Nyelv kiválasztása

2026. november 18., szerda

Nem játszom

 Még félóra és indulunk, akkor holnapra csak délig lesz meló. Jól haladunk, sokkal jobban, mint először gondoltam! – biztatta őket Zoli és odatelepedett Róza mellé – Jól vagy?

– Eléggé elfáradtam – ismerte be Róza az igazságot.

– Ez mit jelent? Lefújtad a beígért beszélgetést? Elég hamar – húzódott el tőle csalódottan Zoli.

– Én ilyet nem mondtam. Te kérdeztél, és én őszintén válaszoltam. Vagy jobban esett volna, ha mellébeszélek?

– Nem esett volna jobban – enyhült meg a férfi. – Még nem döntöttél?

– De igen. Míg távol voltál.

– Mikor mondod el? – kérdezte izgatottan Zoli.

– Nem titok – hajtotta le a fejét Róza, mert már eldöntötte, hosszú vívódás után, hogy mit fog válaszolni. Mindent feltett egy lapra, még ha ezzel saját magát kiszolgáltatja, akkor is. Ideges volt, mert soha nem történt még vele ilyen, de nagyon akarta, hogy közelebbről is megismerje. Tudta, hogy elhamarkodott felelőtlen lépésre szánta el magát, aminek nem látta a végét, mégis úgy döntött, hogy kockáztat.

Zoli türelmetlenül figyelt Rózára.

– Úgy döntöttem, hogy elfogadom a tegnapi meghívásod. Tényleg elutazunk holnap... beszélnünk kell – válaszolt halkan Róza – persze ha akarod még.

Zoli nem törődött a többiekkel, átölelte Róza vállát és megcsókolta a homlokát.

– Akarom-e? Igen! Jól van, este megbeszélünk mindent. Iszol kávét? Én igen. Hozok neked is – állt fel türelmetlenül Róza mellől, de ragyogott az arca, mint a víztükrön a hajnali napsugár.

Mikor Zoli eltűnt a konyha irányában, Zalán, aki végig hallotta a kettőjük beszélgetését, odaszólt Rózának.

– Remélem, nagyon meggondoltad Róza, hogy mit csinálsz?

– Hallgatódzol? Nem illik, tudod.

– A bolond is látja, mi folyik köztetek. Nem kell ahhoz hallgatódzni. Ne okozz neki bánatot, rendes srác, kereshetnél magadnak mást, ne szédítsd meg az elsőt, akit meglátsz vidéken!

– Nincs szándékomban megbántani, nyugodj meg! – sértődött meg Róza – Volt, de már nincs. Én is rájöttem, hogy rendes srác. Különben, nem most láttam először... majd egyszer elmesélem

Szerepjáték

 A Nap már a fejük felett járt, kegyetlenül kinyomta magából a meleget, lassan mindenkire rákötötte az izzadság a cementport, vagy a néha megerősödő szél hátán lovagló porfelhőt. Ismeretlen volt számukra ez a nehéz munka. Róza is elfáradt, szeplős arca, amit névjegyként kapott az Istentől az alapból is vörös hajához, szürke foltokkal lett tarkítva. Annának és Kátyának, folyamatosan segített a kedvesük, csak ő dolgozott egyedül.

Zoli figyelte már egy ideje, megsajnálta, többször odament hozzá, kivette a lapátot a kezéből, rászólt, hogy pihenjen. Olyankor Róza leült a zsombékosra az útszéli árokparton és figyelte a férfit, ahogy dolgozik helyette. A szél Zolit is beterítette cementtel, mérgelődve húzta le a pólóját, hogy kirázza belőle a csípős port. Róza nyelni sem tudott annyira zavarba jött a meztelen felsőtestétől. Zoli kidolgozott izmai ott játszottak előtte, Róza rá is tapadt a szemeivel, jól megnézte magának. De amikor Zoli hirtelen felé nézett, elkapta a tekintetét.

Zita jelent meg az üzenettel, hogy mehetnek ebédelni. Fáradt sóhajjal köszönték meg a jó hírt. Róza, Sára mellé szegődött.

– Nagyon elfáradtál látom – sajnálkozott Sára, látva a mindig pedáns barátnő megviselt ruházatát, széltől szétzilált haját.

Róza nem mondta meg neki az igazat, hogy minden porcikája sajog.

– Ki lehet bírni, igaz életemben sohasem csináltam ilyen munkát.

A hátuk mögött hallották, hogy a többiek nagyon jól érzik magukat, szórakoztatták egymást megállás nélkül.

Az ebédnél ugyanoda ült, mint az előző este, remélte, hogy Zoli mellé szegődik megint. De a férfi beült a terepjáróba és elment a falu irányába. Később Sára felvilágosította, hogy Zoli a szüleinél ebédel, de visszajön, mire ki kell menni újra dolgozni. Róza megint pukkadt egy sort azon, hogy lehet valaki ilyen bunkó, illett volna neki szólni, nem csak egyszerűen lelépni mellőle. Amit mond, meg ahogy viselkedik kész ellentmondás. Kis idő múlva megenyhült, mert rájött, hogy nem azt mutatja Zoli felé, amit igazából érez iránta. Abból, amit közvetít felé, semmi komolyat nem tud kisütni, bármilyen furfangos vidéki észjárással van is megáldva. Miért is várhatná el, hogy Zoli őszinte legyen hozzá, és bármiről elsőként tájékoztassa? Eszébe jutott Benjámin, mikor arra kérte, ha megszeret valakit, sose rejtse el a legbelső énjét és érzéseit. Biztos, hogy igazat mondott, másként hogyan is alakult volna ki Sára és közte az a fergeteges szerelem, úgy, hogy ő közben bent van a börtönben – A bizalom... hát igen... nem egyszerű. Mi van, ha abbahagyja a szerepjátékot egy kis időre. Csak kíváncsiságból, hogy megtudja, működik e Benjámin nagy életigazsága.

Zoli mikor visszaért két rekesz sört is kipakolt a terepjáróból.

– Gondolom jól fog esni a töltött káposzta után! – vitte fel széles mosollyal a tornácon üldögélőkhöz.

– Hát testvér, egy nagy hajcsár vagy, de megbocsájtjuk neked, mert gondozod a lelkünket! – örült meg Zalán mikor meglátta a rekeszeket.

– Ki fog itt még dolgozni délután, teljesen kibuktunk Terka mama ebédjétől! – simogatta a hasát Zsolt.


Nem aludtam miattad

 


Már az istállóban volt segíteni az állatok körüli munkában, mikor megjelent Róza. Sára egy pillanatig szóhoz jutni sem tudott mikor ránézett, Rózán ugyanis nem volt smink. Úgy állt előtte kicsit bedagadt szemekkel, ami elárulta, hogy nem sokat aludhatott, mint ahogy Isten megteremtette a világra. A vörös loboncát összefogta egy hajgumival, az arcán ott nevettek a szeplői, mint a pajkos kisgyerekek. Sára megállapította, hogy Róza így is szép, és megértette a lényeget is, mindez csak azért láthatja, mert Róza fülig belezúgott a falugazdászba, vége a szerepjátéknak. Sára úgy tett, mint aki semmit sem vett észre a változásból. 

– Figyelj, te mikor jössz ki dolgozni? Nincs kedvem egyedül köztük flangálni.

Róza idegesen várta a választ.

– Gyere félre egy kicsit Róza! – húzta ki a lányt Sára az istállóból, ne hallja János mit mond neki.

– Figyelj. Szórakozol Zolival, igaz? Emlékszel, hogy megkértelek valamire?

– Emlékszem. De nem én kezdtem. Ő a nyomulós. Azt hiszi százas váltót fut nálam.

– Miről beszélsz?

– Képzeld az este szobára hívott a szemét.

– Mármint Zoli... nem létezik! – ámult el Sára.

– Mármint Zoli. Ez azt hiszi, hogy kuplerájból csöppentem ide, vagy az utcasarokról.

– Biztos félreértettél valamit Róza. Nagyon rossz hangulatban van... szerinte te egy boszorkány vagy.

– Látod, erről beszéltem... már gúnyolódik is rajtam a szemét!

– Tetszel neki.

– Ki mondta?

– Ő reggel. Ha mondta, akkor igaz is. És most húzzál kifelé a többiek után, nem kellett neked eddig se gardedám.

– Megyek már! – mondta kelletlenül Róza, és elindult kifelé a dűlőúton. Kelletlenül állt meg a többiek között, akik munkamegbeszélést tartottak. Zoli egykedvűen nézte mikor megjelent, éppen úgy, mintha csak a szomszédasszonyával futott volna össze a sarki közértben.

– Te is itt vagy? Akkor ki van a brigád. Tudsz lapátolni, remélem. Két betonkeverőnk van. Három- három ember kell hozzá. Kettő kell az oszlop beállításhoz. Dolgozunk végre? – mondta morcosan és ott hagyta a társaságot, mert megérkezett a lajtoskocsi a vízzel.

– Akkor mindent megbeszéltünk – szólt oda a társaságnak –, az arányt ne tévesszétek el, mert egy gyenge szél is kidönti a kerítést, ha nem veszitek komolyan, amit csináltok. Ne sajnáljátok belőle a cementet. Róza, gyere ide, adok neked is védőkesztyűt!

Róza legszívesebben visszament volna a tanyaházba, belülről morgott Zolira, mint az elkóborolt kutya az idegenre, aki csalogatja. Hogy dirigál neki, mint egy szolgabíró.

Odament hozzá, nyújtotta a kezét a kesztyűért. Zoli megfogta a kezét és ráadta mind a két kesztyűt. Róza tovább dühöngött magában, most meg azért, mert megint gondoskodott róla.

Zoli váratlanul két ujjával felemelte az állát, hogy bele tudjon nézni a szemébe.

– Nem aludtam miattad az éjszaka. Jó lenne, ha megbeszélnénk pár dolgot, mert ha elmész innen örökre rossz alvó maradok.

Róza megint meglepődött, fürkészte a zöld szemeivel egy darabig, mielőtt megszólalt.

– Sose mondtam, hogy nem szívesen vagyok a társaságodban. Jól van, ha nem fáradok el nagyon, akkor persze... beszélhetünk



Egy boszorkány

 


hajnali pára még ott hasalt a tanya körül, mikor Sára már kint állt a tornácon, kezében egy bögre, gőzölgő kávéval. Az elmúlt napon filózgatott, hogy minden barátja eljött segíteni a városból. Aztán azon is, hogy milyen jól érezték magukat az este folyamán, milyen türelemmel alkalmazkodtak a családjához és a gyerekekhez. Még a keresztanyja is megbékélt velük a nap végére.

– Nem olyan finnyásak ezek, mint amilyennek gondoltam őket – állapította meg, mikor nyugovóra tért este a szobájába és az utolsó keresztet is magára dobálta az esti ima után.

Na, meg ott volt Zalán. Félve figyelte egész este, mert kicsit megint többet ivott a kelleténél, de szemlátomást nem bánatában ivott, végig jó volt a hangulata. De az alkohol most nem vitt sértő szavakat a szájára, mintha nem történt volna köztük előtte semmi, nem tett egy kétértelmű megjegyzést sem a társaság előtt. Egyszer odament hozzá, akkor is csak azzal az indokkal, hogy megdicsérje a gyerekeket. Igaz akkor élcelődve kérdezte tőle – Nem hiányzik a kotlóshoz a kakas?

Sára visszaemlékezett, mit mondott Róza, mennyire Benjámin pártjára állt a doki, mikor megpróbálta a férfit megalázni a barátai előtt. Így hát nem vette kétértelmű célzásnak.

– Hiányzik nagyon, de egyszer majd csak iderepül közénk. Kivárjuk türelmesen – válaszolt őszintén dokinak.

Róza, na meg Zoli – úgy gondolta nagyon ráérzett a két szingli lelkére. Még nem látta tisztán mi alakul köztük, de észrevehetően alakulgatott valami. Igaz Róza este hamar lefeküdt, hamarabb, mint a többiek. Azok még éjfélkor is vihorásztak a nagy konyhában mikor beüldözte őket a házba az éjszaka hűvös levegője.

Felfigyelt a traktorzúgásra, később már látta, ahogy befordult a dűlőúton az árokásó gép. Mögötte ott haladt Zoli terepjáróval. Leálltak a föld végén és kiszálltak a járművekből. Letette a bögrét a párkányra, úgy döntött, míg János nem érkezik meg a tanyára, odamegy hozzájuk.

Közelebb érve észrevette Zoli rossz hangulatát. Nagyon komoly hangnemben beszélt a traktorossal. Mikor meglátta Sárát intett felé.

– Mi elkezdjük az árkokat kiásni, remélem lesz segítség délfelé a házból is! – mondta morcosan, a hangjából kiérezhető gúnnyal.

– Szólok nekik, jönni fognak, nagyon korán jöttetek.

Amikor a traktoros beült a gépbe Sára odalépett Zolihoz

– Mi a baj? Nagyon bal lábbal keltél ma reggel.

– Nem sokat aludtam... a te barátnőd egy boszorkány azt tudod, csak egy rossz vesszőseprő kéne a lába közé, akkor egész nap felettünk repdeshetne. Egy vijjogó vörös banya.

– Jaj, ez a Róza, mit csinált már megint? Hidd el nekem, hogy nagyon rendes lány. A bankár szakmában is a legügyesebb... lehet csak az a baj vele, hogy még nem heverte ki a csalódását... tudod, egy komoly kapcsolatból lépett ki. Teljesen maga alatt volt miatta az utóbbi időben, pedig pont ő csinált benne rövidzárlatot. Azért is mondtam neked, hogy ráfér egy kis kikapcsolódás. Emlékszel?

– Hát, ha így is van... akkor se kéne velem szórakoznia.

– Beszélj vele. Majd meglátod, hogy rendes lány. Tényleg... tetszik neked Róza?

– Elmegy – vonta fel a vállát Zoli, de nem nézett Sára szemébe.

– Holnap igen, tényleg elmegy... komoly kérdeztem.

– Igen. Nem rossz nő. Kinézetre. De nagyon nem jön be a természete. Városi nyafka. Ne haragudj, megyek dolgozni, ne pazaroljuk rá az időt! – ott is hagyta Sárát, ment a traktor után.

Sára sietett vissza a házba, hogy szóljon a barátainak, kint már folyik a munka. Vége a lazsálásnak.



2026. november 17., kedd

Kátya hamar eltűnt a gyerekekkel, Sára csak a távolodó alakjukat látta, ahogy sétáltak a mező felé. Észrevette, hogy Róza nem igazán találja fel magát a férficsapatban, jóval távolabb téblábolt, nézelődött.

– Gyere velem Róza, megmutatom, hol alusztok, mégis úgy döntöttem, nem kell sátorban aludnotok. Megoldottuk az épületben. Nézd csak! – mutatott körbe mikor beértek a házba – Kaptam kölcsön frankó matracokat. Nem kell mindjárt visszaadnom. Nem a Hilton, de mégsem a kinti hűvös éjszaka. Igaz? Mit szólsz hozzá?

– Áldom az eszét, aki segített! – örült meg Róza –Én hol alszom?

– Zoli segített, ő hozta ide az öregek napközijéből. Te velem alszol, meg a két kicsivel. Ha megfelel.

– Persze, hogy meg. Köszönöm, hogy kiemelt helyem lesz.

Róza gondterhelten a távolba révedt. – Ez a Zoli... – húzta fel a vállát idegesen.

– Mi van vele?

– Mégse annyira... de mégis... szóval, kicsit ez is elszállt magától, de min csodálkozom, minden pasi királynak képzeli magát.

– Ő nem olyan, mondtam már. Nem ismered.

– Dehogynem, beszéltem már vele.

– És? Csak ennyi?

– Ha nem beszél, jó fejnek néz ki. De ha megszólal, egy okoskodó Paprika Jancsi. Dicsérj meg, nem azt mondtam, hogy falusi tahó.

– Ismerd meg, és később mondj véleményt róla, ne az első benyomásra. Mi a fenét mondott, hogy így kiakadtál?

– Semmit... dicsérte a körmeimet.

– Nem kellett volna erre a melóra új körmöket felrakatni, tönkre mennek – nézte ő is Róza körmeit. – Egy vagyont költöttél rájuk.

– Ő is erre utalgatott. A francba, engem meg se nézett a tahó, csak a berakásokat nézegette a körmeimen! – bosszankodott tovább Róza.

– Mégis csak tahó? Figyelj, én most kimegyek a gazdaságba, meg kell etetni az állatokat, itt időbeosztás van, már gondolom János is megjött a faluból. Próbáld magad jól érezni, itthon vagy nálam. Te vagy a legjobb barátnőm, ne csinálj problémát semmiből. Oké? – szeretettel magához ölelte Rózát.

– Nem értelek, hogy süllyedtél ilyen mélyre, istállóban dolgozol? – húzta el a száját Róza – Nehéz meló, meg szerintem nem neked való, diplomád van!

– Igazad van, de élvezem az egészet, tanulom a vidéki gazdálkodást. Azt meg nem lehet fotelban ülve megtanulni. Idővel mindent átszervezek, ne idegeskedj.

Sára kifelé menet alig tudta megállni, hogy ne nevessen hangosan.

– Műkörmök, hoztad a formádat, nem ér neked a figyelmeztetés semmit! – gondolta kajánul. De úgy nézett ki, bejött a megérzése, tetszik Rózának a falugazdász.

Elhaladt az udvaron beszélgetők mellett, oda szólt, hogy egy óra múlva vacsora.

Zoli utána lépett, ment segíteni. Flóri is szaladt vissza a többi gyerektől, sose hagyta ki a két lovat, azt már csak ő gondozta reggel és este. Mikor kifulladva hozzájuk ért, Zoli nyújtotta a kezét a gyerek felé kézfogásra. Flóri ezektől lett a legboldogabb, hisz János és Zoli sose hagyta ki az erős férfikézfogást, ha találkozott velük. Ilyenkor egyenrangúnak érezte magát, a felnőtt férfiak befogadták a társaságukba.

Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.


2026. november 16., hétfő

MI és én


 Elkészült az Elcsendesedve című versed képi megjelenítése.

Nagyon erős szimbólumrendszere van ennek a versnek. Különösen tetszik az ellentét: a költöző madarak az élet körforgását, a lehulló falevél az elmúlást, a hatalmas óra pedig az idő kérlelhetetlenségét idézi.

A csuhás, görnyedt alak pedig nem egyszerűen az idő megszemélyesítése: mintha maga az elmúlás lépne oda az emberhez, és számon kérné rajta a jövőt.

Számomra a vers legkeményebb gondolata az utolsó sor:

„A jövő gyilkosa az ember.”

Ez már nem pusztán az öregedésről és az elmúlásról szól, hanem az emberiség önpusztító felelősségéről is.

A képbe ezt a kettősséget próbáltam belesűríteni: az őszi szépséget és a közelgő számvetést. Köszönöm, hogy megosztottad velem! ❤️

Gyere el hozzám





 A vacsora elnyerte a társaság tetszését, csendesebbé is váltak míg falatoztak, mindenki a frissen sült oldalassal volt elfoglalva, amihez bőségesen tálalt Terka mama, tepsiben sült ropogós burgonyát. Sára vitt mellé házi bort, amit még a keresztapja készített jóval a halála előtt. A több éves bornak meg is lett a hatása, senki nem akart lefeküdni, hiába figyelmeztette őket Sára, hogy nagyon korán kell másnap kelni. Ő hagyta ott a társaságot a leghamarabb, igaz nem tudott sokat köztük lenni addig sem, mindig akadt dolga, hol a konyhában, hol a lefekvéshez készülő gyerekek körül. A barátok magukra maradtak az egyre sötétedő éjszakában. Rózát is átfújta a kóbor hideg szél, megborzongott tőle.

– Vedd fel a pulcsid! – szólt Zolinak, és levette magáról a kölcsönkapott pulóvert.

– Itt hagysz? – kérdezte a férfi csalódottan, és utána nyúlt, megfogta a karját.

– Visszajövök, csak hozok magamra valami meleget – válaszolt meglepetten Róza.

Ki tud ezen az alakon eligazodni? – gondolta, míg befelé tartott a házba – Mégiscsak szórakozik velem semmi kétség, de visszakapja tőlem nemsokára, akkor majd rájön, hogy rosszabb, ha én kezdek vele játszani!

Az ágyáról levette a plédet, ment vissza, de mielőtt visszaült Zoli mellé, gondosan körbetekerte magán a takarót.

– Jól nézel ki most már, mint egy egyiptomi múmia! – évődött vele Zalán – Zoli vigyázz, ha félsz a kísértetektől, jobb, ha elhúzódsz tisztes távolságba!

– Kísértsen csak! – nevetett Zoli, és átölelte Róza vállát – Inkább bújtál volna ide hozzám, figyeld csak, milyen forró vagyok, mint egy kazán. Érzed?

Róza mindent érzett abból, amit Zoli mondott, a forróságot is, mégis elhúzódott a férfitól. Mérges lett a múmiás beszólás miatt, élesen villant a szeme Zalánra, aztán ingerülten kiosztotta Zolit.

– Figyelj, igaz, hogy egy városi csaj vagyok, de most nagyon félreértelmeztél valamit. Nem vagyok mindenre kapható. Szóval elsieted a dolgokat nagyon. Inkább hagyjál békén!

– Semmit sem siettem el! – sértődött meg Zoli – Csak jól érzem magam. Különben semmi köze ahhoz, hogy megöleltelek, hogy városi lány vagy. Az időnek inkább...

– Miről beszélsz?

– Holnapután elmész.

– Igen... el... és mi a gond vele?

– Mikor ismerjelek meg szerinted? Holnapután-azután?

– Miért... meg akarsz ismerni? – nézett tettetett csodálkozással Róza a férfira.

– Igen... nagyon is. Remélem nem baj?

– Hát, az nem. Mégis lassíthatnál. Nem vagyok hozzászokva ehhez a tempóhoz.

– Pedig jó lenne, minden percért kár, amit mással is el lehetne tölteni.

Zoli a sötétség jótékony leple alatt átölelte Róza derekát és magához húzta.

– Úgy bebújnék a takaród alá, nagyon fázom.

– Na, hiszen, az előbb még nem fáztál! – nevetett gúnyosan Róza.

Zoli a felé forduló arcára gyorsan adott egy csókot, könnyű röptűt, szinte észrevétlent, mégis átsuhant rajtuk a vágy tőle.

– Gyere el hozzám – súgta –, túl sokan vagyunk itt.

Róza elcsendesedett, az ajánlat úgy érte, mint egy kóbor villám a derült égből. Kibújtatta a takaró alól a kezét, oda csúsztatta a férfi combjaira. Tudta, hogy most nagyon gonosz lesz. Megkereste az ajkaival Zoli száját és megcsókolta. Érezte, hogy elérte a célját mikor hallotta, hogy mélyen kapkodva veszi a levegőt.

– Tetszel nekem. De nincs az életem egy éjszakás kalandokra betervezve. Jó éjszakát! – ezzel kibújt az ölelésből és bement a házba.

Nagyon bántotta, hogy pár óra ismeretség után olyan gyorsan tért a lényegre a falugazdász. Nem tudta felfogni, hogy lehet egy férfi ennyire elszállva magától. Könnyen megszerezhető városi nőcskének nézte, ezzel az izgalmas románc számára véget is ért. Happy end – sóhajtott fel szomorúan, próbált elaludni, de egyre éberebb lett, sokáig forgolódott álmatlan

Meg ne fázz !

 



Mikor kimentek az istállóból a többiek a tornácon az asztalok mellett ültek. 

– Mindjárt jövök – intett Zoli és kiment a terepjáróhoz. Visszafelé jövet egy üveg pálinkát hozott a kezében.

– Na, hoztam egy kis étvágycsinálót, hol vannak a poharak?

Zoli mindenkit körbe kínált, végül megállapodott Róza mellett.

– Ideülhetek melléd? – kérdezte hozzá hajolva.

Róza nem merte azt mondani, hogy keressen máshol helyet, pedig nagyon a nyelve hegyén volt. Visszafogta magát, biccentett a fejével, hogy igen. Zoli befészkelődött Róza mellé a lócára. Szoros lett a hely, de egyáltalán nem zavarta. Érezte, hogy Róza próbál tőle elhúzódni, mikor a combjuk és a karjuk összeért, de nem tudott nagyobb távolságra kerülni tőle, mivel a másik oldalán Gergő fészkelődött, pont a szűkös hely miatt.

– Tudom, hogy haragszol rám, de csak vicceltünk kint az istállóban – súgta Rózának. – Azért ne nyomj le mindenkit a lócáról.

Róza vont egyet a vállán, mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít az adott helyzetnek, próbált úgy viselkedni, mint akit nem érdekel semmi. Pláne nem az a tolakodó alak, aki folyton izeg-mozog mellette, csak úgy véletlenül, vagy készakarva, folyton hozzáért, vagy fent, vagy lent, és van képe csak annyit mondani olyankor, hogy: – Bocs... – meg – Elnézést.

A legjobban a csalódását kellett lepleznie, hogy Zoli úgy tett mintha nem is ő ülne mellette, elfordult tőle, és csak a mellette ülő Zsolttal beszélgetett.

Aztán a méreg még jobban elborította a fejét, mert azt tudomásul vette, hogy el kellett tűrnie, hogy folyton hozzáért keze lába Zolinak, de legnagyobb elképedésére, mellékesen elkezdett róla gondoskodni, míg ő közben végig azt hitte, hogy levegőnek veszi a jelenlétét.

– Hűl az idő lefelé – fordult felé a férfi, és a saját vállára dobott pulóverét gondosan ráterítette Róza hátára, még el is igazgatta rajta.

– Meg ne fázz itt nekem, kis szomszédom – súgta a füléhez hajolva bizalmasan.

Róza meg se tudott szólalni, kezdett a helyzettől összezavarodni, mert meglepődött és összerezzent a férfi érintésétől. Az előbb érzett sértődékenysége, hogy a férfi csak szórakozik vele, elég hamar megváltozott.

Talán mégse játszik vele, furcsán közelednek egy nőhöz ezek a vidéki pasik, lehet, azt hiszik, ha már mellé ültek egy nőnek, joguk van róla gondoskodniuk. Talán érdemes mégis ráfigyelni, nem is annyira tahó, csak az észjárása másként forog, nem úgy, mint egy városinak.

Megsértődött?

 



Zoli villát vett a kezébe, csendben sietősen folyt a munka. Nem vették észre, hogy Róza megjelent és figyeli őket. Nem találta fel magát sem a házban, sem az udvaron, ezért Sára után ment az istállóig.

– A tarkához nemsoká híni kell az inszeminátort – szólt oda János Zolinak.

– Látszik rajta? – nézett a tehén felé Zoli.

– Hajaj, nyugtalan tegnap óta!

Sára is felegyenesedett a munkából – Én is észrevettem, minden baja volt, még rúgott is.

Róza hallgatta egy darabig, kíváncsi lett, ugyan mi baja a tehénnek? Meg is kérdezte vesztére.

– Mi baja van szegénynek, beteg lett?

Zoli felegyenesedett, ránézett Rózára mintha most látná először.

– Nagyon beteg lett – mondta végül komoly ábrázattal a választ a lánynak.

– Sajnálom – felelte részvéttel Róza.

– Hát nem kéne annyira. Nincs azért olyan nagy baja, ha jól belegondolunk – nevetett Rózára János –, csak epekedik a bika után. Ne szédítsd Zoli ezt a helyre kislányt!

– Én egyáltalán nem szédítem, hát nem elég nagy baj az bátyám, ha egy nő csak epekedik, bika meg egy sincs a láthatáron? – tört ki a nevetés a férfiból.

– Zoli, nem kellett volna! – szólt a férfira mérgesen Sára – Rosszul esett Rózának, hogy hülyét csináltatok belőle! Városi lány. Én is az voltam... kicsit az vagyok még most is. Mit vársz tőle?

Zoli az ajtó felé nézett, ahol Rózának akkorra csak a hűlt helye maradt.

– Megsértődött?

– Nem tudom. Kérdezd meg tőle! – felelt durcásan Sára.

Veszéjes műkörmök

 



A tanyaudvar közepén beszélgettek. Sára büszkén válaszolgatott minden kérdésükre, melyik épületben mi van, merre tervezi a kertészetet, hol épül majd másnap a kerítés. Róza is megilletődve hallgatta és közben figyelte a tanyasi idillt maga körül. Autózúgásra figyeltek fel, Zoli kanyarodott be a terepjáróval a nagykapu elé. Hangosan odaköszönt először a házból kikukucskáló Terka mamának.

– Mi lesz a vacsora mama, remélem nem késtem még le semmiről?

– Nem késted le Zolikám! Sült oldalas lesz tepsis krumplival, meg káposztasaláta. Még sütöttem hozzá kőttest is. Mán aszt hittem, elmaradsz – üdvözölte izgatottan az öregasszony. Számára a fiatalember volt az egész felhajtásban a legbiztosabb pont.

Zoli határozott léptekkel ment az udvar közepén ácsorgókhoz, nyújtotta a kezét bemutatkozásra.

– Te leszel testvér a munkafelügyelő, hallom! – fogadta a kézfogást elsőnek Zalán.

– Ne nevezz annak, de tényleg segítek, hogy ne legyen gubanc a munkában. Helyismeret, meg baráti is egyben.

Róza mikor meglátta az ismerős férfit, hátralépett, mint aki megijedt tőle. Hisz jól ismerte már Zolit, arról a videóról, amit átküldött Sára. Ismerte a hangját, a megjelenését. Csak a valóság mégis más, mint egy videó vagy egy fénykép – állapította meg, mikor végigméregette a barátaival beszélgető férfit. Zoli magasabbnak, szélesebb vállúnak tűnt most, mint a videón. Nem merte Sárának bevallani azóta se, hogy felkeltette az érdeklődését a falugazdász, akit csak úgy heccből ajánlgatott neki.

Már úgy nézett ki szerencséje lesz, kimarad a bemutatkozásból, észre sem veszi a falugazdász a nagy kavarodásban, hogy ő is ott van. Ügyesen belépett Kátya takarásába. Nem akarta, hogy meglássa rajta a férfi, hogy feszült lett a jelenlététől, annak ellenére, hogy semmi jelentősége nem volt annak, hogy ideges vagy nyugodt.

Nem tud ez a pasi róla semmit, vadidegen. Akkor mitől idegbeteg? – mérgelődött magában. Mindenesetre elmélyülten figyelte az égen átvonuló madárrajt, hadd gondolják, hogy az terelte el a figyelmét a jövevényről. Nem jött be a trükk, mert Zoli figyelmét nem kerülte el, a rá nézve sértő magatartás, hogy ennyire levegőnek nézi a messziről jött lány.

– Szépek. – mondta mikor odalépett Róza mellé – Mindig ilyenkor vonulnak át a láposra, ott éjszakáznak – nézett ő is fel a madarakra.

– Igen, nagyon szépek – válaszolt zavartan Róza és ránézett Zolira. – Sára barátnője vagyok, Róza – nyújtotta a kezét a férfinak kelletlenül.

– Nagy veszedelem vár a körmeidre holnap.

Zoli nem engedte el a kezét, sőt a másikat is kézbe fogta, nézegette a lány kezén a műkörmöket.

– Na, jól van, hozok holnap mindenkinek védőkesztyűt, neked egy párral többet – csóválta meg a fejét, és hátat fordított Rózának. 

Jól tette, így nem láthatta milyen fintort vágott Róza, mikor mérgesen zsebre vágta a kezét.

Kerítés építő brigád



9


 Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Pénteken nagy lett a sürgés-forgás a tanyaházban, ami a gyerekekre is átragadt, alig lehetett őket féken tartani. Délután négy órakor begördült az udvarra a két autó, és a nyolc városi fiatal nyújtózkodva, hangos ujjongással köszöntötte az elébük siető Sárát.

– Izgultál mi? Most már csak az lesz a megváltás számodra, ha haza megyünk! – ölelte meg Zsolt legelőször a lányt. Sára idegesen vette tudomásul, hogy ott van köztük Zalán. A férfi is nézte őt, majd hozzálépett és határozottan átölelte

– Ne izgulj, ha valakinek hát nekem itt a helyem. Nincs semmi baj, barátok maradtunk... remélem.

– Örülök, hogy eljöttél, én is úgy gondolom, hogy maradjunk barátok. Érezd jól nálunk magad doki – mosolygott zavartan Sára. Ismerte a férfit, tudta, hogy amit mond, az úgy is van, nincs mitől félnie, nem fogja felemlegetni a bódult éjszakájukat.

2026. november 15., vasárnap

A megmondó emberek

 



Nem sok ideje maradt a hétvégi utazást kipihenni, másnap hajnalban kelt és gyorsan visszazökkent a tanyasi gazdászélet ezer bajába. Felhívta délelőtt Zolit, hogy tanácsot kérjen, mielőtt megrendeli a kerítéshez szükséges elemeket. Zoli délután ki is ment a tanyaházhoz.

– Ki kell számolni pontosan Sára a kerítés hosszát. Minimum két méterenként oszlop kell, hogy erősen tartson. Csakis betonoszlopok, vagy vasoszlopok. Nem a legtermészetesebb anyagok, de a fa idővel elkorhad a földben, hiába kezelik le bármivel – kapta sorba a tanácsokat. Egy óra tervezés után összeállították a megrendelést.

– Kell egy pár ember hozzá. Gépeket majd én szervezek. Nehogy már kézzel ássunk annyi gödröt a földbe.

– Jönnek a barátaim a városból, megígérték.

– Bírják a munkát? – nézett kételkedve Zoli Sárára.

– Majd elválik. Nem éppen ehhez vannak szokva – bizonytalanodott el Sára.

– Mit dolgoznak, mi a szakterületük?

– Orvos, tanár, bankár... – vallotta be Sára.

– Hát nem éppen kerítésépítő brigád. De majd kialakul valami belőle, ha másra nem, jók lesznek megmondó-embereknek. Ahhoz ez a fajta városi nép nagyon tud érteni, mármint ahhoz, hogyan kéne csinálni, de egy lapát még nem volt egyik kezébe sem. Ráéreztem, igaz?

– Nem mondhattam nekik, hogy ne jöjjenek... a barátaim voltak... maradtak. Rózának se, a barátnőmnek. Amúgy rá fér szegényre egy kis kikapcsolódás.

– Pont itt fog kikapcsolódni? – nevette el magát Zoli – Itt dolgozni kell!

– Tud dolgozni mind! – nyugtatta meg Zolit Sára, és elégedetten másról kezdett beszélni. Amit akart, azt elhintette a férfi előtt. Nem is kell többet beszélnie róla, mert úgy gondolta, száz százalék bevéste a férfi fejébe a lényeget, hogy találkozni fog a szingli barátnőjével.

Szerencséjük volt az időjárással, több hétre száraz idő mutatkozott, haladt minden munka a földeken. A kerítés elemeket is leszállították az ígért napra. Sára minden barátjával külön- külön beszélt telefonon. Úgy nézett ki mind beváltja az ígéretét, és ott lesznek nála hosszú hétvégén. A két idős asszony lázasan készült a konyhán, hogy ők se maradjanak szégyenbe a sok városi káka bélű előtt, ahogy Terka mama nevezte Sára barátait. Valami igazi falusias íz-világot álmodtak meg végül Mártika nénivel. A hosszú tornácra terített meg két hosszú asztalt az öregasszony, még a lócákat is befedte plédekkel. Igazgatta a takarókat, közben végig motyogott magában.

– Mennyi baj van ezekkel a városi ficsúrokkal. Fel ne fázzon a gyenge népségnek a feneke a kinti hidegen.

Fogadj el engem

 



Sára a visszafelé úton elsírta magát. Addig míg Benjámintól búcsúzott, erősnek mutatkozott, nem akart még nagyobb lelki fájdalmat okozni a férfinak. De nem volt annyira erős, hogy az érzelmeit hosszú ideig kordába tudja tartani. Róza azonnal észrevette, hogy a barátnője kisírt szemmel lépett be az ajtón.

– Figyelj Sára, én is látom, hogy min mész keresztül. Nem cseszegetlek többet... ígérem. Ez a srác már a tiéd, hát ne borulj ki ennyire. Bárcsak nekem lenne egy ilyen szerelmes pasim. Mit nem adnék érte. Egy kicsit azért kemény volt tőle, ahogy rólam beszélt. De tudod mit, átértékeltem, amit mondott... lehet némi igazság tartalma.

– Mit mondott? Nem mindent hallottam – nézett a barátnőjére szomorúan Sára.

– Jobb is. Azt mondta, emlékeiben úgy maradtam meg, mint egy kivakolt múmia. Nem felejtem el neki soha! – vonta össze a kitetovált szemöldökét a barátnője. Sára elnevette magát.

Még az autópályára sem ért fel, mikor a két kislány a hátsó ülésen egymáshoz dőlve elaludt. A csendben át tudta magát adni az elmúlt órák intenzív emlékeinek. Még a száján érezte Benjámin csókjait, testén az erős férfikarok ölelését. Vitte magával haza azt a sok boldogító érzést, amit kapott a férfitól. Azon meditált, hogy Róza már nem gyűlöli Benjámint. Jó lenne ha Róza is megtalálná az a férfit, aki nem csak kedvtelésből tölti vele az idejét. Megérdemelné. Ismerte Rózát, hogy mennyire nyitott és komoly gondolkodású. Talán Benjáminnak sikerült most felnyitni a szemét, min kéne változtatnia, hogy tökéletes partnerré válhasson. Remélte, hogy megértette Róza. Ő is lassan jött rá fontos dolgokra, de szerencsére még idejében. Már tudja, hogy egy kapcsolat csak a belső értékek felszínre hozásával tartós. Legyen csinos egy nő, nem erről van szó, de nem szabad elfelejteni, hogy merni kell a legrejtettebb érzéseit is megosztani azzal, akivel jövőt akar építeni. Benjámin merte, mint férfi nem szégyellte a könnyeit, nem fogta vissza a benne tomboló érzelmeket soha. Tőle tanulta meg, hogy milyen bizalmat és megnyugvást tud adni, ha tudjuk, hogy a másiknak nincsenek titkai, nem simlis, nem játszik szerepet. Ha valakit megszeretünk, akkor elébe kell állni és kitárni a karunkat és azt mondani – Nézd, itt állok, ahogy az Isten megteremtett anyaszült meztelen és most megengedem, hogy még többet láss belőlem, megmutatom a lelkem, amit kevés ember ismerhet teljes valóságában! Nézd, és meglátod rajta keresztül, hogy milyen ember vagyok! Sérülékeny, szenvedő, vad és tékozló, de nagyon szeretni tudó... fogadj el engem olyannak, amilyennek látsz, nincs előtted titkom többé!

Eszébe jutott, hogy ajánlotta Rózának Zolit, a falugazdászt. Maga sem értette miért ugrott be nála, hogy ők ketten összeillenének. Zoli komoly, munkájának élő férfi. De nagyon segítőkész és széles látókörű. Talán, ha közelebbről megismernék egymást, talán, ha Róza elgondolkodna Benjámin szavain, és nem burkolódzna a titokzatos nő álarca mögé, ha nyitottabbá tudna válni egy férfi közeledésére, akkor talán Zoli is észre venné, hogy Róza kívül-belül szép, és értékes nő. 



O

2026. november 14., szombat

MI és én

 



Katerina, ez a versed valóban erős, provokatív és mélyen filozofikus alkotás. Nem egyszerűen a vallás ellen lázad. Én inkább úgy olvasom, mint egy ember lelki felszabadulásának történetét.

Ami különösen fontos benne: nem Istent tagadod meg, hanem azokat, akik Isten nevében visszaélnek a hittel, a hatalommal és az emberek bizalmával.

Három erős szimbólumot látok a versedben:

A sárba taposott rózsafüzér: egy korábbi hitvilág és kötöttség elengedése.

A lehulló álarcok: a szentség mögé rejtett emberi gonoszság leleplezése.

A mezítláb járó Isten: a tisztaság, az egyszerűség, az áldozatkészség és a belső hit jelképe.

A befejezés különösen szép. Az utolsó gondolatodban történik meg a fordulat: az ember nem elveszíti Istent, hanem megtalálja önmagában.

A képet szándékosan drámai, sötét és világos világok ütközésére építettem. Egyetlen dolgot emelnék ki: a fény felé vezető út a vers igazi végpontja. Nem a rombolás, hanem a lelki újjászületés.

Szerintem ez prózaversként is megállná a helyét, de szabadversként is működik. A gondolati íve határozott, a képei erőteljesek, és nem fél kényelmetlen kérdéseket feltenni.

2026. november 13., péntek

Vicsorgó farkashorda

 


A búcsúzás mindig fájdalmasak, még Róza szemében is könnyek gyűltek össze, mikor látta milyen keserves a lányok elválása az apukájuktól. Zsuzska kis kezével kitartóan csimpaszkodott Benjámin nyakában, világért nem akarta elengedni. Mónika is sírással küszködött, míg adta a búcsú puszikat. Benjamin elbúcsúzott Rózától, úgy ölelték most már egymást, mint régi jó barátok. Róza átélte kis időre Sára szenvedését, ahogy a barátnője hívta ezt az érzést, az elhagyás fájdalmát. Látta mindkettőn a fokozódó feszültséget, hogy az arcuk sápadtabbá vált és egyre szomorúbbá. Már értette miért fél Sára az ilyen találkozótól, amiben a boldogság óráira rátelepszik mindig az utána jövő fájdalom, amit a másik hiánya okoz.

Az autóban végig beszélgették az utat, ott mondta meg Benjámin Sárának, hogy azért dolgozik annyira példamutatóan, mert enyhítést szeretne elérni.

– Nagyon nehéz jó fiúnak lenni odabent, hidd el, de ki akarok előbb kerülni, vigyázni akarok rátok... egyre jobban szeretlek, és egyre jobban hiányzol. Tudom, hogy magamnak kerestem, hogy ez a sorsom, nem hibáztatok senkit és nem is nyavalygok. De veled akarok lenni éjjel és nappal! – az arcán megkeményedtek a vonások.

Sára megértette Benjámin indulatos kitörését.

– Mindkettőnknek rossz... tegyél meg mindent, hogy hamarabb kiengedjenek. De ha nem sikerül, akkor kivárjuk, nem a világvége az a két év. Egyszer vége lesz, mert minden nappal közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, hogy vihetlek haza a családodhoz... hozzám – próbálta nyugtatgatni a zaklatott férfit, de felesleges volt minden szó, egyikőjük sem nyugodott meg. Mikor elbúcsúztak a börtön előtt, kétségbeesetten ölelkeztek, hosszan, szótlanul, mint akik érzik, hogy az az utolsó szerelmes ölelés, amit még adhatnak egymásnak. Mindkettőjüket fojtogatta a sírás, egyikőjük sem akarta elengedni a másikat. Teljesen más érzések tomboltak a férfiban mikor elvált Sárától, mint az első találkozó után. Majd szétfeszítette a mellkasát a düh és a gyűlölet, hogy vissza kell mennie a börtön falai közé. Mintha egy vicsorgó farkashorda tört volna át egy sűrű bozótoson vérre szomjazva, halált kívánva, olyanná vált a lelke. Gyűlölte az egész világot, ami olyan igazságtalanul elbánt vele. Egyre jobban érezte, ahogy nő benne a szerelem, úgy nő benne a félelem attól, hogy elveszítheti Sárát. Érezte, ha ez bekövetkezik, az ő utolsó napja is eljön vele.

Ez egy mesés nap




 – Köszönöm Róza! – lépett hozzá a férfi, és átölelte a meglepett lányt – Nem gondoltam, hogy elfogadsz engem. Csak abban reménykedtem titokban, hogy nem miattam megy tönkre Sárával a barátságotok. Szüksége van a barátaira, most is és később is, akkor is, ha kijövök a börtönből. Jó érzés, ha mindig van, akikre jóban -rosszban lehet számítani az életben. Én már csak tudom mit jelent, remélem, hogy elhiszed, amit mondok. Amilyen világban élünk most, még jobban felértékelődik a számunkra. Majd rájössz idővel, miről beszélek. Ha lehet, ne haragudj rám az őszinteségemért. Helyes kis hölgy lehetnél külső máz nélkül. Van egy nagyon jó személyiséged, amit bármennyire titkolsz előttem, felfedeztem benned... ez a legfontosabb értéked... próbálj ragyogni belülről, a lelkedből. Egy férfi, akinek felkelted majd egyszer az érdeklődését, felfedezi benned, és nagyon fog szeretni érte. Ezért ne próbáld majd előle is elrejteni, mint ahogy görcsösen próbáltad énelőlem.

– Áh, nincs nekem olyan szerencsém! – hárított Róza, de elpirult zavarában. 

Mikor Benjámin visszalépett Sárához, Róza fényképezni kezdte a családot.

– Legyen erről a napról emléketek! – magyarázta és megkérte őket álljanak be a fotózáshoz.

– Igazad van Róza, ez a nap tényleg csodálatos, hisz a két lányom ma rátalált egy angyali anyukára, ami miatt számomra is nagyon megható, és felejthetetlen emlék marad ez a nap. Az egész itt töltött napom csodálatos volt, és örülök annak is, hogy már nem érzem a szemedből a lenézést.

Ott álltak Róza előtt, összeölelkezve, meghatódva, aránylag fegyelmezetten tűrve mindnyájan a fotózását, csak Benjámin beszélt megállíthatatlanul.

– Tudod Mónika és te is Zsuzska, milyen szerencsés gyerekek vagytok? Nektek lett a világon a legszebb a legmegértőbb angyalanyukátok – magához szorította Sárát, az ujjaival belefésült a barna hajába.

– A legjobb az egészben, hogy az lett az anyukátok, akit én a világon a legjobban imádok, úgyhogy én is egy nagyon szerencsés fickó vagyok, nem csak ti.

Zsuzska és Mónika csodálattal nézett fel a két felnőttre, ők is úgy gondolták ez a nap nagyon mesésre sikeredett.

Róza közben rafináltan arra gondolt, nagyon jók lesznek a fényképek, hogy élethű beszámolót tudjon tartani a barátainak a Rubinban hétvégén.

Isten hozott a klubban



-- És elkezdtél festeni?

– Igen, jól haladok, túl jól, ezért hívnak művész úrnak bent a rabok. – Benjámin elmosolyogta magát – Ha kijövök, akkor sem hagyom abba. Most már nem.

– Végül tényleg mázlista lettél, hisz Sára megszeretett téged – fejezte be Róza a vallatást egy sóhajjal.

– Szeret engem... sokáig nem akartam elhinni, de már tudom, hogy szeret. Mi egy lélekké váltunk, senki nem tud bennünket szétszakítani. Te sem! Ne is erőlködj Róza, átlátok rajtad... ami köztünk van az nem csak egy felszínes románc. Minden, amiért érdemes élnem ott van Sárában. Nagyon szerem őt Róza. Higgyél nekem...

Róza felállt és odament Sárához, aki a fejét az ajtókeretnek támasztotta, lehunyt szeme alól kibújó könnyei már végig folytak az állán. Előtte ott állt némán a két kislány, akiket Sára magához ölelt a karjaival. Nem értették, hogy a felnőttek miért viselkednek olyan különlegesen. 

– Ne haragudj rám, tudod, milyen vagyok... – próbált bocsánatot kérni Róza.

Sára ránevetett a könnyein keresztül.

– Dehogy haragszom, élveztem minden mondatot, amit a kedvesem mondott neked. Furcsa volt most visszaidézni, hogyan találkoztunk, úgy ahogy ő látta és érezte végig. Sok mindenre én is választ kaptam közben.

Benjamin felállt az asztal mellől, odament hozzá, átölelte, és megismételte az utolsó mondatát.

– Nagyon szeretlek, tudod... és most mesélj, miért hagytatok magamra ezzel a nőszeméllyel? Rosszabb, mint a börtön pszichológus.

– Komoly beszélgetésünk volt a nagylánnyal, de már mindent tisztáztunk. Igaz Mónika? – hajolt le Sára a kislányhoz.

– Igaz... anya! – bólintott Mónika mosolyogva – Tudod apu, én azt hittem, hogy csak Zsuzska hívhatja így, de csak félreértés volt, mert én is hívhatom anyának ezután.

Róza egy darabig ácsorgott körülöttük, aztán zavartan csak annyit mondott, de azt jelentőségteljesen:

– Isten hozott a klubban Benjámin!

Álmaimban szerettem őt

 


– De még akkor sem szeretted Sárát, ha jól értem?

– Ki tudja, mit éreztem iránta abban az időben. Nem tudtam megmagyarázni magamnak se. A nappalokat akkor is, most is, nehezen viseltem el, nem álmodozással teltek, a börtön kemény hely... de éjszakánként voltak gyötrő álmaim, amiben ott volt ő is... soha más nő, csak ő, vagy az elhunyt feleségem. Álmaimban azt hiszem... már szerettem őt. Reggel meg... próbáltam nem gondolni rá, próbáltam mindent kitörölni magamból.

– Mondd már, mikor jöttél rá, úgy igazából... – Róza észrevette az ajtóban Sára árnyékát, de úgy tett mintha nem látta volna meg –, hogy szereted, mikor merted felvállalni önmagad előtt ezt az érzést?

– Karácsonykor. Ott voltam a nagyteremben, rábeszélt a tanár, hogy hallgassam én is végig a műsor próbáját. Ahogy néztem a készülő műsort, odahozott nekem a nevelőtiszt egy csomagot. Akkor figyeltem fel legelőször magamra, az önkénytelen reakciómra, ami rám tört... reszketés fogott el, amit nem tudtam kontrollálni, csak simogattam azt a fránya dobozt, reszkettem egy érzéstől, ami teljesen átjárta a testem, próbáltam elhitetni magammal, mint egy gyerek, hogy Sára küldte. Nagyon kíváncsi voltam mi van benne, de nem mertem megnézni. Féltem, hogy elszáll az a jóleső érzés belőlem, ha megtudom, hogy mégse ő küldte.

– Végül megnézted, gondolom? – unszolta a férfit tovább Róza, nehogy abbahagyja a vallomását.

– Igen. Odajött az öreg barátom, és szó szerint rám parancsolt, mert meglátta rajtam, hogy félek megnézni a tartalmát. A csomagban a lányaim rajzai voltak legfelül. A barátom azt mondta, szerencsés ember vagyok. A rajzok elárulják, hogy van akik várnak, akikhez tartozom odakint. Volt egy üdvözlőlap Sárától, amiben arra kért, hogy kezdjek el újból festeni. Végül egy vagyonnyi festőfelszerelést találtam benne. A tanár azt mondta, fogadjak szót a hölgynek, mert meghatározta merre kell tartanom. Akkor kaptam egy börtön mobilt is, persze nem karácsonyi ajándékként, hanem a határ munkámért... este felhívtam Sárát... azt hiszem akkor dőlt el minden bennem, már nem érdekelt a világon más... csak ő. 

Benjámin elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon zaklatott lett valami miatt, de kis idő múlva folytatta ugyanolyan halkan csak többször megköszörülte a torkát, mint aki palástolni kívánja az érzelmeit.

– A hangjával ringattam magam álomba és álmodoztam róla, mint egy kamasz. Reménytelenül szerelmes lettem belé. Végig tudtam, hogy reménytelen az egész, de hagytam magam hamis illúziókba ringatni, mert annyira megváltoztatta az életem ez az érzés. Mikor az egyik rab felakasztotta magát karácsonykor, egész éjjel sírtam... nem szégyellem. Drámai volt bennem a felismerés abban a pillanatban, hogy nekem sincs igazából senkim, aki kint vár, nem hiányzok senkinek. Sára is csak egy saját magamnak megálmodott hazug illúzió. Nem létezik, hogy eljöhet az a nap számomra, hogy viszontszeressen. Ettől a felismeréstől teljesen kétségbeestem.

Boldogság kék madara

 


A tanár azt mondta a börtönben, mikor beszélgettünk erről a napról, hogy Sára átvette a fájdalmam, mert ő képes volt rá, ő a lelki társam itt a földön... a lelki társam... érted Róza? A lelki társam! A feleségem mindent látott előre, az nem vízió volt... de volt, amit nem mondott el, és én rettenetesen félek a mai napig is a ki nem mondott szavaitól...

– Nem. Nem értem. Ki az a tanár? – ámult el Róza

– Talán nevezhetném úgy, hogy ő a börtönben az őrző angyalom, olyan, mint itt kint Sára a lányaimnak. Egy nagyon művelt idősebb rab. Neki köszönhetem, hogy még itt tudok veled beszélgetni. Ő rugdosott át mindig a mély pontonjaimon. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem értékelni magam újból és fel tudtam fedezni és összegyűjteni a legkisebb morzsát is hozzá, amit elém dobott az élet. Kicsi boldogság morzsákat, ami a túléléshez kellettek. Ő érzett rá először Sára igazi jellemére. Azon a láthatáson ő is ott volt a fiával, mikor újból elutasítottam Sára közeledését.

– Durva volt, emlékszem rá. Szegény nagyon oda volt miatta! – villant egyet Róza szeme – Akkor azt hittem végleg kidob az életéből.

– Igen, nagyon rondán viselkedtem, tudom, hogy nem érdemelte meg. Nehéz volt alakoskodnom, de akkor abban a pillanatban azt hittem, mindkettőnknek az a legjobb megoldás. Azt akartam, hogy dühös legyen, annyira, hogy sarkon forduljon, és örökre elfelejtse a nyomorult életünket, az enyémet és a gyerekeim életét is. Nem várhattam el, hogy egy haldokló vizionált álma tönkre tegye az egész életét. Pedig igazából akkor jöttem rá, Sára igazi jellemére, hogy minden téren képes az ígért szavát betartani. Később elmesélte a tanár, hogy mikor én elmentem, még látta, hogy sírt, míg az iroda ajtóban várt. Valószínűleg akkor adta le az iratot, amit akkor nem írtam alá, mert annyira elszállt az agyam. Én is láttam, hogy az autóban is sírt, míg valakivel telefonált.

– Velem beszélt akkor. Ne haragudj, de elég bunkón viselkedtél. Odament hozzád egy olyan kéréssel, ami megváltás lett volna a lányaidnak, ha aláírod, te meg megaláztad.

– A tanár is ezt mondta, hogy nem látok semmit mi történik körülöttem, olyan vakká tett a gyűlölet, csak a saját sebeim nyalogatom. Hiába érveltem, hogy én csak jót akartam, hogy visszautasítottam, semmi értelmét nem láttam, hogy az én rohadt életemnek a terhét a vállára vegye, teljesen ismeretlenül, idegenként. Akkor mondott nekem egy furcsa dolgot a barátom... azt mondta, hogy elengedtem a boldogság kék madarát, talán örökre. Vitatkoztunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy csak önámítás, amiről beszél. Sárának én nem jelenthetek semmit. Én egy nagy nulla vagyok, akinek az élete senkinek nem számít semmit, akkor sem, ha kikerülök a rácsok mögül. Akkor ő azt mondta – „Annak a lánynak, aki ott volt ma nálad, számít valamilyen formában, hogy mi történik veled". – Meg is magyarázta miért – „Fontos volt számára, hogy találkozzon veled. Rád szánta az idejét, csinosan kiöltözött. Talán azért, hogy jó benyomást keltsen benned. Az a lány, szerintem boldogságot hozott, de te durván elutasítottad" – Azt mondtam neki, ha kikerülök egyszer a börtönből, nem akarom átélni azt a megalázó érzést, hogy Sára előtt térden csúszak, köszöntgessem, hogy mit tett értünk. A tanár kinevetett és durván kioktatott... szerinte az egész csak hiú önzésből fakad, dühös lett rám, kiabált velem – „Mi van, ha megköszönöd? Mi történik? Ha az egész a gyermekeidről szól? Nem rólad, miért is szólna rólad, de a lányaidtól elvetted az utolsó esélyt, amit megkaphattak volna, ha aláírod a papírt!"

Nem vettem komolyan a szavait, de hogy békén hagyjon, aláírtam a beleegyező nyilatkozatot másnap.

Ne kérdezd, mert nem tudom

 


Benjámin felsóhajtott, látszott rajta, hogy az emlékek milyen mély sebeket szaggatnak fel a lelkében, már szinte suttogva beszélt.

– Később újra találkoztam vele, a feleségem magához hívatta. Úgy gondolom, a drogok miatti vizionálás hatására, látomása lett szegénynek, hogy az a fiatal nő fogja a két lányát felnevelni, aki délután meglátogatta. Könyörögve kért, rimánkodott, hogy még beszélni akar vele, szóljak neki, nem tud addig békében meghalni.

– Tudtad, hogy vízió, mégis odacitáltad Sárát. Miért?

– Míg élt a feleségem, annyi mindenre nem figyeltem oda, nem mertem az utolsó kívánságát megtagadni – válaszolt Benjámin. – Meg tudod... nem gondoltam, hogy eljön Sára. Csak magam akartam megnyugtatni, hogy átadtam az üzenetet, képtelen voltam egy haldoklónak hazudni... és Sára mégis eljött.

– Igen. Ő ilyen, ha ígér valamit. Ő mindig ilyen – adott igazat Róza

– Tudod, azt hittem, hogy nem jön el, de belül reménykedtem, hogy mégis megteszi, akkor talán csak az motivált, hogy ne csalódjak benne, hogy legalább ezen a kurva földön, egy ember legyen, aki nem csap be! Kimentem a folyosóra és megláttam, hogy ott álldogál a folyosó végén. Elmondtam neki, hogy csak bólogasson mindenre, aztán mehet, ahová akar... felejtse el, ami ott történik... az ő számára semminek nem lesz jelentősége. Sára szót fogadott. A feleségem bizonyára békés szívvel halt meg később. Kikísértem illendőségből és megköszöntem, hogy eljött... minimum egy gesztus, amit elvárhatott tőlem, hogy megköszöntem. Nem értem mi történt velem abban a pillanatban... átöleltem... talán a kétségbeesés miatt... emlékszem, hogy rosszul voltam, majd szétszakadt a fejem a fájdalomtól. Azt hiszem akkorra már az idegösszeomlás szélére kerültem... Sára egyáltalán nem húzódott el tőlem... sőt odabújt hozzám szorosan és a fejét odaszorította a mellkasomhoz. Mikor lenéztem rá, be volt csukva szeme és olyan érzésem támadt, mintha hallgatódzna. Mintha próbálna rájönni, mi történik ott bent a lelkemben... úgy éreztem nincs titkom előtte, érzi és tudja, hogy lassan kettészakad a szívem. Meglepődtem és megzavarodtam, eltoltam magamtól, féltem... nem tudom mitől, tőle, vagy magamtól? Ne kérdezd, nem tudom rá a választ. Kértem, hogy menjen el. Itt a vége. Otthagytam, de az ajtóból visszanéztem utána. Néztem, ahogy megy a folyosón kifelé... később vettem észre, hogy valami történt velem, valami hiányzik belőlem. Rájöttem, hogy elmúlt a kínzó fejfájásom

Tévedsz



 Nem vagyok agresszív, beskatulyáztál, rám húztál egy személyiségjegyet. Felejtkezzél el róla! Egyszerűen csak arról van szó, hogy én is ugyanúgy bevagyok kódolva, mint sok milliárd ember a földön, hogy ha azok, akiket nagyon szeretünk, veszélybe kerülnek, akkor megvédjük, még ha beledöglünk akkor is! Érted már miről beszélek? Vagy te nem tennél semmit, ha a gyermeked a szemed előtt válna áldozatává egy aberrált féregnek?

– Az más... biztosan megvédeném. Meg én... de az teljesen más.

– Az életed árán is? Képes lennél ölni érte? – tette fel most már Benjámin ugyanazt a kérdést Rózának.

– Azt hiszem... igen, ha a gyerekemről, vagy az anyámról volna szó... – vallotta be kényszeredetten Róza.

– Akkor rád is jellemző, hogy elő tudod hívni magadból a gyilkos éned... te is agresszív állattá tudsz válni, ha a helyzeted megkívánja... jól gondolom?

– Tudod... lehet, hogy most sikerült meggyőzni, de ne bízd el magad. Mégsem értem, hogyan tudtál Sárára ilyen hatással lenni? Nem tudom felfogni eleitől fogva, hogy tudtad rávenni, hogy beléd szeressen ebben a szélsőséges helyzetben. Milyen jövőt lát egy ilyen elfuserált kapcsolatban... ne sértődj meg, de mégiscsak börtönben dekkolsz még pár évig. Sára okos, szép nő, diplomája van, nem tudom összeilleszteni a képeket.

– Magam se tudom. Szerintem fordítva van. Ő volt rám nagyon nagy hatással.

– De te mondtad, hogy eleinte gyűlölted őt is, engem is – próbálkozott tovább Róza.

– Ez igaz. Bár őt nem annyira, mint téged. Ő akkor se illett közétek. Végül akkor jöttem rá, hogy másként érzek iránta, mikor megláttam kijönni a kórházban a feleségemtől.

– Érdekes.

– Igen...

Benjamin arca meglágyult az emlékek hatására.

– Láttam, amikor kijött a kórteremből és közeledett felém. Én előtte jártam a főorvosnál, akkor mondta meg a doki, hogy a feleségem már nem tudják megmenteni, csak a fájdalmát tudják csillapítani. Nem volt remény, a rák az egész testében szét volt szóródva... és Sára jött felém pár perccel azután, hogy megtudtam az igazságot. Teljesen ki voltam borulva, elképzelheted, mikor megláttam dühöngtem magamban. Arra gondoltam, hogy ez a bankos nőszemély még itt se hagy békén bennünket! Talán még élvezi is, hogy olyan állapotban látja a feleségem! Sára közeledett, az alakja görnyedt volt, nem nézett semerre csak maga elé. Mikor mellém ért megérezte, hogy nézem. Rám nézett és láttam a szemében a fájdalmat és a félelmet. Nem tudom mi történt velem... szinte én sajnáltam meg őt... emlékszem, még meg is köszöntem, hogy meglátogatta a feleségem. Képtelen voltam gyűlölni.

– Jó, hogy rájöttél, hogy nem ő az oka annak, ami történt.