Nagyon is hallotta Benjámin az utolsó mondatokat a telefonban, önkéntelenül felnevetett a kedves szavakat hallgatva, nem azért, mert viccesnek találta, hanem azért, mert átért hozzá Sára aggódása, ami miatt kellemes jó érzés áradt szét a testén. Úgy érezte magát mintha kint állna a szabadban és a friss szél simogatná az arcát. Elég volt ennyi, hogy szebbnek lássa az életét, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba, ahol minden lágy és szeretetteljes, ami körül veszi. Még börtönfolyosó szürke falai is hipnotikus fényben úsztak, míg a nagyterem felé igyekezett. Nem tudott magyarázatot adni önmagának, mi okozta a változást a lelkében, arra meg végkép nem, hogy miért adott neki a sors ilyen nagy ajándékot erre a napra. A kislánya ráérzett, valaki angyali segítséget küldött nekik, hogy túléljék ezt a hányadék világot... Karola... persze, hogy Karola. Csak ő képes erre, senki más. Szeretettel gondolt az elhunyt feleségére, aki még a halálos ágyán is az ő sorsukon vívódott. Karola megtalálta Sárát. De miért éppen őt? Hogyan választott ki egy ilyen nőt, aki inkább az ellenségük lehetne. Talán a sors egyszer mindenre megadja a választ.
– Te, hol voltál, mindjárt vége az előadásnak! – kiáltott rá idegesen a tanár, aki az ellenkező irányba loholt a nevelő tisztel együtt – Nem láttad Elemért? Nem jött szerepelni.
– Nem láttam.
Benjámin megfordult ment a tanár után.
Mikor kinyitották a zárka ajtaját, visszazuhant egy pillanat alatt a lelke a rózsaszín ködből a szürke valóságba. Surányi Elemér szalmabábuként lógott a felső vaságyra kötött pertli végén, felakasztotta magát. Szemei tágra nyílva, üres fényűen meredtek a belépőkre. Nyelve kékesen kint lógott a szájából, kezében szorongatott egy papírlapot. Gondolkodás nélkül ugrottak mindhárman a férfit megmenteni, minden erejüket összeszedve emelték az élettelenek tűnő testet, hogy oldják a hurkot a nyakán. De mindhiába, Elemér már halott volt. A nevelőtiszt óvatosan kivette a kezéből a papírlapot.
– Szerencsétlen gyerek... hagyott búcsúlevelet.
A tanár fölé hajolt a papírnak és hangosan olvasni kezdte: –„De jó volna megnyugodni, de jó volna mindent, mindent, elfeledni, de jó volna játszadozó gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel a világgal kibékülni, Szeretetben üdvözülni." De hisz ez az Ady vers, amit ma este el kellett volna szavalnia!
– Már nem szavalja el, csak az égieknek. Szegény fiú, oda kellett volna jobban figyelnünk, várható volt, hogy újra megpróbálja – sóhajtotta el magát a nevelőtiszt.
Benjamin hátrébb húzódott, hátát a hideg folyosó falhoz nyomta, próbált elhatárolódni attól, amit látott, minden belső érzéke tiltakozott ellene. Akkor döbbent rá igazán, milyen igaza volt a tanárnak, amikor arról beszélt, hogy minden kis szalmaszálat erős kapaszkodóként kell használniuk a börtönben, hogy ne veszítsék el végérvényesen a hitüket. Talán ő is ilyen passzban lett volna a mai nap, mint a roma férfi, ha nem ér el hozzá a kintiek hangja, ha nem hallja a két lánya és Sára kedves hangját. Nélkülük ő is csak kóborolt volna egésznap a börtönfolyosón, mint egy halálraítélt.
Figyelte, ahogy intézkedett a tiszt telefonon, majd hallotta ahogy végig dübörög lentről feléjük a lábdobogás a folyosón. Megérkezett az orvos és több őr az alsó szintről, becsukták maguk mögött a zárka ajtaját.
Elindult önkéntelenül „haza", a saját zárkájába. Összerezzent mikor érezte, hogy valaki megfogja a könyökét hátulról. A tanár érte utol.
– Sajnálom szegényt... neked meg nem kellett volna utánunk jönni.
Benjámin vádló tekintettel nézett a tanár szemébe.
– A nevelőtiszt tudta, hogy labilis. Én is észrevettem, hogy nagyon maga alatt volt a fickó. Gondolom maga is rájött a próbák alatt, hogy gond van vele. Sírva olvasta fel a verset. Emlékszik?
– Igen. Készült a halálra. Az egyedüllét, a család hiánya... nem mindenkinek sikerül megbirkózni vele. Ilyenkor karácsonykor még jobban felerősödik az elhagyatottság érzése. Megint nem jött hozzá senki. Nincs olyan, nekem senki ne mondja, hogy innen bárki kikerül lelki sérülés nélkül! Ha ezt állítja, bárki magáról, az csak álca, hazugság. Belül egy rákos sejtté válik a lélek! Látod fiam, erről beszélek neked hetek óta. Meg kell találnod önmagunkban egy lélekkapaszkodót, mert ha nem találod meg, elvesztél egy életre. Ez lehet bármi. Egy hang, egy emlék, egy hobbi, ami átsegít a rossz gondolatokon.
– Rájöttem, nyugodjon meg, hogy miről beszélt eddig egyfolytában... ma beszéltem a gyerekeimmel.
– Jó hallani. Nagyon jó. Csak így tovább! – veregette meg a tanár a vállát – Csak így tovább!
Benjámin az üres zárkában végig dőlt az ágyán, egyedül volt, a többiek a nagyteremben ünnepeltek. Nem volt soha gyenge, most mégis felkavarta a fiatal rab halála, mert értelmetlennek találta és tragikusnak. Tisztába volt vele, hogy a szenvedő lélek csomózta a nyakára a halálos hurkot. Megértette, hisz addig ő is csak a halálban látta a kiutat.



