Árnyék a sötétben

     Sára, Rózával ment ki az épületből. Elmélyülten beszélgettek a buszmegállóig. Benjámin várta a bank előtt, de mikor látta, hogy nincs egyedül, nem merte leszólítani. Nem maradt más választása, elindult utánuk, és az utolsó pillanatban felugrott a busz hátsó ajtaján.

Megpróbált feltűnés nélkül viselkedni, közben figyelte a két nőt. Nézte Sárát, ahogy beletúr sűrű, vállig érő barna hajába, figyelte a mozdulatait. Nem értette Karolát, miért pont Sárát látta a vízióiban. Úgy gondolta, ez a nő, akit most lát, soha nem fog segíteni a haldokló feleségén, ha tudná szegény, hogy milyen nagy tévedésben ringatja magát. Hogyan juthatott az eszébe, ilyen idétlen ötlet, hogy ez a bankos fogja a két lányunkat felnevelni? A morfium miatt eltűnt belőle a valóság, és valami hihetetlen lélekutazáson eshetett át. Tisztán látta a helyzetet, mégsem tudta megtagadni: meg kell kérnie az ügyintézőt keresse fel a feleségét a kórházban.

A következő megállónál elköszönt Sára Rózától, és leszállt a buszról. Benjámin is leszállt, de nem indult mindjárt utána. Belépett a buszváróba. Csak azt figyelte meg, merre megy, meg akarta tudni, hol lakik. Kis idő múlva elindult, akkor még látta a távolodó alakját, ahogy rákanyarodik egy ligetes sétányra, ami a panelsorra vezetett.

Megállt, mert újra elfogta a bizonytalanság, átlépett a füves parkba és leült egy padra. Nagyon fáradtnak érezte magát, hisz egész éjjel alig aludt, reggel korán elindult a városba, egész nap a felesége betegágya mellett ült a kórházban.

Behunyta a szemét, jó volt ott ülni, megnyugtatónak érezte a helyet. Csak a fülével érzékelte a kinti világot. Hirtelen, mintha figyelmeztették volna, felnézett, meglátta a lombok takarásán keresztül Sárát. Alig ismerte meg. A lány átöltözött, feszülő farmert és sportcipőt vett fel. Könnyű bőrdzsekijét szétnyitotta a szél a mellén, ahogy gyors léptekkel elsuhant előtte. Felállt és megpróbálta leszólítani, de már nem érte utol a hangja. Visszaült a padra. Nem lett ideges, még csak nem is bosszankodott. Újra összezárta a szemhéját, kezeit a vékony dzsekijébe dugta, a fejét hátra döntötte, engedte, hogy a lenyugvó nap végig simogassa az arcát.

Bizonyára vásárolni megy – gondolta rezignáltan.

Ott ült közel három órán át, teljesen rásötétedett, mindegy volt számára, hol tölti el az idejét. A lakás, ahol eddig élt, kidobta magából, már nem érezte otthonának. Nem tartozott senkihez, és nem tartozott sehová. Csak lógott a semmiben.

Az éjszaka egyre hűvösebbre fordult, fázósan összehúzta a dzsekijét, már feladta, hogy tud beszélni a lánnyal, amikor felbukkant a sietős alakja a sétány végén.

Sárán, megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el, míg ment a háztömb felé. Addig úgy ment gondolataiba merülve, mint az alvajáró, kizárta a külvilág zaját a tudatából. Kírával történt telefonbeszélgetésén rágódott éppen, aztán Karola meggyötört arca villant be, valahogy túl sűrűn, mintha kísértené. Néha-néha bevillant az asszony férjének a szomorú szeme is a tudatába. Ezt végkép nem értette. Miért? A pasihoz nincs semmi köze, az égvilágon semmi. Mégis. Mindig látja az arcát, vagy csak a szemét, ahogy rávillan a tekintete.

Barna szeme van, igen barna – idézte fel újra a férfi arcát, mert emlékeibe bevésődött a kórházfolyosói találkozás, mikor olyan hosszan a szemébe nézett.

Élesen zúgott be a fülébe egy mentő szirénája, észrevette, hogy az arcán végigfolyik az eső. Akkor figyelt fel valami másra, felismerte a cipőkoppanásokat a háta mögött. – Valaki követ! – villant be a tudatába a zaj forrása.

Meggyorsította a lépteit, amennyire csak tudta, végül már futva ért a bejárati ajtóhoz. Amikor beért az üres lépcsőfeljáróban rendesen félt, majd kiugrott a szíve a helyéről. Arra gondolt, az a valaki talán ugyanúgy fut utána, lehet, ott van már mögötte karnyújtásnyira. Csak akkor nyugodott meg, amikor a lakás ajtaján belépett. Sorban felgyújtott minden villanyt a helyiségekben.

Halk kopogást hallott az ajtó felől. Szétnézett maga körül, hátha talál valami önvédelemre szolgáló eszközt, de csak a táskája hevert mellette.

– Ki az? – kérdezte erőt véve magán, nehogy észrevegye az a valaki az ajtó mögött, hogy fél.

– Bocsánat a zavarásért! Találkoztunk a kórházban, ismerjük egymást. Üzenetet hoztam. Nem muszáj beengednie, elmondhatom így is.

– Jól van, hallgatom!

– A feleségem üzeni, hogy menjen be hozzá a kórházba minél hamarabb, beszélni akar magával. Nem tudom, hogy mit akar, de megkért, hogy még ma érjem el az üzenettel. Késő este óta itt szobrozok a környéken, jó sokáig odavolt. Bátor nagyon, hogy éjszaka jár haza, elnézést, nem sok közöm van hozzá.

Sára azonnal megismerte a férfit a hangjáról, és ettől meg is nyugodott, nem félt tőle. Dehogy félt, hisz rá gondolt akkor is, míg hazafelé tartott. Inkább csak meglepődött. Mintha megidézte volna a gondolat erejével.

– Honnan tudta, hogy itt lakom?

– Mindegy, hogy honnan tudom. Az üzenetet átadtam. Csak ezért kerestem.

– Várjon! Mikor menjek be? – jutott el a tudatáig a látogatás oka, és odasimult az ajtóhoz, hogy jobban hallja a választ. De kint már minden elcsendesedett. Benjámin egyszerűen lelépett. Örült, hogy nem kellett a szemébe néznie Sárának. Így sokkal egyszerűbb lett az egész. Megkönnyebbült a tudattól, hogy túl van rajta. Teljesítette Karola kérését. Arra gondolt, hogy a lány úgyse megy be a kórházba, de az már nem az ő felelőssége lesz.

Hazafelé vette az irányt. Úgy ment, mint egy alvajáró. Érezte, hogy egyre fogy az ereje. Tisztában volt vele, hogy nem omolhat össze, még nem jött el az ideje, hogy azt tehet, amit akar. Addig, míg Karola várja minden nap, addig bírnia kell erővel.

Mikor hazaért, ruhástól végig feküdt az ágyon, próbált elaludni. Nagyon várta, hogy eljöjjön érte a felszabadító, nyugtató álom. Az idegei pattanásig feszültek benne, szeretett volna ököllel szétverni mindent, ami a környezetében volt, talán az segített volna rajta, de csak nyelte a könnyeit. Később arra gondolt, milyen jó, hogy nem látta a barna hajú nőnek az arcát, milyen jó, hogy amit Karola üzent, egy bezárt ajtónak mondta csak el. Így nem láthatta a nő reakcióját, amikor végig hallgatta azt a hibbant kérést. Nem láthatta a lekezelő gúnyt a szemében, sem a megdöbbenést.

Mit akar ugyan tőlem ez az asszony? – tépelődött Sára, míg készült lefeküdni. Feltűzte a haját még szorosabbra, mielőtt a zuhanykabinba lépett. Sokáig engedte magára a vizet. Szerette a víz melegét, ellazult tőle. Kicsit tovább álldogált alatta, mint aki le akarja mosni magáról, az egész nap rárakódott stresszt.

De nem sikerült teljesen megszabadulnia mindtől. Próbálta elterelni a gondolatait az éjszakai látogatóról, de az se jött össze. Nyugtalanította, hogy azt is tudja már, hol lakik. Mit tudhat még róla? Nem jó, ha az ügyfelek a magánszférájukat ismerik, némelyik dühös a bankra, bosszút akar állni. De neki mi köze ahhoz, ami ott folyik? Semmi. Csak alkalmazott. Mégis lehet félni, például ettől a férfitól is, furcsa érzése lett vele kapcsolatban az első pillanattól kezdve.

Lefeküdt és elterelte a gondolatait másfelé, felidézte magában a barátaival folytatott esti beszélgetést. Zsolt szavai tértek vissza hozzá, azokkal próbált álomba merülni, de még nyugtalanabb lett az emlékétől. Szinte hallotta Zsolt hangját, felidézte zöld szemében változó barna pöttyöket, amik játszottak a lámpafényben.

„Tudod Sára, mi a legnagyobb baj? A legnagyobb baj, amiből nem tud kilépni egy ország sem, az a gazdasági növekedési kényszer. Ez egy rohadtul beteg ideológia! Ez emészti fel az életünket, hajt napról napra korbáccsal a kezében és üvölti: – Növekedni! Növekedni! Előre! Előre! Ez a mi szent keresztes háborúnk! Nem baj, ha családok széthullnak, nem probléma a sok öngyilkos, a tönkretett egészség, a környezet. Csak a profit nőjön! Mindenáron! De eljön egy pont, amikor a téves eszme összeomlik, mert ez a program hibás. Ez egy rákos sejt, ami burjánzik a testben, és a végén a beteg belehal!"

Sára végre érezte az álom ellazuló érzését, eltűnt Zsolt magyarázó arca, kilépett a valóságból lassan, egy pillanatra becsúszott megint a tudatába utolsó képnek Benjámin borostás arca és a tekintete, újra az a kép, ahogy nézi őt, ott a kórház folyosóján, teli gyűlölettel, majd a bánattól esendőn, szinte kiszolgáltatottan.