Remény

 

Na, ebből aztán mi fog kisülni, van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – sóhajtott fel Sára, szemmel láthatóan bántotta a telefonos baki.

– Ne aggódj – nyugtatta Róza –, akkor szép az élet, ha zajlik! Még ellaposodott volna ez a románc, ha hagyom!

– Elég zajos körülöttem minden, legalább az érzelmeim... jó lenne, ha azok letisztulnának... lehet, hogy nem jó ötlet volt, amit kiagyaltál. Képzeld magad az ő helyébe. Mondjuk normálisan élted eddig az életed, mint minden átlagember, semmi szadizmus nincs benned, aztán lesz egy rossz napod, csinálsz egy oltári baromságot, ami miatt vége mindennek. És utána nincs remény, semmi. Mindenfelől csak az ítélkezés jön, már élni sincs kedved, se tervezni. Úgy érzed magad, mint aki bezuhant egy feneketlen kútba, amiből hiába erőlködsz, nem tudsz kikapaszkodni. Mindig lejjebb és lejjebb csúszol. Már a fenti gyenge fény is lassan eltűnik a látómeződből.

És akkor valami isteni csoda történik, meglátod, hogy feléd közelít egy kötél, valaki van fent, aki engedi lefelé hozzád. De nem ér el téged, feljebb kell menned, hogy megkapaszkodj benne. Szenvedsz és kételkedsz, hogy talán csak látomás a feléd közelítő segítség. Aztán minden erőd összeszeded, hogy elérd a kötelet. A kötél erősnek tűnik, hisz ami jön feléd az a remény kötele. Már látod a nagyobb fényt, bízol. Bízol abban, aki ott van fent a kötél végén, az teljes erejével tartja, hogy fel tudj hozzá érni. Csak benne bízol, mert ő az egyedüli reményed. Nincs több, tudod, csak az az egy, és megőrülsz attól a gondolattól, hogy elillanhat, eltűnhet előled.

És akkor valami történik... a tartó kéz elengedi a kötelet. A remény eltűnik és te lezuhansz vissza a mélybe. Sokkal mélyebbre, mint azelőtt voltál. Teljesen összetörsz, már hiába látsz ezután fent fényeket, nem hiszel bennük, úgy gondolod mind csak illúzió. Mit gondolsz Róza, ha újra leengedik feléd a remény kötelét, szerinted lesz e benned az az erős hit, hogy feljutsz a felszínre, mint a legelsőnél, amit elengedtek? Szerintem te se hinnél többet, ha látnád, hogy ugyanaz az ember próbálkozik fent, aki előtte végig nézte a zuhanásodat.

– Cseszd meg, nem vágom a drámát! Igazad van, lehet, hogy nem akarnék küzdeni érte tovább, mert egyszer már becsapott. Ezt akartad hallani? Igazából az tud fájni a legjobban, ha az vág át, akiben a legjobban hittem. Csak van egy kis bibi a történetben. Ez az alak soha nem ismert téged igazán, nem tudja ki vagy, milyen a jellemed? Mire alapozza azt a hitét, hogy te leszel az, aki segít rajta, aki kirángatja a gödörből, vagy aki viszonozni tudja a börtönben kialakult plátói szerelmét? Nem normális a fazon, álomvilágban él, nincs semmi realitása. Az egy dolog, hogy te segítesz a gyerekein, mert odarángatott a felesége halálos ágyához, és megígérted annak a szerencsétlennek, hogy teljesíted az utolsó kérését. De ez még nem jogosítja fel, hogy teljesen kisajátítson magának! Persze nincs ellenedre sajnos, mert te is megbuggyantál.

– Igen, tudom, hogy igazad van Róza, abban az esetben, ha logikusan gondoljuk át az egészet. De én már nem tudom logikusan megközelíteni, csak érzelmi alapon, azaz megérzések alapján. Megszerettem a két kislányt, a férfi... szóval... mondtam, hogy őt is kedvelem. Tudod, ilyen mélységekben én sem gondoltam át ezt a történetet, mindig annyira lekötött a saját problémám. De tudom, hogy Sági Benjámin alapjában véve... jó ember és... intelligens. És... ne nevess ki, azt érzem, hogy hinnem kell benne. Olyan furcsa... mikor kimondta, hogy szeret... szóval akkor én is úgy éreztem, hogy én is szeretem őt.

– Ezt mind megálmodtad?

– Dehogy, a két kislány folyton róla mesél, meg persze a meghalt anyukájukról. A történeteik alapján én jobban ismerem ezt a férfit, mint ő engem.

– Erre nem gondoltam. A gyerekek igazmondók. Biztos, hogy csak azt mondják el, amit átéltek, a valóságot.

– Látod, ezért sajnálom, hogy most... lehet, mert nem vagyok benne biztos, fájdalmat és kiábrándultságot okoztam neki. Bizonyára úgy van minden, ahogy előtte elmondtad, amit irántam érez az csak plátói szerelem. De volt egy álma, és azt hitte, hogy valóra válhat. Mert nincs olyan, te is tudod és én is tudom, hogy valami teljesen elérhetetlen. Minden útnak valahol vége van egyszer, vagy egy kereszteződéshez ér. De vége van. Ő is ebben bízott talán. Ha álmodik egy boldogságról, az miért ne válhatna valóra.

– Honnan veszed?

– Ő mondta egy alkalommal. Érezhetően nagyon bizonytalan volt. Azt kérdezte, ha kiszabadul, szóba állok- e ugyanígy vele, mint most? Hisz ez nem egyszerű hétköznapi eset, hisz börtönben van.

– Jó kérdés. Miért fél tőled?

– Azt mondta, hogy csak így érdekes, ha szabad ember lesz, akkor már számomra nem lesz érdekes. Csak ezért is sejtem, hogy folyton félelmekben és bizonytalanságban él. Mert ő is tudja, hogy álomképbe kapaszkodik, ami csak illúzió. De az az érzésem, valami miatt napról napra jobban hitt abban, hogy erős kötélbe kapaszkodott, ami jelen esetben én voltam. Félek, ha teljesen hátat fordítok neki, mert a tanácsodra hallgatok, tragikus vége lesz. Ezért nem akarok vele játszani, ez nem egy társasjáték, nem egy gazdálkodj okosan. 

– Csak még egy kérdés, de őszintén válaszolj! – nézett Róza komoly ábrázattal Sárára.

– Vegyük ketté a sztorit. Te a gyerekek miatt keveredtél ebbe a történetbe. Mi lenne, ha jönne egy gazdag rokon és felajánlaná, hogy neveli a gyerekeket? Biztos megváltás lenne számodra, hisz te félsz Karola szellemétől, csak ezért vagy velük. És menjünk tovább, mi lenne, ha a való életben kint van ez az ürge és randizni akar veled? Gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Sára hátradőlt a fotelba lehunyta a szemét, érezte, hogy egyre fáradtabb.

– Jól van, őszinte leszek. Nem félek Karolától. A gyerekeket pedig nem adnám oda semmilyen rokonnak. Csak az apukájuk vihetné el őket, abba már nem tudnék beleszólni.

– Csak azért mert félsz, ne kábíts.

– Csak azért, mert megszerettem őket, mondtam már – mosolyodott el Sára –, te nem tudod, mit érzek, ezt már nem lehet félbehagyni, hogy ennyi volt. Kötődöm hozzájuk, ők is hozzám.

– És a pasi?

– Ő teljesen más eset. De egy biztos az első találkozásunk óta megérintett a kisugárzása. Ha pontos választ akarsz hallani tőlem, hát igen... azt hiszem... járnék vele... nem tudom miért, de nagyon vágyom rá, hogy amit mondott, hogy szeret engem, tényleg igaz legyen.

– Ilyen a világ, ha a feje tetejére áll! – nevetett Róza és álmosan kinyújtózkodott – Kitárgyaltuk. Neked is könnyebb. Nekem is, mert nem egyedül telt el az estém. Irigykedek rád, mert vidékre mész, itt hagyod ezt a porfészket.

– Ki tart vissza? Ha kedved lesz egyszer, gyere le hozzám, mindig várni foglak. Elmúlt éjfél, feküdjünk le barátnőm, nekem korán reggel még visszakell mennem az albérletbe, mielőtt dolgozni megyek – kicsit könnyebb lett a lelke, hogy elmondhatta a rejtett érzéseit a barátnőjének. Tisztában volt vele, hogy nem akar rosszat neki, csak őt félti ettől a hirtelen jött átláthatatlan kapcsolattól, és azzal is, hogy van realitása Róza aggodalmának.

Nem sokat aludt, először a fáradtságtól mély álomba merült, de hamar felébredt. Forgolódott, nem találta a helyét. Próbált nem gondolni semmire, néha sikerült ezzel a módszerrel újra elaludni, de most ez se segített, ellenkezőleg egyre éberebb lett. Halkan felöltözött, átment a másik szobába Rózához, gyengéden megrázogatta a vállát.

– Figyelj, én haza megyek az albérletbe, zárd vissza az ajtót légy szíves.

Tiéd a pálya

 

Szerintem rájött, hogy túllőtt a célon. Azért nem hív... mit gondolsz?

– Lehet. Bármi lehet. Na, itt az ideje felkészülnöd neked is egy jó haditervvel – dőlt hátra a fotelben Róza.

– Miről beszélsz? Nincs itt semmiféle háború.

– Figyelj. Most úgy gondoljuk egyoldalú a szerelem. Mit tesz ilyenkor egy okos nő? Ne nézz rám így... kétoldalúvá kell tenned... sima ügy. Magadba kell bolondítanod, lépésről lépésre. Közben rájössz az igazságra magadtól, és happy end. Vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Meg kell ismerned a pasit, mielőtt bealélsz a karjaiba. Még a legelején tisztába kell legyél azzal, mit érez irántad. Akkor már késő, ha onnan kijön. Kész helyzetből nehéz kiszállni. Ha tényleg annyira tetszik neked, érd el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, mint ahogy te most. De lehet, hogy közben rájössz, hogy egy műveletlen fatuskó. Még akkor is nyerő vagy, meg tudod a helyzetet oldani okosan. Értesz ugye? Minden beszélgetést építs fel előre, a találkozásokról nem is beszélek. Tényleg, mikor találkozol vele?

– Honnan tudjam? Csak akkor mehetek, ha ő küldi a láthatást. Eddig még arról volt szó, hogy beviszem a lányokat hozzá. De nem tudom akarja-e még.

– Akkor már most ideje elkezdnünk a forgatókönyvet megírni előre. Életbevágó lesz számodra az első igazi találkozás.

Mind a ketten összerezzentek mikor Sára telefonja az asztalon zenélni kezdett.

– Ő az! – suttogta sápadtan Sára.

– Mit suttogsz, nem hallja senki rajtam kívűl! Vedd már fel! De el ne felejtsd, miről beszéltünk eddig. Reszketsz, istenem, megáll az eszem...

– A sok martinitól.

– Nem most jöttem le a falvédőről, ne beszélj mellé. Csak bátran, vedd már fel!

– Nekem már mindegy – sóhajtott fel Sára és fogadta a hívást.

– Üdvözlöm Sára! Ne haragudjon, hogy hívom, most már tudom nincsenek ott magával a lányaim. Csak szerettem volna közölni, hogy elküldtem a kapcsolattartásit – hallotta az ismerős hangot.

– Jó estét! – válaszolt Sára kimérten, úgy ahogy megbeszélték előtte Rózával – Mikorra kéri a látogatást?

– Jövő hét végére, szombat délutánra.

– Rendben.

– Jól van? Gondolom elfáradt mire hazaért.

– Eléggé elfáradtam, de nem vagyok még otthon, a barátomnál vagyok.

A vonalban hirtelen csend lett. Mikor újra megszólalt a férfi, Sára észrevette, hogy elmúlt az aggódó lágyság a hanghordozásából.

– Akkor nem is zavarom tovább, jó szórakozást. Viszlát!

– Köszönöm. Viszlát! – búcsúzott el az üres vonaltól Sára.

– Na, ezen is túl vagyok! – nyomta ki a telefont ingerülten – Látod, hogy megváltozott, nem telt le az engedélyezett idő, egyszerűen megszakította a beszélgetést. Lehet, hogy mindenben igazad volt Róza!

– Egy kicsit megpörkölted az orrát, vagy inkább nagyon is. Vág az agyad, így kell ezt csinálni. Jó úton jársz!

– Mit csináltam olyan jól? – nézte Rózára értetlenül Sára.

– Hogy azt mondtad pasinál vagy.

– Én ilyet...nem mondtam.

– De mondtál, azt mondtad itt vagyok a barátomnál, nem barátnőmnél, nagy okos! Gondolom direkt tévesztettél.

– Nem direkt, csak izgultam.

– Ő is dühöng most, elhiheted – nevetett fel Róza önelégülten. – Beletapostál a hófehér lelkébe. Ha találkoztok, már nem fog rád mászni az már tuti, mint ahogy tervezgette eddig. Tied a pálya aranyom, most már te irányítasz!

Ha plátói a szerelem

 

Róza kissé gyötörtnek látszott, amikor ajtót nyitott, ennek ellenére sugárzott róla, hogy örül Sárának.

kolléganője nem albérletben lakott, saját lakása volt a Petőfi utcában, egy panelházban, amit a szülei segítségével és némi hitellel vásárolt. Közel volt a bankhoz, ahol dolgozott, ez volt a legnagyobb előnye. Hatvan négyzetméter a másodikon, az önállóság szigete.

– Lassan meg kell szokni, hogy eltűnsz az életemből. Gyere, már készül a vacsora!

– Farkaséhes vagyok, bármit kotyvasztottál biztos mennyei lesz – ölelte át fázósan Sára.

Az ebédlőben már meg volt terítve az asztal, Róza fagyasztott pizzát tett a sütőbe, aminek az illata percek alatt átjárta a helyiséget.

– Tolunk mellé mindent, ami itthon van, nem halunk éhen! – biztatta Róza, és úgy is lett, kipakolta a hűtő tartalmát az asztalra – Előtte egy martini?

– Jöhet, átfáztam. – nevetett Sára.

Koccintottak az újévre, aztán nekiláttak az evésnek. Sára nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, miért lett vége a Róza és Iván között folyó románcnak.

– Annyira az jött le rólatok, hogy nagyon jól elvagytok együtt.

– Nem tévedtél. Emlékszel, azt mondtam, hogy nem tervezek hosszú távra, csak jó vele. Hazudtam... igazából azt hittem, sose lesz vége.

– Mi történt?

– Áh, nem csalt meg a szó szoros értelmében, csak visszakullogott az exnejéhez, a gyereke miatt. A fia apakomplexusban szenvedett attól a perctől, hogy lelépett tőlük. És ő választott köztünk.

– De beszélsz vele azért?

– Miről? Menjen a búsba! Tudtam, hogy lelépett otthonról, azt is tudtam róla, hogy nős. De nem én miattam hagyta el a családját, jobb, ha felvilágosítalak. Én csak áthidaltam az üresjáratot az életében, mikor úgy döntött belevág még egyszer az éjszakába. Egy ideig hányingerem lesz a pasiktól, ismerem magam. És te? Mi van már a rabosított fazonnal?

– Nem a pasim, mondtam már, csak a gyerekek miatt beszélgetünk... legalábbis eddig úgy volt.

– Mind patkány az ilyen, számítók, kihasználják az embert. Vigyázz vele!

– Igazad lehet... kicsit kezd nőni vele a gubanc.

– Ugye. Mesélj! Tudod mit, ne menjünk sehova. Beülünk a fotelba a maradék martinival. Ha gubanc, ki kell bogozni. Azért gubanc!

Sára könnyen ráállt az ajánlatra, fáradt volt és eléggé feszült, amit leginkább az elnémult telefon okozott. Jól esett az ital, meg Róza figyelme is.

– Kezdheted. De a legelejéről. Hogy lássuk, hol alakult ki a gubanc.

– De hát tudsz mindent, miért mondjam el újra az egész történetet?

– Hogy összeálljon a kép, csak azért kisanyám, meg úgy tudom, nem megy a buszod sehová, idő is van rengeteg.

Sára sóhajtott egyet, és nekifogott.

– Emlékszel, amikor eljött a bankba Karola, hogy utána járjon, van e lehetősége könnyítést kérnie a hiteléhez?

Sára végig mesélte újra a történetet, nem hagyott ki egy részletet sem.

– A francba. Kicsit hihetetlen a sztorid. – csóválta a fejét a végén Róza.

– Vagy elhiszed, vagy nem, a te dolgod. Nem hazudok. Én se tudom ép ésszel felfogni, mi zajlik körülöttem.

– Mondd tovább. Biztos nincs ezzel vége.

– Nincs, eltaláltad. Ezután mindig kora este hívott a pasi a börtönből. Újévkor is hívott, beszélt a lányaival először, majd visszakért a telefonhoz.

Sára elhallgatott, lehajtotta a fejét.

– Mi van? – kérdezte Róza izgatottan – Mit mondott?

– A legvégén szerelmet vallott... de azóta nem hív. Furcsa... vagy te nem így gondolod?

– A szemét!

– Miért mondasz ilyet?

– Mert az. Durva volt, megalázott, kirúgott. Aztán átértékelte a sztorit, ennyi. Rájött, hogyan tud rajtad bosszút állni. Jól kigondolt mindent. Nézzük csak. Behálóz, szeretőjévé tesz, neveled helyette a lányait. Büntet, kisanyám! Egy rafinált bosszúra szomjas fazon! Te vagy a legnagyobb balek, ha elhiszel mindent az ürgének. Rájött, mert meglátta rajtad, vagy megérezte a mocsok, hogy odavagy érte, hogy ezt mind megteheti veled! Arra is rájött, hogy milyen szerencsés, ha kijön a sittől, ott várja egy helyes, művelt nő, aki ha az eső esik még esernyőt is a feje felé tartja. Beköltözik a kéglidbe, éli a világát. Mit gondolsz, mire kellesz neki? Ha ez a pasi kijön holnap a dutyiból mihez kezd? Ott áll az utca közepén, mint egy csóró hajléktalan nagy büdös senki! Érted már Sára? Ha kijön különb lesz, mint mikor bement? Hát nem, ez egy ocsmány féreg, aki még a gyerekeit se nézte, semmiért nem vállalt felelősséget, míg kint volt. Közveszélyes és labilis. Széles ívben ajánlom, hogy kerüld el! Észnél légy! A hormonjaid meg küld el vadászni másfelé. Ebből te soha nem jössz ki jól, csak ő!

– Lehet, hogy igazad van.

– Lehet? Tuti, hogy igazam van! – hangoskodott Róza dühösen.

Egy darabig hallgattak. Róza észrevette, hogy nem igazán azonosult a barátnője az ő véleményével.

– Gondolhattam volna – legyintett lemondóan Sára felé.

– Mit?

– Hogy a gubanc, te magad vagy ebben a történetben... bocsika, nem akartam a lelkedbe tiporni. Vedd úgy, hogy pont egy pasi gyűlölő korszakomban találtál. Nincs harag?

– Nincs. Mondtam, hogy igazad lehet. Amit mondtál az logikus. Fedheti a valóságot.

– Na, itt van a baj, nem azt mondtad most sem, hogy fedi, hanem azt, hogy fedheti! Értve vagyok? Sára, te úgy belezúgtál ebbe a börtöntöltelékbe, hogy menthetetlen vagy. Rátrafáltam?

Sára nézett maga elé, nem válaszolt, később vont egyet a vállán.

– Hallgatás, beleegyezés! De még nincs veszve semmi. Még megmentheted magad a csalódástól – reagálta le Sára viselkedését Róza.

– Mire gondolsz?

– Veled már nem tudok mit kezdeni, de a pasival igen.

– Remélem, tudod, hogy ezt én most nem értem. Mire gondolsz?

– Nem baj, majd megérted. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk, ne tagadd le, te is, hogy két esélyes a játék. Egyik az, hogy a pasi egy nagy játékos, semmi érzelem. Csak dúl benne a hormonbomba, a gyűlöletről ne is beszéljünk. Úgy gondolom, irtózik bent a sok homokostól, hát te vagy most számára az égből pottyant Nő. De csak ennyi. Azaz, meg a többi, amit az előbb mondtam, mert azok állják a valóságot. Aztán van a másik verzió, ami kissé hihetetlen számomra, de adjunk neki esélyt. Mondjuk, tényleg kialakult benne egy plátói szerelem. Mert csak az lehet, mert ugye nem sokat futottatok össze az utóbbi időben. Emlékezz vissza gimis korodra, biztos neked is volt ilyen. Nekem még most is tart egy, azóta is. Jaj, kisanyám, de oda voltam, az meg rám se nézett. De róla álmodoztam minden éjjel. Mi van, ha itt tart a te pasid is. Ha tényleg oda van érted, és még meg is meri mondani. Rájött odabent, hogy nem veszít vele semmit. Kockáztat, hátha veszed a lapot. Nem kispályás az ürge. Az ő körülményei közt nagyon nagy önbecsülésre vall, hogy egyáltalán vallomást mer tenni a börtönből egy szabad világban élő nőnek. De meg ne sértselek, távol áll tőlem... szóval a plátói kifejezés rád is ugyanúgy vonatkozik – nézett jelentőségteljesen Sárára –, lehet csak te vagy belezúgva ő meg csak játszik. Szerintem ez az utóbbi állja meg a helyét, ha az érzelmek komolyságát firtatjuk barátnőm.

Esély

 

Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Falusi pletyka

 Gyorsan eltelt a téli vakáció, egy nappal később indultak mint tervezte, mivel a rendőrségtől üzenetet kapott, hogy a náluk hagyott kislány miatt be kell menni a családból valakinek a Polgármesteri Hivatalba. Sára nem akarta ezzel az anyját terhelni, annak is örült, hogy a két idős hölgy szeretettel ápolta Amirát és nem volt kifogásuk ellene, hogy míg ő a városban lesz, gondját viselik a kislánynak.

A Polgármesteri Hivatal mellett felismerte az öreg tölgyfát, csak a környezete változott meg, kis ligetet alakítottak ki, padokkal, közepén egy lépcsős talapzaton álló korsóból vizet öntő női kőszoborral. A portárs ablakánál érdeklődött.

– Milyen ügyben és mit mondjunk, ki keresi? – hajol közelebb hozzá az üveg mögül egy középkorú nő.

Sára bemutatkozott. A nő telefonált, majd felállt és elkísérte Sárát a Jegyzőhöz, kinyitotta előtte az ajtót.

– Jolikám, itt van Závori Sára. Bemehet?

Sára meglepődött a bizalmas, családias hangnemen.

Bent az irodában hosszú íróasztal mögött egy ötven év körüli asszony ült. Sárát meglátva felállt és mosolyogva elébe ment.

– Hallottam, hogy nemsokára hazaköltözik hozzánk Sára. A keresztapjával sokat beszélgettem falugyűlések alkalmával, de máskor is persze, mi lesz a gazdaság sorsa, ha ő már nem lesz. Bizakodott mindvégig, hogy fent marad. Bízott a pesti keresztlányában. Megmondom őszintén, akkoriban nem hittem el, hogy majd feladja a városi életét. A migránskislány miatt hívattam, megkaptuk a rendőrségi jelentést. Most csak azt kell eldönteni, hogyan tovább? Egy pillanat behívom a gyámügyesünket.

Telefonált.

Kis idő múlva benyitott a gyámügyi előadó, leült Sára mellé. Sára elmondta a kislány és az édesanyja történetét, majd átadta a levelet, amit hátrahagyott Zafirah, és a levél nyersfordítását.

– Igen. Megpróbáljuk megoldani, hogy maradhasson, ha az anyának ez volt a kérése. A család egy tagjának sincs kifogása ellene?

– Nincs. Egy hónap múlva nekem is lesz hivatalos dokumentumom arról, hogy gondozhatok gyermekeket. Mikor hazajövök, nem egyedül jövök, két kislányt is hozok magammal. Állami gondozásból hozom ki őket. Amira jól fogja érezni magát a családban, már most sikerült beilleszkednie, csak hivatalossá kell tenni az itteni tartózkodását.

– Csodálatos, amit tesz Sára... ilyen fiatalon – nézte meglepődve a jegyző.

– Hosszú történet – emelte fel a kezét Sára, jelezte, hogy nem akar róla beszélni.

A többi kérdésükre készségesen válaszolgatott. Talán azért is, mert nem érzett semmi fölényes hangnemet felőlük, ugyanolyan szívélyes, baráti légkör folytatódott köztük, mint amit a legelején megtapasztalt. Mikor elbúcsúzott és kilépett a jegyzőnő ajtaján, meglepődve látta, hogy az üres folyosó, közben benépesedett. Az alkalmazottak, ügyintézők kint beszélgettek a folyosón, mintha időközben valami nagyon fontos dolog történt volna az épületben. Legalábbis ő azt gondolta. Még véletlenül se jutott eszébe, hogy mind őt várta, hogy végre megismerjék a Pálos tanya új gazdáját. Csend lett egy pillanatra, de csak addig, míg végig lépkedett köztük a kijáratig, hogy utána annál hangosabban mondják el a véleményüket.

–Hát, városi. Nem tudja azt se, hogy megy itt vidéken! – mondta legyintve egy fiatal farmernadrágos nő.

– Diplomás, azt beszélik, van neki már több gyereke – ment oda közéjük a takarítónő.

– Szóbeszéd Borikám, nem kéne a pletykával foglalkozni, honnan lenne annyi gyereke? A városban más a divat.

– Az biztos, hogy szegény Terka ezzel a nővel nem lesz kisegítve, a gazdaságnak annyi lesz, befellegzett! – biggyesztette el a száját egy molett ügyintéző, akin a tunika alatt cicanadrág feszült vészjóslóan közszemlére téve terjedelmes combjait.

– Csak nyugtával dicsérd a napot Marika! – szólt oda egy magas, harminc év körüli férfi, aki mellettük loholt kifelé egyenesen Sára után, meg se állva az autóig. Sára már bent ült, indítani készült.

– Várjon, várjon! – kopogott az autó ajtaján a férfi.

Sára letekerte a szélvédőt – Ott hagytam valamit? – kérdezte, mert másra nem tudott gondolni.

– Engem... Fónagy Zoltán vagyok. Csak Zoli... mindenki így szólít. Én vagyok itt a falugazdász. Végleg haza jött már a gazdaságba Sára?

– Még nem, február végén jövök.

– Az még jó. Nincs magánál véletlenül egy névjegykártya?

– Van – kotorászott Sára meglepve a táskájában. – Miért olyan fontos?

– János bátyám mondta, hogy tervei vannak a tanyával. Kincsesbánya, én mondom magának. Addig is, míg nem jön haza, egy két lehetőséget megvitathatnánk távolból, az idő szűke miatt. Ugyanis áprilisra le kell adni a tanyafejlesztési pályázatokat. Érdekli?

– Igen. Az nagyon jó lesz. Előre is megköszönöm, rám fér minden segítség – mosolygott most már felszabadultan – itt van a névjegyem, rajta a telefonszámom, e-mail címem. Várom az ötleteket!

Zoli felemelte a kezét, nevetve jelezte, hogy most már mehet az útjára.

Visszafelé az úton, végig ott volt a szája szögletén egy huncut kis mosoly, mikor a tanyaház elé befordult, kimondta hangosan, amit érzett.

– Itthon vagyok, hazaértem keresztapám. Hazajött a városi keresztlányod, jól gondoltad. Minden rendben lesz, úgy, ahogy eltervezted, most már nyugodtan lehetsz odaát. Átveszem tőled az ajándékot, a gazdaságot a felette lévő csillagos égbolttal együtt. Már tudom miről beszéltél gyermekkoromban.

Hajnalra lefagyott az utakra az ónos eső, ami úgy esett egész éjszaka mintha dézsából ömlene. Sára halogatta az indulást, volt idejük kiadósan megreggelizni, megbeszélni minden fontos dolgot.

Leizzadt mire végig ért a bekötőúton, hiába sütött a nap hét ágra, nem olvadt fel tőle a jégpáncél. Nem értette, hogyan változott meg ilyen drasztikusan egyik napról a másikra az időjárás, hisz egy napja még csak havat látott a csípős hideg tájon, éjszaka betört a meleget hozó front. A határban még nem olvadt fel a hó, de a teteje az ónos esőtől lefagyott, mint a Balaton vize télen. János már reggel mondta a magáét miatta.

– Na, az őszi búzának annyi... mind befullad a jég alatt!

– Talán mégse, ha erősen süt a nap, leolvad róla – próbálta megnyugtatni Sára.

– Reménykedjünk... szinte látom, hogy sárgul alatta az élet – sóhajtott fel a falubeli.

Nem beszélgetett a gyerekekkel, míg fel nem ért az autóútra, ott már biztonságosabban tudott haladni. Flóri most is ott ült mellette az anyósülésen, komoly ábrázattal figyelte a csúszós utat.

– Milyen terveid vannak Flóri, végleg eldöntötted a továbbtanulást? – fordult a fiú felé.

– Nem mindenáron. Attól függ. – húzta meg a vállát a fiú.

– Jó lenne, ha eljárnál rendesen iskolába.

– Ott nem szeret senki iskolába járni, lenézik az otthonosokat! – szólt bele a beszélgetésbe hátulról Zita.

– Pedig neked is jó lenne elkezdeni, nem csak Flórinak.

Zita nem válaszolt, Flóri is leszegte a fejét.

Szerelmes suttogás

Sára megfázol, mindjárt éjfél! – nézett ki az ajtón az anyja.

– Egy pillanat máris megyek, nagyon szép az este... csak nézelődöm egy kicsit.

– Mi van Sárával? – kérdezte Terka mama mikor meglátta a visszatérő Mártikát.

– Hát... valami nagyon megzavarta szegényt, beszélget Lajkóval kint a hidegben.

– Észrevettem én, ha eljön az este mindig feszült... az ember a börtönből, az örökös telefonálgatásával, az zavarta meg.

– A lányok apja, muszáj vele beszélnie.

Sára végre visszament a házba, de nem törölte le az arcáról, amit az elmúlt félóra ráfestett, sápadt volt és gondterhelt.

Amikor közeledett az éjfél a telefonjára sorba jöttek az üzenetek, később a hívások. Kira hívta legelőször. Zeneszót hallott beszűrődni a telefonba.

– Boldog újévet Sára. Meglepődsz, ha megtudod, kivel bulizok! – nevetett önfeledten a barátnője.

– Neked is boldog újévet, mondjad, te buggyant mi van már megint körülötted?

– Nem mi, hanem ki! Képzeld kivel vagyok, nem fogod eltalálni, ha belegebedsz sem.

– Ne feszítsd az idegeim, kivel vagy?

– Viktorral, hazajött Londonból. Majd mesélek később, felhívlak pár nap múlva. Csak te hiányzol! – vihogott Kíra – És te hol vigadsz, kedves barátnőm?

– Én a családommal vagyok – válaszolt rezignáltan Sára. Féltékeny lett Kirára, micsoda mázlista a barátnője, ott van vele Viktor az álmai pasija. Ő meg totál egyedül, leszámítva az epekedő bonvivánt a börtönből. Mit ér el vele, ha egy ölelést egy simogatást sem tud kapni tőle.

Kemény kontraszt volt Róza hívása később, aki körül szinte sírt a csend. Sára meg is jegyezte.

– Túl nagy a csend abban a társaságban, ahol vagy.

Róza keserűen felnevetett.

– Egyedül vigadok kisanyám! Újra szingli lettem, de jobb így nekem, minden pasi patkány!

– Ne igyál sokat, jobb lenne, ha kimennél az emberek közé!

– Egyedül lődörögjek? Elvagyok magamban. Nekem semmi nem sikerül, ebben a büdös életbe. Még egy normális kapcsolat sem. Feltételezve, hogy van ilyen egyáltalán, mármint normális kapcsolat.

– Bocs, talán te is hibás lehetsz, nem gondolod? Jól mellé nyúltál mikor egy nős embert beengedtél az ágyadba. Ha visszamentem összejövünk, nekem is van egy kis gondom. Megbeszélhetnénk!

– Gyere csak. Ne ijedezz, nem csinálok hülyeséget, annál okosabb vagyok. Egy pasi se ér annyit!

Az óra a falon éjfélt mutatott, a tévében is felcsendült a Himnusz. A kis társaság minden tagjának a kezében ott volt a pohár a koccintásra. Sára jó érzéssel nézte a ragyogó szemeket, a kölyökpezsgőt töltögető anyját.

– Itt van az én családom, a többi nem számít... – gondolta, míg körbe koccintott a poharával, de ettől a gondolatától a feszültsége nem múlt el, sőt egyre fokozódott. Bármennyire próbálta elnyomni magában, kizárni a tudatából, minden erőlködése kudarccal végződött, mert folyamatosan Benjámin szerelmes suttogását hallotta mindenütt és mindenből. A kinti hideg szél zúgásából, a csapból folyó víz zenéjéből. Nem szűnt meg a remegés a testében sem, úgy érezte, az idegszálain ugyanaz a dallam fut újra és újra, mint egy hegedűhúron végigfutó ismétlődő akkord: „ azt hiszem, tudom, érzem, hogy szeretem"

-- Sára megfázol, mindjárt éjfél! – nézett ki az ajtón az anyja.

– Egy pillanat máris megyek, nagyon szép az este... csak nézelődöm egy kicsit.

– Mi van Sárával? – kérdezte Terka mama mikor meglátta a visszatérő Mártikát.

– Hát... valami nagyon megzavarta szegényt, beszélget Lajkóval kint a hidegben.

– Észrevettem én, ha eljön az este mindig feszült... az ember a börtönből, az örökös telefonálgatásával, az zavarta meg.

– A lányok apja, muszáj vele beszélnie.

Sára végre visszament a házba, de nem törölte le az arcáról, amit az elmúlt félóra ráfestett, sápadt volt és gondterhelt.

Amikor közeledett az éjfél a telefonjára sorba jöttek az üzenetek, később a hívások. Kira hívta legelőször. Zeneszót hallott beszűrődni a telefonba.

– Boldog újévet Sára. Meglepődsz, ha megtudod, kivel bulizok! – nevetett önfeledten a barátnője.

– Neked is boldog újévet, mondjad, te buggyant mi van már megint körülötted?

– Nem mi, hanem ki! Képzeld kivel vagyok, nem fogod eltalálni, ha belegebedsz sem.

– Ne feszítsd az idegeim, kivel vagy?

– Viktorral, hazajött Londonból. Majd mesélek később, felhívlak pár nap múlva. Csak te hiányzol! – vihogott Kíra – És te hol vigadsz, kedves barátnőm?

– Én a családommal vagyok – válaszolt rezignáltan Sára. Féltékeny lett Kirára, micsoda mázlista a barátnője, ott van vele Viktor az álmai pasija. Ő meg totál egyedül, leszámítva az epekedő bonvivánt a börtönből. Mit ér el vele, ha egy ölelést egy simogatást sem tud kapni tőle.

Kemény kontraszt volt Róza hívása később, aki körül szinte sírt a csend. Sára meg is jegyezte.

– Túl nagy a csend abban a társaságban, ahol vagy.

Róza keserűen felnevetett.

– Egyedül vigadok kisanyám! Újra szingli lettem, de jobb így nekem, minden pasi patkány!

– Ne igyál sokat, jobb lenne, ha kimennél az emberek közé!

– Egyedül lődörögjek? Elvagyok magamban. Nekem semmi nem sikerül, ebben a büdös életbe. Még egy normális kapcsolat sem. Feltételezve, hogy van ilyen egyáltalán, mármint normális kapcsolat.

– Bocs, talán te is hibás lehetsz, nem gondolod? Jól mellé nyúltál mikor egy nős embert beengedtél az ágyadba. Ha visszamentem összejövünk, nekem is van egy kis gondom. Megbeszélhetnénk!

– Gyere csak. Ne ijedezz, nem csinálok hülyeséget, annál okosabb vagyok. Egy pasi se ér annyit!

Az óra a falon éjfélt mutatott, a tévében is felcsendült a Himnusz. A kis társaság minden tagjának a kezében ott volt a pohár a koccintásra. Sára jó érzéssel nézte a ragyogó szemeket, a kölyökpezsgőt töltögető anyját.

– Itt van az én családom, a többi nem számít... – gondolta, míg körbe koccintott a poharával, de ettől a gondolatától a feszültsége nem múlt el, sőt egyre fokozódott. Bármennyire próbálta elnyomni magában, kizárni a tudatából, minden erőlködése kudarccal végződött, mert folyamatosan Benjámin szerelmes suttogását hallotta mindenütt és mindenből. A kinti hideg szél zúgásából, a csapból folyó víz zenéjéből. Nem szűnt meg a remegés a testében sem, úgy érezte, az idegszálain ugyanaz a dallam fut újra és újra, mint egy hegedűhúron végigfutó ismétlődő akkord: „ azt hiszem, tudom, érzem, hogy szeretem"

Egy diplomás nő, meg egy börtöntöltelék

 

Nem akart a férfival tovább foglalkozni, már torkig volt az egész önmagának gerjesztett love storyval. Jól akarta magát érezni, csak ennyire vágyott. Várni az éjfélt, várni a jövőt, amiben még bízott, hogy csak jobb lehet az elmúlt évnél. Tudta, hogy csak önámítás, hisz annyi terhet rakott rá az óév, hogy az újévben már az elején kiteheti a „megtelt" táblát.

Idegesítette, hogy az istennek se múlt el a gyomrából a remegés.

Mikor Zsuzska elszaladt mellőle, kilépett a tornácra a hideg szürkületbe, egyedül akart maradni, csak egy kis időre, hogy át tudja gondolni higgadtan az elmúlt pár percet. Fázósan összehúzta magán a pulóverét, a lehelete azonnal megjelent körülötte, mint egy tekeredő kígyó. Lajkó odament hozzá, leheveredett a lába elé, és érdeklődve nézett barna szemeivel.

– Még te is értelmesebb vagy, mint az a fazon ott a dutyiban, látod mibe keveredtem? – beszélt a kutyához mintha az értené – Öntelt felfuvalkodott hólyag! Még képes volt azt mondani nekem, hogy szeret engem. Áh, micsoda távkapcsolat, ugyan, hogy tudott ilyen hirtelen belém szeretni? Jó kis móka, lehet rajtam szórakozni! Csak egyet nem tud, hogy nekem csak úgy, senki nem mondhatja, hogy szeret... ez nem játék! Ez nagyon komoly dolog... legalábbis nekem... most mit csináljak? Mi a francot csináljak? Itt van a két lánya velem, csak ez miatt beszél így, másért nem, hisz nem volt rá se idő, se körülmény, hogy belém szerethessen, hogyan gondolja, hogy el is hiszem, amit mondott. Hogy lehet ilyen pimasz... öntelt... mit képzel magáról? – fázósan, idegesen topogott, nem tudott önmagának hazudni, igaz sose fogalmazódott meg benne addig az a vágy, hogy hallhasson Benjámintól egy ilyen vallomást, mégis egyfajta beteljesülést jelentettek számára a pár perccel azelőtt elhangzott szavak. Próbált logikusan gondolkodni, de nem sikerült, összezavarodott benne minden észszerű gondolat. Aztán kimondta Lajkónak az igazságot.

– Nekem is tetszik... mindig is tetszett... de én nem mondanám neki, csak úgy, egy-két telefonbeszélgetés után, hogy szeretem. Szeretem... azt hiszem... hm, de jó nekem, a fél világ rajtam röhög majd. Egy diplomás nő meg egy börtöntöltelék, micsoda lav story!

Úgy érzem szeretem

 Nem akarta, hogy folytassa tovább Benjámin, amit elkezdett mondani, mert minden elhangzott mondat közelebb vitte a felismeréshez, hogy kettőjükről beszél. Nagyon kellett vigyáznia, hogy ne árulja el a saját érzéseit. Pedig úgy érezte végig, míg hallgatta a férfit, mintha villámok érték volna el a semmiből, úgy jött rá egy- egy elejtett szóból az igazságra, hogy amit hall, az egy vallomás. Nagyon butának kellett volna lennie, hogy ne értse meg mit jelentettek azok az álmok, amikről beszélt. Épp, hogy ki nem mondta, hogy kedveli őt, és azt szeretné, ha hozzá siethetne azon a napon, mikor kiszabadul. De azt is érezte, hogy nem ájulhat el a hirtelen változástól. Lehet az egész Benjámin részéről csak egy színlelt szövegelés, ki akarja ismerni, ki is ő valójában. Hát nem! Nem megy be, hiába csalogatja a sötét erdőbe, nagyon tisztában lehet az ellenállhatatlan külsőjével, hogy ennyire magabiztos. Lezárta végleg a beszélgetést, míg olyat nem mond, amit később megbánna.

– Egy pillanat, szólok a lányoknak! – és már indult a konyha felé, hogy a maradék időben tudjon a férfi beszélni a kislányaival.

Átadta a telefont, míg beszélgettek, leroskadt egy székre, és nem tudta megmagyarázni magának sem, mi baja lett hirtelen. Arra gondolt, hogy minden szál összekuszálódott az életében, egy nagy gubanccá vált. A régi szinglissége a múlté, annyi minden vár megoldásra, túl sok! Az anyja, Terka mama, Mónika és Zsuzska jövője már teljesen tőle függ. De itt van Zita és Flóri. Mit csináljon ezzel az ágrólszakadt két gyerekkel? Néha fájt, ahogy Flóri nézi, és teli van reménnyel. Válaszokat vár tőle a fiú. És itt van most már Amira. Megszerette a kis félénk teremtést. Mi lesz Amirával? Na, és itt van a gazdaság. Pár hónap, és mint újgazda, kézbe kell vennie sorsát. Végül itt van Benjámin. A férfi, akihez különös vonzódás fűzi. Mi lesz ebből és egyáltalán akarja- e, hogy legyen belőle valami?

– Angyal, Angyal, gyere kicsit, apukám még mond neked valamit! – hadonászott Zsuzska feléje.

Sára mély sóhajjal egyenesedett fel a székről, átvette a telefont.

– Itt vagyok Benjámin, hallgatom...

– Könyörgöm, ne haragudjon meg rám, amit most mondani fogok...

– Mondja csak...

– Én... azt hiszem... szóval már tudom... azaz, úgy érzem, hogy... szeretem magát...– hallotta a férfi rekedt suttogását a telefonban, ami azonnal elnémult a szavak után. 

Sára érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, átjárta az egész testét egy furcsa remegés. Zsuzska aggódva figyelte a telefont szorongató Sárát.

– Angyal ne sírj, nagyon szeretlek! – nézett rá esdekelve a kislány – Apu kiabált veled is, igaz?

– Nem sírok Zsuzska, nincs semmi baj – nyugtatta meg Sára a megriadt kislányt.

– Már azt hittem.

– Dehogy, ne gondolj ilyet! – nevetett fel erőt véve magán – Nemsokára itt az újév, és még nem díszítettük fel az ebédlőt. Hogy áll a rétes? Ideje lenne ellenőrzést tartani a konyhában – terelte el gyorsan a kislány figyelmét.

Higgyen az álmaiban

 

Sára elhallgatott, pedig azonnal megértette miért tiltakozik a férfi annyira a sajnálata ellen. Ugyan ki szeretné, ha azzal az igazsággal kellene szembesülnie, hogy csak sajnálatból enyelegnek vele a telefonban, képmutatóan, színjátékot játszva. Csakis ez lehet az oka, amiért megváltozott a férfi hangszíne.

– Itt van még? – hallotta a türelmetlen kérdést.

– Igen! – nevetett fel a lány.

– Most miért nevet ki?

– Csak jól szórakozok magán, ettől függetlenül nem vagyok képmutató, se lelki segélyszolgálat... szóval nem csak kötelességtudatból hallgatom magát mindennap. Tudja, ha nem csinálja azt a sok kalamajkát, nem kerül miatta dutyiba, most nem beszélgetnénk. Örülök, hogy ott van... bocsánat... ne értsen félre, gondolom, csak kiengedik azért egyszer onnan.

Sára zavarba esett, nem azt akarta mondani, ami kicsúszott a száján.

Benjámin keserűen felnevetett.

– Ez tényleg igaz, soha nem futunk össze az életben... még egy kávéra sem, egy presszóban. Tudja... néha álmodok... – Benjámin elhallgatott.

– Mondja csak, remélem semmi gonoszat?

– Arról álmodok, hogy valahol... együtt vagyunk... és olyankor nagyon boldog vagyok. Néha azt álmodom, hogy veszélyben van, és nem tudom megvédeni. Tudom, hogy csak fantázia, most lehet nevetni rajtam újból.

– Rólam álmodik? Ugye csak viccel? Különben nem fogok nevetni, meséljen nyugodtan róla.

– Nem viccelek, sose szoktam. A pszichológus szerint ez normális, bezártsági szindróma. De itt semmi sem normális. Jó lenne innen kikerülni hamar, mert megőrülök ezektől az álmoktól! Leginkább attól, hogy nem tudok segíteni, ha bajba kerülnek. Ért engem?

– Eljön az az idő is, hogy kiszabadul onnan.

– Akkor már nem leszek érdekes, szóba se áll velem.

– Miért gondolja?

– Már nem leszek börtöntöltelék– nevetett fel a férfi újra gunyorosan.

– De az álmai valósággá válhatnak...– akadt el Sára a mondat végén.

– Mondja tovább, kérem! – követelte Benjámin.

– Meg tudja a családját védeni, erre gondoltam. Az csodálatos lesz, ha szabad ember lesz újra.

– És szóba áll velem akkor is... a szabad emberrel, Sára? – kérdezte alig halhatón a férfi.

– Igen, biztosan sokat fogunk találkozni... a gyerekek miatt... és nem csak ő miattuk...

– Kérem, folytassa...!

Sára nagyon elbizonytalanodott. 

– Szeretem a hangját hallgatni... szimpatikus a számomra... mármint ahogy most beszél hozzám. Szóval, szívesen hallgatom. Remélem, idővel... jó barátok lehetünk, mi ketten – válaszolt tétován és ugyanolyan halkan Sára.

– Jó barátok? Köszönöm...– sóhajtott fel a férfi.

– Olyan mintha csalódott lenne...

– Kicsit az vagyok... itt rohadok a börtönben és túl akarom élni! Bebeszéltem magamnak, hogy van élet a börtön után is...

– Nagyon örülök, hogy így gondolkodik, persze, hogy van élet utána is...

– Csak akkor van értelme, ha vár valaki kint, amikor szabadulok, másként semmi értelme! – hallotta az ingerült választ.

– Biztosan várni fogják, még addig... annyi minden történhet.

– Engem csak egy valaki várhat, senki más... csak az... akiről minden éjjel álmodok... akit...

– Az álmok néha igazat jelentenek, én tudom, higgyen hát bennük, ha ez megnyugtatja – vágott a férfi szavába Sára.

Csapdába esett farkas

 

Másnap nem volt mosodai munka, már korán átment a műterembe dolgozni. Jó volt ott lenni egyedül, fárasztotta a sok semmitmondó szövegelés, ami zajlott körülötte a szinten, kerülte a tanárt is, mert folyton nyomta a térítő szövegét, amit ugyan szívesen hallgatott, jobb volt számára a többi üres fecsegésénél, mégis voltak pillanatai, hogy az agyára ment már ő is.

Tudta, hogy bele kellene törődni a sorsába, nincs értelme folyton lázadni ellene, mégse tört be a lelke, nem tudott meghajolni. Az igazságérzete úgy vonyított benne, mint a csapdába esett farkas. Lepergett róla a tanár okos tanítása is, hogy tisztítsa meg, szedje ki magából a gyűlölet mérgezett nyilait. A gyűlölet nyilai nem akartak belőle kikerülni, sőt még mélyebbre fúródtak, mint előtte voltak. – Hogyan lehet megbocsátani azoknak, akik elvették az élethez való hitét, elvették tőle a boldogságot? Nem! Soha nem tud megbocsájtani! Az a gyenge pókhálófonal, ami az utóbbi napokban összekötötte a kinti világgal, olyan sérülékeny volt, hogy bármelyik percben elszakadhatott. Érzékeny és sérült lelke több sebből vérzett, mint egy fekélyes gyomor. Félt Sárától, félt a találkozástól. Hiába biztatta a tanár, hogy ne féljen megtudni mi alakul köztük, ő mégse akarta megtudni az igazságot. Ennek ellenére hatalmas hibát követett el aznap.

Késő délután felhívta Sárát.

– Attól tartottam, hogy talán nem érem el, hisz ilyenkor zsúfoltak a vonalak. Szeretnék boldog újévet kívánni! – magyarázkodott a telefonba – Biztosan sokan hívják éjfélkor.

– Elég sokan, a barátaim mind felhívnak – adott igazat Sára. – Amúgy javában folyik a konyhában a rétessütés, ott szorgoskodik minden gyerek.

– Mégis hány gyerekről beszél? – kérdezte kissé elámulva Benjámin.

– Most öt gyermek van, a két kislányon kívül Flóri, Zita és Amira.

– Öt gyerek? Jobban van már a kis Amira?

– Igen, lement a láza, szívesen segít ő is a többieknek. Nagyszerűen szórakoznak. Mutogatással értekeznek egymással. Zsuzska a fejébe vette, hogy megtanítja magyarul. Szépen haladnak, Amira már tud egy-két szót.

– És ki a másik kettő, ha megkérdezhetem, a magáé? – kérdezte kicsit féltékenyen Benjámin.

– Állami gondozottak, kihoztam őket is az Intézetből. Nagyon magányosak lettek volna az ünnepek alatt. Mind a kettő cigány. Nem tudom... zavarja e? Végül is, a lányai ragaszkodtak hozzájuk.

– Nem zavar egyáltalán, itt is vannak cigányok, van köztük rendes is, persze a körülményekhez képest. El tudom képzelni, mennyire lefoglalja ez a népes család. Kicsit se tud szórakozni, pihenni.

– Nem okoz gondot, jól elvagyok – mosolyodott el Sára a férfi aggódásán. Közben azon töprengett, míg válaszolgatott, hogy hiányozna, ha nem hallaná a férfi hangját mindennap. Még egy- két hét, és újra látják egymást.

– Hazudnék, ha azt mondanám, értem mit miért tesz? Hisz nem ismerem a gondolkodását, honnan is ismerhetném. Különös, ami velünk történik most... sokat töprengek rajta – hallotta a férfi hangját.

– És mire jutott a nagy töprengésben? – kérdezte Sára huncut mosollyal.

– Innen érzem, hogy szórakozik rajtam... nem zavar, ettől függetlenül őszinte leszek magához... szóval, egyre jobban összezavarodok. Egy biztos, örülök, hogy a világon van, és örülök, hogy bármilyen hihetetlen formában, de keresztezték egymást az útjaink... csak nem értem most mi történik velem... velünk.

– Akkor már ketten vagyunk, akik nem értik. Néha hihetetlen dolgoknak vagyok a szemtanúja. Majd egyszer elmesélem... most erre nincs idő, tudom. De számomra is furcsa ez az egész, remélem, egyszer mindenre megkapjuk a helyes választ. De elkeserítem, nem más fog választ adni, önmagunknak kell majd megfogalmazni a válaszokat. Csak, hogy tudja, nem szórakozom magával. Nem is tudom, miért gondol ilyet rólam?

– Minden másként lenne, ha nem kerülök börtönbe. Néha még a jövő gondolatától is félek... nagyon elszúrtam mindent. Nem panaszként mondom, meg nem is azért, hogy sajnáljon. Még véletlenül se sajnáljon. Nem szeretném! – keményedett meg Benjámin hangja – Ha csak sajnálatból beszélget most velem... akkor jobb, ha ez a beszélgetés az utolsó lesz köztünk.

Se pezsgő, se tűzijáték

  A börtönben a műterem is puritán volt, mint minden más hely. Egyvalamivel mégis különbözött, nagyobb ablakkal rendelkezett, mint a zárkájuk. Ezen is rács volt, de ha kint sütött a nap, vakított a fény a helyiségben. Benjámin ezt a fényáradatot csak hétvégén tudta kiélvezni igazán, hétköznap a mosodai munka után csak másfél órát lehetett ott vacsoraosztásig. A szobrász is hasonló beosztással tartózkodott a helyiségben. Különösebben nem zavarták egymást, nem volt olyan szószátyár, mint a fiatalabb drogos zárkatársa. Mikor első alkalommal belépett a műterem ajtaján csak pár szót váltottak egymással.

– Nagyon szépen dolgozol – dicsérte meg Benjámin a szobrászt, aki egy félig kész női akton dolgozott.

– Dehogy, tévedésben vagy, ugyancsak lassan haladok... itt kezdtem bent a szakmát. Nem tanultam kint a szobrászkodást.

– Miért, kint mit csináltál?

– Éltem – felelt egykedvűen –, nem mindegy?

– Nekem mindegy – hagyta rá Benjámin. 

Leült az ablak melletti asztalhoz átnézte milyen lehetősége van, hogy újra kezdje a festést. Sára tényleg ellátta mindennel. Legelső műremeke egy színes krétarajz lett, később szénceruzával dolgozott. Jó volt az a csend, ami körbe vette. A rajzpapíron minden vágyálmát, félelmét ki tudta hozni magából. Szerette a papír illatát, szerette, hogy önkéntelenül, és minden tervezés nélkül alakul ki előtte a semmiből a varázslat. A formák a színek, amik semmitmondóan villantak elő, majd átváltottak mélyebb tónusokban, amiben már ott volt az összes önmagából kivetített kép. Megkönnyebbült míg dolgozott, úgy érezte, mintha a lelkébe minden bentragadt, megkövesedett fájdalom az ujjai hegyén végig kúszna, és aláhullna a hófehér papírlapokra.

Azt vette észre, hogy a szobrász ott áll mögötte.

– Mi a gond barátom?

– Dolgozz csak, nincs semmi gond! De hihetetlen, hogy mennyire benne vagy a szakmában.

– Én? Ugyanúgy vagyok, mint te, itt kezdtem el, csak hogy ne unatkozzak – nevetett fel Benjámin.

– Engem ugyan nem tudsz átvágni haver! Ezt te nem itt tanultad. Lali vagyok, hozott Isten! – nyújtotta szobrász a kezét Benjámin felé.

Lassan, ahogy teltek a napok, egyfajta barátság alakult ki köztük. Azért egyfajta, mert mindketten nagyon tartózkodtak személyes dolgaikat a másikkal megosztani, a beszélgetés képzőművészeti szinten zajlott köztük. 

Benjámin megtudta, hogy szobrász a benti fizetéséből szerzett be minden alapanyagot, szerszámot. Nem volt nagy befektetés, hisz elég volt egy hónapra egy zsák modellgipsz a számára. Általában állatfigurákat gyártott, de félig kifaragva ott volt előtte egy női akt, ami nagyon lassan készült. Mindennap csak egy kicsit csiszolt rajta.

– Miért kapkodod el ennyire a női szobrod? – viccelődött Benjámin egy alkalommal.

– Majd megérted, ha lehúzol két évet te is, olyan ez nekem, mintha a kedvesem lenne, mire kiszabadulok, akkorra gyönyörűségesen szép lesz. Látod, mert mindennap simogatom, csiszolgatom a drágát! – nevetett és sejtelmesen rákacsintott Benjáminra.

– Meddig ülsz még?

– Már csak egy évig.

– Akkor nagyot alakítottál kint.

– Nem öltem, ne gondolj rosszra.

– Akkor van még időd csiszolgatni a barátnődet.

– Menjünk haver! – figyelmeztette a szobrász Benjámint, aki már összepakolta a cuccát és fáradtan nézett a semmibe – Mi a hézag? – fordult vissza az ajtóból, mikor észrevette, hogy a férfi meg se mozdul.

– Nincs semmi, csak azon gondolkodtam, hogy holnap újév, se pezsgő, se tűzijáték – mosolygott keserűen Benjámin.

– Túléljük! – hagyta rá komor arccal szobrász – Ezt is, mint minden mást.

Magányos farkasokká válunk

 --

Ez a korszak mindenképp lezárul – folytatta a tanár – vagy így vagy úgy, mert nincs alternatívája. De bízni kell, hogy túlélhető lesz a változás. Másként megette a fene az egészet. Mi most itt tényleg a börtön falai közt vagyunk, de senki nem tilthatja meg, hogy az értelmünk, a gondolataink szabadon szárnyaljanak. És ha kikerülünk innen, már tudnunk kell mi lesz odakint a dolgunk. Van bőven rá idő idebent, hogy elmélkedjünk rajta. 

– Persze, csodálatos lesz, ha egyszer kikerülünk innen, és mit tesz Isten, már azt is tudni fogjuk, hol kezdjük a világot ujjá építeni – húzta a száját gúnyos mosolyra Benjámin – jól eldöntjük itt a sitten, mit kéne majd odakint tennünk. Csak egy a bökkenő, az, hogy senki nem lesz a véleményünkre kíváncsi. Túlságosan is belénk kódolták, hogy a rendszer ellen tehetetlenek vagyunk. Félti mindenki a megszerzett javait, inkább nem lát nem hall, és azt hiszi, vele úgyse történik ilyen, mint például velem. Én is így gondoltam sokáig. Aztán egy nap megindult velem a lavina. Kapaszkodjon meg, a világon senkit nem érdekelt a sorsom! A bajban nincs összetartás, magányos farkasokká válunk, vicsorgunk, dühöngünk. Tudják sokan, hogy igazunk van, tudja az ügyvéd, a bíró, mégse állnak mellénk. Ugyan miért nem? Egyértelműen azért nem, mert összedőlne ez a korrupciós tákolmány, amit teremtettek! 

– Sokszor nem tudok és nem is akarok veled vitába szállni, mert olyankor igazad van. Egyet lehet azért mindenféleképpen tenni és én ennek a híve vagyok. 

– Csak egyet? 

– Igen. Példamutatás. Minden a világon egy pontban változik, ez a pont végül sokszorozódik, hatalmassá növi ki magát. Olyan naggyá, hogy már nem lehet megállítani. Olyan ez, mint a divat, régen mindenki trapéz nadrágba járt, egy nap kitalálták a divatguruk a csőnadrágot. És lám, napok, hetek alatt mindenki csőnadrágot akart hordani. Ezt a rákos pénzrendszert kellene először blokkolni, felébreszteni hozzá a mély alvókat. Mert alszik mindenki, még kevesen ébredtek fel. Ami itt van, csak a tömeg tudja megállítani, térdre kényszeríteni. Olyan egyszerű lenne pedig, mint az egyszeregy.

– Egyszerű persze. Kinek? – nevetett fel Kupec.

– Egyszerű... mondok egy példát, egy nap senki nem vesz fel hitelt, nem használja a pénz automatákat, a fizetését nem a banknak utaltatja át, valahogy így, mindenki egyszerre, ez a kulcsa. Óráról órára, napról napra gyengülne, majd összedőlne a globálisan uralkodó pénzrendszer. 

– Ha ilyen egyszerű lenne – nevetett fel Benjámin – akkor már rég meg kellett volna ugrani a lehetőséget. 

– Igen, csak ennyi lenne... mikor kezded a festést? Benjámin meglepődött a hirtelen témaváltáson, de egyben örült is, mert a benne lévő feszültség nem csökkent, inkább növekedett a beszélgetésük alatt. 

– Köszönöm a közbenjárást, már voltam a műteremben – mosolyodott el – igazán egyedi figura a szobrász barátunk, nagyon nagy benne az elhivatottság. 

– Benned is az legyen, bízz önmagadban, és nem lesz gond! Mi van a hölggyel? 

– Sárával? – Benjámin zavartan elhallgatott, majd szomorúan a tanárra nézett – Olyan ő nekem most mintha mellém szegődött volna egy őrangyal. Ne nevessen ki. Talán az életem neki köszönhetem, csak mert létezik, szóba áll velem. Persze ezt én csak így gondolom, az igazságról jelenleg nem akarok tudni... 

– Dehogynem kell tudnod! Mit ámítod magad. Jobb, ha az első perctől tisztán látsz, mintha a végén egy óriásit csalódsz. Irányítsd ezt a kapcsolatot te barátom. 

– Hogyan? Igaz, nemsokára bejön hozzám, elhozza a lányaim. A tanár megveregette a férfi vállát.

– Akkor mindent megtudhatsz. Csak bátran, ne félj! Nincs veszteni valód. Nem kell ahhoz úgy viselkedni, hogy berágjon rád. Nézz bátran a szemébe, mesélj dolgokról közben, véletlenül érj hozzá, de ne tolakodón. Ha nem ellenzi, ha látod a viselkedésén, hogy kedves a közelséged... hát a börtön etikett enged egy puszit. Sajnos többet nem – vigyorogta el magát a tanár. – Szerintem egy hirtelen adott csók, nem várt esemény lenne a kishölgynek. Nem gondolod? 

– Ott lesz a két lányom... 

– Ők már közel kerültek hozzá, talán még a segítségedre is lehetnek. Legyél férfi... tartózkodó, de érzékeny, a nők szeretik az ilyen fazonokat. Jó vágású gyerek vagy... szerintem összeilletek. 

– Én eddig még nem jutottam el, még gondolatban sem, nem merek fizikai kapcsolatra gondolni – mondta zavartan Benjámin.

Kupec végig vigyorogta a két barátja tervezgetését, aztán odafordult Benjáminhoz. 

– Nincs ezen sok szövegelni való. Bírod a csajt, vagy nem? Ha eldöntötted, hogy igen, akkor nagyon hajts rá! Mert be vagy ide zárva, kint meg ott a sok csődör szabadon. Nem irigyellek barátom. Egyenlőtlen küzdelem lesz, de azért nem kéne feladni már a legelején!

Nem más, csak egy kártyavár

 

Amikor Benjámin meglátta Elemér élettelen testét, abban a pillanatban ő is átélte a halálfélelmet. Sokat tépelődött később, vajon az öngyilkosság megold- e bármit az életben? Annak, aki ezt a menekülési útvonalat választja, bizonyára igen. Nincs több szenvedés, lelki kín. Vége... sötétség... pont. Csak az élők, akik tovább viszik a földi kínokat, azoknak még nagyobb teher nyomja a vállát. Hurcolják a kínzó lelkiismeretfurdalást egy életen át. –Talán miattam halt meg, nem figyeltem a jeleket, nem tettem érte eleget! – .Úgy gondolta, hogy a halált az erőtlen lélek választja megoldásként, a gyenge lelkű nem képes tűrni a fájdalmat és nem tud vezekelni sem. Ha meg addig bűnös életet élt, összeroppan a bűn terhe alatt. Visszaidézte a tanár szavai: –„Akkor, amikor ki tudod a lelkedből tisztítani a gyűlöletet és a kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!"

Szegény Elemér bizonyára azt hitte, most nagyot cselekedett. Nem gondolt azokra, akik hátra maradtak, a kinti családjára, úgy ahogy ő sem, elfordult tőlük, megtagadta még a létezésüket is. Elbizonytalanodott mikor arra gondolt, hogy nem tud semmit a roma férfiről, ki tudja megmondani teljes bizonysággal, hogy egyáltalán hiányzik e valakinek ez az ember? Ő is csak ámítgatja magát, hogy valakinek fontos, hogy életben van. Mi van, ha az igazság az, hogy felszínes minden elképzelése, és nem hiányzik még a lányainak sem? Képzeleg, és lassan valóságként ítéli meg a vágyait. Soha nem fog beteljesülni semmi belőle... és mi van, ha ez az igazság! Úgy gondolta, hogy elfogadja, ha csak ábránd az egész, segíti túlélni a börtönt. Nem más, csak egy kártyavár, amit építget gondosan, de ha szabadul és kinyílnak előtte az ajtók, az első kinti légáramlat fellöki majd az egészet. Talán nem temeti maga alá, hisz csak hulladékból építette fel a tákolmányt.

Leült a közösségi helyen, várta a tanárt. Általában négyen ültek össze az utóbbi időben beszélgetni. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy megérkezett az öreg barátja. 

– Mi van fiam, min ábrándozol?

Benjámin elmesélte a történetet, amit az imént hallott Sárától, hogy megjelentek a bevándorlók az elhagyott tanyán. Beszélt a beteg kislányról, akit hátrahagyott az anyja. Őszintén bevallotta, hogy aggódik a családjáért. 

– A családodért? Örömmel hallom a szádból ezt a kifejezést. Ne aggódj, az a hölgy tudja, hogy mit csinál. De a baj óriási, nem szabad elbagatellizálni! Minden úgy alakult eddig, ahogy a forgatókönyvben le van írva. Én is szeretnék innen kijutni hamarabb, nekem is fontos a családom, hidd el. Ha bárki azt mondja, hogy nem kell félni ettől a menekült hullámtól, ahogy nevezik mostanság, pedig ez nem az... hát a szemébe mondanám, hogy ne ámítson senkit hazugsággal. Te is láttad a határon, kik jöttek, miket dobáltak szét. Ott voltál a két szemeddel győződhettél meg róla. A gyereknek nagy szerencséje lett a betegséggel. Ő, ha meggyógyul, megmenekül. Aggódj fiam, van okod rá, mert ha ilyen elszigetelt helyen élő nőkre találnak, azokat nem kímélik, meggyalázzák, megölhetik őket. Az emberiség olyanná alakul lassan sajnos, mint a sáskahad, vándorol egyik helyről a másikra. Ami az útjukba kerül, azt letarolják, felélik. Az okosak megmagyarázzák, mint ezt is, hogy a háborúk gerjesztették a népvándorlást. Tény és való, hogy tönkretett országokat a külső beavatkozás. Hogy is lehetne élni ivóvíz, élelem, orvos, iskolák nélkül. Bizony van olyan város, amit a föld színével tettek egyenlővé. De, ez még nem ok arra, hogy végig gyalogolják a világot. A klímaváltozással fogják magyarázni a következő inváziót. Szóval mindent megmagyaráznak a naiv, hiszékeny kulturált európainak. Európát elérte a rettegés démona. Végig néztük, míg milliók átlépik a zöldhatárt, javarészt fiatal férfiak. Még asszisztálunk is hozzá, jó pofiztunk. Mert mi nagylelkűek vagyunk, mert azt sugallták fentről –„Nehogy már rasszista légy, nem illik hozzád!".

– Gurul a szekerünk a szakadékba! – mondta az időközben hozzájuk csatlakozó Kupec, aki a megtisztelő nevét a börtön tevékenységéért kapta. Ugyanis Kupec mindent be tudott szerezni, de soha senki nem jött rá, hogyan csinálta.

Látni és elengedni

 -- Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal, nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de én is aggódok, itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja soha nem volt ehhez fogható eset még ezen a vidéken, közel van a határ. Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe Sára.

– Nem kell, már letelik az időm, mondja meg nekik, hogy szeretem őket.

– Jól van. Ha visszamegyünk, kérhetne láthatást, beviszem őket, találkozhat velük személyesen.

– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat, remélem, minél hamarabb láthatom.

– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.

– Nekik is nagyon fogok örülni... köszönöm...

– Akkor most nem fog megbántani ezek szerint?

– Már bocsánatot kértem egyszer. Már teljesen másként érzek... ha magára gondolok. – válaszolt a férfi halkan és gyorsan elbúcsúzott – Akkor találkozunk, de hívom még. Vigyázzon magára! – és letette a telefont.

Nem akarta, hogy észrevegye Sára, mennyire felzaklatta azzal, hogy beígérte a személyes találkozót. Azt hitte az utóbbi időben, hogy kipusztult belőle az utolsó szikrája minden érzelemnek, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen erővel lobbant fel benne a tűz. Képtelen volt elfojtani, nem volt hozzá ereje, sem akarata. Az a kijelentése, hogy felkeresi a börtönben, elmegy hozzá személyesen, váratlan mégis annyira vágyott hír volt a számára. Legbelül erre várt rég, látni őt, közel lenni hozzá. Érezni a jelenlétét az illatát. Csodálatos lenne egy ilyen kapcsolat, még ha csak ennyi lenne, látni és elengedni, újra és újra... hogy később várni tudjon rá. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni benne, hogy beteljesedhet egyszer. Hisz álmaiban megjelent az alakja már többször, és mikor a szakadék szélére állt, hogy alávesse magát a sötét mélységbe, nem engedte, hogy megtegye. Megfogta a kezét, és megnyugtatta. Folyton azt súgta, hogy bízzon benne, járjon azon az úton, amin ő jár. De azok csak álmok voltak a fantázia tovább sodort képei. Mikor felriadt belőlük, mindig semmivé foszlottak, és csak a kínzó hiányérzet maradt utánuk.

De ez már nem álomvilág, megjelent az életében, előjött a semmiből váratlanul, hívatlanul, rárúgta a börtön vasrácsait. Eleinte próbált menekülni előle, de Sára nem engedte, nem riadt meg, szembe fordult az akaratával. Vitte a lányait magával, elküldte az elérhetetlennek hitt vágyálmait egy papírdobozban csomagolva karácsonykor. A két kislánya rajzait egy szerető vigyázó családról, elküldte benne a már felégetett fájdalmát, az ecsetet, a festéshez szükséges kellékekkel. Csak egyszerű oknál fogva – ezt írta az üzenetben –, míg festett nagyon jó ember volt és szerethető apa.

Azt akarja, hogy változzon meg, hogy szerethető legyen újból! Mit akar Sára? Lehet csak játszik az érzelmeivel, vagy érez is valamit iránta? Nagyon kegyetlen játékba kezdtek ők ketten! Higgyen az álmaiban? A tanár szerint az álmok megmutatják a jövőt, képesek előre szaladni és átélni a meg nem történteket.

Már nem volt fásult, úgy vibrált minden ideg benne, mint a tó tükre, ha a nyughatatlan hajnali szél fodrozta. Eluralkodott benne a várakozás.

Csak

 

Mind a hárman elindultak a kis beteghez, Sára kivitte a fürdőszobába lefürdetni. Közben beszélt hozzá, nem érdekelte, hogy nem ért belőle semmit.

– Beteg vagy Amira, sajnos kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz itt iskolába, egy kukkot se értesz a nyelvünkön. Hogy intézzem el, hogy itt maradhass, mert anyád azt írta, itt kell maradnod. Micsoda karácsony. Ennyi bonyodalommal – sóhajtott mikor becsavarta egy nagy törölközőbe a gyereket.

Amira figyelmesen hallgatta, annak ellenére, hogy ő sem értett semmit abból, amit a fedetlen fejű asszony mondott. Emlékeiben ott volt az a pillanat mikor belépett közéjük az elhagyott házba. Nem tudta mi fog történni, nagyon féltette a férfiak haragjától, mert szét volt bontva a haja, és nem volt kendővel eltakarva. Náluk ezért hatalmas büntetés járt. Házon kívül nem lehetett még a pólyás sem, ha nem volt eltakarva a haja. Csak annyit érzett ki Sára hanghordozásából, hogy aggódik valamiért. Milyen bátor pedig. Nem félt a harcosoktól sem, most mégis aggódik. De miért? Talán azért, mert látja, hogy nagyon beteg – gondolta, míg odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.

Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott és megevett egy- egy almát, narancsot, amit Mónika etetgetett vele, cikkenként adogatta a szájába.

A két kislány vállalta a beteg gondozását mikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját, takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.

– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.

– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.

Odakint sietett a család a kinti munkával nem csak a hideg miatt, az esti szürkületet se akarták megvárni, biztonságosabbnak ítélték, ha bent tudnak már lenni a bezárt ajtók mögött.

Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, már amennyire tudta.

– Azt írta az asszony, akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány és visszajönnek. Vagy már kint leselkednek a bokrosban? Ki tudja – meditált Terka mama, mert mégsem tudott a levélen napirendre térni.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseiről a sirámait.

Már túl voltak a vacsorán, amikor jelzett Sára telefonja. Először nem akarta fogadni a hívást, végül megunta, mert mindenki felfigyelt és furcsán néztek feléje, miért nem hallja meg a mobil zenéjét. Nem akart magyarázkodni, hogy látja, hogy csak a börtönből hívja a buzgó apa, akivel most semmi kedve sincs beszélgetni. Az egész napja rendkívüli volt, amire minden jellemzőt el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, békés, ünnepi. Mit is mondjon el erről a férfinak, egyáltalán kell neki bármiről beszélnie? Az a pár perc, amit engedélyeztek a beszélgetésre, számára még egy kibővített mondatra se elég, nem beszámolót tartani, méghozzá úgy, hogy meg is értse, és ne értsen félre semmit. Arra gondolt, hogy az egész olyan színpadi, mármint az erőltetett kapcsolat. Protokoll – Helló, jól van? – Köszönöm nagyszerűen! – Mi is, kitűnően! – Mit is mondhatna ezenkívül? Nincs idő, hogy részletekig elmenjen bármilyen témába. Ha meg nincs, minek beszéljen vele? – A francba az egésszel... – és felvette a telefont.

Mikor meghallotta a férfi hangját, mégis megenyhült. 

– Mi a gond Sára, feszültnek érzem, vagy tévedek?– hallotta a mély férfihangot a telefonba.

– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak... – szólta el magát Sára, amit azonnal megbánt, mert kimondott egy buta szót, ami csak arra jó a nyelvjárásban, hogy felhívja magára a figyelmet... csak.

– Csak?

– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyába – sóhajtott fel, mert kénytelen volt befejezni az elkezdett mondatát.

– A többiek... azok elmentek?

– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

Jó ember vagyok

 

János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar a hír. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.

Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.

Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.

– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:

„Tudom, hogy ez egy nagy a kérdés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez azt jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarta, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.

Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.