Léptek
koppanása csillagporos úton
az idő járja
a végtelent, megy a vén kujon.
Lemaradok
tőle, lépést tartani nem tudok.
Kegyetlen
csuhás, nem áll meg csak szólít
hiába
lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.
Szórom
magamról a tegnapot a mát,
porfelhő
mögöttem a múlt, már nincs rajtam
semmi, csak
hideg rázón a bizonytalanság.
Míg haladok
az idő után, ő kapukat nyit
rajtuk
benézve sejtem a jövőt, de testemben
nincs sok
erő, hogy elhiggyem,
fázón
félve, csupaszon kiszolgáltatottan,
már nincs
mitől félnem. Bársonyt borít rám
az
időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.
Arcom
porcelán ráncain megpihen a fény.
A tér
kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.
Visszavisz a
múltba, s vállamat ólomként nyomja
újra, a
lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése