– De tudja mit? Ne szakítsák meg a nyaralást, majd kitalálunk valamit, hogy később legyen a temetés – mondta egy kis gondolkodás után a férfi a telefonba – viszont készítse fel őket mire hazajönnek, ne itthon szembesüljenek a gyászhírrel.
Nóri gondterhelten ment vissza a garázsba, szerencsére a gyerekek már jóízűen szuszogtak a matracokon.
– Biztos nagyon kimerültek az utazástól– gondolta miközben bebújt a takaró alá ő is, sokáig forgolódott, nem tudott elaludni, pedig érezte, hogy nagyon fáradt. Azon járt az esze, miért ilyen szerencsétlen, hogy elindul egy útra, hogy örömet szerezzen a gyerekeknek és magának is, és nem valósul meg belőle semmi. Lohol utánuk a balszerencse, mint a szimatot fogó vadászkutya, soha nem hagyja el őket. Meghalt az alkoholista anya. Várható volt a halála, attól függetlenül, hogy az ellenségének se kívánta soha a halálát. De itt biztos volt, hogy ez fog következni. Őrá vár a legnehezebb feladat, meg kell mondania a lányoknak, hogy milyen nagy veszteség érte őket. Azt, hogy az apa után égbe szállt az anyukájuk lelke is. De mégis milyen veszteség? Hisz nem törődött az életükkel, hol a veszteség? – lett dühös hirtelen, aztán egy ásítással lenyugodott.
– Mégis az anyjuk, ő szülte őket. Ki tudja megmondani kinek mi fáj, ott belül, kiért, miért sír a lelkük?Egy anya mindig anya, még ha fájdalmas emlékeket hagy hátra akkor is. Talán élettanúságként megmarad az emlékükben, hogy ne úgy, másként szeressék a saját gyermekeiket, ha lesznek. Sok -sok idő múlva eltűnik majd a rossz érzés, ami akkor tör elő belőlük, ha rágondolnak. Csak a szépek maradnak. Mert biztosan voltak. Sok-sok szeretetteljes pillanat, egymáshoz bújás, ölelés. Ki tudja miért lett alkoholista ez az emberpár? Ítélkezni felettük nagyon egyszerű és könnyű feladat, de nem az ő dolga az, hogy ítélkezzen, talán a lányai, majd, idővel megtehetik. Most már úgyis az Isten előtt áll mindkettő lelke.
Reggel korán keltek, csendben mentek el, eltűntek, mint az árnyék a falról. Mentek a strandra, egész napra. A Nap már erőlködött, ha szembe mentek vele, vakította őket a sugara. Erőltetett jókedvvel tartotta a hangulatot, viccelődött, csipkelődött, míg végre az álmos szemek kiragyogtak, önfeledten ugrabugrálva, hangosan jókat derülve mentek a gyerekek az úton.
A Balaton abban az évben iszonyúan leapadt a nagy szárazságban, hosszan lehetett a térdig érő vízben sétálni befelé a selymes fövenyén. Próbált ellazulni, elfelejteni mindent, csak a szépnek élni, a szeretetnek. Elhinni, hogy ezek a gyerekek Isten ajándékai, akiket a sors hozzárendelt. Csak azt nem értette miért adott Isten az ajándék mellé ennyi problémát, gondot. Minden embernek meg van a sorsa írva, neki úgy látszik ez jutott. Lehet, az előző életében valamit nagyon elronthatott, ezért van ez a sok próbatétel. Boldogan nézte az önfeledten pancsoló gyerekeit, akik teljesen átadták magukat a játék örömének.
Ági mellett kis vízisikló úszkált, nem félt tőle, megfogta, de a a többi eszeveszett iramban rohant ki a partra, szemük teli volt félelemmel.
– Nincs semmi baj, úgyis reggelizünk – csitította őket.
Jó, hogy vittek ennivalót, megfizethetetlen árakon kínálták a standokon még az ásványvizet is. Heverésztek, beszélgettek. Mindenki sorban mesélt valamit az életéről. Csak Ági hallgatott.
– Ági, most te vagy soron, kérlek, mondj nekünk valamit, bármit, ami fontos volt az életedben – fordult kérőn a kislány felé.
– Ez egy hülye játék! – rántott egyet a vállán Ági, inkább vicceket mondjunk.
Nóri tudta, hogy el kell mondania a lányoknak a halálhírt, de nem tudta mikorra időzítse. Este későn értek haza, a sógora akkor is morgott.
– Nóri, valamelyik gyerek vett a ládából körtét, ne egyétek meg, eladásra van. Ha kell, van a fa alatt férges, azt ehetik.
Nem vállalta egyik se a körte elvevést, Nóri a békesség miatt azt mondta, kifizeti. A sógora ettől megnyugodott. A számonkérés feldühítette, annyira megalázó volt rájuk nézve. Legszívesebben másik szálláshelyet keresett volna, de úgy döntött, színleg mutatja, hogy jó neki, az vigasztalta csak, hogy legalább esténként tudott beszélgetni a nővérével. Észrevette már az első találkozáskor, hogy a szép nővére megváltozott, furcsa, férfias vonásokat vett fel az arca. De még akkor csak az öregségre gondolt, nem a betegségre. Másnap reggel nagy változás lett, elmentek a vendégek, a lugas alatti asztal tele volt ennivalóval, mint a terülj-terülj asztalka a mesében, volt ott szalámi, kolbász, sajt, méz, mindenfajta péksütemény.
– Egyetek – invitálta őket furcsamód kedélyesen a sógora.
A gyerekek hatalmas lakomát csaptak. Irén kuporogva itta a kávéját a lugas alatti kispadon.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – köszönte Nóri.
– Ne köszönd, annyi maradékot itt hagytak a németek, nem akartam kukába kidobni – vallotta be a férfi.
Nóri akkor már közel állt ahhoz, hogy szembe köpje, de visszafogta magát újra, csak felállt és odaszólt a testvérének.
– Ma átmegyünk a tihanyi apátsághoz kompon, ma is soká jövünk.
Míg a kompra vártak lassan megnyugodott, odáig az úton végig mardosta belül a megalázás miatti düh.
– Mik vagyunk mi? Konyhamalacok? Mire becsül bennünket ez az ember? – szent fogadalmat tett, hogy másnap elutaznak Pestre, a másik nővéréhez. Elege lett a pökhendi sógorából.
Gyönyörű volt a hajóról a tó vize, előttük ott magaslott fent az apátság. A felfelé kapaszkodás elfárasztotta, de mindig volt látnivaló, a sok turista egymást érte, a kirakodó vásár, a nyitott kemencéből áradó sültek illata elvarázsolta őket. Az apátság előtt kígyózott a sor.
Nóri a feliratot olvasgatta, Korzenszky Richárd ajánlását a templomot megtekintő látogatóknak:
“Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Isten-házába! Álljon
meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és
megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a
helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel
láthatunk. Béke az érkezőnek, áldás a távozónak!”
Ekkor határozta el, hogy itt az ideje az igazmondásnak, nem fog úgy napokat eltölteni, hogy nyomja a lelkét a titok. Joguk van hozzá, hogy tudják az igazat, hogy holtan fekszik a szülőanyjuk. Végignézték a régi emlékeket, az I. András király alapítóról szóló múzeumi gyűjteményt, s a bencés rendről is mindent megtudva letáboroztak a Jézus szíve oltárnál. A templomban százszámra égtek a hosszú gyertyák, aki csak tehette, gyújtott egyet valaki emlékére, vagy csak Szűz Máriához, Jézushoz tette a gyertyát. Nóri halkan kezdett bele a mondókájába.
– Ági, Betti, veszek nektek gyertyát, neked is Lili, helyezzétek el halott szüleitek emlékére…
A két kislánynak két, két gyertyát adott. Furcsán néztek rá.
– Sajnos rossz hírt kell nektek elmondanom, két halottatok van, meghalt édesanyátok is tegnap, menjetek, gyújtsátok meg a gyertyákat, hogy nyugodjanak békében most már, mind a ketten. Békéljetek, ők már fent vannak az égben együtt, onnan vigyáznak rátok.
Ági megmakacsolta magát.
– Minek gyújtsak neki? Minek? Mondd meg mami, mi érdekelte őt? Csak saját maga! Még a temetésére se megyek el, temessék el nélkülem!– kiáltotta dühösen, sokan oda is néztek a kislányra.
Betti sápadt arca kétségbeesést tükrözött. Ő megfogta a gyertyát, Lilivel ment az oltárhoz.
Nóri sokáig győzködte Ágit.
– Csendesebben, add meg a tiszteletet. Ez itt Isten háza. Légy tekintettel másokra. Meg kell bocsájtanod édesanyádnak, most megteheted. Itt ebben a gyönyörű templomban. Talán a sors is azt akarta, hogy eljöjjetek erre a szent helyre. Talán nem véletlen, hogy itt vagyunk, pont most.
Ági lassan felállt, odament a másik kettőhöz, akik előtt már lobogva égett a gyertya, amit meggyújtottak. Ő is gyújtotta a gyertyát, többször is próbálkozott egymásután, de valami miatt nem sikerült a lángját fellobbantania A gyertya folyvást elaludt, mintha szél fújta volna el. lili ment oda segíteni, neki már meggyulladt a gyertya, de Ági ráförmedt.
– Ez nem igazi! Te nem gyújthatsz anyámnak gyertyát. Ez nem ér!
– Próbálkozz akkor reggelig– fújta el Lili sértődötten az égő gyertyát.
Áginak végre sikerült a lángot elő varázsolni, sokáig nézte, ahogy hajladozott, imbolygott, talán féltette, hogy kialszik újra.
Mikor kiértek a templomból, lassan sétáltak szótlanul visszafelé a komphoz, Ági szólalt meg legelőször.
– Miért nem gyulladt meg elsőre?
– Talán a haragvó lelked az nem engedte, hogy égjen – válaszolt neki Nóri.
– Lehet. De már nem haragszom… annyira. Hogy halt meg az anyám?
– Delírium premens, már nem volt önmaga, vizionált, lefogyott mikorra elvitte a mentő, nem tudtak rajta segíteni, sajnos.
Ági gondterhelt arccal szótlanul bandukolt mellette, csak Betti kapaszkodott a kezébe. Az egyik lépcsőkanyarban Ági is megfogta Nóri kezét. Nóri akkor azt hitte, végre egy érzelmi kapocs a helyére került köztük. Az első, ami erősen összeköti őket majd ezután.
Nóri gondterhelten ment vissza a garázsba, szerencsére a gyerekek már jóízűen szuszogtak a matracokon.
– Biztos nagyon kimerültek az utazástól– gondolta miközben bebújt a takaró alá ő is, sokáig forgolódott, nem tudott elaludni, pedig érezte, hogy nagyon fáradt. Azon járt az esze, miért ilyen szerencsétlen, hogy elindul egy útra, hogy örömet szerezzen a gyerekeknek és magának is, és nem valósul meg belőle semmi. Lohol utánuk a balszerencse, mint a szimatot fogó vadászkutya, soha nem hagyja el őket. Meghalt az alkoholista anya. Várható volt a halála, attól függetlenül, hogy az ellenségének se kívánta soha a halálát. De itt biztos volt, hogy ez fog következni. Őrá vár a legnehezebb feladat, meg kell mondania a lányoknak, hogy milyen nagy veszteség érte őket. Azt, hogy az apa után égbe szállt az anyukájuk lelke is. De mégis milyen veszteség? Hisz nem törődött az életükkel, hol a veszteség? – lett dühös hirtelen, aztán egy ásítással lenyugodott.
– Mégis az anyjuk, ő szülte őket. Ki tudja megmondani kinek mi fáj, ott belül, kiért, miért sír a lelkük?Egy anya mindig anya, még ha fájdalmas emlékeket hagy hátra akkor is. Talán élettanúságként megmarad az emlékükben, hogy ne úgy, másként szeressék a saját gyermekeiket, ha lesznek. Sok -sok idő múlva eltűnik majd a rossz érzés, ami akkor tör elő belőlük, ha rágondolnak. Csak a szépek maradnak. Mert biztosan voltak. Sok-sok szeretetteljes pillanat, egymáshoz bújás, ölelés. Ki tudja miért lett alkoholista ez az emberpár? Ítélkezni felettük nagyon egyszerű és könnyű feladat, de nem az ő dolga az, hogy ítélkezzen, talán a lányai, majd, idővel megtehetik. Most már úgyis az Isten előtt áll mindkettő lelke.
Reggel korán keltek, csendben mentek el, eltűntek, mint az árnyék a falról. Mentek a strandra, egész napra. A Nap már erőlködött, ha szembe mentek vele, vakította őket a sugara. Erőltetett jókedvvel tartotta a hangulatot, viccelődött, csipkelődött, míg végre az álmos szemek kiragyogtak, önfeledten ugrabugrálva, hangosan jókat derülve mentek a gyerekek az úton.
A Balaton abban az évben iszonyúan leapadt a nagy szárazságban, hosszan lehetett a térdig érő vízben sétálni befelé a selymes fövenyén. Próbált ellazulni, elfelejteni mindent, csak a szépnek élni, a szeretetnek. Elhinni, hogy ezek a gyerekek Isten ajándékai, akiket a sors hozzárendelt. Csak azt nem értette miért adott Isten az ajándék mellé ennyi problémát, gondot. Minden embernek meg van a sorsa írva, neki úgy látszik ez jutott. Lehet, az előző életében valamit nagyon elronthatott, ezért van ez a sok próbatétel. Boldogan nézte az önfeledten pancsoló gyerekeit, akik teljesen átadták magukat a játék örömének.
Ági mellett kis vízisikló úszkált, nem félt tőle, megfogta, de a a többi eszeveszett iramban rohant ki a partra, szemük teli volt félelemmel.
– Nincs semmi baj, úgyis reggelizünk – csitította őket.
Jó, hogy vittek ennivalót, megfizethetetlen árakon kínálták a standokon még az ásványvizet is. Heverésztek, beszélgettek. Mindenki sorban mesélt valamit az életéről. Csak Ági hallgatott.
– Ági, most te vagy soron, kérlek, mondj nekünk valamit, bármit, ami fontos volt az életedben – fordult kérőn a kislány felé.
– Ez egy hülye játék! – rántott egyet a vállán Ági, inkább vicceket mondjunk.
Nóri tudta, hogy el kell mondania a lányoknak a halálhírt, de nem tudta mikorra időzítse. Este későn értek haza, a sógora akkor is morgott.
– Nóri, valamelyik gyerek vett a ládából körtét, ne egyétek meg, eladásra van. Ha kell, van a fa alatt férges, azt ehetik.
Nem vállalta egyik se a körte elvevést, Nóri a békesség miatt azt mondta, kifizeti. A sógora ettől megnyugodott. A számonkérés feldühítette, annyira megalázó volt rájuk nézve. Legszívesebben másik szálláshelyet keresett volna, de úgy döntött, színleg mutatja, hogy jó neki, az vigasztalta csak, hogy legalább esténként tudott beszélgetni a nővérével. Észrevette már az első találkozáskor, hogy a szép nővére megváltozott, furcsa, férfias vonásokat vett fel az arca. De még akkor csak az öregségre gondolt, nem a betegségre. Másnap reggel nagy változás lett, elmentek a vendégek, a lugas alatti asztal tele volt ennivalóval, mint a terülj-terülj asztalka a mesében, volt ott szalámi, kolbász, sajt, méz, mindenfajta péksütemény.
– Egyetek – invitálta őket furcsamód kedélyesen a sógora.
A gyerekek hatalmas lakomát csaptak. Irén kuporogva itta a kávéját a lugas alatti kispadon.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – köszönte Nóri.
– Ne köszönd, annyi maradékot itt hagytak a németek, nem akartam kukába kidobni – vallotta be a férfi.
Nóri akkor már közel állt ahhoz, hogy szembe köpje, de visszafogta magát újra, csak felállt és odaszólt a testvérének.
– Ma átmegyünk a tihanyi apátsághoz kompon, ma is soká jövünk.
Míg a kompra vártak lassan megnyugodott, odáig az úton végig mardosta belül a megalázás miatti düh.
– Mik vagyunk mi? Konyhamalacok? Mire becsül bennünket ez az ember? – szent fogadalmat tett, hogy másnap elutaznak Pestre, a másik nővéréhez. Elege lett a pökhendi sógorából.
Gyönyörű volt a hajóról a tó vize, előttük ott magaslott fent az apátság. A felfelé kapaszkodás elfárasztotta, de mindig volt látnivaló, a sok turista egymást érte, a kirakodó vásár, a nyitott kemencéből áradó sültek illata elvarázsolta őket. Az apátság előtt kígyózott a sor.
Nóri a feliratot olvasgatta, Korzenszky Richárd ajánlását a templomot megtekintő látogatóknak:
“Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Isten-házába! Álljon
meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és
megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a
helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel
láthatunk. Béke az érkezőnek, áldás a távozónak!”
Ekkor határozta el, hogy itt az ideje az igazmondásnak, nem fog úgy napokat eltölteni, hogy nyomja a lelkét a titok. Joguk van hozzá, hogy tudják az igazat, hogy holtan fekszik a szülőanyjuk. Végignézték a régi emlékeket, az I. András király alapítóról szóló múzeumi gyűjteményt, s a bencés rendről is mindent megtudva letáboroztak a Jézus szíve oltárnál. A templomban százszámra égtek a hosszú gyertyák, aki csak tehette, gyújtott egyet valaki emlékére, vagy csak Szűz Máriához, Jézushoz tette a gyertyát. Nóri halkan kezdett bele a mondókájába.
– Ági, Betti, veszek nektek gyertyát, neked is Lili, helyezzétek el halott szüleitek emlékére…
A két kislánynak két, két gyertyát adott. Furcsán néztek rá.
– Sajnos rossz hírt kell nektek elmondanom, két halottatok van, meghalt édesanyátok is tegnap, menjetek, gyújtsátok meg a gyertyákat, hogy nyugodjanak békében most már, mind a ketten. Békéljetek, ők már fent vannak az égben együtt, onnan vigyáznak rátok.
Ági megmakacsolta magát.
– Minek gyújtsak neki? Minek? Mondd meg mami, mi érdekelte őt? Csak saját maga! Még a temetésére se megyek el, temessék el nélkülem!– kiáltotta dühösen, sokan oda is néztek a kislányra.
Betti sápadt arca kétségbeesést tükrözött. Ő megfogta a gyertyát, Lilivel ment az oltárhoz.
Nóri sokáig győzködte Ágit.
– Csendesebben, add meg a tiszteletet. Ez itt Isten háza. Légy tekintettel másokra. Meg kell bocsájtanod édesanyádnak, most megteheted. Itt ebben a gyönyörű templomban. Talán a sors is azt akarta, hogy eljöjjetek erre a szent helyre. Talán nem véletlen, hogy itt vagyunk, pont most.
Ági lassan felállt, odament a másik kettőhöz, akik előtt már lobogva égett a gyertya, amit meggyújtottak. Ő is gyújtotta a gyertyát, többször is próbálkozott egymásután, de valami miatt nem sikerült a lángját fellobbantania A gyertya folyvást elaludt, mintha szél fújta volna el. lili ment oda segíteni, neki már meggyulladt a gyertya, de Ági ráförmedt.
– Ez nem igazi! Te nem gyújthatsz anyámnak gyertyát. Ez nem ér!
– Próbálkozz akkor reggelig– fújta el Lili sértődötten az égő gyertyát.
Áginak végre sikerült a lángot elő varázsolni, sokáig nézte, ahogy hajladozott, imbolygott, talán féltette, hogy kialszik újra.
Mikor kiértek a templomból, lassan sétáltak szótlanul visszafelé a komphoz, Ági szólalt meg legelőször.
– Miért nem gyulladt meg elsőre?
– Talán a haragvó lelked az nem engedte, hogy égjen – válaszolt neki Nóri.
– Lehet. De már nem haragszom… annyira. Hogy halt meg az anyám?
– Delírium premens, már nem volt önmaga, vizionált, lefogyott mikorra elvitte a mentő, nem tudtak rajta segíteni, sajnos.
Ági gondterhelt arccal szótlanul bandukolt mellette, csak Betti kapaszkodott a kezébe. Az egyik lépcsőkanyarban Ági is megfogta Nóri kezét. Nóri akkor azt hitte, végre egy érzelmi kapocs a helyére került köztük. Az első, ami erősen összeköti őket majd ezután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése