Látogató a tulvilágról

 

Várj, elaludt az asztali díszen az egyik gyertya – intette le az anyja és indult gyufáért, hogy újra meggyújtsa.

De földbe gyökerezett a lába, míg meredten a gyertyákat nézte. Az elaludt gyertya, újra fellobbant, és újra kialudt.

– Szűz Máriám, mi ez? – suttogta.

Akkorra már ott állt Sára keresztanyja, ő is figyelte a táncoló lángokat. Körbe állták az asztalt, a félelemtől suttogva beszéltek egymáshoz. Terka mama rémülten dobálta magára a kereszteket, amikor mind a négy gyertya elaludt az asztali díszen.

– Valaki itt van velünk, Jézusom segíts! – kiáltott fel ijedten az idős nő.

– Nincs itt senki, csak anyukám! – mondta mosolyogva Zsuzska és figyelmesen meredt egy pontra, ahol nem volt semmi és senki – Ne féljetek, nem bánt benneteket.

– Jaj, nekünk... Szentséges Szűz Mária, ki fent vagy a mennyekben! – nyögött fel Terka mama és gyors imába kezdett. Sápadtan meredtek Zsuzskára.

Zsuzska nézése a gyertyákra irányult, ahol egyszer csak fellobbant az egyik gyertya, majd a második, a harmadik. Abban a percben ért el mindenkihez, egyfajta tehetetlen félelem. Zita cidrizett a legjobban, rákiabált Zsuzskára.

– Mit ijesztgetel mán, hótra válok itt!

Hirtelen lett hűvös a helyiségben, pedig a kandallóban ropogva lángolt az akácfa. A gyertyák nem aludtak ki, táncolt, imbolygott a lángjuk. Zsuzska folyamatosan nézett valahová, de most már komoly ábrázattal, mintha valaki beszélt volna hozzá. Kis idő múlva újra érezték a kandalló melegét.

– Mi van mán Zsuzska? – tért észhez Zita legelőször.

– Elment. Megyünk játszani? – nevetett fel a kislány.

– Várj! – szólt rá Sára – Mit mondott anyukád?

– Jól van... elmondom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy idővel minden rendben lesz, ne aggódj. Aggódtál? Meg azt is, hogy figyelj nagyon, mert sok rossz dolog fog történni, de tudja, hogy ügyes vagy, és megoldasz mindent. Megpróbál segíteni neked mindig, de néha nem sikerül annyira.

– Mást nem mondott?

– De. Azt, hogy szeret bennünket, mindig velünk lesz. Jó látni, hogy vigyázol ránk.

– Mondott még... valamit?

– Azt is mondta, hogy sajnálja, hogy nem kedveled aput, mert apu... nem emlékszem a többire.

– Nem baj Zsuzska, ha eszedbe jut, majd elmondod, nincs semmi baj – simogatta meg Sára a kislány haját, mert látta, hogy valamit nem érthetett meg, és ezért nem szívesen beszél róla.

A két idős nő túltett még a gyerekeken is, eluralkodott rajtuk a pánik. Nem tudtak napirendre térni azon, ami a szemük előtt zajlott le pár perce. Sárának újra el kellett mesélni milyen kapcsolatba került Karolával, a két kislány anyjával.

– Látod, anyu mik történnek velem? Ne kételkedj ezután! – kérte újra meg az anyját – Ebből a történetből nem lehet kilépni, csak úgy, mintha megsem történt volna.

– Ebből nem – sóhajtott fel az anyja – micsoda karácsony! Még túlvilági látogatónk is lett, én ettől nagyon megijedtem. Nem hiszem, hogy ezek után tudok aludni az éjszaka. Mert valaki tényleg itt volt, honnan is tudhatta a szegény kislány, mi miről beszélgettünk előtte. A közelünkbe se volt. Mi történik itt? Ha valaki mesélne ilyet, nem hinném el, bolondnak tartanám szegényt.

Ha elalszik a gyertya balaton

– De tudja mit? Ne szakítsák meg a nyaralást, majd kitalálunk valamit, hogy később legyen a temetés – mondta egy kis gondolkodás után a férfi a telefonba – viszont készítse fel őket mire hazajönnek, ne itthon szembesüljenek a gyászhírrel.
Nóri gondterhelten ment vissza a garázsba, szerencsére a gyerekek már jóízűen szuszogtak a matracokon.
– Biztos nagyon kimerültek az utazástól– gondolta miközben bebújt a takaró alá ő is, sokáig forgolódott, nem tudott elaludni, pedig érezte, hogy nagyon fáradt. Azon járt az esze, miért ilyen szerencsétlen, hogy elindul egy útra, hogy örömet szerezzen a gyerekeknek és magának is, és nem valósul meg belőle semmi. Lohol utánuk a balszerencse, mint a szimatot fogó vadászkutya, soha nem hagyja el őket. Meghalt az alkoholista anya. Várható volt a halála, attól függetlenül, hogy az ellenségének se kívánta soha a halálát. De itt biztos volt, hogy ez fog következni. Őrá vár a legnehezebb feladat, meg kell mondania a lányoknak, hogy milyen nagy veszteség érte őket. Azt, hogy az apa után égbe szállt az anyukájuk lelke is. De mégis milyen veszteség? Hisz nem törődött az életükkel, hol a veszteség? – lett dühös hirtelen, aztán egy ásítással lenyugodott.
– Mégis az anyjuk, ő szülte őket. Ki tudja megmondani kinek mi fáj, ott belül, kiért, miért sír a lelkük?Egy anya mindig anya, még ha fájdalmas emlékeket hagy hátra akkor is. Talán élettanúságként megmarad az emlékükben, hogy ne úgy, másként szeressék a saját gyermekeiket, ha lesznek. Sok -sok idő múlva eltűnik majd a rossz érzés, ami akkor tör elő belőlük, ha rágondolnak. Csak a szépek maradnak. Mert biztosan voltak. Sok-sok szeretetteljes pillanat, egymáshoz bújás, ölelés. Ki tudja miért lett alkoholista ez az emberpár? Ítélkezni felettük nagyon egyszerű és könnyű feladat, de nem az ő dolga az, hogy ítélkezzen, talán a lányai, majd, idővel megtehetik. Most már úgyis az Isten előtt áll mindkettő lelke.
Reggel korán keltek, csendben mentek el, eltűntek, mint az árnyék a falról. Mentek a strandra, egész napra. A Nap már erőlködött, ha szembe mentek vele, vakította őket a sugara. Erőltetett jókedvvel tartotta a hangulatot, viccelődött, csipkelődött, míg végre az álmos szemek kiragyogtak, önfeledten ugrabugrálva, hangosan jókat derülve mentek a gyerekek az úton.
A Balaton abban az évben iszonyúan leapadt a nagy szárazságban, hosszan lehetett a térdig érő vízben sétálni befelé a selymes fövenyén. Próbált ellazulni, elfelejteni mindent, csak a szépnek élni, a szeretetnek. Elhinni, hogy ezek a gyerekek Isten ajándékai, akiket a sors hozzárendelt. Csak azt nem értette miért adott Isten az ajándék mellé ennyi problémát, gondot. Minden embernek meg van a sorsa írva, neki úgy látszik ez jutott. Lehet, az előző életében valamit nagyon elronthatott, ezért van ez a sok próbatétel. Boldogan nézte az önfeledten pancsoló gyerekeit, akik teljesen átadták magukat a játék örömének.
Ági mellett kis vízisikló úszkált, nem félt tőle, megfogta, de a a többi eszeveszett iramban rohant ki a partra, szemük teli volt félelemmel.
– Nincs semmi baj, úgyis reggelizünk – csitította őket.
Jó, hogy vittek ennivalót, megfizethetetlen árakon kínálták a standokon még az ásványvizet is. Heverésztek, beszélgettek. Mindenki sorban mesélt valamit az életéről. Csak Ági hallgatott.
– Ági, most te vagy soron, kérlek, mondj nekünk valamit, bármit, ami fontos volt az életedben – fordult kérőn a kislány felé.
– Ez egy hülye játék! – rántott egyet a vállán Ági, inkább vicceket mondjunk.
Nóri tudta, hogy el kell mondania a lányoknak a halálhírt, de nem tudta mikorra időzítse. Este későn értek haza, a sógora akkor is morgott.
– Nóri, valamelyik gyerek vett a ládából körtét, ne egyétek meg, eladásra van. Ha kell, van a fa alatt férges, azt ehetik.
Nem vállalta egyik se a körte elvevést, Nóri a békesség miatt azt mondta, kifizeti. A sógora ettől megnyugodott. A számonkérés feldühítette, annyira megalázó volt rájuk nézve. Legszívesebben másik szálláshelyet keresett volna, de úgy döntött, színleg mutatja, hogy jó neki, az vigasztalta csak, hogy legalább esténként tudott beszélgetni a nővérével. Észrevette már az első találkozáskor, hogy a szép nővére megváltozott, furcsa, férfias vonásokat vett fel az arca. De még akkor csak az öregségre gondolt, nem a betegségre. Másnap reggel nagy változás lett, elmentek a vendégek, a lugas alatti asztal tele volt ennivalóval, mint a terülj-terülj asztalka a mesében, volt ott szalámi, kolbász, sajt, méz, mindenfajta péksütemény.
– Egyetek – invitálta őket furcsamód kedélyesen a sógora.
A gyerekek hatalmas lakomát csaptak. Irén kuporogva itta a kávéját a lugas alatti kispadon.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – köszönte Nóri.
– Ne köszönd, annyi maradékot itt hagytak a németek, nem akartam kukába kidobni – vallotta be a férfi.
Nóri akkor már közel állt ahhoz, hogy szembe köpje, de visszafogta magát újra, csak felállt és odaszólt a testvérének.
– Ma átmegyünk a tihanyi apátsághoz kompon, ma is soká jövünk.
Míg a kompra vártak lassan megnyugodott, odáig az úton végig mardosta belül a megalázás miatti düh.
– Mik vagyunk mi? Konyhamalacok? Mire becsül bennünket ez az ember? – szent fogadalmat tett, hogy másnap elutaznak Pestre, a másik nővéréhez. Elege lett a pökhendi sógorából.
Gyönyörű volt a hajóról a tó vize, előttük ott magaslott fent az apátság. A felfelé kapaszkodás elfárasztotta, de mindig volt látnivaló, a sok turista egymást érte, a kirakodó vásár, a nyitott kemencéből áradó sültek illata elvarázsolta őket. Az apátság előtt kígyózott a sor.
Nóri a feliratot olvasgatta, Korzenszky Richárd ajánlását a templomot megtekintő látogatóknak:
“Találjon megnyugvást és békét mindenki, aki betér ebbe az Isten-házába! Álljon
meg csodálattal azok műve előtt, akik a műalkotásokat létrehozták és
megőrizték! Vigye magával a szépségnek élményét, amely azt hirdeti ezen a
helyen is, hogy több és nagyobb a világ annál, mint amit szemünkkel
láthatunk. Béke az érkezőnek, áldás a távozónak!”
Ekkor határozta el, hogy itt az ideje az igazmondásnak, nem fog úgy napokat eltölteni, hogy nyomja a lelkét a titok. Joguk van hozzá, hogy tudják az igazat, hogy holtan fekszik a szülőanyjuk. Végignézték a régi emlékeket, az I. András király alapítóról szóló múzeumi gyűjteményt, s a bencés rendről is mindent megtudva letáboroztak a Jézus szíve oltárnál. A templomban százszámra égtek a hosszú gyertyák, aki csak tehette, gyújtott egyet valaki emlékére, vagy csak Szűz Máriához, Jézushoz tette a gyertyát. Nóri halkan kezdett bele a mondókájába.
– Ági, Betti, veszek nektek gyertyát, neked is Lili, helyezzétek el halott szüleitek emlékére…
A két kislánynak két, két gyertyát adott. Furcsán néztek rá.
– Sajnos rossz hírt kell nektek elmondanom, két halottatok van, meghalt édesanyátok is tegnap, menjetek, gyújtsátok meg a gyertyákat, hogy nyugodjanak békében most már, mind a ketten. Békéljetek, ők már fent vannak az égben együtt, onnan vigyáznak rátok.
Ági megmakacsolta magát.
– Minek gyújtsak neki? Minek? Mondd meg mami, mi érdekelte őt? Csak saját maga! Még a temetésére se megyek el, temessék el nélkülem!– kiáltotta dühösen, sokan oda is néztek a kislányra.
Betti sápadt arca kétségbeesést tükrözött. Ő megfogta a gyertyát, Lilivel ment az oltárhoz.
Nóri sokáig győzködte Ágit.
– Csendesebben, add meg a tiszteletet. Ez itt Isten háza. Légy tekintettel másokra. Meg kell bocsájtanod édesanyádnak, most megteheted. Itt ebben a gyönyörű templomban. Talán a sors is azt akarta, hogy eljöjjetek erre a szent helyre. Talán nem véletlen, hogy itt vagyunk, pont most.
Ági lassan felállt, odament a másik kettőhöz, akik előtt már lobogva égett a gyertya, amit meggyújtottak. Ő is gyújtotta a gyertyát, többször is próbálkozott egymásután, de valami miatt nem sikerült a lángját fellobbantania A gyertya folyvást elaludt, mintha szél fújta volna el. lili ment oda segíteni, neki már meggyulladt a gyertya, de Ági ráförmedt.
– Ez nem igazi! Te nem gyújthatsz anyámnak gyertyát. Ez nem ér!
– Próbálkozz akkor reggelig– fújta el Lili sértődötten az égő gyertyát.
Áginak végre sikerült a lángot elő varázsolni, sokáig nézte, ahogy hajladozott, imbolygott, talán féltette, hogy kialszik újra.
Mikor kiértek a templomból, lassan sétáltak szótlanul visszafelé a komphoz, Ági szólalt meg legelőször.
– Miért nem gyulladt meg elsőre?
– Talán a haragvó lelked az nem engedte, hogy égjen – válaszolt neki Nóri.
– Lehet. De már nem haragszom… annyira. Hogy halt meg az anyám?
– Delírium premens, már nem volt önmaga, vizionált, lefogyott mikorra elvitte a mentő, nem tudtak rajta segíteni, sajnos.
Ági gondterhelt arccal szótlanul bandukolt mellette, csak Betti kapaszkodott a kezébe. Az egyik lépcsőkanyarban Ági is megfogta Nóri kezét. Nóri akkor azt hitte, végre egy érzelmi kapocs a helyére került köztük. Az első, ami erősen összeköti őket majd ezután.