikat.

A Nap erőlködött a horizonton, először csak kinyújtózkodott, végig tapogatta fénykarjával a tájat, tolta maga előtt a hajnali szürkületet. A megfagyott hótakaró mintha ezüstporral hintették volna be, szemvakítóan sziporkázni kezdett.

– Gyönyörűséges! – nézte csodálattal Sára.

– Szép, szép. Csak veszélyes a vastag fagyott hó. Befullad a vetés alatta – mondta János, mert ő is megállt a dologban egy pillanatra –, veszélyes a madarakra, a vadon élő állatokra is, ha sokáig kitart a hideg. Elpusztulnak, a hó eltakarja az eleséget előlük.

Sára, ahogy nézelődött, valami zavarót látott, valamit, ami nem odavaló, de nem jött rá, hogy mi az, mi nem illett abba a ragyogó világba. Már majdnem végeztek, mikor megjelent Flóri. Vidáman ment egyenesen a lóistállóba. Mióta ott voltak, óránként halaszthatatlan dolga akadt a lovak körül. Sára az első nap meg is ijedt, mikor a keresésére indult, és Flórit a csődör előtti jászol szélén találta. A csődört Csillagnak hívták, és már Sára is jól ismerte a ló kiszámíthatatlan természetét.

– Szépen, nyugodtan gyere le onnan... – súgta ijedten a gyerek felé, de Flóri csak mosolygott ahogy lecsúszott a jászol széléről, közben bizalmasan megkapaszkodott Csillag nyakában. A ló mintha semmi se történt volna, felpillantott mélybarna szemeivel, ropogtatta a tovább a szénát.

– Nem félsz tőle? Néha nagyon gonosz ez a ló – ámult el Sára.

– Már összehaverkodtunk. Ne féljen Sára néni, nem bánt engem Csillag, meg a másik se – mondta nagyvonalúan Flóri.

Sára most is utána nézett az istállóajtóban eltűnő gyereknek.

– Furcsa, hogy tűri a ló, nem ideges rá egy cseppet sem.

– Megérzi a jószág, kivel van dolga, a gyerek meg olyan, mint a suttogó, ért hozzá, nem kell aggódni. A fiú is jön végleg a gazdaságba? – kérdezte váratlanul János.

– Én csak... nem tudom mi tévő legyek, őszintén. Flórit és Zitát csak a két kislány kedvéért hoztam ide, hogy ne odabent karácsonyozzanak az Intézetben. Lehet, hogy nem jó ötlet volt részemről.

– Ugyan miért? Szép dolgot művelt vele.

– Tudom. Mégis, mintha... szóval, az az érzésem, többet várnak el tőlem, mint ez a pár nap. Csalódást fogok nekik okozni.

– Hát ne okozzon! – válaszolt kurtán a férfi – Amúgy hírét vittem, hogy új gazdája lesz a Pálos tanyának. A Jegyző is tuggya mán, meg a falugazdász is. A' meg azt mondta, hamar keresse, mert jó pályázat van tanyafejlesztéshe. Mondtam én neki, hogy az új gazdanő diplomás. De ő csak elnevette, azt monta akkor is kell a segítség, a természethe nem elég a diploma.

– Köszönöm János, bizony kell, mivel én nem agrárvégzettségű vagyok.

– Meg vóna még egy...

– Micsoda? – mosolygott Sára.

– Az öreg Ferus, a faluvégiről... kertészkedik, de mindent másként, régiesen. Összehozom vele is, mert mondta, hogy érdeklik a régi szokások.

– Azt hiszem nem lesz itt semmi baj, ha ennyi segítségem lesz! – nézett örömmel János felé Sára.

A baromfiól felől mérgelődve jött elő Terka mama.

– Nem értem én ezeket az aprójószágokat! Mikor a legjobban kéne, akkor nem tojnak. Szégyenre venni kell tojást!

Sára nevetve figyelte a zsémbelődő keresztanyját, és ahogy nézett feléje, rádöbbent, mi is váltotta ki benne azt a furcsa érzést, jóval előbb.

– Nézd keresztanyu, a túloldalon a Sanyó tanyájában füstöl a kémény!

– Ugyan ki a fene van ott, nem tudok róla, hogy új gazdája lenne – állt melléjük János, és mindhárman arra fordulva nézték az egyre erőteljesebb füstcsíkot.

– Hogy kik vannak az elhagyott tanyában, csak úgy tudnánk meg, ha szétnéznénk egy kicsit, másként nem. Karácsony van, nincsenek hivatalok – mondta aggodalmas hangon János.

– Menjünk át lovasszánnal. Köszöntsük az új szomszédokat! – lelkesedett Sára.

– Ki tudja milyen haramia banda fészkelte be magát, nem stimmel itt valami – komolyodott el a falubéli – lehet, hogy vándorcigányok, vagy azok, akiket keresnek az utóbbi időben, határátlépők. Hallottam, hogy szétszéledtek, nem találják őket. Meggondolandó csak úgy odamenni. Szólok az őrsre, kijön a Vendel gyerek, az ő dolga az ilyen eset, nem a miénk. Vele majd átszánkózhatunk.

– Hívja akkor, pár nap múlva indulunk vissza a városba, nem akarom bizonytalanságba itt hagyni anyámékat.

János elővette a mobiltelefonját és hazatelefonált az asszonyának.

– Julis, keresd ki a rendőrőrs telefonszámát. Sürgős eset! Füstöl túlan Sanyó tanyájában a kémény. Befészkelte valaki magát oda. Itt maradok, míg megjön a Vendel gyerek, meg azon túl is, ha szükség lesz rám.

Ezután ment mindenki a dolga után, sietősebbre véve, mert hideg is volt meg az elbeszélgetett időt be kellett hozniuk. Igyekeztek, hogy minél előbb be tudjanak menni a melegre. Egy óra se telt el, mikor befordult a ház elé a rendőrautó. Nem egy, hanem két rendőr szállt ki belőle. Az egyik fiatal huszonéves rendőr, fázósan topogott az autó mellett. A másik negyven év körüli, zömök testalkatú volt, mikor meglátta Jánost sietett feléje.

– Mi az a nagyon sürgős eset János bá'?

– Ott ni, nézzed! – mutatta János, miután lekezeltek – Odaát a meghótt Sanyó tanyájába valaki befészkelte magát. Pipál a kémény.

A rendőr nézett a kinyújtott kar irányába, ő is meglátta a füstöt.

– Mingyá befogok a szán elé, aztán mehetünk is! Autóval oda nem lehet eljutni, nincs takarított út – figyelmeztette meg őket és indult a lóistálló felé.

Flóri szívvel lélekkel segédkezett. Földöntúli boldogság volt számára, mikor a felhámozott Csillagot ő vezethette ki a kanca után, hogy János a szán elé fogja. Ment volna ő is, de lebeszélték.

– Ahova megyünk, oda gyerek nem való, ki tudja, kikkel hoz bennünket össze a sors – magyarázta meg neki a falubeli.

Négyen ültek fel a vastagtalpú paraszt szánra, János figyelmesen irányította a lovakat mert csak sejtették hol van a hó alatt az út. A lovak nagyokat prüszkölve taposták a kérgesedett tetejű havat.

A tanya előtt leszálltak a szánról, nézelődtek, azonnal felfedezték a sok lábnyomot a hóban. A rendőrök elindultak a ház bejárata felé, kezük végig a pisztolytáskájukon pihent.

A tanya még így hóval betakarva is kimutatta mennyire elhagyatott. A faláról félig lemállott a sártapasz, nagy repedések mutatták, közel az összerogyáshoz. A bejárati ajtót nem kellet kinyitniuk, mikor odaértek az ajtókeretben ott állt egy fáradt szemű fejkendős asszony, két oldalán egy- egy gyerekkel. Ijedt szemekkel nézett az érkezőkre, majd számukra ismeretlen nyelven beszélni kezdett.

–/ Nem lakott itt senki, csak megpihenünk, megyünk tovább, nem jó hely. Betegek a gyerekek. Víz is kéne. /

– Mi a franc ez, ki érti mit hablatyol szegény? – méltatlankodott János.

– Valami arab nyelv. Bevándorlók. Meg kéne tudni, merről jöttek, hányan vannak? – válaszolt Vendel.

– Who are you? – próbálkozott Sára.

Az asszony ingatta a fejét, hogy nem érti, tovább beszélt: /– Hideg van, fázik a család./

– Feleslegesen erőlködik hölgyem, úgyse érti meg, menjünk beljebb!

Az idősebb rendőr félretolta az ajtóból az asszonyt, belépett az épületbe. Odabent legalább tízen tartózkodtak, csak férfiak. Orrfacsaró bűz terjengett körülöttük. Egy rossz dobkályhában lobogva égett a tűz. Nem állt fel egyik sem, nem köszöntötték őket, mint ahogy illett volna. Barátságtalan, fürkésző szemmel figyelték a belépők minden mozdulatát.

– Can someone in English?-

Sára még nem adta fel, érdeklődött tud e valaki angolul? De nem kapott választ. A rendőr intett nekik, hogy ennyi elég volt, ki kell menniük onnan, láttak, amit láttak. Odakint az idősebb rendőr, míg mentek a szán felé, telefonált a járásra.

– Ki kell sürgősen küldeni terepjárókat, mert itt van ellátatlanul egy tucat bevándorló. Úgy tűnik kifogytak az élelemből. Vinni kell őket a befogadó központba.

Mikor felültek a szánra, Sára látta, hogy több férfi kilépett a házból, figyelték merre mennek visszafelé. Rossz érzése lett, meg is osztotta a többiekkel.

– Nem örültek nekünk.

– Nem igazán. Azért is bújnak el, hogy ne kerüljenek menekült szállásra. Nem tűrik a regisztrációt sem. Így arctalanok maradnak.

– De miért?

– Két oka van. Vagy nekünk kell tőlük félni, vagy ők félnek, de nagyon valakiktől.

Mikor visszatértek a tanyára, Sára behívta a két rendőrt és Jánost a házba. Mindnyájan átfáztak, jól esett a benti meleg

– Egy félóra és ideér a segítség – nyugtatta meg a társaságot Vendel a falubeli rendőr.

– Ki tuggya kik ezek, sokan vannak – válaszolt helyeslően János –, az is lehet, hogy üldözött keresztények. Akkor jobban el kéne fogadni őket. De mi van, ha mégse azok?

– Nem készültünk fel rájuk, azt hittük kóborló cigányok vagy hajléktalanok. Mi nem tudjuk megoldani a helyzetet, elszállítják őket védett helyre, itt meg nyugalom lesz újra. Nézz ki Zoli, van e odaát mozgás!

Zoli a fiatal rendőr kiment a tanyaház elé, onnan figyelt a túloldalra. Nem látott semmi mocorgást, visszament kávézni a többiekhez. Mikor kézbe kapta a gőzölgő italt kisétált vele újra nézelődni. De nem sokáig jártatta a szemét, ment vissza a házba

– Elindultak!

– Hogy- hogy elindultak?

– Mennek át a mezőn, libasorba a város felé.

Kimentek mindnyájan, hogy szemügyre vegyék mit látott Zoli. Tényleg úgy volt, ahogy a fiatal rendőr állította, a tanyából elindultak egymás nyomába lépkedve az emberek a város felé. Csak egy mozgó fekete csíkot láttak a hófehér tájban, mégis észrevették, hogy nincs köztük mind a két gyerek.

– Valami nincs rendben, nem látom az egyik gyereket, meg az asszonyt. Csak nem ott hagyták őket?

– Meglehet. Ha nem tartoznak össze, nem védelmezik sem a nőt, sem a gyerekeket.

A bekötő út felől elért hozzájuk a két terepjáró hangja.

– Hamar ide értek! – nyugtázta Vendel.

– Annyira elkeserítő ez az egész! – Sára hitetlenkedve nézett Vendelre – Ezek az emberek százezrével útra keltek, elindultak a fejlett Nyugat felé, Európa szívébe, hogy menedéket találjanak a háború elől. Mi meg nem segítünk rajtuk, begyűjtjük őket, úgy kezeljük mindet, mintha leprások lennének. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Mégse tudunk szeretetet adni. Hova jutottunk?

– Ne háborogjon! Van igazságtartalma, amit mond, meg nincs is. Aki menedékért folyamodik egyenes úton, az kap oltalmat. De, aki a kertek alatt bujkál, azt mi is úgy fogadjuk, hogy kéretlen vendég. Egyszerű, nem? – nézett vissza rá komoly arccal Vendel.

– Logikus. Mégis... ha az ártatlan gyerekekre gondolok, mégsem logikus.

– Van egy történet az elgázolt kígyóról és az emberről, aki hazavitte és meggyógyította a kígyót.

– Hogy jön ez ide?

– Csak úgy, hogy mikor egészségesen szabadon akarta engedni, a kígyó megmarta. Az ember felkiáltott – Meggyógyítottalak, ez a hála? – a kígyó visszasziszegte – Mindig tudtad, hogy kígyó vagyok! – Mi potenciálisan nem menekülteket látunk azokban, akik kertek alatt, fedett arccal beszivárognak az országunkba, hanem gazdasági bevándorlókat, és terroristákat. Az utóbbiaknak az a dicsőség, ha minél több keresztényt megölnek. Mérges kígyók lepik el Európát.

– De a gyerekek és a nők?

– Sajnáljuk őket, de míg nem ismerjük meg igazán kik ők, addig ők is kígyók.

– Hallottam az európai terrortámadásokról, a fokozódó feszültségről. Értem, hogy miről beszél, de egy anyáról egy gyermekről, egy összetartozó kétségbeesett családról nem lehet azt állítani, hogy terroristák. Miről beszél? Menekülnek, mert mentik az életüket. Mi meg...

– Akkor tud arról is, mit mondott a karácsonyi misén a pápa?

– Nem hallgattam.

– Szerinte, lehet ez volt a keresztények utolsó karácsonya. De ha nem is lesz igaza, tény, hogy elkezdődött egy újabb keresztényüldözés a világunkban.

– Sok az ellentmondás a pápa megnyilvánulásaiban. Nem igazán védi a keresztényeket, úgy gondolom új vallásrend van kialakulóban. Egyáltalán nem lenne baj, ha megszűnne a vallási fanatizmus.

A két terepjáró közben megérkezett, a falubeli rendőrök siettek eléjük. Kis idő múlva elindultak az elhagyott tanya felé. János nem ment velük, ott álldogált kint a letaposott hóban. Sára bement a családhoz.

– Mi történt odaát? – kérdezték tőle türelmetlenül a bent lévők.

– Olyan menekültek ezek is, mint akiket idejövet láttunk az úton. Páran beköltöztek a tanyába. De nem érezték magukat biztonságban mióta felfedeztük őket, elhagyták a tanyát. Átmentek még egyszer megnézni a rendőrök, hogy minden rendben van e. János szerint a csapatot képtelenség utolérni, túl nagy a hó az utakon. Azok meg nem is az úton haladnak, toronyiránt gyalogolnak a város felé. Maradjatok bent, míg el nem mennek az autók a tanyaudvarról! – figyelmeztette a kisebbeket.

Nem volt gond a bennmaradással, kint csikorgatta a fogát a hideg, még a két kuvasz se törődött a nagy jövés – menéssel, bebújtak a tornác legvédettebb sarkába.

Sára kiment Jánoshoz, aki Flórival beszélgetett a lóistálló ajtajában.

– Hideg van.

– Hideg. De rosszabb, ha felmelegszek. Megvárom, hogy visszajöjjenek.

– Nem jó korban élünk – sóhajtott fel Sára – Tele lett félelemmel ez a világ.

– Nem kell félni, így is, úgyis meghalunk, előbb utóbb.

– Igaz. De jobb lenne könnyű szívvel élni, nem félni semmitől.

– A sorsunkat nem lehet átírni – mondta bölcsen a falubeli – mindenkinek köze van ehhez, hogy ide jutott az emberiség. Lezüllesztettük a világunkat, nincs becsülete már semminek.

– Nagy okosság János bá', van, akit csak üldöz az élet. Én mán csak tudom! – folytatta a társalgást bölcselkedve Flóri.

– Gyerek vagy még Flóri ehhez, ne magadból indulj ki. Ez, amit itt látsz most, ez világpolitika.

Az akácos kanyarjában feltűnt a két terepjáró, lassan jöttek a havas úton. Mikor hozzájuk értek, meglátták, hogy bent ül az autóban az ijedt szemű asszony, ölében hozzábújva az egyik gyerekével.

– Hol van a másik gyerek, a fiú? – kérdezte Sára Vendeltől.

– Nem volt ott a másik, csak ezek voltak bebújva a ház egyik sötét sarkában. Úgy látom beteg a kislány.

A rendőrök az autó mellé állva beszélgettek egymással, míg az asszony, akit hoztak ott állt tehetetlenül a hóban, magához szorítva a gyermekét. Sára odament hozzá, önkéntelenül a kislány homlokára tette a kezét. Érezte, hogy a gyerek homloka tűzforró.

– Nagyon beteg vagy – állapította meg és odaszólt Jánosnak.

– Mondja meg nekik, hogy nagyon beteg a gyerek, nem mehet tovább. Míg nem megy le a láza, befogadjuk őket.

János együtt érzően rábólintott – Be kell vinni a házba, orvosért kell telefonálni. Gyerek. Még ha nem is értjük miről karattyolnak.

Sára megfogta a nő karját, és mutatta merre menjen vele. Az asszony, hálás szemmel szó nélkül ment utána a házba.

Sára a keresztanyjához lépett mikor bevitte a két idegent a házba.

– Ugye megengeded keresztanyám, kénytelen voltam behozni őket, a kislány nagyon lázas. Bizonyára megfázott, vagy lehet az is, hogy valami fertőzést kapott. Elég nehezen veszi a levegőt. Kihívom hozzá az ügyeletes orvost. Egy kis ideig itt lennének, ha nem haragszol érte.

– Ha haragszok, ha nem, mán bent vannak. Intézd a sorsukat! Teszek oda hársfateát. Hozzad a kamrából a mézet Zita! – adta ki az utasításokat beletörődve Terka mama – Mit mondhatnék? – fortyogott magában mikor jól szemügyre vette az idegen asszonyt – Mondjam, hogy nem szívesen? Nem szíveltem sose, ha ismeretlenekkel kellett egy fedél alatt hálnom, ki tudja ki ez az asszony, honnan jött, nincs bizodalmam hozzá, na. Majd megmondom Sárának, a jólelkűséget házon kívül is lehet osztogatni.

Mindenki elindult a dolgára, Flóri széket vitt az asszonynak a kandalló mellé, Zita a mézért sietett, Sára telefonált, Terka mama vizet tett a teaforralóba. A konyhát kis idő múlva betöltötte a kellemes hársfavirág illata. Az idegen asszony szófogadóan ült a széken, figyelmesen nézelődött, közben a beteg kislánya felső ruháit bontogatta. Alig halható szavakat suttogott:

– /köszönöm, köszönöm/

Sára letette a telefonját.

– Nemsokára ideér az orvos. Addig is mérjük meg a kislány lázát.

Odaguggolt az anya elé, mutatta a lázmérőt.

– Meg kell néznem a lázát a kislányának.

Az asszony mintha megértett volna minden szót, elvette a lázmérőt és a gyerek hóna alá helyezte. Közben folytatta a halk suttogást. –/ne sírj .../

Jól sejtette Sára, magas volt a láza, éjfekete szemeiben ott ragyogtak a lázrózsák, a kimerültségtől és a fájdalomtól folyton a sírás kerülgette. Sára figyelmét nem kerülte el, hogy milyen félelemmel kapaszkodik az anyjába. Az asszony folyamatosan beszélt hozzá.

–/El kell mennem a testvéred után/

A kislány hangos sírásba kezdett, láztól kipirosodott arcán végig folytak a könnyek – /Félek! /– kiáltotta többször kétségbe esve. Az anya ringatva nyugtatgatta. – /Visszajövök/

Terka mama megjelent a mézes teával.

– Bármi baja van ennek a lánynak, ez biztos nem árt meg neki – nyújtotta feléjük a gőzölgő italt. Az asszony rámosolygott az öregasszonyra.

– /Köszönöm/

Odakínálta az italt, a lány lassú kortyokban inni kezdett.

A járásról érkezett rendőr nyitott be hozzájuk.

– Hallom befogadták a családot. Szép maguktól. De egy pár hivatalos dolgot rögzítenem kell – odafordult az asszonyhoz.

– Iratokat kérnék, ha van magának ilyen? – elővette a sajátjait, mutatta mit kér.

A nő ingatta a fejét –/Nincs okmányom/

– Gondolhattam volna, hogy nincs – morogta a rendőr, készített egy fényképet a családról és elköszönt.

– Fogunk jelentkezni, ha meglesz a döntés a család sorsáról.

Mikor a rendőrautók elmentek, megérkezett az ügyeletes orvos, Terka mama meg is jegyezte, hogy ilyen forgalom a tanyán nagyon rég volt.

Az orvos levette magáról a vastag télikabátját, közben körbenézett.

– Na, hol van a betegünk?

– Menekültek azt hiszem arabok. Itt maradnak nálunk, míg rendbe jön a gyerek, nagyon le van gyengülve, magas láza van – ismételte el Sára ugyanazt, amit a telefonba is elmondott az orvosnak.

– Nem csodálom. Azok a gyerekek, akik ezen az úton elindultak, mind áldozattá vállnak az út végére. Sokat bedrogoznak a szülők, hogy ne nyűgösködjenek, ne sírjanak. Az immunrendszerük így teljesen leépül a kimerítő úton, a félelem a bizonytalanság, no, meg az éhezés miatt. El se lehet sorolni, mi történhet velük, míg elérnek arra a helyre ahová eredetileg elindultak. Vagy mondhatom a teljes igazságot? A gyermekek és a nők az igazi áldozatok, ki vannak téve minden bűnténynek, szexuális erőszaknak. Életveszélyes utazásra vállalkoztak szegények. Na, hadd nézzelek bogárszemű, mi van veled?

Az orvos megvizsgálta a gyermeket, az anya készségesen segített. Már tudta, hogy a sors segített rajtuk, a beteg kislánya jó kezekbe került. A vizsgálat végén az orvos az asztal mellé ült.

– Jól sejtette, tényleg nagyon beteg a gyerek, kétoldali tüdőgyulladása van. Kiírom, a gyógyszereit – nézett fel Sárára – Még véletlenül se folytathatja az útját. Szigorú fekvés, pihenés.

– Rendben van. Köszönjük doktor úr!

– Ne köszönje, ez a dolgom. Vigyázzanak erre a szegény teremtésre.

Mikor elment az orvos, Sára és az két idős nő tanakodni kezdett, hogyan rendezkedjenek át, míg ott lesz a kislány és az anyja. Flóri megoldotta a dolgot lovagiasan.

– Kijövök én arra a pár napra, elalszom a konyhában.

A megoldást gyorsan tett követte, átrendezték a helyeket. A kisszobába beköltözött az idegen anya a kislányával.

Sára elindult a gyógyszerekért a falusi patikába.

Hamar hazaért, első gondolata mégsem az idegen kislány volt, hanem Zsuzska és Mónika.

Feltűnően csendben volt egész nap a két lány – úgy gondolta beviszi a gyógyszert, odaadja az asszonynak, utána megkeresi őket.

Halkan benyitott a kisszobába. Az ágyon ott feküdt a beteg kislány, előtte a földön törökülésben Zsuzska és Mónika.

– Angyal... képzeld el, már tudjuk, hogy Amirának hívják! De még beteg sajnos – áradozott Zsuzska mikor meglátta a belépő Sárát

– Tudom, hogy beteg, meghoztam az összes gyógyszert, amit kiírt az orvos. Hol van az anyja?

– Nem tudom – válaszolt Mónika. – Már rég kiment innen.

Sára keresni kezdte az asszonyt, de bárkit kérdezett felőle, csak ingatták a fejüket, senki nem látta, senki nem tudott róla semmit. Ösztönösen kiszaladt a tanya végihez, nézett a mező felé. Meglátta a fekete mozgó árnyat azon az úton, amerre a férfiak elmentek.

– Milyen anya az ilyen, aki itt hagyja betegen a gyermekét? Mondd, keresztanya, van ilyen még egy is a földön rajta kívül?! – szitkozódott mikor visszaért a házba.

– Úgy látszik van. Üzenetet hagyott. Mielőtt teljesen kiborulsz, el kéne olvasnod – nyújtott Sára felé egy gyűrött papírlapot a keresztanyja.

Sára elvette a papírt, de amikor belenézett keserűn felnevetett.

– De hisz ez arabul van írva!

– Fordítsd le, biztos nem probléma, diplomáztál, vagy nem? Mire való az egyetem? – nézett rá szemrehányóan az öregasszony.

Sára mérgesen megfordult, bement a három gyerekhez a kisszobába.

Amikor belépett minden dühe elszállt. Az ágyon ott feküdt mind a három összebújva. Zsuzska karja oltalmazóan pihent Amira vállán, akinek sötétbarna haja az izzadságtól kócosan szétterült a fehér párnán. Halk szuszogással aludtak.

Nehéz szívvel indult el Zafirah a tanyasi házból, szívében mintha tőrt forgatott volna a fájdalom, hisz ott hagyta imádott lányát Amirát. De nem késlekedhetett, az idő sürgette, utol kellett érnie a férfiakat. Sietnie kellett, hogy a fiát megmentse a haláltól.

Mikor a rendőrök felfedezték a búvóhelyüket, már tudták, hogy azonnal tovább kell menniük, különben begyűjtik őket, nem érnek célba. Esténként az elhagyott tanyában erről a célról meditáltak a férfiak, ez adott nekik végig erőt a hosszú útra. Allah minden akaratát teljesíteni fogják, hogy lelkük a legméltóbb helyet foglalja el majd a Paradicsomban.

Zafirah tehetetlenül hallgatta őket, nem szólhatott rájuk, ő csak egy megtűrt asszony volt köztük, semmi más, nem volt joga semmihez. Csak Emírnek kellett engedelmeskednie minden téren. Hamar rájött, hogy nincs más választása. Emir gyilkos szemeinek köszönhette, hogy sem a fiát, sem a lányát nem bántották. De elvitték magukkal Fadit a fiát, aki még csak tizenkét éves, csak azért, mert ott kellett hagyni őt és a beteg Amirát.

– Nem kínlódunk beteggel, meg kell értened Zafirah – mondta határozottan Emir induláskor – A fiú lesz aki biztosítja, hogy végig néma maradsz, mert ha beszélsz a küldetésünkről, meghal Fadi!

– Megértettem. Allah vezessen benneteket az úton. Köszönöm Emir a nagylelkűséged! – hajolt meg a csoport vezére előtt Zafirah.

Az omladozó ház ajtajában állva nézte, ahogy távolodtak tőle a többiek, mély szomorúság telepedett a lelkére, mert a fia egyszer se nézett hátra. Zafirah megérezte az arcán a halál hideg leheletét. Nem reménykedhetett abban sem, hogy segítséget kap egy idegen országban. Visszament a házba, próbálta feléleszteni a tüzet. Fázósan ölelte át Amirát, betakargatta a láztól égő testét. Kétségbeesetten törte a fejét, hogy kiutat találjon. Bizonyára elaludt, csak arra eszmélt fel, hogy valaki rázogatja a vállát és beszél hozzá.

– Keljen fel! Nem maradhat itt.

Ment a magas hóban keresve a többiek nyomát, közben arra gondolt, hogy a barnahajú fiatal hölgy biztosan megérti, amit üzenetben hátrahagyott, és nem múlik el a jósága Amira iránt. Megkérte a levélben, hogy vigyázzon a lányára, mert neki Allah megsúgta, hogy nem késlekedhet, ott kell hagynia Amirát, mert a fia veszélyben van, már nem védelmezi senki.

– Amira a legjobb helyen van – nyugtatta magát –, biztonságban. Orvos is vigyáz rá. Az európai nők kedvesek és jóságosak.

Egyre jobban fázott, gépiesen ment a letaposott hóban, végig a fehér koronájú akácsor mellett. Amikor a romos tanyához ért megkereste a csoport lábnyomait.

– Elvezetnek a lábnyomok hozzátok, kemény hideg a tél, nem olvad a hó... végig látni fogom, merre jártok – gondolta bizakodva.

A fagyott havat taposva az ereje egyre fogyott. Megpróbált meditálni, Allahhoz, az Istenéhez könyörögni, hogy adjon neki erőt az úthoz. Kérte, hogy térítse észhez a sok elkóborolt hitűt, akik kiforgatják Allah dicsőítését. Mert hazugságokkal mérgezik az igazhitűeket. Az Iszlám, az irgalom vallása, nem engedélyezi a gyilkosságokat. És most mégis menekülnie kell a terrorizmus elől, az ország, ahol addig élt sakálok földjévé vált, a családja többi tagja meghalt a házuk romjai alatt. Allah nem volt kegyes hozzá a legnagyobb tragédiában sem, mert hízelgők vették pártfogásba, akikről kiderült, hogy gyilkos céllal indultak Európába. Visszaemlékezett a Koránban a Szent Könyv mit írt erről. Halkan mormolta a szavakat: –" Allah nem tilt el benneteket attól, hogy jóravalók és méltányosak legyetek azokkal, akik a vallás miatt nem harcoltak veletek, s nem űztek el benneteket az otthonaitokból. Allah szereti a méltányosakat. „

Most mégis harcolnak a keresztények ellen a muszlimok. Ezek hitetlen gyilkosok. És a fia ott van velük. Sietni kell, hogy azt higgye Emir, hogy csak ő miatta indult késlekedés nélkül erre az emberfeletti útra, mert számára az a legfontosabb, hogy vele lehessen. Ha kérdezi Amiráról, azt mondja majd, hogy meghalt a lánya, elvitte a láz.

– Allah, bocsátsd meg, hogy hazugságra kényszerülök, a fiamért teszem! – állt meg hirtelen, aztán sietve újra elindult.

Zafirah ismerte a Koránt, minden sorát kívülről tudta. Ezért látta át, hogy azok, akik nőket és gyermekeket ölnek, nem a Korán tanításait követik. Mohammed próféta megtiltotta a katonáinak, hogy nőket és gyermekeket öljenek, és azt tanácsolta nekik– „Ne legyetek árulók, ne essetek túlzásba, ne csonkítsatok halottat, és ne öljétek meg a gyermeket". És most csak ezt látta egyfolytában, csak azt, ami tiltva van. Mert az ő hitük tiltja fegyvertelen civilek szívébe terrort ültetni, épületeket és mások tulajdonait tömegesen lerombolni, bombázni és megcsonkítani ártatlan embereket, nőket és gyerekeket. Mind tiltott és megvetett cselekedet.– De eljön a büntetésük napja hamarosan, őket nem fogadja be a Paradicsom, mert nem a béke, az irgalom, a megbocsájtás vallását követik! – mormolta fáradtan maga elé.

Visszaemlékezett arra a napra, mikor nekivágott ennek a hosszú útnak. Könnyű szívvel indult, mikor elhagyta azt a hazát, amiben már a gonosz uralkodott. Csak arra vágyott, hogy újra jó emberek közé kerüljön, akik közt szeretetben felnevelheti gyermekeit.

Sötétedett és egyre hidegebb lett, a távoli faluból kutyavonyítást sodort felé a szél. Mint a puskaropogás, úgy ropogott a fagyos hó a léptei alatt. A néma tájban elviselhetetlenül felerősödött a zaj, ahogy lépkedett. Már nem érezte a lábát, mintha két érzéketlen fatuskón lépkedne. Talán megfagytak a lábai – gondolta kétségbeesve.

Szédült a gyengeségtől az éhségtől, kicsit megállt pihenni. Felnézett a teliholdra. A Hold volt a legnagyobb segítsége az éjszakában, bevilágította előtte az utat, mutatta a hóban a lábnyomokat. Nézte a hideg fényű csillagokat, a gyomrát összeszorította a félelem, védtelennek és magányosnak érezte magát.

Mennie kell, döntötte el újra, míg van ereje.

Talán négy órahosszát gyalogolt botladozva, néha térdre esve a kietlen tájon, mikor meglátta a tüzet. Mint egy gyertya lángja imbolygott a távolban, a hó fölött vékony fehéres füstöt eregetve. Biztosra vette, hogy őket látja, a csapat letáborozott pihenni.

Nem emlékezett rá, hogyan tette meg az utolsó métereket, csak arra, hogy ott állt az összeeszkábált sátor előtt, és kétségbeesve kereste tekintetével a fiát. Akik a tűz körül melegedtek, úgy néztek rá, mintha kísértetet jelent volna meg a fagyos éjszakában.

Zafirah minden akaraterejét összeszedte, hogy elérje a célját, ezért először nem a fia után érdeklődött, hanem Emírt kereste. Tudta, hogy az a legfontosabb, hogy a férfi visszafogadja, és újra a védelmét élvezhesse. A sátor mélyéről előbukkant a Emir mikor meghallotta a hívó szót, csodálkozva nézett a nőre.

– Hol hagytad Amirát? – kérdezte meg azonnal, mikor észrevette, hogy az asszony egyedül érkezett.

Zafirah színjátékba kezdett, forgatta a szemeit az ég felé, és jajgatott keservesen.

– Allah elvette tőlem, a láza megölte az én egyetlen lányomat. Allah megbüntetett, ezer korbácsütésnyi fájdalmat mért rám az égből! Azonnal elindultam utánad, hogy tovább szolgáljalak. De nagyon kimerültem, engedj megpihenni.

– Jól van, ne jajongj! Majd ad Allah új gyermeket. Melegedj fel a tűznél. Nagyon kevés az élelmünk, de jut egy kevés belőle neked is.

Zafirah még akkor se merte megkérdezni, hol van Fadi, csak nyelte az odadobott ételt, az utolsó morzsáig. Aztán közel guggolt a tűzhöz, hogy felmelegedjen. A sátor műanyagja félre lebbent az egyik férfi után. Zafirah szeme, mint a villám a sötétben, úgy világított a belépő után. Valaki volt a sötétség mélyén.

– Szeretnék pihenni Emír, Allah dicsőségére, jót tettél velem. Adj egy kis nyugalmat is, hogy holnap bírjam az utat.

A férfi biccentett a fejével a sátor felé. A nő tettetett nyugalommal elindult a sötét sátorba. Mikor beért, és megszokta a szeme a félhomályt, a sarokban meglátta a kicsire összekucorodott testet. Mintha csak egy rongycsomó lett volna ott semmi más. De az asszony megérezte, hogy az ő fia, óvatosan maga felé fordította, mire Fadi fájdalmasan felnyögött. A sátorba bevilágító holdfényben rémülten látta, hogy kék aláfutások csúfítsák az arcát a szeme alatt.

– Meggyaláztak fiam, de élsz, és ez a fontos, itt vagyok veled most már. Senki nem bánthat amíg én élek! – suttogta.

A fiú tudatáig eljutott az anyja csendes suttogása, Zafirah gondoskodón betakarta vastag csadorjával és magához ölelte.

A társaság korán felkelt és kint tanakodtak a sátor előtt. Zafirah hallotta, hogy összeszólalkoztak. Feszülten figyelt kifelé, lassan megértette mi a gond. A telefonok lemerültek, ezért nem tudták felvenni a sejkekkel az összeköttetést. A dzsipien nélkül könnyen más irányba mehetnek az idegen országban, nem tudnak időre célba érni.

– Találni kell mobilfeltöltő helyet és pénzautomatát. Vásárolnunk kell élelmet! – győzte meg a többieket határozottan Ismail.

– Úgyis keresnek bennünket, legjobb lenne, ha kimennénk az autóútra, eljuthatunk egy elosztóba, ott kipihenjük magunkat, felvesszük a kapcsolatot újra – helyeselt Jabar. – Pihenünk, aztán lelépünk!

– Jó, hogy visszajött Zafirah, jobban néz ki a profilunk asszonnyal, gyerekkel – hallotta Zafirah, Emir hangját. Megértette, hogy a kényszerűség miatt lett kegyes a sors hozzájuk. Ő és Fadi csak a csoport profilját módosítják a külvilág felé. A fia alig tudott lábra állni a gyengeségtől, de amikor biztatóan a szemébe nézett, ijedten tapasztalta, hogy tele van irtózattal és gyűlölettel a fia tekintete.

– Tűrjél Fadi! – súgta Zafirah – Adj hálát Allahnak, hogy élsz. A többi nem számít. Ha majd alkalmas lesz az idő, mi ketten elhagyjuk őket. De addig erről nem beszélhetünk. Tégy úgy, hogy elfogadtad a sorsod.

Fadi merőn nézett az anyja szemébe, de Zafirah nem látta a felcsillanó reményt benne.

A csapat kifelé tartott az autóútra. A forgalommal szembe haladtak, nem beszélgettek, kimerítő volt a gyaloglás a hidegben. A hajnali hideg nem enyhült a leheletük párája körbe vette őket, úszott velük, mint egy ködfelhő. Zafirah támogatta Fadit, a fiú nem tudott lépést tartani a férfiakkal. Két órát gyalogoltak mikor szembe velük meglátták a rendőrautókat. Egy autó közvetlen előttük állt le, kettő a hátuk mögött. Zafirah lelkét áthatotta a boldogság, úgy érezte minden jóra fordult, már nem lesznek annyira kiszolgáltatottak. Talán sikerül tőlük megszabadulni örökre, elmennek ahová a küldetésük miatt menniük kell, ők meg Fadival ott maradnak abban a békés országban.

Zafirah közel egy órát utazott azon a buszon, amire a rendőrök feltuszkolták. Emir szemeivel szúrós villámokat küldözgetett felé, hogy el ne felejtse a neki tett ígéretét. Zafirah alázkodón nézett a szempárba, pedig csak a gyűlölet élt benne a férfi iránt. Az elmúlt éjszaka rájött, hogy az ő élete annyit se jelent, mint egy utcán kóborló kutyáé. Éjszaka minden férfi magáénak követelte. Vadul fogdosták és a fia előtt sorba megerőszakolták, hiába könyörgött Emírnek:

– Allahra segíts Emír, hisz hozzád tartozom! A fiamra legyetek tekintettel legalább.

Emir csak vigyorgott, élvezte, ahogy a többiek elmerültek a kéjben, majd megszólalt.

– A férfiaknak szükségük van rád, hogy feloldódjanak a testiség kényszere alól, és jobb, ha tőlem tudod meg, Fadi már nem a tied! Allah magához kérte a Paradicsomba. Már kijelölte az útját.

Emir akkor valamit átnyújtott Fadinak, aki mohón nyúlt a kezéhez, majd ami benne volt szájához vette és lenyelte.

– Fadi már készül lélekben és testben is, hogy Allah szolgája legyen!

Zafirah kétségbeesve vette tudomásul, hogy míg ő oda volt a csapattól elkezdték a fia kábítószerezését. Tudta, hogy milyen sorsot szántak a fiának. Még nagyobb lett az akarat benne, hogy megpróbálja megmenteni tőlük.

Mikor elértek a gyűjtőhelyre, egy közös hangárba kísérték őket. A helyiségben volt fűtés, végre fel tudtak melegedni. Mentek hozzájuk az európaiak, hogy ételt adjanak. Később pokrócokat kaptak és megmutatták hol tudnak lepihenni. A tábori ágyakat sorba rakták, mint a gettókban, legalább százan zsúfolódtak össze estig. Lepihent a felkínált ágyra, közben hallgatta Emírt, ahogy sugdolódzik a többiekkel. Arról beszéltek a férfiak, hogy másnap kiszöknek, nem maradhatnak egy helyen. Mikor fel tudták tölteni a telefonokat, elért hozzájuk a kódolt utasítás. Egy hetük maradt, hogy elérjék az országhatárt.

Zafirah odament Faddihoz – Ha élni akarsz, holnap nem mész velük. Még fiatal vagy Allahoz menni.

Másnap az ebédosztást használták ki a többiek. Keresték Zafiraht, de ő elbújt egy konténer mögé. Emir dühöngött. Félt, hogy árulóvá válik a nő, Fadit nyaggatta. A fiú megmondta, hogy az anyja el akar szökni tőlük, azt is, hogy őt is erre biztatta este. Az egyik fiatal férfi megtalálta Zafiraht, húzta maga után, mint egy rongybábut.

– Itt van az áruló és várja Allah büntetését! – mondta önelégülten.

Zafirah könyörgött és sírt, hogy hagyják őket sorsukra, némák lesznek mindig, mint a sír, nem beszélnek a küldetésről. Emir ráparancsolt, hogy készüljön az útra. A hangár mögötti bozótoson vágtak át, nem figyelt rájuk senki, mindenki az ebéddel volt elfoglalva. Mikor már biztonságos távolságba értek, beállították a Dzsipieszt. Már tudták a pontos útirányt, merre kell haladniuk.

Pár kilométer után utolérte őket a szürkület, megálltak és nézelődtek hol tudnának tanyát verni éjszakára. Szerencséjükre, a határban maradt bálás szalmakazlakat fedeztek fel, nem messzire tőlük. Oda igyekeztek, hogy védelmet találjanak a hideg ellen. A kazalból kiszedtek egy üregre való bálát, oda bújtak. Szétosztották a kapott élelmiszert, falatoztak. Az éjszaka ugyanúgy telt el, mint a sátorban előtte való éjszaka, sorba keresték fel Zafiraht a férfiak. A nő hányingerrel küszködött a mosdatlanságtól bűzlő testektől.

A hajnal, metsző hideget hozott rájuk, Zafirah örült, hogy vége a kegyetlen éjszakának. Fásult arccal lépett ki a mezőre, ahol szembe találta magát a férfiakkal. Megérezte, hogy nagy a baj.

– Azt mondta Fadi, hogy áruló lettél. Rá akartad beszélni őt is, hogy áruló legyen. De Allah neki megkegyelmezett. Megválthatja a hitét a te véreddel.

Zafirah a félelemtől földre rogyott, könyörögve nézett a fiára. De Fadi kitágult pupilláiban meglátta a Sátánt. Három férfi lépett mögé, levették róla a fejfedőt, az egyik megragadta a haját és hátrahúzta vele a fejét. Még látta a kést megvillanni a felkelőnap fényében, még végig mondott egy könyörgést az Istenéhez – Allah, mentsd meg Amirát legalább, ha Fadit már nem tudtad megmenteni.

Lassan alámerült a tudata a sötétségbe, lelke tétován lebegett az élettelen teste felett. Már látta a fényt, de nem indult el feléje, érezte, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy az örökkévalóság küszöbét átlépje.