Katerina Forest: Még időt

Mikor eljön a vég,

csókot lehel szádra a halál.

Keserű nyála folyik lelkeden át.

Megbénít a tudat, pánik tör rád,

itt a földi lét vége,

gyöngyözik homlokod hideg verítéke,

átsuhan előtted életed filmje.

Imát mormolsz, könyörgőt,

kérsz még Időt.

Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,

még Időt, hogy ne kísértsen a múlt.

Időt, csak keveset, a bocsánatokra,

az el nem mondott titkokra.

Időt, hogy lezárd az életed.

Lassan megadod magad,

arcod fehér márványa alatt

simul a lélek nyugalma.

Már átlépni készülsz.

Kezed simogatott sok szerető arcot,

már elmondtál minden bocsánatot,

azt is, hogy köszönöd ezt a földi létet,

a sok szeretetet.

Szemed alól pillangókén száll

a másik világba a lelked,

útját világítja millió szentjánosbogár.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe fogtad
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt,
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt sem ígérted meg,
hogy vigyázol onnan reám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
elfoszlik mint az ifjúságom.

Katerina Forest: JÓ VAGY ÖREGLÁNY

Személyiségünk mire kiteljesedik, 

testünk megöregszik. 

Már nem érdekel az idő, 

az se, mit mutat a tükör. 

Elébe állok, összenevetünk, 

- Jó vagy öreglány, csajosan vagány. 

Ráncok, ősz haj? Kit érdekel, ha

szemem üzen, ott benn van a fény,

gyermeki énem még bennem él.

Fájós gerincem egyenesre húzom,

ropogós csontjaim igazítom.

Lassabban meggondoltan lépek,

örülök, ha az utcán végigérek.

Boldog vagyok, megelégedett,

mert a sors hozzám kegyes,

adott nekem hosszú életet.

Katerina Forest: Még ráérek kicsit

Eltollak magamtól, pedig nyújtod ölelő karod, de én nem akarom, hogy átölelj. Nem akarom az érzést sem, hogy hozzám érj. Közben gondolkodom önmagam érzésein. - Lehet kötelezően szeretni valakit, csak úgy, csak azért, hogy ne keljen kimondani,hogy vége?

Ne érj hozzám, mert nincsenek kicsi villámok, csak hideg borzongás. Ha felém lépsz egyet, én hátra ugyanannyit, másról beszélek, nem nézek a szemedbe. Már üres a szívem, magányra vágyom. Egy helyre, ahol sóhajt a csend, bársonyos lépteken sétál az idő. Sajnálom, talán kimondom, sajnálom a régi életem, nem voltam boldog már rég veled.

Mégis, szomorú vagyok, mert rájövök, csak önmagamra figyelek, nem veszem észre a könnyet a szempilládon. Értesz engem, kimondott szavak nélkül is. Ülsz a mezőn, a kerti széken, körülötted zsong az élet, de csak bámulsz a semmibe.

Te nem tehetsz róla, hogy én megváltoztam. Nem akarlak megbántani, de nem tudom most mit tegyek?

Mikor elérünk egy útkereszteződésbe, sokfelé ágazik az út. Választani kell, nem topoghatunk egy helyben évekig, az élet rövid, túl rövid hogy mindent megéljünk. Mögöttünk ott van a kitaposott út, előttünk az ezerfelé ágazó ismeretlen, csalogat, hív. Még végig kell járnom, mert az én utam. Nem félek tőle, vágyom rá. De te nem jöhetsz velem, nem a te utad.Régen más ösvényen haladtunk előre.Te mindig visszahívtál, hogy forduljak meg, pihenjek.Én meg szabadkoztam, nem, nem lehet, sietni kell, hogy eljussak oda, ahová vágyom. Neked sikerült mindíg visszahúzni a semmibe, ahol nem történnek csodák. Ölembe ejtem a kezem, arcomon könnyek. Ringatom magam, mint egy kisgyerek, rád nézek, szomorú szemedbe. Hozzád lépek, hogy válladra terítsem, a kabátod- Meg ne fázz - súgom.
Lelkem lenyugszik - Még ráérek, még egy kicsit veled maradok.

Katerina Forest: Az idő rabságában

  

Léptek koppanása csillagporos úton

az idő járja a végtelent, megy a vén kujon.

Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok.

Kegyetlen csuhás, nem áll meg csak szólít

hiába lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.

Szórom magamról a tegnapot a mát,

porfelhő mögöttem a múlt, már nincs rajtam

semmi, csak hideg rázón a bizonytalanság.

Míg haladok az idő után, ő kapukat nyit

rajtuk benézve sejtem a jövőt, de testemben

nincs sok erő, hogy elhiggyem,

 fázón félve, csupaszon kiszolgáltatottan,

már nincs mitől félnem. Bársonyt borít rám

az időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.

Arcom porcelán ráncain megpihen a fény.

A tér kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.

Visszavisz a múltba, s vállamat ólomként nyomja

újra, a lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.

Katerina Forest: Érezted e már

Érezted e már

   

Érezted e már a végtelen magányt,

mikor egyedül ültél a csillagos ég alatt?

Védtelen voltál és kétségbeesett,

porszem, ami a semmiből lett.

Az időtlenség, mint hullámzó óceán,

benne  felolvadt léted, foszlik

mint rongy kacat, tépik

nyikorgó fogaskerekei a sorsnak.

Mégse lázadsz ellene.

Megalkudtál?

Egy nap magához hív a végtelen,

alaktalan testével átölel, kérlel

légy a mátkája, menj vele,

és vezet, átrepít több évezreden.

 Míg félénken lépdelsz az égi aszfalton,

mesél. A volt világról és a lesz világról.

Míg hallgatod látod miről beszél.

Már nem vagy védtelen, árva sem,

Hatalmasra nőtt karjaiddal átöleled

becézed, szeretgeted az életet.

Körülötted égi zene kísért, csillagok

pihennek válladon, bolygók fényzöldjei

zarándokolnak mint karaván veled,

a végtelen ösvényen, mi öröklétre vezet.

Csakhogy túlzásba sodró álmaidból,

felébreszt a perc, mi pattog fejedben

egy dalt szüntelen, ember vagy, nem

vagy halhatatlan, nem vágyhatsz

többre, mint amennyit érsz,

egy villanás vagy az élet egén.

Érezted e már a végtelen megnyugvást,

miben mosolyogva sétálhatsz tovább?

A szeretet szívedben simogatja a tudást,

mit mátkád mesélt el, hogy tied minden

a csillagok, a fény, az égizene, hogy magadhoz

ölelheted önmagadban a világegyetemet.

Mert tied minden, a volt világ, a lesz világ.

Már felnőttél hozzá, élni tudsz vele.

Katerina Forest: Utolsó sóhaj

Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne

Mennék én úttalan utakon, naptól hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták
belülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek.

Kérnék én időt a Sorstól, haladékot csak egy napot,
mielőtt végleg itt hagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.

Számban még a keserű nyál csordul, hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis…
egy érzés. Mely taszít és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!

Még egyszer, várj! Még egy pillanatra visszafordulok.

És nézem a volt világom, az úttalan utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket

- Én ember voltam mindig, érző és szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem…