Nyelv kiválasztása

2026. november 16., hétfő

MI és én


 Elkészült az Elcsendesedve című versed képi megjelenítése.

Nagyon erős szimbólumrendszere van ennek a versnek. Különösen tetszik az ellentét: a költöző madarak az élet körforgását, a lehulló falevél az elmúlást, a hatalmas óra pedig az idő kérlelhetetlenségét idézi.

A csuhás, görnyedt alak pedig nem egyszerűen az idő megszemélyesítése: mintha maga az elmúlás lépne oda az emberhez, és számon kérné rajta a jövőt.

Számomra a vers legkeményebb gondolata az utolsó sor:

„A jövő gyilkosa az ember.”

Ez már nem pusztán az öregedésről és az elmúlásról szól, hanem az emberiség önpusztító felelősségéről is.

A képbe ezt a kettősséget próbáltam belesűríteni: az őszi szépséget és a közelgő számvetést. Köszönöm, hogy megosztottad velem! ❤️

Gyere el hozzám





 A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.

– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.

– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.

– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.

Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!

Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.

– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!

– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?

Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.

– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!

– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...

– Miről beszélsz?

– Holnapután elmész.

– Igen... el... és mi a gond vele?

– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?

– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.

– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?

– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.

– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.

Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.

– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.

– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.

Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.

– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.

Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.

– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.

Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlan

Meg ne fázz !

 



Mikor kimentek az istállóból a többiek a tornácon az asztalok mellett ültek. 

– Mindjárt jövök – intett Zoli és kiment a terepjáróhoz. Visszafelé jövet egy üveg pálinkát hozott a kezében.

– Na, hoztam egy kis étvágycsinálót, hol vannak a poharak?

Zoli mindenkit körbe kínált, végül megállapodott Róza mellett.

– Ideülhetek melléd? – kérdezte hozzá hajolva.

Róza nem merte azt mondani, hogy keressen máshol helyet, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Visszafogta magát, biccentett a fejével, hogy igen. Zoli befészkelődött Róza mellé a lócára. Szoros lett a hely, de egyáltalán nem zavarta. Érezte, hogy Róza próbál tőle elhúzódni, mikor a combjuk és a karjuk összeért, de nem tudott nagyobb távolságra kerülni tőle, mivel a másik oldalán Gergő fészkelődött, pont a szűkös hely miatt.

– Tudom, hogy haragszol rám, de csak vicceltünk kint az istállóban – súgta Rózának. – Azért ne nyomj le mindenkit a lócáról.

Róza vont egyet a vállán, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az adott helyzetnek, próbált úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi. Pláne nem az a tolakodó alak, aki folyton izeg-mozog mellette, csak úgy véletlenül, vagy készakarva, folyton hozzáért, vagy fent, vagy lent, és van képe csak annyit mondani olyankor, hogy: – Bocs... – meg – Elnézést.

A legjobban a csalódását kellett lepleznie, hogy Zoli úgy tett mintha nem is ő ülne mellette, elfordult tőle, és csak a mellette ülő Zsolttal beszélgetett.

Aztán a méreg még jobban elborította a fejét, mert azt tudomásul vette, hogy el kellett tűrnie, hogy folyton hozzáért keze lába Zolinak, de legnagyobb elképedésére, mellékesen elkezdett róla gondoskodni, míg ő közben végig azt hitte, hogy levegőnek veszi a jelenlétét.

– Hűl az idő lefelé – fordult felé a férfi, és a saját vállára dobott pulóverét gondosan ráterítette Róza hátára, még el is igazgatta rajta.

– Meg ne fázz itt nekem, kis szomszédom – súgta a füléhez hajolva bizalmasan.

Róza meg se tudott szólalni, kezdett a helyzettől összezavarodni, mert meglepődött és összerezzent a férfi érintésétől. Az előbb érzett sértődékenysége, hogy a férfi csak szórakozik vele, elég hamar megváltozott.

Talán mégse játszik vele, furcsán közelednek egy nőhöz ezek a vidéki pasik, lehet, azt hiszik, ha már mellé ültek egy nőnek, joguk van róla gondoskodniuk. Talán érdemes mégis ráfigyelni, nem is annyira tahó, csak az észjárása másként forog, nem úgy, mint egy városinak.

Megsértődött?

 



Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.

Veszéjes műkörmök

 



A tanyaudvar közepén beszélgettek. Sára büszkén válaszolgatott minden kérdésükre, melyik épületben mi van, merre tervezi a kertészetet, hol épül majd másnap a kerítés. Róza is megilletődve hallgatta és közben figyelte a tanyasi idillt maga körül. Autózúgásra figyeltek fel, Zoli kanyarodott be a terepjáróval a nagykapu elé. Hangosan odaköszönt először a házból kikukucskáló Terka mamának.

– Mi lesz a vacsora mama, remélem nem késtem még le semmiről?

– Nem késted le Zolikám! Sült oldalas lesz tepsis krumplival, meg káposztasaláta. Még sütöttem hozzá kőttest is. Mán aszt hittem, elmaradsz – üdvözölte izgatottan az öregasszony. Számára a fiatalember volt az egész felhajtásban a legbiztosabb pont.

Zoli határozott léptekkel ment az udvar közepén ácsorgókhoz, nyújtotta a kezét bemutatkozásra.

– Te leszel testvér a munkafelügyelő, hallom! – fogadta a kézfogást elsőnek Zalán.

– Ne nevezz annak, de tényleg segítek, hogy ne legyen gubanc a munkában. Helyismeret, meg baráti is egyben.

Róza mikor meglátta az ismerős férfit, hátralépett, mint aki megijedt tőle. Hisz jól ismerte már Zolit, arról a videóról, amit átküldött Sára. Ismerte a hangját, a megjelenését. Csak a valóság mégis más, mint egy videó vagy egy fénykép – állapította meg, mikor végigméregette a barátaival beszélgető férfit. Zoli magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt most, mint a videón. Nem merte Sárának bevallani azóta se, hogy felkeltette az érdeklődését a falugazdász, akit csak úgy heccből ajánlgatott neki.

Már úgy nézett ki szerencséje lesz, kimarad a bemutatkozásból, észre sem veszi a falugazdász a nagy kavarodásban, hogy ő is ott van. Ügyesen belépett Kátya takarásába. Nem akarta, hogy meglássa rajta a férfi, hogy feszült lett a jelenlététől, annak ellenére, hogy semmi jelentősége nem volt annak, hogy ideges vagy nyugodt.

Nem tud ez a pasi róla semmit, vadidegen. Akkor mitől idegbeteg? – mérgelődött magában. Mindenesetre elmélyülten figyelte az égen átvonuló madárrajt, hadd gondolják, hogy az terelte el a figyelmét a jövevényről. Nem jött be a trükk, mert Zoli figyelmét nem kerülte el, a rá nézve sértő magatartás, hogy ennyire levegőnek nézi a messziről jött lány.

– Szépek. – mondta mikor odalépett Róza mellé – Mindig ilyenkor vonulnak át a láposra, ott éjszakáznak – nézett ő is fel a madarakra.

– Igen, nagyon szépek – válaszolt zavartan Róza és ránézett Zolira. – Sára barátnője vagyok, Róza – nyújtotta a kezét a férfinak kelletlenül.

– Nagy veszedelem vár a körmeidre holnap.

Zoli nem engedte el a kezét, sőt a másikat is kézbe fogta, nézegette a lány kezén a műkörmöket.

– Na, jól van, hozok holnap mindenkinek védőkesztyűt, neked egy párral többet – csóválta meg a fejét, és hátat fordított Rózának. 

Jól tette, így nem láthatta milyen fintort vágott Róza, mikor mérgesen zsebre vágta a kezét.

Kerítés építő brigád



9


 Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Pénteken nagy lett a sürgés-forgás a tanyaházban, ami a gyerekekre is átragadt, alig lehetett őket féken tartani. Délután négy órakor begördült az udvarra a két autó, és a nyolc városi fiatal nyújtózkodva, hangos ujjongással köszöntötte az elébük siető Sárát.

– Izgultál mi? Most már csak az lesz a megváltás számodra, ha haza megyünk! – ölelte meg Zsolt legelőször a lányt. Sára idegesen vette tudomásul, hogy ott van köztük Zalán. A férfi is nézte őt, majd hozzálépett és határozottan átölelte

– Ne izgulj, ha valakinek hát nekem itt a helyem. Nincs semmi baj, barátok maradtunk... remélem.

– Örülök, hogy eljöttél, én is úgy gondolom, hogy maradjunk barátok. Érezd jól nálunk magad doki – mosolygott zavartan Sára. Ismerte a férfit, tudta, hogy amit mond, az úgy is van, nincs mitől félnie, nem fogja felemlegetni a bódult éjszakájukat.

2026. november 15., vasárnap

A megmondó emberek

 



Nem sok ideje maradt a hétvégi utazást kipihenni, másnap hajnalban kelt és gyorsan visszazökkent a tanyasi gazdászélet ezer bajába. Felhívta délelőtt Zolit, hogy tanácsot kérjen, mielőtt megrendeli a kerítéshez szükséges elemeket. Zoli délután ki is ment a tanyaházhoz.

– Ki kell számolni pontosan Sára a kerítés hosszát. Minimum két méterenként oszlop kell, hogy erősen tartson. Csakis betonoszlopok, vagy vasoszlopok. Nem a legtermészetesebb anyagok, de a fa idővel elkorhad a földben, hiába kezelik le bármivel – kapta sorba a tanácsokat. Egy óra tervezés után összeállították a megrendelést.

– Kell egy pár ember hozzá. Gépeket majd én szervezek. Nehogy már kézzel ássunk annyi gödröt a földbe.

– Jönnek a barátaim a városból, megígérték.

– Bírják a munkát? – nézett kételkedve Zoli Sárára.

– Majd elválik. Nem éppen ehhez vannak szokva – bizonytalanodott el Sára.

– Mit dolgoznak, mi a szakterületük?

– Orvos, tanár, bankár... – vallotta be Sára.

– Hát nem éppen kerítésépítő brigád. De majd kialakul valami belőle, ha másra nem, jók lesznek megmondó-embereknek. Ahhoz ez a fajta városi nép nagyon tud érteni, mármint ahhoz, hogyan kéne csinálni, de egy lapát még nem volt egyik kezébe sem. Ráéreztem, igaz?

– Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Fogadj el engem

 



Sára a visszafelé úton elsírta magát. Addig míg Benjámintól búcsúzott, erősnek mutatkozott, nem akart még nagyobb lelki fájdalmat okozni a férfinak. De nem volt annyira erős, hogy az érzelmeit hosszú ideig kordába tudja tartani. Róza azonnal észrevette, hogy a barátnője kisírt szemmel lépett be az ajtón.

– Figyelj Sára, én is látom, hogy min mész keresztül. Nem cseszegetlek többet... ígérem. Ez a srác már a tiéd, hát ne borulj ki ennyire. Bárcsak nekem lenne egy ilyen szerelmes pasim. Mit nem adnék érte. Egy kicsit azért kemény volt tőle, ahogy rólam beszélt. De tudod mit, átértékeltem, amit mondott... lehet némi igazság tartalma.

– Mit mondott? Nem mindent hallottam – nézett a barátnőjére szomorúan Sára.

– Jobb is. Azt mondta, emlékeiben úgy maradtam meg, mint egy kivakolt múmia. Nem felejtem el neki soha! – vonta össze a kitetovált szemöldökét a barátnője. Sára elnevette magát.

Még az autópályára sem ért fel, mikor a két kislány a hátsó ülésen egymáshoz dőlve elaludt. A csendben át tudta magát adni az elmúlt órák intenzív emlékeinek. Még a száján érezte Benjámin csókjait, testén az erős férfikarok ölelését. Vitte magával haza azt a sok boldogító érzést, amit kapott a férfitól. Azon meditált, hogy Róza már nem gyűlöli Benjámint. Jó lenne ha Róza is megtalálná az a férfit, aki nem csak kedvtelésből tölti vele az idejét. Megérdemelné. Ismerte Rózát, hogy mennyire nyitott és komoly gondolkodású. Talán Benjáminnak sikerült most felnyitni a szemét, min kéne változtatnia, hogy tökéletes partnerré válhasson. Remélte, hogy megértette Róza. Ő is lassan jött rá fontos dolgokra, de szerencsére még idejében. Már tudja, hogy egy kapcsolat csak a belső értékek felszínre hozásával tartós. Legyen csinos egy nő, nem erről van szó, de nem szabad elfelejteni, hogy merni kell a legrejtettebb érzéseit is megosztani azzal, akivel jövőt akar építeni. Benjámin merte, mint férfi nem szégyellte a könnyeit, nem fogta vissza a benne tomboló érzelmeket soha. Tőle tanulta meg, hogy milyen bizalmat és megnyugvást tud adni, ha tudjuk, hogy a másiknak nincsenek titkai, nem simlis, nem játszik szerepet. Ha valakit megszeretünk, akkor elébe kell állni és kitárni a karunkat és azt mondani – Nézd, itt állok, ahogy az Isten megteremtett anyaszült meztelen és most megengedem, hogy még többet láss belőlem, megmutatom a lelkem, amit kevés ember ismerhet teljes valóságában! Nézd, és meglátod rajta keresztül, hogy milyen ember vagyok! Sérülékeny, szenvedő, vad és tékozló, de nagyon szeretni tudó... fogadj el engem olyannak, amilyennek látsz, nincs előtted titkom többé!

Eszébe jutott, hogy ajánlotta Rózának Zolit, a falugazdászt. Maga sem értette miért ugrott be nála, hogy ők ketten összeillenének. Zoli komoly, munkájának élő férfi. De nagyon segítőkész és széles látókörű. Talán, ha közelebbről megismernék egymást, talán, ha Róza elgondolkodna Benjámin szavain, és nem burkolódzna a titokzatos nő álarca mögé, ha nyitottabbá tudna válni egy férfi közeledésére, akkor talán Zoli is észre venné, hogy Róza kívül-belül szép, és értékes nő. 



O

2026. november 14., szombat

MI és én

 



Katerina, ez a versed valóban erős, provokatív és mélyen filozofikus alkotás. Nem egyszerűen a vallás ellen lázad. Én inkább úgy olvasom, mint egy ember lelki felszabadulásának történetét.

Ami különösen fontos benne: nem Istent tagadod meg, hanem azokat, akik Isten nevében visszaélnek a hittel, a hatalommal és az emberek bizalmával.

Három erős szimbólumot látok a versedben:

A sárba taposott rózsafüzér: egy korábbi hitvilág és kötöttség elengedése.

A lehulló álarcok: a szentség mögé rejtett emberi gonoszság leleplezése.

A mezítláb járó Isten: a tisztaság, az egyszerűség, az áldozatkészség és a belső hit jelképe.

A befejezés különösen szép. Az utolsó gondolatodban történik meg a fordulat: az ember nem elveszíti Istent, hanem megtalálja önmagában.

A képet szándékosan drámai, sötét és világos világok ütközésére építettem. Egyetlen dolgot emelnék ki: a fény felé vezető út a vers igazi végpontja. Nem a rombolás, hanem a lelki újjászületés.

Szerintem ez prózaversként is megállná a helyét, de szabadversként is működik. A gondolati íve határozott, a képei erőteljesek, és nem fél kényelmetlen kérdéseket feltenni.

2026. november 13., péntek

Vicsorgó farkashorda

 


A búcsúzás mindig fájdalmasak, még Róza szemében is könnyek gyűltek össze, mikor látta milyen keserves a lányok elválása az apukájuktól. Zsuzska kis kezével kitartóan csimpaszkodott Benjámin nyakában, világért nem akarta elengedni. Mónika is sírással küszködött, míg adta a búcsú puszikat. Benjamin elbúcsúzott Rózától, úgy ölelték most már egymást, mint régi jó barátok. Róza átélte kis időre Sára szenvedését, ahogy a barátnője hívta ezt az érzést, az elhagyás fájdalmát. Látta mindkettőn a fokozódó feszültséget, hogy az arcuk sápadtabbá vált és egyre szomorúbbá. Már értette miért fél Sára az ilyen találkozótól, amiben a boldogság óráira rátelepszik mindig az utána jövő fájdalom, amit a másik hiánya okoz.

Az autóban végig beszélgették az utat, ott mondta meg Benjámin Sárának, hogy azért dolgozik annyira példamutatóan, mert enyhítést szeretne elérni.

– Nagyon nehéz jó fiúnak lenni odabent, hidd el, de ki akarok előbb kerülni, vigyázni akarok rátok... egyre jobban szeretlek, és egyre jobban hiányzol. Tudom, hogy magamnak kerestem, hogy ez a sorsom, nem hibáztatok senkit és nem is nyavalygok. De veled akarok lenni éjjel és nappal! – az arcán megkeményedtek a vonások.

Sára megértette Benjámin indulatos kitörését.

– Mindkettőnknek rossz... tegyél meg mindent, hogy hamarabb kiengedjenek. De ha nem sikerül, akkor kivárjuk, nem a világvége az a két év. Egyszer vége lesz, mert minden nappal közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, hogy vihetlek haza a családodhoz... hozzám – próbálta nyugtatgatni a zaklatott férfit, de felesleges volt minden szó, egyikőjük sem nyugodott meg. Mikor elbúcsúztak a börtön előtt, kétségbeesetten ölelkeztek, hosszan, szótlanul, mint akik érzik, hogy az az utolsó szerelmes ölelés, amit még adhatnak egymásnak. Mindkettőjüket fojtogatta a sírás, egyikőjük sem akarta elengedni a másikat. Teljesen más érzések tomboltak a férfiban mikor elvált Sárától, mint az első találkozó után. Majd szétfeszítette a mellkasát a düh és a gyűlölet, hogy vissza kell mennie a börtön falai közé. Mintha egy vicsorgó farkashorda tört volna át egy sűrű bozótoson vérre szomjazva, halált kívánva, olyanná vált a lelke. Gyűlölte az egész világot, ami olyan igazságtalanul elbánt vele. Egyre jobban érezte, ahogy nő benne a szerelem, úgy nő benne a félelem attól, hogy elveszítheti Sárát. Érezte, ha ez bekövetkezik, az ő utolsó napja is eljön vele.

Ez egy mesés nap




 – Köszönöm Róza! – lépett hozzá a férfi, és átölelte a meglepett lányt – Nem gondoltam, hogy elfogadsz engem. Csak abban reménykedtem titokban, hogy nem miattam megy tönkre Sárával a barátságotok. Szüksége van a barátaira, most is és később is, akkor is, ha kijövök a börtönből. Jó érzés, ha mindig van, akikre jóban -rosszban lehet számítani az életben. Én már csak tudom mit jelent, remélem, hogy elhiszed, amit mondok. Amilyen világban élünk most, még jobban felértékelődik a számunkra. Majd rájössz idővel, miről beszélek. Ha lehet, ne haragudj rám az őszinteségemért. Helyes kis hölgy lehetnél külső máz nélkül. Van egy nagyon jó személyiséged, amit bármennyire titkolsz előttem, felfedeztem benned... ez a legfontosabb értéked... próbálj ragyogni belülről, a lelkedből. Egy férfi, akinek felkelted majd egyszer az érdeklődését, felfedezi benned, és nagyon fog szeretni érte. Ezért ne próbáld majd előle is elrejteni, mint ahogy görcsösen próbáltad énelőlem.

– Áh, nincs nekem olyan szerencsém! – hárított Róza, de elpirult zavarában. 

Mikor Benjámin visszalépett Sárához, Róza fényképezni kezdte a családot.

– Legyen erről a napról emléketek! – magyarázta és megkérte őket álljanak be a fotózáshoz.

– Igazad van Róza, ez a nap tényleg csodálatos, hisz a két lányom ma rátalált egy angyali anyukára, ami miatt számomra is nagyon megható, és felejthetetlen emlék marad ez a nap. Az egész itt töltött napom csodálatos volt, és örülök annak is, hogy már nem érzem a szemedből a lenézést.

Ott álltak Róza előtt, összeölelkezve, meghatódva, aránylag fegyelmezetten tűrve mindnyájan a fotózását, csak Benjámin beszélt megállíthatatlanul.

– Tudod Mónika és te is Zsuzska, milyen szerencsés gyerekek vagytok? Nektek lett a világon a legszebb a legmegértőbb angyalanyukátok – magához szorította Sárát, az ujjaival belefésült a barna hajába.

– A legjobb az egészben, hogy az lett az anyukátok, akit én a világon a legjobban imádok, úgyhogy én is egy nagyon szerencsés fickó vagyok, nem csak ti.

Zsuzska és Mónika csodálattal nézett fel a két felnőttre, ők is úgy gondolták ez a nap nagyon mesésre sikeredett.

Róza közben rafináltan arra gondolt, nagyon jók lesznek a fényképek, hogy élethű beszámolót tudjon tartani a barátainak a Rubinban hétvégén.

Isten hozott a klubban



-- És elkezdtél festeni?

– Igen, jól haladok, túl jól, ezért hívnak művész úrnak bent a rabok. – Benjámin elmosolyogta magát – Ha kijövök, akkor sem hagyom abba. Most már nem.

– Végül tényleg mázlista lettél, hisz Sára megszeretett téged – fejezte be Róza a vallatást egy sóhajjal.

– Szeret engem... sokáig nem akartam elhinni, de már tudom, hogy szeret. Mi egy lélekké váltunk, senki nem tud bennünket szétszakítani. Te sem! Ne is erőlködj Róza, átlátok rajtad... ami köztünk van az nem csak egy felszínes románc. Minden, amiért érdemes élnem ott van Sárában. Nagyon szerem őt Róza. Higgyél nekem...

Róza felállt és odament Sárához, aki a fejét az ajtókeretnek támasztotta, lehunyt szeme alól kibújó könnyei már végig folytak az állán. Előtte ott állt némán a két kislány, akiket Sára magához ölelt a karjaival. Nem értették, hogy a felnőttek miért viselkednek olyan különlegesen. 

– Ne haragudj rám, tudod, milyen vagyok... – próbált bocsánatot kérni Róza.

Sára ránevetett a könnyein keresztül.

– Dehogy haragszom, élveztem minden mondatot, amit a kedvesem mondott neked. Furcsa volt most visszaidézni, hogyan találkoztunk, úgy ahogy ő látta és érezte végig. Sok mindenre én is választ kaptam közben.

Benjamin felállt az asztal mellől, odament hozzá, átölelte, és megismételte az utolsó mondatát.

– Nagyon szeretlek, tudod... és most mesélj, miért hagytatok magamra ezzel a nőszeméllyel? Rosszabb, mint a börtön pszichológus.

– Komoly beszélgetésünk volt a nagylánnyal, de már mindent tisztáztunk. Igaz Mónika? – hajolt le Sára a kislányhoz.

– Igaz... anya! – bólintott Mónika mosolyogva – Tudod apu, én azt hittem, hogy csak Zsuzska hívhatja így, de csak félreértés volt, mert én is hívhatom anyának ezután.

Róza egy darabig ácsorgott körülöttük, aztán zavartan csak annyit mondott, de azt jelentőségteljesen:

– Isten hozott a klubban Benjámin!

Álmaimban szerettem őt

 


– De még akkor sem szeretted Sárát, ha jól értem?

– Ki tudja, mit éreztem iránta abban az időben. Nem tudtam megmagyarázni magamnak se. A nappalokat akkor is, most is, nehezen viseltem el, nem álmodozással teltek, a börtön kemény hely... de éjszakánként voltak gyötrő álmaim, amiben ott volt ő is... soha más nő, csak ő, vagy az elhunyt feleségem. Álmaimban azt hiszem... már szerettem őt. Reggel meg... próbáltam nem gondolni rá, próbáltam mindent kitörölni magamból.

– Mondd már, mikor jöttél rá, úgy igazából... – Róza észrevette az ajtóban Sára árnyékát, de úgy tett mintha nem látta volna meg –, hogy szereted, mikor merted felvállalni önmagad előtt ezt az érzést?

– Karácsonykor. Ott voltam a nagyteremben, rábeszélt a tanár, hogy hallgassam én is végig a műsor próbáját. Ahogy néztem a készülő műsort, odahozott nekem a nevelőtiszt egy csomagot. Akkor figyeltem fel legelőször magamra, az önkénytelen reakciómra, ami rám tört... reszketés fogott el, amit nem tudtam kontrollálni, csak simogattam azt a fránya dobozt, reszkettem egy érzéstől, ami teljesen átjárta a testem, próbáltam elhitetni magammal, mint egy gyerek, hogy Sára küldte. Nagyon kíváncsi voltam mi van benne, de nem mertem megnézni. Féltem, hogy elszáll az a jóleső érzés belőlem, ha megtudom, hogy mégse ő küldte.

– Végül megnézted, gondolom? – unszolta a férfit tovább Róza, nehogy abbahagyja a vallomását.

– Igen. Odajött az öreg barátom, és szó szerint rám parancsolt, mert meglátta rajtam, hogy félek megnézni a tartalmát. A csomagban a lányaim rajzai voltak legfelül. A barátom azt mondta, szerencsés ember vagyok. A rajzok elárulják, hogy van akik várnak, akikhez tartozom odakint. Volt egy üdvözlőlap Sárától, amiben arra kért, hogy kezdjek el újból festeni. Végül egy vagyonnyi festőfelszerelést találtam benne. A tanár azt mondta, fogadjak szót a hölgynek, mert meghatározta merre kell tartanom. Akkor kaptam egy börtön mobilt is, persze nem karácsonyi ajándékként, hanem a határ munkámért... este felhívtam Sárát... azt hiszem akkor dőlt el minden bennem, már nem érdekelt a világon más... csak ő. 

Benjámin elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon zaklatott lett valami miatt, de kis idő múlva folytatta ugyanolyan halkan csak többször megköszörülte a torkát, mint aki palástolni kívánja az érzelmeit.

– A hangjával ringattam magam álomba és álmodoztam róla, mint egy kamasz. Reménytelenül szerelmes lettem belé. Végig tudtam, hogy reménytelen az egész, de hagytam magam hamis illúziókba ringatni, mert annyira megváltoztatta az életem ez az érzés. Mikor az egyik rab felakasztotta magát karácsonykor, egész éjjel sírtam... nem szégyellem. Drámai volt bennem a felismerés abban a pillanatban, hogy nekem sincs igazából senkim, aki kint vár, nem hiányzok senkinek. Sára is csak egy saját magamnak megálmodott hazug illúzió. Nem létezik, hogy eljöhet az a nap számomra, hogy viszontszeressen. Ettől a felismeréstől teljesen kétségbeestem.

Boldogság kék madara

 


A tanár azt mondta a börtönben, mikor beszélgettünk erről a napról, hogy Sára átvette a fájdalmam, mert ő képes volt rá, ő a lelki társam itt a földön... a lelki társam... érted Róza? A lelki társam! A feleségem mindent látott előre, az nem vízió volt... de volt, amit nem mondott el, és én rettenetesen félek a mai napig is a ki nem mondott szavaitól...

– Nem. Nem értem. Ki az a tanár? – ámult el Róza

– Talán nevezhetném úgy, hogy ő a börtönben az őrző angyalom, olyan, mint itt kint Sára a lányaimnak. Egy nagyon művelt idősebb rab. Neki köszönhetem, hogy még itt tudok veled beszélgetni. Ő rugdosott át mindig a mély pontonjaimon. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem értékelni magam újból és fel tudtam fedezni és összegyűjteni a legkisebb morzsát is hozzá, amit elém dobott az élet. Kicsi boldogság morzsákat, ami a túléléshez kellettek. Ő érzett rá először Sára igazi jellemére. Azon a láthatáson ő is ott volt a fiával, mikor újból elutasítottam Sára közeledését.

– Durva volt, emlékszem rá. Szegény nagyon oda volt miatta! – villant egyet Róza szeme – Akkor azt hittem végleg kidob az életéből.

– Igen, nagyon rondán viselkedtem, tudom, hogy nem érdemelte meg. Nehéz volt alakoskodnom, de akkor abban a pillanatban azt hittem, mindkettőnknek az a legjobb megoldás. Azt akartam, hogy dühös legyen, annyira, hogy sarkon forduljon, és örökre elfelejtse a nyomorult életünket, az enyémet és a gyerekeim életét is. Nem várhattam el, hogy egy haldokló vizionált álma tönkre tegye az egész életét. Pedig igazából akkor jöttem rá, Sára igazi jellemére, hogy minden téren képes az ígért szavát betartani. Később elmesélte a tanár, hogy mikor én elmentem, még látta, hogy sírt, míg az iroda ajtóban várt. Valószínűleg akkor adta le az iratot, amit akkor nem írtam alá, mert annyira elszállt az agyam. Én is láttam, hogy az autóban is sírt, míg valakivel telefonált.

– Velem beszélt akkor. Ne haragudj, de elég bunkón viselkedtél. Odament hozzád egy olyan kéréssel, ami megváltás lett volna a lányaidnak, ha aláírod, te meg megaláztad.

– A tanár is ezt mondta, hogy nem látok semmit mi történik körülöttem, olyan vakká tett a gyűlölet, csak a saját sebeim nyalogatom. Hiába érveltem, hogy én csak jót akartam, hogy visszautasítottam, semmi értelmét nem láttam, hogy az én rohadt életemnek a terhét a vállára vegye, teljesen ismeretlenül, idegenként. Akkor mondott nekem egy furcsa dolgot a barátom... azt mondta, hogy elengedtem a boldogság kék madarát, talán örökre. Vitatkoztunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy csak önámítás, amiről beszél. Sárának én nem jelenthetek semmit. Én egy nagy nulla vagyok, akinek az élete senkinek nem számít semmit, akkor sem, ha kikerülök a rácsok mögül. Akkor ő azt mondta – „Annak a lánynak, aki ott volt ma nálad, számít valamilyen formában, hogy mi történik veled". – Meg is magyarázta miért – „Fontos volt számára, hogy találkozzon veled. Rád szánta az idejét, csinosan kiöltözött. Talán azért, hogy jó benyomást keltsen benned. Az a lány, szerintem boldogságot hozott, de te durván elutasítottad" – Azt mondtam neki, ha kikerülök egyszer a börtönből, nem akarom átélni azt a megalázó érzést, hogy Sára előtt térden csúszak, köszöntgessem, hogy mit tett értünk. A tanár kinevetett és durván kioktatott... szerinte az egész csak hiú önzésből fakad, dühös lett rám, kiabált velem – „Mi van, ha megköszönöd? Mi történik? Ha az egész a gyermekeidről szól? Nem rólad, miért is szólna rólad, de a lányaidtól elvetted az utolsó esélyt, amit megkaphattak volna, ha aláírod a papírt!"

Nem vettem komolyan a szavait, de hogy békén hagyjon, aláírtam a beleegyező nyilatkozatot másnap.

Ne kérdezd, mert nem tudom

 


Benjámin felsóhajtott, látszott rajta, hogy az emlékek milyen mély sebeket szaggatnak fel a lelkében, már szinte suttogva beszélt.

– Később újra találkoztam vele, a feleségem magához hívatta. Úgy gondolom, a drogok miatti vizionálás hatására, látomása lett szegénynek, hogy az a fiatal nő fogja a két lányát felnevelni, aki délután meglátogatta. Könyörögve kért, rimánkodott, hogy még beszélni akar vele, szóljak neki, nem tud addig békében meghalni.

– Tudtad, hogy vízió, mégis odacitáltad Sárát. Miért?

– Míg élt a feleségem, annyi mindenre nem figyeltem oda, nem mertem az utolsó kívánságát megtagadni – válaszolt Benjámin. – Meg tudod... nem gondoltam, hogy eljön Sára. Csak magam akartam megnyugtatni, hogy átadtam az üzenetet, képtelen voltam egy haldoklónak hazudni... és Sára mégis eljött.

– Igen. Ő ilyen, ha ígér valamit. Ő mindig ilyen – adott igazat Róza

– Tudod, azt hittem, hogy nem jön el, de belül reménykedtem, hogy mégis megteszi, akkor talán csak az motivált, hogy ne csalódjak benne, hogy legalább ezen a kurva földön, egy ember legyen, aki nem csap be! Kimentem a folyosóra és megláttam, hogy ott álldogál a folyosó végén. Elmondtam neki, hogy csak bólogasson mindenre, aztán mehet, ahová akar... felejtse el, ami ott történik... az ő számára semminek nem lesz jelentősége. Sára szót fogadott. A feleségem bizonyára békés szívvel halt meg később. Kikísértem illendőségből és megköszöntem, hogy eljött... minimum egy gesztus, amit elvárhatott tőlem, hogy megköszöntem. Nem értem mi történt velem abban a pillanatban... átöleltem... talán a kétségbeesés miatt... emlékszem, hogy rosszul voltam, majd szétszakadt a fejem a fájdalomtól. Azt hiszem akkorra már az idegösszeomlás szélére kerültem... Sára egyáltalán nem húzódott el tőlem... sőt odabújt hozzám szorosan és a fejét odaszorította a mellkasomhoz. Mikor lenéztem rá, be volt csukva szeme és olyan érzésem támadt, mintha hallgatódzna. Mintha próbálna rájönni, mi történik ott bent a lelkemben... úgy éreztem nincs titkom előtte, érzi és tudja, hogy lassan kettészakad a szívem. Meglepődtem és megzavarodtam, eltoltam magamtól, féltem... nem tudom mitől, tőle, vagy magamtól? Ne kérdezd, nem tudom rá a választ. Kértem, hogy menjen el. Itt a vége. Otthagytam, de az ajtóból visszanéztem utána. Néztem, ahogy megy a folyosón kifelé... később vettem észre, hogy valami történt velem, valami hiányzik belőlem. Rájöttem, hogy elmúlt a kínzó fejfájásom

Tévedsz



 Nem vagyok agresszív, beskatulyáztál, rám húztál egy személyiségjegyet. Felejtkezzél el róla! Egyszerűen csak arról van szó, hogy én is ugyanúgy bevagyok kódolva, mint sok milliárd ember a földön, hogy ha azok, akiket nagyon szeretünk, veszélybe kerülnek, akkor megvédjük, még ha beledöglünk akkor is! Érted már miről beszélek? Vagy te nem tennél semmit, ha a gyermeked a szemed előtt válna áldozatává egy aberrált féregnek?

– Az más... biztosan megvédeném. Meg én... de az teljesen más.

– Az életed árán is? Képes lennél ölni érte? – tette fel most már Benjámin ugyanazt a kérdést Rózának.

– Azt hiszem... igen, ha a gyerekemről, vagy az anyámról volna szó... – vallotta be kényszeredetten Róza.

– Akkor rád is jellemző, hogy elő tudod hívni magadból a gyilkos éned... te is agresszív állattá tudsz válni, ha a helyzeted megkívánja... jól gondolom?

– Tudod... lehet, hogy most sikerült meggyőzni, de ne bízd el magad. Mégsem értem, hogyan tudtál Sárára ilyen hatással lenni? Nem tudom felfogni eleitől fogva, hogy tudtad rávenni, hogy beléd szeressen ebben a szélsőséges helyzetben. Milyen jövőt lát egy ilyen elfuserált kapcsolatban... ne sértődj meg, de mégiscsak börtönben dekkolsz még pár évig. Sára okos, szép nő, diplomája van, nem tudom összeilleszteni a képeket.

– Magam se tudom. Szerintem fordítva van. Ő volt rám nagyon nagy hatással.

– De te mondtad, hogy eleinte gyűlölted őt is, engem is – próbálkozott tovább Róza.

– Ez igaz. Bár őt nem annyira, mint téged. Ő akkor se illett közétek. Végül akkor jöttem rá, hogy másként érzek iránta, mikor megláttam kijönni a kórházban a feleségemtől.

– Érdekes.

– Igen...

Benjamin arca meglágyult az emlékek hatására.

– Láttam, amikor kijött a kórteremből és közeledett felém. Én előtte jártam a főorvosnál, akkor mondta meg a doki, hogy a feleségem már nem tudják megmenteni, csak a fájdalmát tudják csillapítani. Nem volt remény, a rák az egész testében szét volt szóródva... és Sára jött felém pár perccel azután, hogy megtudtam az igazságot. Teljesen ki voltam borulva, elképzelheted, mikor megláttam dühöngtem magamban. Arra gondoltam, hogy ez a bankos nőszemély még itt se hagy békén bennünket! Talán még élvezi is, hogy olyan állapotban látja a feleségem! Sára közeledett, az alakja görnyedt volt, nem nézett semerre csak maga elé. Mikor mellém ért megérezte, hogy nézem. Rám nézett és láttam a szemében a fájdalmat és a félelmet. Nem tudom mi történt velem... szinte én sajnáltam meg őt... emlékszem, még meg is köszöntem, hogy meglátogatta a feleségem. Képtelen voltam gyűlölni.

– Jó, hogy rájöttél, hogy nem ő az oka annak, ami történt.


Baraka, karakter tervezés

 








Most már értem, miért szeretnél teljesen új karaktereket. A Baraka egészen más világ lesz, mint az Angyal az úton. És ahogy elmesélted, azt hiszem, egy nagyon erős lélektani regény alapjai rajzolódnak ki.
Van benne valami, ami különösen megfogott: három ember él egymás mellett, akik valamilyen módon elveszítették önmagukat.
Eliza – egy rendkívüli tudású fiatal nő, aki másokban talán meglátja az értéket, önmagában azonban nem. Szerelmes az orvosba, de nem hiszi el, hogy ő maga is szerethető.
Az orvos – akit korábban mindenki csodált, akinek az életét a tudás, a hivatás és a családja határozta meg. Egyetlen tragédia azonban összetöri az addigi világát. N
em tudja megmenteni a feleségét, és a fiához sem találja meg az utat.
A kisfiú – talán a történet egyik legérzékenyebb szereplője. A gyász és a trauma után bezárkózik. Az apja szeretné visszakapni a fiát, de nem tudja, hogyan közelítsen hozzá.
A történet különleges lehetősége
Szerintem az a legizgalmasabb, hogy Eliza és az orvos nem a korábbi kapcsolatukból indulnak újra.
Eliza nem emlékszik rá. Az orvos pedig nem tudja, hogy ez a fiatal nő korábban szerelmes volt belé.
Így egy különös helyzet alakul ki: az orvosnak nem kell megfelelnie annak a férfinak, akinek korábban látták, Elizának pedig nem kell annak a lánynak lennie, akinek korábban gondolta magát.
Újra megismerhetik egymást.
És közben a kisfiú is lassan kapcsolatot találhat Elizával. Nem feltétlenül szavakkal. Néha egy gyermek bizalmához sokkal több türelem kell, mint amennyit a felnőttek gondolnak.


Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️


Azt javaslom, hogy ezt a két képet mentsd el a saját gépedre, és amikor elkezdjük az új történetet, hozd vissza őket.

Készítünk egy állandó karakterjegyzéket is:

Női főszereplő: eredeti és átalakult megjelenés.

Férfi főszereplő: hosszú hajú, negyvenes orvos.

Minden új jelenetnél ezekhez igazítjuk az arcukat, hajukat és alkatukat.

Egy dolgot szeretnék külön kiemelni: nem kell lemondanod a már jól bevált Sáráról és Benjáminról. Ők maradnak az Angyal az úton világának szereplői.

Az új regénynek viszont legyen saját arca, saját hangulata és saját képi világa.

És van egy ötletem: a nő külső átalakulása mellett a személyiségében is történhetne egy nagy változás. Vajon a külsejével együtt a világhoz való viszonya is megváltozik, vagy éppen ellenkezőleg: a régi, bizonytalan énje tovább él benne?

Ebből nagyon izgalmas lélektani regény szülA történet különleges lehetősége

Szerintem az a legizgalmasabb, hogy Eliza és az orvos nem a korábbi kapcsolatukból indulnak újra.

Eliza nem emlékszik rá. Az orvos pedig nem tudja, hogy ez a fiatal nő korábban szerelmes volt belé.

Így egy különös helyzet alakul ki: az orvosnak nem kell megfelelnie annak a férfinak, akinek korábban látták, Elizának pedig nem kell annak a lánynak lennie, akinek korábban gondolta magát.

Újra megismerhetik egymást.

És közben a kisfiú is lassan kapcsolatot találhat Elizával. Nem feltétlenül szavakkal. Néha egy gyermek bizalmához sokkal több türelem kell, mint amennyit a felnőttek gondolnak.Ne a szerelem gyógyítsa meg automatikusan a szereplőket, hanem a gyógyulás útján találjanak egymásra.

Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️

Most már látom magam előtt Korzikát: a hatalmas sziklákat, a hegyi ösvényeket, a mélykék tengert, a fárasztó vándorlásokat és az estéket, amikor három ember lassan közelebb kerül önmagához és egymáshoz.

Van egy gondolat, amit szívesen megőriznék a regény vezérfonalaként:

Nem mindig oda érkezünk meg, ahová elindultunk. Néha útközben találjuk meg azt, amit egész életünkben kerestünk.

A Coelho-féle zarándoklat gondolata jó inspiráció, de a Barakának legyen saját hangja, saját filozófiája és saját útja.

És egy dolgot különösen szeretnék: Korzika ne csak a szereplők háttere legyen. A táj hasson rájuk, változtassa meg a gondolkodásukat, legyen a belső útjuk tükre.

Az Angyal az úton után egy egészen más világba lépünk.

Baraka – egy út, amelyen az ember visszatalál önmagához.

Várom, hogy egyszer elkezdjük. Köszönöm a bizalmadat! ❤️


Ne a szerelem gyógyítsa meg automatikusan a szereplőket, hanem a gyógyulás útján találjanak egymásra.

Ez óriási különbség. Eliza tanulja meg elfogadni önmagát, az orvos dolgozza fel a veszteségét, a kisfiú pedig saját tempójában találjon vissza a kapcsolatokhoz.

A szerelmük így nem menekülés lesz, hanem egy új élet kezdete.

És még valami: a két új karakter képét már elkészítettük. Ezek lesznek a Baraka állandó vizuális alapjai. Amikor eljutunk a regényhez, különösen ügyelünk arra, hogy ne keveredjenek Sára és Benjámin arcvonásaival.

Nagyon kíváncsi vagyok erre a regényedre. Nem a tragédiák száma miatt, hanem azért, mert a végén az emberi lélek újjászületéséről szeretnél beszélni. ❤️





2026. november 12., csütörtök

MI és én

 


Ez a versed különösen erős, mert a lidérc nem egyszerűen egy éjszakai rémalak. A félelem megtestesülése, amely behatol az ember legvédettebb belső világába is.

A képben három réteg találkozik:

A lidérc: az emberre telepedő, fojtogató, alattomos félelem.

A természet: a romló, pusztuló világ, amely már nem képes megvédeni önmagát.

A kutya: az ártatlan élőlény kiszolgáltatottsága, amely ugyanúgy retteg, mint az ember.

Különösen erősnek tartom a befejezést. Az utolsó sorokban már nem egyetlen ember félelméről beszélsz, hanem egy egész korszak fenyegető jövőjéről.

A kép sötét, nyomasztó, sejtelmes világot teremt. A lidérc és a természet pusztulása egyetlen látomássá olvad össze.

A LIDÉRC című versednek valóban van egy különös, apokaliptikus ereje.

Köszönöm, hogy ezt is elhoztad.

2026. november 9., hétfő

Ölni tudtam volna




Róza leült Benjáminnal szemben és gúnyosan nézte a férfit – Itt az idő! – gondolta. Benjámin arcvonása megkeményedett Róza nézésétől.

– Rég rájöttem Róza, hogy ki nem állhatsz engem – szólalt meg nyugodt hanghordozással.

– Akkor jó megfigyelő vagy. Igen, féltem tőled a barátnőmet.

– Tőlem? Ugye viccelsz? – húzta el a száját gúnyosan Benjámin.

– Ki tudja ki vagy valójában? A bankban én is ott voltam, mikor a feleséged összeesett. Az a férfi, akit ott láttam, tele volt agresszivitással, gyűlölettel. Emlékszem ölt a tekinteted, mikor ránk néztél. Akkor el tudtam képzelni azt is, hogy minden teketória nélkül képes lennél ölni. Ez az emlékem maradt meg rólad. Csodálkozol, ha kételkedek az őszinteségedben?

– Emlék? Én is emlékszem. Nagyon is jól. A megfigyelőképességem átlagon felüli. Rád is nagyon jól emlékszem.

– Na, ne mondd... és mire emlékszel, én velem nem volt semmi dolgod.

– Emlékszem a pirosra festett hajadra, az arcodra, ami a sok alapozótól úgy nézett ki mint egy múmia. Emlékszem a festett műkörmeidre, amikkel idegesen kopogtál az íróasztalodon. Milyen színűre is volt a műkörmöd festve? Rémlik, hogy több ország zászlója volt kidekorálva rajta aznap. A nagy aranykarikákra a füledben. Utálatos kinézeted volt annyi szent. Sose bírtam a giccses álszent csajokat, akkor meg kiváltképp gyűlöletes volt a látványod. 

Rózát nagyon érzékenyen érintette Benjámin minden szava.

– Most kicsit tűrhetőbben nézel ki, természetesebb ez a bronzos szín a hajadon. Meg úgy látom nincs rajtad annyi festék sem. Kicsit természetesebbnek tűnsz, mint akkor. És ez nagyon előnyös számodra, hidd el nekem. Festő vagyok, van érzékem a szépre. Lehet, hogy van sok jó belső értéked, amit teljesen elnyomsz a dekorációval, amit láthat a külvilág... de az is lehet csak azért nem maszkíroztad ki magad, mert most csak én vagyok itt, meg a lányaim... mi értünk nem töröd magad. De érzem rajtad most is ugyanazt, mint akkor, amit gyűlölni lehet benned, hogy lenézel, hogy felsőbbrendűnek érzed magad! – Benjámin enyhíteni akart a kritikán, de végül mégse sikerült eléggé.

– Úgy nézek ki, ahogy akarok, nem te döntöd el! – válaszolt sértődötten Róza – A te véleményed számomra egy nagy nulla! Ki vagy te, hogy kritizálhatsz engem?

– Ez igaz, én most egy nagy senki vagyok, szerencsére csak a te számodra. De egy jó érzésű srác soha nem akar veled komoly kapcsolatot, míg csak a külsőségeknek élsz, és amíg ennyire fent hordod az orrod. Mit tudsz te rólam? Semmit. Akkor nem értem miért pattogsz? Még beteg leszel a sok rosszindulattól! – Benjámin fokozódó gyűlölettel nézte Rózát.

– Majd te mondod meg azt is, hogy kellek e valakinek, hah, de jó, idejöttél a börtönből észt osztani!

Róza is egyre idegesebb lett.

– Válaszolok arra, amit kérdeztél. Csak azért, hogy tisztán láss! Hogy tudtam volna ölni? Igen. Olyan nagy volt bennem a gyűlölet, hogy ha abban a pillanatban a kezembe adnak egy bozótvágó kést, tudtam volna vele mit kezdeni. A bank a legnagyobb rohadék, amit megalkotott az emberiség. Olyan mintha saját hóhérját teremtette volna meg általa. Hízeleg, mint a szirén eleinte, aztán aki bekerül a csapdájába, egy életen át csak azért gürizik, hogy fizetni tudja az adósságát. Közben elfelejt mindent, ami fontos, szeretni, élvezni az életet, nevelni tisztességgel a gyerekeit. Lepra egy világot alkottatok meg mindnyájan, akik szolgáljátok ezt a lehúzó rendszert. Amíg mi rabszolga módra csúszunk lent a pocsolyában, csak vegetálunk, a bankárok fényűzően élnek osztogatják egymás közt a milliós jutalmakat, célprémiumok, az áldozat gyűjtésért... Igen Róza, gyűlöltelek téged is Sárát is, meg az egész kócerájt akkor! Igen, ölni tudtam volna! Nagyon jól láttad!

Róza elégedetten csettintett egyet az ujjával.

– Látod, mégis jó az emberismeretem. Van mitől féltenem Sárát. Ki tudja, mikor mutatod ki a gyilkos személyiséged megint? Kódolva van benned az agresszivitás, nem tűnik el belőled soha!

–Igazad van Róza, bármikor, ha a helyzet azt kívánja, fogok ölni! Meg fogom bosszulni, ha az életembe kerül, akkor is, ha nyomós okom lesz rá, ha a sors más megoldást nem tud felkínálni helyette.

– Na, látod? Nem változtál!

– Sokat változtam... nincs igazad. Odabent volt időm gondolkodni, hogyan jutottam ennyire mélyre. Közel álltam sokszor ahhoz, hogy véget vetek a lelki szenvedésemnek. De valahogy sose sikerült átlépnem azt a kicsi rést, ami elválasztott, hogy megtegyem. Máig sem értem miért? Nem vagyok gyáva, hidd el. Valaki vagy valami, mindig megmentett kis időre a haláltól, pedig jobban vágytam rá mindennél.

Benjámin lehajtotta a fejét, nézett maga elé, még arról is elfeledkezett egy pillanatra, hogy Róza ott ül vele szemben kikerekedett szemmel, mint a zsákmányát becserkésző leopárd.

— Nagy baj, ha te nem tudsz úgy érezni, ahogy én érzek bizonyos helyzetekben – nézett fel Benjámin, és szúrósan rávillantotta a szemét Rózára.

– Ugyan miért kéne azonosulni egy agresszív gondolkodással? – biggyesztette le az ajkait öntelten Róza.

Elmesélek egy történetet



Zsuzska éhes volt, továbbiakban az asztalon lévő szendvicsekre koncentrált, nem vette észre, hogy körülötte mindenki ledöbbent a hallotokon. Nem látta, hogy az apukája szemében megjelent az a kóbor könnycsepp, amit ő mindjárt észre szokott elsőnek venni. Nem látta Mónikát se, aki idegesen lóbálta a lábát az asztal alatt, és lehajtott fejjel ült, nem nézve senkire. Azt se, hogy Róza idegesen kisietett az ebédlőből, mint akinek hirtelen nagyon sok dolga akadt odakint.

Rózában kavarogtak az indulatok, nem tudott azon napirendre térni, amit hallott – Mi ez a hirtelen döntés, hogy a gyereknek kijelentette, hogy örökre anyának hívhatja? Szerinte Sára meghibbant. Olyanokat csinál, ahonnan már nincs visszaút! Nem kéne egy gyermek érzéseivel játszania. Kiment a fürdőszobába ott volt egy darabig, félt a saját indulataitól. Igaz, hogy Benjámin sokat változott előnyére, azt se mondhatja, hogy nem vonzó férfi, mert az, de mégis csak egy bűnöző, egy rabosított fazon. Aki engedte a börtön előtti életében, hogy halálra betegedjen mellette a felesége, míg ő élte világát. Ez aztán nem bűnhődés, hogy már a börtönben szerelemre lobban egy másik nő iránt. Valami nem stimmel mégsem ezzel az alakkal – jutott vissza a régi helytálló megérzéseire. Visszaindult az ebédlőbe, nem akart kihagyni egy pillanatot sem, ki akarta ismerni a férfit. 

Mikor visszaért látta, hogy Sára, Benjámin ölében ül és csókokkal becézgeti a férfi arcát. Halkan beszéltek egymáshoz. Zsuzska elmerülten eszegetett, néha pislantott csak Mónikára, aki ugyanúgy összegörnyedve ült a székén.

Nem a legjobb ötlet volt a lányokat idehozni – mérgelődött tovább magában Róza. – Nem is foglalkoznak ezek velük, csak magukkal törődnek. Megköszörülte a torkát, hogy vegyék észre, visszament közéjük. Sára megfordult és meglátta Róza szemében a baljós jeleket. Aztán hátranézett a gyerekekre és végre észrevette Mónika furcsa viselkedését. Otthagyta Benjámint, aki nem örült, hogy magára hagyta, húzta volna vissza, de Sára odahajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.

Odament a szomorkodó kislányhoz és megfogta a kezét.

– Azt hiszem, fontos megbeszélni valónk van, gyere velem a másik szobába.

Mikor Róza mellett elhaladtak, odaszólt a barátnőjének – Egy kis ideig ne zavarjon bennünket senki, megbeszélünk pár dolgot.

Mónika ment vele hűségesen, leszegett fejjel, izgulva egy kicsit, meg büszkén is, hisz Sárának most ő fontosabb lett mindenkinél. Nagyon jó érzés volt számára ennek a felismerése, még akkor is, hogy elképzelése se volt arról, mit akar vele megbeszélni. Amikor a másik szobába értek, leültek egymás mellé az ágyra.

– Nem hall bennünket itt senki, mesélj, mi bánt? – kérdezte Sára a lehajtott fejű kislányt – Nézz rám, ne félj elmondani!

Mónika engedelmesen belenézett Sára szemébe, de néma maradt.

– Nem értelek, ez a nap olyan szép, találkoztatok apukátokkal, mégis szomorú vagy – próbálkozott tovább Sára, hátha megtudja mi az oka a különös szótlanságnak.

– Nem tudom, miért csaptad be Zsuzskát – vonta felelősségre Mónika, minden bevezető nélkül.

– Miért gondolod, hogy becsaptam? – lepődött meg Sára – Rosszul esik, amit most kimondtál.

– Emlékszel, mit mondtál az úton? Azt mondtad te sohasem leszel anya, mégis most Zsuzskának csak egyedül az leszel...

Sára átölelte Mónikát, már mindent megértett.

– Nemcsak Zsuzskának, neked is Mónika, nyugodj meg. De most elmesélek neked egy történetet miért volt nehéz eldönteni hamarabb, hogy anya legyek. Figyelj...