Befogadó otthon

 Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, míg rendezte a papírjaikat a gyámügyessel, azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból. Mikor végeztek az adminisztrációval, a nő is rájuk nézett, felállt és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a feléje nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében. Mikor elment a gyámügyes az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy őszes hajú idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el, legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket és felkísérte őket az emeletre. Útközben megosztott velük pár információt, például azt, hogy őt Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, amiben csak egy romalány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok kedveskéim! – mutatott az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan a lányra.

– Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.

Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.

– Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs... neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika, a húgom meg kispo... vagyis, Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett Zitára.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má' meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.

– Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.

Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.

– Ebéd, süketek vagytok?

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?

– Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.

– Ott van a kajátok, de holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.

Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni! – fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül.

Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.

– Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.

De Zsuzska nem maradt, félt elszakadni a nővérétől. Utána ment, kis kezével megmarkolta a nővére nadrágja szélét. Megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen bömbölésbe kezdett. Végre sírt, ahogy a torkán kifért, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökött egyet a síró gyereken Zita – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának se kellett több, ráugrott a nagyobb lányra és visszaütött teljes erejével.

– A testvérem senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a hirtelen támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le, nézze mán Böbe néni, mit pattog ez itt, ni? Bolha tán?

A teremben a többiek nevetni kezdtek a meglepődött cigánylányon. Flóri is vigyorogva nézte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj szöszi, ha meg tudod védeni magad! –, küldött Mónika felé egy hangos dicséretet.

Mónikán elhatalmasodott a szorongás, egyre biztosabban szembesült azzal a ténnyel, hogy ezentúl neki kell megvédenie a kishúgát.

Mióta megszületett, sokszor féltékeny volt rá, mert mindig őt ajnározták a szülei. Néha pont ezért bántotta, megcsípte, vagy megráncigálta alaposan, az se érdekelte olyankor, hogy Zsuzska ordított és mutogatott feléje.A büntetések soha nem maradtak el. Az anyja folyton magyarázta, hogy szeretnie kell a testvérét, mert ő az Isten ajándéka, persze vele együtt. Ezt meg végkép nem értette meg, akkor miért szeretik jobban Zsuzskát? De most már minden más. Majd meg fog lepődni az anyja, ha megtudja, hogy mégis szereti a tesóját. Vigyázni fog rá végig, míg nem jönnek el értünk.

Zita négyszemközt is folytatta a szekálást, nagy hangon dirigált és elmélkedett, mint aki élvezi hallgatni a saját hangját. Ha éppen nem őket ugráltatta, akkor a téma mindig a befogadó volt. Főként, hogy milyen rossz a kaja, aztán átváltott, mert nem értett sok mindennel egyet, például azzal se, miért csak közös városnézés lehet délutánonként.

– Úgy sétáltatnak bennünket, mint a dedósokat! – húzgálta a száját, ha szóba jött a délutáni városi program – Egyszer, ha kikerülök innen, az lesz a nagy nap, az lesz a szabadság. Nekem ne dirigáljanak reggeltől estig, mert azt nagyon rühellem!

Egy nap megérkezett hozzájuk Viki, egy magas, vörösre festett hajú lány. Ettől a perctől leszállt róluk Zita, minden figyelme a tizenhét éves lány felé fordult. Mónika is szájtátva nézte a fura szobatársat.

Viki feltűnő jelenségként robbant be közéjük, karika volt az orrában, a szemöldökében két piercing, a felső karján színes tetoválás rikított. Amikor lehajolt, kivillant a szürke tanga fölött is egy, de az csak betűkből állt. Hatalmas hisztivel indított, mivel mindenét elvették a gondozók mikor bekerült.

– A rohadtak lenyúlták a cigim, a telóm is! – magyarázta Zitának a sérelmeit. – Majd megjárják, feljelentem őket az ombudsmannál. Nekem is vannak jogaim! Naná, visszakapják még ezerszer tőlem!

Nagy lett Zita és Viki közt a barátság, sűrűn elvonultak együtt vihogni, beszélgetni.

Viki, Zsuzskára megjegyezte, hogy cuki falat, de Mónikával nem tárgyalt, csak hideg tekintettel megnézte tetőtől talpig.

Kölcsönös volt. Mónikánál se jött be Viki színes egyénisége. Az meg pláne nem, hogy egyfolytában nyavalygott, mint akinek tapossák a lábát.

Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, ami egyben a társalgóként is szolgált az Otthon életében. A kiszolgálópult mögött hangosan trécselt két gondozónő. A sarokban a fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta. Mónika az asztal alá bújt, kereste egy dobókockát, amit este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből a vacsora idején.

Halkan mozgott nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók. A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felkukucskált a képernyőre és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó beszélt a lakástűzről, a banknál történ tűzről és elmondta, hogy ezt a sok tüzet mind az a férfi okozta, akit többször bemutattak adás közben. Megjegyezték, hogy remélhetően a büntetésnél figyelembe veszik, hogy a férfit családi dráma érte, és ez miatt veszíthette el az önkontrollját. Elmondták azt is, hogy meghalt a gyújtogató felesége és van két kis gyermeke, akik állami gondozásba kerültek. A hírnek vége lett, egy rock zenekar játszott utána. Mónika ott ült mozdulatlanul, nem fogta fel azonnal mit hallott.

Lassan végigkúszott az asztalok alatt, csak az utolsó asztalnál egyenesedett fel, oda már nem láttak a gondozók. Futva ment fel a szobájukba. A húga már nem aludt, szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.

– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.

Eldöntötte, nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha megnézi, mi az igazság. Lehet csak ijesztgetés volt a tévében, kigondolta mit fog tenni, hogy kiderítsen mindent.

Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit kiadtak nekik a bekerülésük napján. Zsuzska nem értette mi ütött a nővérébe, csak tűrte álmosan, mikor Mónika felcibálta a pizsamája tetejére a felsőjét is.

Lementek reggelizni úgy, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben jön a sofőr, hozza az ebédhez vásárolt árut. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, ami végre kinyílt és megjelent a nagydarab sofőr kezében a rekeszekkel, vitte hátra a konyhába. Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt és suttogva beszélt hozzá, hogy senki ne hallja meg.

– Gyere, de ne kérdezz semmit!

Zsuzska bólintott és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó nyitva maradt kis időre. Mikor az ajtóhoz értek megijedt, mert a kilincs magasan volt a dupla nagy faajtón. Szerencsére pipiskedve ki tudta nyitni, sietve kiléptek rajta.

Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek a hideggel, szaladtak végig az utcán. Zsuzska is tiszta erőből futott a nővére mellett, nagyon örült, hogy kimentek a házból. – Most biztos hazamegyünk anyuhoz –, gondolta és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.

Nagy lett a felfordulás a befogadó otthonban, mikor a két gyerek eltűnését felfedezték. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába, már senki nem látta őket az utcán. Angéla néni pánikhangulatot teremtett egy másodperc alatt, végeláthatatlan litániába kezdett, végül próbálta kitalálni, hogyan is tudott a két gyerek olyan könnyen kiosonni közülük. Eljutott a végeredményhez, és rázúdította Zitára és Vikire a felelősséget.

– Veletek vannak egy szobában, nektek tudnotok kellett végig, hogy mire készültek!

Zita felháborodása nem ismert határt, Flórinak elkeseredve öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán Flóri, azt mogyák, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük... kivagyok tőlük így is, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, aztán Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy!

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy tőlük, figyelhettél vóna kicsit jobban rájuk!

Az élet a befogadóban felbolydult, mindenütt keresték a két gyereket, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta magára az autó ajtaját, többször végig ment az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Nem tudtak mit tenni, telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba. Onnan azonnal hívták a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után kiadták a médiának a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska nem volt akkor még nagyon távol tőlük, kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol még meg is álltak, és néztek egy hölgyet, ahogy játszott a palotapincsi kutyájával. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után. Látszott mindkettőn, hogy a gazda és a kutya is nagyon boldog. Ott szedte elő Mónika a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és megették egy padon. Közben jól szórakoztak ők is a játékos kiskutyán.

Később a hölgyet kikérdezték a rendőrök. A kutyás hölgy elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, nem tudja mikor, de úgy eltűntek onnan, mint a kámfor.

Zsuzskát ugyanis hiába öltöztette fel nagyon Mónika, dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor boltba járt az anyukájával, mindig megjegyezte, hogy a boltok jó melegek. Elindultak, hátha van a közelben egy meleg bolt. De nem látott olyan épületet, ahová sokan bementek vagy kijöttek. Ezért mentek tovább előre, cél nélkül. Zsuzska kezdett elfáradni, lelassultak a léptei, kérdőn nézett többször a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika – lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De jól emlékszem a mi környékünkre. A házra is, meg amerre járunk oviba.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk- e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk hova megyünk. Igaz?

– Vissza már úgyse megyünk soha!

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.

Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen fekete rongyos szélű felhők között bujkált a telihold, néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.

A park varázsütésre megelevenedett körülöttük, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. Felerősödött minden nesz, minden mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, mert a közelükben megzörrent az avar, mintha járna rajta valaki.

– Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. – válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja meg, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van! – egyezett bele könnyen Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok ott is megkeresték őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt. Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a holdfény, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett, mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felett és alábukott suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött körülöttük, táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik még gondolkodnak, kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogok voltak, mikor felismerték, hogy emberek mennek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.

A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra, értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura! – válaszolt a másik izgatottan.

Mónika hamar rájött, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.

– Hova ilyen sebesen, galambocskám? Felejtsd el, hogy tudsz repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni a szemébe húzott kapucnitól. Ahogy közel hajolt hozzájuk, érezték a kellemetlen bűzös leheletét. A másik telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants. Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.