A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.
– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.
– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.
– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.
Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!
Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.
– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!
– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?
Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.
– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!
– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...
– Miről beszélsz?
– Holnapután elmész.
– Igen... el... és mi a gond vele?
– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?
– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.
– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?
– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.
– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.
Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.
– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.
– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.
Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.
– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.
Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.
– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.
Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlan



Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése