Az öreg kertész

 

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Ányá

 

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Te leszel a családban a férfi

 

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Várok rád

 -- Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.

– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.

Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.

Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.

Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.

– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.

– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.

– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?

– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?

– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.

– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.

– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.

– És most?

– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!

– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?

– Igen, várni fogok rád. Csak...

– Csak?

– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...

– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.

Sára kérdően ránézett.

– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.

– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...

Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.

– Szeretlek.

– Várok rád.

Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.

Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.

Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.

A telefonja újra zenélt, Róza hívta.

– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?

– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.

– Reménykedik?

– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.

– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.

– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.

– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?

– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.

– Hajjaj, kivel már megint?

– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára

– Most ez komoly?

– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.

– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.

Mintha mindig is ismertelek volna

 

- Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.

Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezte ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.

– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.

Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.

– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.

– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.

– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.

– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.

– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.

– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.

– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.

– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.

– Mondd el, légy szíves!

– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...

– Szeretted a feleséged is.

– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.

– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.

Találkozás

 

Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.

Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.

A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.

Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.

– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...

– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.

Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.

– Nincs semmi bajod, remélem?

Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.

Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.

Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.

Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...

– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.

Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.

Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.

– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.

Kínzó várakozás

 

Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.

– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!

Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.

Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.

Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.

– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.

Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.

– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...

Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.

„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."

Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.

Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.

A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.

Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.

Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.

– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.

Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.

– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.

– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.

Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.

Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.

– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.

A hozzád vezető út

 

Attól kezdve, hogy mindenkihez eljutott milyen fantasztikus képességgel áldotta meg az Isten Benjámint, egyre nagyobb tisztelet övezte a börtönben. Alig győzött eleget tenni a kéréseknek, sokan kérték, hogy róluk is készítsen portrérajzot. A grafitportrék hozták meg számára a végleges sikert. A szinten művészkémnek, művész úrnak hívták a rabtársai. A nevelőtiszt eldöntötte, hogy beteszi könyvtárosnak a két hét múlva leköszönő rab helyére. Benjámin hálás volt a tisztnek, tisztában volt vele, hogy számára nagyon kedvező felajánlást kapott tőle. 

 Sára sokat mesélt a telefon beszélgetéseik alkalmával a terveiről, milyen nehéz számára olyan dolgokat megtanulni, amikben semmi tapasztalata nincs. A hangneme mindig ugyanolyan lágy és kedves volt, mintha tudatosan törekedne magáról egy imázs kialakítására. Lassan megismerte a gondolatmenetét, a hanghordozásán megérezte azonnal a szomorúságot és a bizonytalanságot is. A beszélgetések soha nem csaptak át erotikus hangnembe, készakarva nem akart az érzelmeiről beszélni telefonba, tudta, hogy egy idő múlva az örökké ismételt szavak bármilyen felfokozott érzelmet közvetítenek, elszürkülnek, értéktelenné vállnak.

Az elő perctől tudta, hogyha nem találkoznak kint a valóvilágban, ez a kapcsolat nagyon rövid életűvé válik. Azok a kezdeti erős érzelmek fognak leghamarabb haldokolni köztük, amik nélkül nem tudná túlélni a bezártságot. Elkopnak, meghalnak idővel, mint egy eróziónak kitett folyami kavics a tajtékzó folyó medrében.

Nem tudott szabadulni egy álomtól: az ágya szélére ült a meghalt felesége, az arca gondterhelt volt és szomorú. Sáráról beszélt. Azt mondta még nincs veszve semmi, ne aggódjon, csak Sára bizonytalan. Lehetséges, hogy eltéved azon az úton, ami ő hozzá vezeti. Hiába kérdezte miért gondolja, hogy Sára már nem azon az úton jár, az éteri alak nem közvetített felé több gondolatot, lassan feloszlott mellőle, de míg távolodott és eltűnt, hallotta a suttogását: – Segíts neki, hogy visszataláljon hozzátok...

– Hogyan segítsek innen, ugyan mondd már meg, hisz falak közé vagyok zárva! – kiáltott utána kétségbeesve.

Azon a reggelen eszébe jutott mit mondott a tanár, van lehetőség a megbízható jól viselkedő raboknak, hogy eltávot kapjanak a városba. Tudta, hogy Sára február végén elköltözik vidékre, nem várhatott tovább. Másnap mikor megjelent a nevelőtiszt, segítséget kért tőle. Elmondta őszintén mi az oka, hogy rendkívüli kimenőt kér februárban.

– Megnézem, mit tehetek. Ha megkapja, akkor idebent nem lesz kapcsolattartásija. 

Benjamin őszintén válaszolt a tisztnek – Nekem mindennél fontosabb, hogy találkozzak a kedvesemmel, vidékre költözik, utána úgyse néz rám a kutya sem, nem érdekel a börtönön belüli láthatás.

Nehezen teltek a napok, olyan volt mind, egyforma, szürke, talán ez volt az oka annak is, hogy nagyon groteszk képeket alkotott a műteremben. Szobrásznak feltűnt a stílusváltás.

– Nem azért, hogy éljek a kritikával, de nagyon elvont mind, ami itt van. Persze lehet, hogy ezek lesznek a menők a tárlaton... – fogalmazta meg a kritikáját bizonytalanul.

Benjámin tudta, hogy a szobrász nem viccelt a tárlatrendezéssel, az se volt előtte titok, hogy egy ismerősén keresztül felvette a kapcsolatot az egyik tévétársasággal. Úgy gondolták pár hónapon belül minden összejön, indulhat a rabfestő képeire a licitálás. Ezért bármilyen hangulatban volt festenie kellett, hogy összejöjjön kiválogatásra az anyag.

Gyötrelmes álom

 

Sára felült az ágyon, válaszolni akart, de akkora az alak eltűnt. Visszafeküdt az ágyára, azt hitte vége a kísértésnek, de hirtelen megérzett egy különös illatot. Hajnali friss, metsző hideg vonult át a szobán, beleborzongott egész testében, fázott tőle. Meglátott egy másik alakot, akin hófehér, teste körül hullámzó különös anyagú ruha volt. Elborzadva látta, hogy a mellkasán friss vér csordult le a padlóra és körülötte a levegőben is vörös vérgyöngyök lebegtek. Az alak nem ment közel Sárához, ott állt a szoba közepén, mozdulatlanul nézett feléje, majd meglebbentette az arcát takaró fátylat, Sára felismerte Zafiraht.

– Zafirah mi lett veled? – kérdezte meg önkéntelenül.

És Zafirah válaszolt az ő nyelvén, de Sára mégis megértette.

– Elindultam Allah országába. Amira miatt el kellett jönnöm hozzád. Tudnod kell, hogy örökre neked adom őt. Csak nálad talál oltalmat, neveld fel, tanítsd meg minden tudásodra! Mikor felnő, meséld el a történetet, hogyan került hozzád. Mesélj arról a csodálatos országról, ahonnan menekülnünk kellett, és ne tartsd vissza, ha indulni akar az ősi földre. Amirának Allah feladatot adott, amit teljesítenie kell.

Mikor Zafirah éteri alakja is eltűnt a semmibe, Sára még akkor sem ébredt fel, folytatta tovább a gyötrelmes útját az ismeretlenbe. Kilépett a házból, gondosan bezárta az ajtaját. Újra utazott valahová. Már vonaton ült, ami fék nélkül robogott az éjszakában. A vonat ablakából látta a lenyugvó Napot, ami bíborszínbe vonta az égalját, kísérteties színekkel festette át az elsuhanó tájat. Egyedül volt a kupéban. Megpróbált újra elaludni az álombeli vonaton, úgy érezte sikerült, egy darabig csak vaksötétség vette körül. Érzékelte, hogy valaki ül mellette. Megnyugodott attól a tudattól, hogy már nincsen egyedül. Hozzábújt az ismeretlen alakhoz, és halkan megszólította.

– Azt hittem egyedül kell elutaznom megint.

– Soha nem hagylak egyedül. – Felismerte Benjámin nyugodt hangját, és érezte, hogy a férfi szorosan átöleli.

Nehezen ébredt a zavart álmokkal telt éjszaka után, gyöngyözött a homloka a verítéktől, fáradtnak és kimerültnek érezte magát.

Talán beteg lettem – gondolta, míg kikászálódott a fürdőszobába.

Amikor visszament a szobába, felhívta Rózát.

– Róza, azt hiszem, Zafirah meghalt.

Elmesélte a barátnőjének az álmát.

– Miért nem vagyok már az álmaidtól meglepődve? Telepatikus üzenetet kaptál három embertől, akik közül reméljük csak kettő halott. Mikor beszéltél Benjáminnal?

Sára kétségbeesetten gondolt vissza Karolára, az út, amiről letért Karola szerint, Zalánnal töltött éjszaka lehetett. Csakis az. Hogy mindenütt ott van ez a nő, lehet végig nézte őket éjjel. Honnan tudna másként arról, hogy más úton jár. Ki érti ezt?

– Mi van, megkukultál? – hallotta Róza hangját.

– Dehogy, csak fáradt vagyok. Benjáminnak nem lehet baja, másról van szó, azt hiszem.

– Én is fáradt vagyok, még most is majd felrobban a fejem. Sokat ittam az elmúlt éjszaka. Bocsi, a srácot sikerült haza cipelned?

– Nálam aludt.

– Mi?

– Jól hallottad. De csak ennyi.

– Tényleg? Az eszem megáll!

–Tényleg, emlékezz vissza, nagyon részeg volt doki – füllentett Sára zavarában.

Figyelmeztetés

 

Sára leparkolt a panelház előtt. lezárta az autót, de nem ment fel a lakásba. Megnyugtató és szép volt a téli reggel. Friss csípős szél játszott a házak között, a szürke felhők mögül kisütött a Nap, végig simogatta a háztetőket, majd bebújt félősen a zúzmarás ágak közé. Lesétált a kis patak mellé, nézte a hamvas jégtükör tetejét, amin két feketerigó bohóckodott. Várta, hogy letisztuljanak a gondolatai. Nem lett okosabb, csak nyugodtabb valamivel. Ha nem szégyellte volna, hangosan kineveti saját magát, hogy mennyire naiv volt az utóbbi időben. Rájött mennyire felelőtlen mert ahogy történtek vele az események, ő mindegyikbe teljes mellszélességgel belesétált, meg se próbálta kikerülni egyiket sem. Zalánra gondolt, akinek reggel kiadta az útját. Biztos, hogy ésszerű volt, kidobni a dokit, aki szemlátomást kedveli őt, és ezzel egy biztos kapcsolatot felcserélni a bizonytalanra? Ki tudja, Benjáminból milyen ember válik a börtönben, mennyire lesz vonzó számára, ha kijön. De Zalán se kispályás, úgy csapong Róza szerint, mint a bagolypille a kivilágított ablak üvegén. Nem tud egy nő mellett sem megállapodni. Lehet, mindnyájan félreismerik dokit?

Kicsit ő már jobban megismerte, hisz mellőle kelt fel reggel az ágyból – vágott egy fintort az elmúlt éjszaka emlékeire mert rájött, hogy saját hülyeségén agyal, pedig olyan egyszerű a megoldás, el kell végeznie a tanfolyamot és húzni ezerrel lefelé vidékre. Lesz ott annyi elfoglaltsága, hogy nem lesz ideje szerelmi románcokon rágódni, se a Zalánén se Benjáminén. Mind kettő zsákbamacska. Csak Róza meg ne tudja, mi volt nála az éjszaka, megint rajta csemegéznek egy jó darabig a haverokkal

A telefonja zenélt a táskájában. Megnézte és látta, hogy üzenete érkezett Zalántól: „Elfelejtettem megköszönni a születésnapi ajándékot, névnapomra is ezt kérem" Idegesen nyitotta ki a lakásajtót – mi lesz, ha nem tud leállni ezek után. Gúnyolódik majd folyamatosan, amit igazából természetes reakcióként kellene kezelnie, hisz megsértette a férfi büszkeségét.

Odabent lecserélte az ágynemű huzatát és könnyeivel küszködve visszabújt az ágyba, már nem tudta letagadni önmaga előtt, hogy mennyire vágyik egy valós szerelemre, amiben nem ábrándkép a két erős férfikar. De nem Zalánra, hanem már biztosan tudta, csakis Benjáminra vágyik.

Az utóbbi napok intenzív érzelmi hatására vagy csak a kimerültség miatt hamar elaludt. Forgolódott, sóhajtozott, a felfokozott idegállapota, amiben az utóbbi napokban élt, nem engedte el a nyugalom szigetére a lelkét. Különböző helyeken kóborolt eleinte, utazott valahová, majd betért egy ismeretlen házba. Soha nem járt ott azelőtt, mégis tudta, mi hol van. Ösztönösen kereste a poharat a tálalóban, vizet öntött magának egy hímzett kis kendővel letakart kancsóból. Álmában is rátört a fáradság, lefeküdt egy díványra, magzatpózt vett fel, próbált elaludni. Meghallotta, hogy nyílt az ajtó, lépések zaja ért el hozzá. Mikor a zaj irányába nézett, felismerte Karola elmosódott alakját, ott ült, azon a helyen, ahol előbb itta a vizet. Karola szomorúan nézett feléje.

Nem szól egy árva szót sem, mégis úgy érezte egyfolytában súlyos megrovásban részesíti, mint a tékozló gyermekét a szülő. Sára szégyenérzete folyamatosan erősödött miatta.

– Miért haragszol rám, mondd? Miért te döntöd el az én életem? Ki jogosított fel arra, hogy ezután minden a te akaratod szerint legyen? – szól ingerülten az asszonyhoz.

A fejét a párnába nyomta és kétségbeesetten sírni kezdett. Karola mellé suhant, majd ott lebegett felette, mellette, szinte mindenütt a térben.

– Nem én döntöttem a sorsodról, én csak óvlak amennyire csak tudlak, mert látom a jövőd. Ne haragudj rám, soha nem bántanálak. De most szomorú vagyok, mert letértél az útról, ami ki van számodra jelölve. Szomorú vagyok, mert eltűnt a hited, elbizonytalanodtál. Nagyon nagy baj fenyeget, mert a hited nélkül összeomlik miden körülötted, mint egy kártyavár.

Szerelem érzések nélkül

 

Az utcai lámpák fénykörei hidegen vakították a szemét, hiába figyelt, már nem látott semmit.

Megérezte, hogy valaki simogatja az arcát.

– Gyere vissza... kérlek – hallotta a hangot.

– Máris, bocsáss meg... – suttogta félálomban és engedte, hogy átölelje a hang gazdája és lefektesse az ágyba. 

Érezte a meleg testet, ami szorosan hozzásimult. A tudata érzékeltette, hogy nagyon jó, hogy nincs egyedül, hisz mikor az álombeli Benjámin eltűnt a szeme elől, kétségbeesett az ijesztő magánytól.

Szeretkeztek. 

Az első csók után rájött, hogy Zalán karjaiban van, de nem ugrott ki mellőle, nem hisztizett. De elmaradt a tűzijáték az égen, a tengervíz morajlása is megszelídült, csak csendes csókokat és nyugodt egymásba olvadást élt át. 

Reggel korán kiment kávét főzni a konyhába. Rettenetesen utálta magát, hogy győztek a hormonjai, és csak a testi vágyak miatt feküdt le Zalánnal. Mi lesz most? Hogyan tovább? Egyáltalán hogyan magyarázza ki magát ebből a kínos helyzetből, hogy ne sértse vérig a férfit. Azt azért nem mondhatja neki – Hé, jól leittad magad én meg kihasználtam a helyzetet. Meg tudod, volt egy rossz álmom is...

Nem gondolta, hogy Zalán képes korán felkelni. Mikor az ajtó felé nézett meglepődött, hogy ott állt, kócosan, másnaposan, de már éber szemekkel, fülig érő szájjal.

– Miért hagytál magamra az éjjel?

– De hiszen aludtál... mire emlékszel?

– Mindenre. Vártam, hogy felém fordulsz.

– Egy ittas ember állapotát nem illik kihasználni – mondta komolyan Sára – Amúgy, ami történt vedd szülinapi ajándéknak.

– De kihasználtad bébi az éjszakát rendesen. Álljon csak meg a menet! – közelebb ment hozzá Zalán – Nem egészen értem. Azt hittem megvilágosodtál az éjjel és rájöttél az igazságra.

– Nem értelek.

– Jaj nekem, ti nők, mind egyformák vagytok. Mindent túlbonyolítotok. Az igazság az, minden mellébeszélés nélkül, hogy itt vagyok én... érzed? – és még közelebb simult Sárához – Nagyon bírlak már régóta, rájöttél gondolom. Szóval, nem kell erényövvel rohangálnod közel három évig. Miért tagadnád meg magadtól, ami neked biológiailag is jár. A férfit, a szexet, meg mindent, ami ide tartozik? Bocsánat, ha kicsit nyersen fogalmaztam, gondold át. Lehet, ha kijön a börtönből a pasid, és te csak akkor jössz rá a való életben, hogy egy nyavalygó kiégett fazon, akit annyira vártál. Addig meg feleslegesen kergetsz egy illúziót. Az idő meg rohan. Egyszer élünk, ki tudja, mit hoz a holnap?

– Mindig ezzel jössz, hogy egyszer élünk, ami igaz is, de nem mindegy hogyan. Még nem tudom, mit akarok, ne haragudj. Adj nekem időt. Ami éjszaka történt, neked ad igazat, nem tagadom. Kedvellek, mindig is kedveltelek... barátok vagyunk... voltunk. Mára jól összekevertük. De még nem érzek úgy... nem tudok választ adni... haza vigyelek?

– Nincs kedved befejezni az éjszakai mókát? Közelebb kerülnél a döntéshez – ölelte át Zalán.

– Hazaviszlek inkább – sóhajtott Sára. – Nagyon kedves vagy, de ami volt, csak a hormonok játéka, részemről még nincs elég érzelmi motiváció.

– Jó anélkül is – próbálkozott tovább a férfi.

– Neked lehet.

– Csak neked nincsenek felém érzelmeid, az enyémek a helyén vannak! – sértődött meg Zalán. – Jól van, megyek öltözni, de előbb kérek egy kávét.

Az autóban csendesen ültek egymás mellett, csak néha néztek lopva egymásra. Búcsúzásnál a férfi gúnyosan elhúzta a száját.

– Nem jön be nálad egy szabad ember, igaz Sára?

– Igaz – adott igazat Sára. – Pihend ki magad. Ne haragudj.

– Szólj, ha meggondolod magad, én mindig ugrásra készen leszek!

Csak biológia

 

Sára bement a szobába és nézte az alvó férfit, aki átfordult felé az ágyon, mintha megint tudná, hogy pont róla elmélkedik. Miközben nézte tovább gondolta a belső monológját: – Jaj doki, hányszor célozgattál már az utóbbi időben arra, hogy szeretnél közelebb kerülni hozzám. Hm... de minek is feküdnék le veled? Nincs értelme, nem érzek irántad semmit, csak a barátom vagy, ennyi. Testiség, érzések nélkül? Sokan csinálják... nem az én formám.

Újra eszébe jutott Benjámin csak hozzáért mégis mennyi érzést szabadított fel benne. Majdnem lelkiismeretfurdalása lett mikor eszébe jutott, hogy Benjámin szerelmi vallomása után, azonnal landolt nála egy másik pasi. Különösebben nem csinált belőle ügyet, sőt megnyugtatta magát. A sors dobott egy elérhetetlen szerelemet, ami miatt nem lehet évekig testi kapcsolata. Benjámin ugyanerről beszélt a telefonban. Találkozgatnak majd, mint ma is, és teljesen kikészülnek a vágyakozástól, mert csak ennyi lesz évekig, hogy néznek egymás szemébe és elhitetik magunkkal, hogy minden jól van, minden tökéletes. A lélek bizonyára boldog lesz bennük, de a testük követelőzni fog, mert nem tudják a fránya hormonjaikat leállítani és ki-ki megkeresi a lehetőségét majd, hogy kielégítse őket. Biológia az egész, semmi köze a szerelemhez... de hát mindig azt mondta, hogy soha nem fog érzelmek nélkül ágyba bújni senkivel.

Eszébe jutott, hogy ő most hol fog aludni? Csak egy tágas franciaágy volt az albérletben, azon feküdt Zalán. – Haverok vagyunk, nyugtatta meg magát, elférünk rajta ketten.

Gondosan elkészítette az ágy egyik oldalán a helyét, lefeküdt aludni. Valamikor hajnal felé arra ébredt, hogy nagyon nyomja a vállát valami. Mikor feleszmélt rájött, hogy a férfi odabújt hozzá, és egyik karja a vállán nyugszik.

Azonnal nem bújt ki alóla, figyelte önmagát. Várta a kicsi villámokat, amiket éreznie kellett volna ilyen intim közelségben egy férfival. –Talán, ha egy is előjönne, egy kis vibrálás, egy kis remegés, akkor talán megfordulok – gondolta – és lesz, ami lesz... 

De semmi nem történt, csak fáradságot, álmosságot érzett. Óvatosan kibújt az ölelésből, kiment a nappaliba és elhelyezkedett a kedvenc foteljába. Nem sokáig kellett várnia, hogy újra elaludjon, de már csak az álomországig ért el, a mély alvás elkerülte. Azt álmodta, hogy szalad lefelé a lépcsőn, indít, és nagy sebességgel siet valakihez. Megörült mikor meglátta Benjámint egy buszváróban. Elfogta a félelem, hogy jön a busz, amire elképzelhetően várakozik Benjámin, és ha felszáll rá, eltűnhet örökre a szeme elől. Csikorogva fékezett az autóval, visszatolatott a buszmegállóhoz. Benjámin meglepetten nézett rá, majd tétován hozzálépett. Ölelkeztek újra, hosszan, vágyakozva. Lassan magukra maradtak a megállóban, már csak ők álltak ott szorosan összebújva.

– El kellett volna utaznom – mondta akkor Benjámin megtörten.

– Miért mész el nélkülem?

– Muszáj. Még nem döntötted el, mit akarsz.

– Nem könnyű dönteni

– Tudom. Azért utazom el, hogy egyedül maradj. Nem akarlak befolyásolni a döntésedben.

– Ne menj el tőlem, ha távol vagy még nehezebb megtalálnom a helyes válaszokat. 

– A válaszok ott vannak benned, csak még nem mered őket felvállalni.

Sára hallotta, hogy valami megállt újra mellettük. Akkor a férfi eltolta magától, megfordult és felszállt egy sötét, kiismerhetetlen alakú szerelvényre, aminek az ajtaja csikorogva összezáródott mögötte, ő meg ott maradt egyedül.

– Miért nem segítesz nekem, hogy helyesen döntsek? Azzal, hogy magamra hagytál még bizonytalanabbá váltam! – keserűen felsóhajtott.

Kényszerhelyzetben

 

Nincs. Pont nincs. Felviszel a karjaidban? Nekem kéne téged, tudom, de nagyon elgyengültem... bocsáss meg.

Sára dühösen útirányt változtatott, hazafelé tartott a saját albérletébe. Majd, ha kijózanodik, hazaviszi másnap, döntötte el minden átgondolás nélkül.

Megállt a ház előtt a szokott helyén, leállította az autó motorját. Tehetetlenül nézett Zalán felé, aztán erélyesen rászólt a részegen bóbiskoló férfira.

– Megérkeztünk, de nem viszlek fel a karjaimban, szépen kiszállsz az autóból és sétálsz egyet a friss levegőn.

– Jól van, megyek már – hallotta a dünnyögést. Sára kiszállt az autóból és átment a másik oldalra, hogy segítsen. Zalán már kinyitotta az autó ajtaját, és értetlenül nézett kifelé, nem tudta eldönteni hol van. Sára volt számára a biztos pont, szót fogadott neki. Sára a hóna alá nyúlva támogatta fel az első emeletre. Közben eldöntötte, ez volt az utolsó, továbbiakban nem vesz részt részeg barátok mentésében, aludjanak csak az árokparton. Zalán átölelte Sára vállát és bizonytalan léptekkel ment mellette.

Mikor bejutottak a lakásba Zalán éledezni kezdett, többször feltett kérdéseket.

– Most hol vagyunk? Mit akarsz Sára? Most lefekszünk? 

Míg megszabadította a kabátjától, lehúzta a lábáról a cipőit, tovább is próbált menni a felismerés útján, kinyújtotta Sára felé a karját, megpróbálta magához húzni.

– Erről most feledkezzél el, örülj, hogy jó helyen vagy! – tolta el a kezét Sára.

Zalán karjait széttárta eldőlt, ezzel a mozdulattal elfoglalta az egész ágyat. 

Sára otthagyta, kiment a fürdőszobába. Míg zuhanyozott azon gondolkodott, hogy Zalán egész este rajta köszörülte a nyelvét, meg a börtönben lévő Benjáminon. Furcsa párhuzamokban beszélt. Érdekes, ahogy felkínálkozott már többször is neki doki, és most itt van a lakásán, igaz tökrészegen, de itt van, ezzel aztán sikerült jól lezárnia a szülinapját. Emlékezetes lesz számára – mosolyodott el – ha reggel felébred, bizonyára meg fog lepődni azon, hogy hol van. Remélte, hogy jót nevetnek a végén. Furcsa, hogy kihasználhatná ezt az estét, hisz nem lenne semmi következménye, mi lenne? Ha mondjuk, lefeküdne vele, csak úgy. Ideglevezetésként. Lehet, hogy igaza van abban, hogy egy álomkép után fut, és nem veszi észre, hogy lenne olyan férfi körülötte, aki boldoggá tehetné. Mint például ő is. Ez a mai találkozás Benjáminnal csak arra volt jó, hogy ráébredjen, hogy nőnek született, tele vágyakkal. Ami per pillanat, a vele kezdődött románcban sose teljesedik ki... igaza van Benjáminnak, csak gyötrődés, sóvárgás jut nekik, de az dögivel... legalábbis közel három évig. Addig mi lesz? Férfi van körülötte, annyi, mint réten a fűszál, pont egy olyat kellett választania, aki üvegkalitkában ül, hermetikusan elzárva előle. A raboskodó Benjámin olyan férfi lesz csak számára, mint egy folyton jelenlévő hologram kép, átléphet rajta, beszélhet hozzá, de hideg lesz és élettelen, nem okoz neki soha testi gyönyört, amire egyre jobban vágyik. Nevetséges, de pont ő ébresztette fel benne a mai nap, abban a percben, mikor magához szorította és elhalmozta a csókjaival. Hiába adott a sors egy pár perc boldogságot, még azt sem tudták önfeledten élvezni, hisz ott volt a két kislány mellettük. És most itt van nála doki, karnyújtásnyira, elérhetően. Semmi hologram kép, élő és eleven. Nem csúnya srác... művelt és intelligens... de nehéz az élete. 

Részeg vagy

 

Figyelj, nem biztos, hogy jó ötlet volt befogadni a gyereket, ezek nem ismernek kegyelmet, visszamennek érte. Aztán nyissz...– mondta elgondolkodva Zsolt, és végig húzta a mutatóujját a torkán

– Miért jó, hogy ráhozzátok a szívbajt? Én sajnálom azt a kislányt, szegénykém mit élhetett át. Nem kéne általánosítani, a bevándorlók közt van szép számmal rossz fiú, de a zöme mind áldozat – szólt Zsoltra idegesen Róza.

– Vén Európa a gyönyörű büszke nő! – dalolta Zalán gúnyosan – Most megerőszakolják a csajt rendesen. A kultúra bölcsőjébe olyanok feküdnek be, akiknek halvány kunsztjuk sincs, milyen elvárások várnak rájuk. Jönnek millió szám, jönni fognak... honfoglalás zajlik, jobb, ha nem kételkedik benne senki. Erre inni kell!

Zalán kiöntötte a maradék italt a poharakba, közben megállás nélkül mondta a magáét.

– Látod, ezért nem szabad semmit feladni, semmit! Élvezd az életet, amíg lehet. Lassan mindenbe belepofáznak... mit egyél, mit igyál, mennyi gyereked legyen. Még azt is előírják, hányszor szeretkezzél. Nemsokára burkát húz rád egy muszlim, és te örömmel hordod, mert félted az életed. Nem értem, hogy van merszed, ilyen fiatalon ennyi terhet magadra aggatni? Maradnál inkább itt velünk... velem! – vigyorgott Sárára – Élvezd az életet, amíg lehet barátnőm.

– Részeg vagy. De nem haragszom rád, mert ünnepelsz. De a kérdésedre a válaszom, hogy nem teher, amit vállaltam. Elterveztem dolgokat, meg is csinálom. Ha beüt valami, akkor meg mindegy, hogy itt jajgatok a városban vagy lent vidéken. És bármilyen hihetetlen a számodra, élvezem az életem, köszönöm jól vagyok, ha ez megnyugtat.

Nem akart a társaság hazaindulni, kitartottak záróráig. Sára nem ivott alkoholt, akit csak tudott hazavitt. Zalán is beült mellé az anyósülésre. Sára látta a dokin, hogy nagyon kiütötte magát, a biztonsági övet is erőszakkal kellett bekapcsolni rajta.

– Sára, azt hiszem... rosszul vagyok – nevetgélt Róza. – Dobjál ki hamar, ha lehet.

– Azt hittem segítesz! Hogy a fészkes fenébe fogom egyedül hazavinni dokit? – mutatott Zalánra ijedten.

– Nekem mindegy, kinyitod az ajtót... add meg neki a kezdő lökést – nyögte Róza, látszott rajta, hogy küzd a rosszulléttel.

Hazavitte Rózát, még azt is megvárta, hogy Róza bizonytalan léptekkel bemenjen a házba. Nem gondolta, hogy ilyen lesz az estéje, hogy a végén ő szállíthatja haza a részeg barátait. Furcsa volt látni így őket. Idegesen oldalra nézett. 

Zalán jól el volt az anyósülésen, nagyon úgy nézett ki, hogy épp szunyókál. Fiatal orvos, furcsa, hogy még nincs barátnője – gondolta, míg nézte az alvó férfit.

Zalán mintha megértette volna, hogy róla meditált, halkan felnyögött.

– Hú, de szarul vagyok. Mikor viszel már haza... nekem jó lesz nálad is, a negyedikre úgyse tudok felmenni.

– Minek ittál annyit. Különben én is emeleten lakom, igaz csak az elsőn.

– Hárommal kevesebb – számolt Zalán, aztán újra elcsendesedett.

– Van lift a házban remélem?

Moziban ülünk

 

Még két és fél év, azt hiszem, talán kicsivel több.

– Akkor figyelj rá, mint jó barát mondom. Nincs sok ideje hátra, nem azt kapod, ha kijön, mint aki bement – vigyorgott kárörvendőn Zalán.

– Ne hallgass rá, sokat ivott, nem lesz buzi a barátod, nyugodj meg! – nyugtatgatta Sárát Róza.

– Áh, teljesen megnyugodtam, elment az eszetek rendesen – dühöngött Sára. – Nem értem, miért nem máson köszörülitek a nyelveteket.

–Igazán foglalkozhatnátok nagyobb problémákkal. Végül is igazad van, a régi életünknek befellegzett. De csak azért, mert végig azt hittük, hogy moziban ülünk, és csak a vásznon történik meg mindaz, ami zajlik a valóságban pár méterre tőlünk. Később, mikor rádöbbenünk, hogy nagy a baj, akkor se teszünk ellene semmit. Fotelharcosok gyülekezetévé váltunk. Megy az ajvékolás meg a másokra mutogatás. Nem csodálom, hogy nincs rend a világban. Sok a süket duma mindenütt, épp úgy mint itt is köztetek. 

– Állj, állj le, Sára! Ez nem a mi sarunk. Nálunk nincs ilyen nagy baj. Jó az elterelés, de mégse kell ilyen tragikus képet festeni róla.

– Én nem festek semmit, idő kérdése és rájössz magadtól miről beszélek. Nem furcsa, hogy ilyen ütemben jön felénk a menekült áradat? Foglalkozhatnátok ezzel a témával, ne azzal, hogy buzi lesz- e a barátom, vagy sem. Nem azért van börtönben mert bűnöző, hanem azért, mert szembefordult a rendszerrel.

– Ezért van bent, tudjuk. Ne haragudj, ne vedd a szívedre – próbálta megnyugtatni Zsolt – Nyugodj meg, igazad van. Soha nem volt olyan sürgető, mint most, hogy felemelje mindenki a puhány seggét a fotelből. A menekült áradat komoly probléma, de nem ez a legnagyobb gond, akik nem a helyi megoldásban gondolkodtak vagy épp előidézték ezt a népvándorlást, náluk van a dög elásva. Itt ülünk a huszonegyedik században, elméleteket gyártunk, és igazad van, süketekké és vakokká váltunk. Körülöttünk folyik a népírtás, nemzetek kiirtása, az élő bolygó tönkretétele. Megértünk a halálra. Pont!

– Azért is jöttem le, hogy segítsetek, hogyan tudok fegyverekhez jutni. Közel van a határ a vidéki házunkhoz.

– Ha van alapos indítékod, akkor kérheted a fegyvertartási engedélyed kiadását. Kell hozzá vizsga. Utána nézek – válaszolt meglepődve Zsolt – Ja, ez itt nem Amerika, ott fel van fegyverezve a lakosság. Jól meggondoltad?

– És kire akarsz lőni Sára, ha szabad érdeklődni? – folytatta Zalán az idétlen kérdezősködését – Talán zombik ólálkodnak a gazdaság körül?

Nem lehetett velük komolyan beszélni semmiről, végül feladta, elvégre születésnapot ünnepeltek. Eleinte bosszankodott, hogy mindenen tréfálkoztak. Ennek ellenére mégis elmesélte mit éltek át az ünnepek alatt. Beszélt Amiráról és Zafirah-ról is. Ez a története már komolyabb érdeklődésre talált, elcsendesedtek a barátai.

Negyvenhatos körömcipő

 Igazad van Zalán, minden, ami jól működött eddig, divatjamúlttá válik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gergő – Hja, az oroszok, akik ugye le vannak tőlünk maradva, pont most hoztak még a pápa szerint is egy maradi törvényt, hogy büntetik a buzikat, ha az utcán csókolóznak, és nem engedik a felvonulásaikat sem. Tökre nem diszkriminációból, egyszerűen védik a normális biológiai egyensúlyt. Szerintük mindenkinek magánügye, hova dugja be, de az utca nem erre való, hogy szőrös seggű buzik smároljanak az ártatlan lelkű gyerekek előtt. Ezzel ellentétben mi van tőlünk kicsit nyugatabbra? Nagy csinnadratta közepette felavatták az első maszturbáló fülkéket New York egyik utcájában. Állítólag olyan sikerrel, hogy átveszik az ötletet a többi országból is, London is szemezget vele. Na, sorban áll a sok ember előtte. Ki kell engedni a gőzt séta közben. Nem igaz? Ez a végletekig elfajult libsi világszemlélet, mert indoklás is van öregem, szerintük kevesebb lesz a nyílt utcán fajtalankodók száma. Én nem hiszem el, szerintem, aki nem normális örökre az is marad. Ez a korszak trendivé tette a buziságot.

– Ne őrjíts meg, mi van benne, ami annyira vonzó? – hitetlenkedett Róza

– Egy laptop és egy szék. Elég a fantázia megmozgatásához. Képzeld el, nemsokára itt is lesz a főutcán egy. Ott állnak előtte a köcsögök, várják, hogy menjen már el, aki bent van. Te meg sétáltatod mellette a csöpp rózsaszínajkú gyermeked, aki majd selypítve megkérdezi tőled – Mit csijál a bácsi odabent? Tejefonál? – te meg nyugodtan válaszolsz – Nem kicsim maszturbál.

Idióta röhögésbe kezdtek a többiek, közben mutogattak egymásra.

– Hagyjátok már őket élni, van olyan akiben tényleg génhiba van, de a legtöbb a kor áldozata. Felborult hormonháztartást okoz ez a sok műanyag kaja meg a környezetszennyezés – próbált enyhíteni orvosként Zalán.

– Meg akarsz lepődni? Nincs semmilyen génhiba. Maga a kor termeli egyre jobban ki a szélsőségességet. Profit ez is, új hóbort, új trendi. Van mit eladni. Például jöhet a negyvenhatos körömcipőgyártás. Átestünk a ló másik oldalára. Ez a gender lobbi agyrém.

–Jó ez barátom – nevetett Zsolt – mondjuk, holnaptól azt állítom, hogy én egy japán gésa vagyok. Kénytelen vagy elfogadni, mert nem gázolhatsz az ártatlan lelkembe. De félre a tréfával, már Freud is megmondta a kiferdült szexualitás kisgyermekkori traumák következménye. Valamit nagyon elrontanak a felnőttek a gyerek körül, lehet a félelem, bűntudat az oka a másságnak.

– Hogyan jövök én ide, elmagyaráznád? – kérdezte mérgesen Sára, és eltolta magáról Zalán kutakodó kezét.

– Bocsánat, hogy elkavarodtam, de egyszerűen úgy, hogy választhatott volna az ürge sok motivációból bent a sitten. Mondjuk, helyi anyagból. Nem akarlak megsérteni, de kint is nagy a kísértés, de bent pengeélen van mindennap, hogy ő is buzi legyen. De a barátunk fajfenntartó harcos még ez idáig, úgy néz ki. Kérdés, hogy meddig? A bezártság kihozhatja belőle is az állati ösztönöket. Akkor vége a romantikus beállítottságnak, utána úgy kiég szegény, mint a kátrányos hordó. Szóval a jövőre nézve nem biztató kilátásai vannak. Meddig lesz bent?

Határok

 

Kimondottan jó hangulatban találta a barátait  amikor megérkezett a kávézóba. Ahogy észrevették, egyik se tudott féket tenni a szájára.

– Na, nézzétek csak, ki tiszteli meg köreinket? A vidéki tanyagazdaság tündére!

– Hogymint Sára? Jut eszembe, van e talajvíz a pusztán?

– Hogy süllyedtél le hozzánk? Már azt hittük dobod a haverokat? – vitt neki egy széket Zsolt.

– Mondta Róza, hogy félig már bevonultál a börtönbe – viccelődött Zalán, ami miatt Sára mérgesen rávillantotta a tekintetét Rózára, mert hirtelen  lett egy érzése, hogy az utóbbi perceket az ő magánéletének boncolgatásával töltötték, míg iszogattak.

– Csak sorba, és csak egy kérdést kérek. És ha akarok, akkor talán válaszolok! – ült le durcásan, és már meg is bánta, hogy olyan gyorsan elfogadta a meghívást.

– Jól van, örülünk, hogy jöttél, de miért autóval? Ünneplünk biztosan tudtad –, méltatlankodott tovább Zalán. – Akkor nézd csak, hogyan kell ezt csinálni, na ezért jöttem gyalogosan ma.

Öntött újra a poharakba a magával hozott házi pálinkából.

– Bocs, hogy nem mondtam, hogy buli van – hajolt hozzá Róza. – Akkor még úgyse jössz le hozzánk. Na, mi van? Mondj már valamit.

– Majd később, mégiscsak nagyon személyes... később, inkább négyszemközt...

– Nagy tévedésben vagy barátnőm, mint itt mindenki, például én is szívrepesve várom a sztoridat – mosolygott Zalán. – El ne rontsd a szülinapom. Mellékesen tudod hány éves lettem? Nem. Honnan is tudnád? Harmincöt. Erről van szó. És nincs olyan mázlim, mint annak az alaknak bent a börtönben, hogy belém zúg egy olyan jó nő, mint te. Na, mesélj, hátha nem jött össze a románc köztetek, akkor még nekem is maradt talán egy kis esélyem.

Sára kényszeredetten mosolygott, tényleg nem akart kitárulkozni előttük, de egyik sem állt le, az ital miatt egyre szabadabban beszéltek, soha nem látta még őket ilyennek. Különösen Zalán vette célba, folyton hozzá beszélt, aztán mellé is ült az asztalnál. Sára kezdett feszengeni, mert a doki bizalmasan átölelte közben.

– Tudod Sára, mi a jó ebben a szar életben? Hogy minden fordítva működik, mint ahogy kellene. Például itt vagy te momentán. Nem normálisan a börtönbe járkálsz, hogy pasit fogj magadnak. Észre se veszed, hogy mennyivel könnyebb lenne a környezetedben keresgélni. Becsülöm a fazont, hogy ráhajt egy szép nőre még akkor is, ha sittes, nem erről van szó. De akkor is minden fordítva működik, elkeserítő nem gondolod? Hogy én miért gondolkodom erről így, kérdezd csak meg, szívesen válaszolok és halál komoly, amit mondani fogok. 

Nem várta meg, hogy egyáltalán érdekli e Sárát, folytatta, amibe belekezdett. 

– Szóval per pillanat, ott tartunk, hogy kihaltak a szabályrendszerek. Kimondottan jó erkölcsi gátak voltak régebben, rend, valamiféle fegyelem. 

– Ne kezd már megint, nem azt mondtad, hogy születésnapi buli van? – méltatlankodott Sára.

– De igen, de mivel én vagyok az ünnepelt, azt hiszem megengedhető, hogy elmondjam a véleményem. A legegyszerűbb alakzatból indulok ki, itt van például a fajfenntartás, annak is voltak, és kéne, hogy legyenek továbbra is szabályai. Kell ugye hozzá egy férfi és egy nő – közben mégközelebb húzódott Sárához. – Itt vagyok, érzed, mint férfi... ez lenne a normális, de már ez is a múlté, ne értsd félre, én férfi vagyok – vigyorgott bárgyún Zalán, is közel hajolva Sárához a fülébe suttogott: – Meg tudlak győzni róla. Akarod?

Sára eltolta magától a dokit.

– Részeg vagy!

– Lehet. Szóval, hol hagytam abba, ja igen, ott tartottam, hogy eltűnik lassan a nő és a férfi közt lévő biológiai különbség. A férfi úgy öltözik, mint egy kakadu, csipkés alsóban feszít, a nők meghatározóbbakká, erősebbé váltak. Buzik és leszbikusok nevelik a lombikbébiként fogant gyermekeiket, akik mikor nőnek felfelé, nem látnak maguk körül mást, csak az elkorcsosult világot, amiben már soha nem tudnak eligazodni, mert nem találják meg benne az arányokat, hol az eleje, hol a vége és hol a közepe.

Ez a szó, hogy szeretlek

-- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is

Korbácsütés a lelken

 

A műterembe ment, gondolkodni akart. A tanár nyitott rá.

- A meghívás él még? - kérdezte barátságosan mikor belépett a helyiségbe. 

Nem örült a látogatásnak, pont azért ment oda, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Még a találkozás hatása alatt volt és a kételyek még jobban gyötörték, mint bármikor azelőtt. A plátói érzés csak érzés volt addig, amit vagy eldobott magától, ha dühös volt, vagy álomba ringatta magát vele, ha végkép alámerült a szeret hiányába és a gyilkos magányába. De most minden megváltozott, mióta átölelte Sárát. Hátranézett a belépőre.

- Persze, hogy él.

- Remélem minden rendben fiam, nem vagy nagyon feldobva.

- Minden rendben. És úgy működnek a dolgok, ahogy elmondta. Köszönöm.

- Annyi mindent mondtam már, mi is az? Emlékeztess! - közben nézegette a készülő festményeket, grafikákat.

- Amikor arról beszélt, hogy egy érintés mindent elárul.

- És? - nézett rá kíváncsian a tanár - Folytasd!

- Nem csak ő árulta el magát, én is elárultam magam. De nem biztos, hogy ennek így kellett volna megtörténnie. Nem azért mondom, hogy nem örülök annak, amit ma megtapasztaltam... csak én itt maradtam, ő meg elment, kisétált a kapun, nem fogom látni jó darabig megint. A távolság miatt bele fogok őrülni abba, ami ezután jön.

- Szenvedj. Nem probléma, legalább még jobban dolgozol az ecsettel. Ezek itt tényleg nagyon jók, nem hazudott szobrász, nagyon tehetséges vagy. A lányaid jól vannak?

- Igen. Ők boldogok. Teljes az összhang köztük.

- Az a fontos, meg az is, hogy nem vakon reménykedsz ezután, ha jól értettem. Bizony jó lenne innen hamar kikerülni, értem én miről beszélsz. De még így is jobb, ha tudod, hogy van, aki szeretettel gondol rád odakintről. Sokat segít rajtad, majd meglátod.

- Egy darabig biztos jó érzés lesz, később inkább szenvedést fog okozni, a félelem, ami biztos eluralkodik rajtam, hogy egy perc alatt elveszíthetem, de szenvedni fogok egyszerűen a hiánya miatt... akkor mire jó ez az egész?

A tanár látta, hogy nem teljesen sikerült vigaszt nyújtania a barátjának, odahúzta Benjámin mellé a szobrász székét.

- Figyelj, nem kell beleőrülni, ha tényleg alakulnak köztetek a dolgok. Ha jó gyerek vagy idebent, kaphatsz kimenőt a városba, tudsz vele találkozni a szabad életben is. De ahhoz az kell, hogy ne játszd el senki bizalmát. Érted ugye?

Még jó ideig beszélgettek, majd a tanár indulni készült.

- Gyere te is, vacsoraidő lesz nemsokára - szólt Benjáminra. 

- Rendben, egy pár perc és én is megyek - megvárta, míg kimegy a barátja, elővette a zsebéből a telefonját. Hallani akarta újra Sára hangját. Nem tudta miben bízott, talán abban, hogy mond valamit, amitől felébred a kómából, amibe most teljesen elmerült. Maga elé tette az asztalra a telefont. Várakozott, tépelődött. A karjaiban az egész testében még ott volt a lány érintésének varázsa, átélte újból és újból. Hihetetlen az egész, hogy vele ez megtörtént, ilyen nincs, csak a mesében. Talán játszik vele a sors, elvett tőle mindent, aztán meggondolta magát, elkezdte kárpótolni a veszteségek miatt. Vagy ez is a szenvedésének része, egyfajta lelki kín, amit még rámért. Soha be nem teljesedő szerelem, korbácsütések a lelkén, míg bele nem őrül végérvényesen? Reszketett a keze mikor felhívta Sárát.