Figyelted éjszaka a hűvös
csillagokat
a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.
Cipőkoppanásokból reményt szőtt a
lelked:
– Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.
Hullott rád hópehely, mint manna az
égből,
lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos
rétről.
Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a
mesében,
Arcod viaszfénye nem hat meg senkit
sem!
Utad min ideértél, már nem vezet
sehova,
nem érsz annyit sem, mint egy kóbor
kutya!
Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.
Téged kikerülnek, még beléd is
rúgnak.
A hajnal, ha eljön, kihuny minden
csillag,
szürke bérházakról válik a vakolat, a
Nap
fénye végig siklik a város felett,
szemét közé
búvik, bűzös konténerbe, majd
ráfekszik a deres
háztetőkre. Megmozdul a város, zörög,
kattog,
ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése