l
Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben…
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik “fontos” semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szívem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.
