Katerina Forest: Magány

Hideg téli estén, míg kinn süvít a szél,

kis szobájában kuporog csendben.

Üres tekintete a messzeségbe néz,

míg az öreg kályhában pattogó szikrák

terítik köréje a tűzliliomok csokrát.

Már elfogytak a szavak, csak önmagában

beszél, s már hallani véli az égi zenét,

de mindig vissza-visszatér. Még vár.

Lehunyt szemhéja alatt futó homok,

miben az élete hintaszéken zokog, s ő

marékra fogja a föld porát, és szórja

magára a magány fájdalmát. Még vár!

Egy kézre, mi simítja öreg arcát, elűzi tőle

minden keservét, bánatát. Egy sejtelmes

fény átöleli, érzi, hogy nyújtani kéne karját,

 hogy elérje a kedves  ruháját. De a test már

 nem, csak a lélek mozdul. És még vár...

Kinn csikorgó kerekek zaja, hangos ováció.

A lélek szól hozzá - Nézdd! 
Eljöttek...  már ne várj!