Katerina Forest: Ma reggelre

Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat

a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.

Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:

 – Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.

Hullott rád hópehely, mint manna az égből,

lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről.

Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében,

Arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem!

Utad min ideértél, már nem vezet sehova,

nem érsz annyit sem, mint egy kóbor kutya!

Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.

Téged kikerülnek, még beléd is rúgnak.

A hajnal, ha eljön, kihuny minden csillag,

szürke bérházakról válik a vakolat, a Nap

fénye végig siklik a város felett, szemét közé

búvik, bűzös konténerbe, majd ráfekszik a deres

háztetőkre. Megmozdul a város, zörög, kattog,

ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.

Katerina Forest: Istenem, Ő a Te fiad !

Kapualján jár a hideg tél,
hósapkáján csillogó a dér,
háztetőkre omlik fagyott
takaró, falakon belül van
a halállal alvó.
Istenem, Ő a Te fiad!

Elfelejted lassan a földi halandót,
kit teremtettél, hogy legyen hódolód?
Zengjen ajkáról az ige, csak te benned
bízzon, mert csak így marad hite.
Istenem, Ő a Te fiad!

Hisz most is rendületlenül benned,
hideg szobájában, éhezve és fázva,
hogy eljössz hozzá, felemeled
tenyeredből eteted.
Istenem, Ő a Te fiad!

Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,
kezét kulcsolva könyörög néked.
Ismerd meg Istenem, Ő a Te fiad