Mindig tudtad, hogy kígyó vagyok

 Van egy történet az elgázolt kígyóról és az emberről, aki hazavitte és meggyógyította a kígyót.

– Hogy jön ez ide?

– Csak úgy, hogy mikor egészségesen szabadon akarta engedni, a kígyó megmarta. Az ember felkiáltott – Meggyógyítottalak, ez a hála? – a kígyó visszasziszegte – Mindig tudtad, hogy kígyó vagyok! – Mi potenciálisan nem menekülteket látunk azokban, akik kertek alatt, fedett arccal beszivárognak az országunkba, hanem gazdasági bevándorlókat, és terroristákat. Az utóbbiaknak az a dicsőség, ha minél több keresztényt megölnek. Mérges kígyók lepik el Európát.

– De a gyerekek és a nők?

– Sajnáljuk őket, de míg nem ismerjük meg igazán kik ők, addig ők is kígyók.

– Hallottam az európai terrortámadásokról, a fokozódó feszültségről. Értem, hogy miről beszél, de egy anyáról egy gyermekről, egy összetartozó kétségbeesett családról nem lehet azt állítani, hogy terroristák. Miről beszél? Menekülnek, mert mentik az életüket. Mi meg...

– Akkor tud arról is, mit mondott a karácsonyi misén a pápa?

– Nem hallgattam.

– Szerinte, lehet ez volt a keresztények utolsó karácsonya. De ha nem is lesz igaza, tény, hogy elkezdődött egy újabb keresztényüldözés a világunkban.

– Sok az ellentmondás a pápa megnyilvánulásaiban. Nem igazán védi a keresztényeket, úgy gondolom új vallásrend van kialakulóban. Egyáltalán nem lenne baj, ha megszűnne a vallási fanatizmus.

A két terepjáró közben megérkezett, a falubeli rendőrök siettek eléjük. Kis idő múlva elindultak az elhagyott tanya felé. János nem ment velük, ott álldogált kint a letaposott hóban. Sára bement a családhoz.

– Mi történt odaát? – kérdezték tőle türelmetlenül a bent lévők.

– Olyan menekültek ezek is, mint akiket idejövet láttunk az úton. Páran beköltöztek a tanyába. De nem érezték magukat biztonságban mióta felfedeztük őket, elhagyták a tanyát. Átmentek még egyszer megnézni a rendőrök, hogy minden rendben van e. János szerint a csapatot képtelenség utolérni, túl nagy a hó az utakon. Azok meg nem is az úton haladnak, toronyiránt gyalogolnak a város felé. Maradjatok bent, míg el nem mennek az autók a tanyaudvarról! – figyelmeztette a kisebbeket.

Nem volt gond a bennmaradással, kint csikorgatta a fogát a hideg, még a két kuvasz se törődött a nagy jövés – menéssel, bebújtak a tornác legvédettebb sarkába.

Valami nincs rendben

 

Mikor felültek a szánra, Sára látta, hogy több férfi kilépett a házból, figyelték merre mennek visszafelé. Rossz érzése lett, meg is osztotta a többiekkel.

– Nem örültek nekünk.

– Nem igazán. Azért is bújnak el, hogy ne kerüljenek menekült szállásra. Nem tűrik a regisztrációt sem. Így arctalanok maradnak.

– De miért?

– Két oka van. Vagy nekünk kell tőlük félni, vagy ők félnek, de nagyon valakiktől.

Mikor visszatértek a tanyára, Sára behívta a két rendőrt és Jánost a házba. Mindnyájan átfáztak, jól esett a benti meleg

– Egy félóra és ideér a segítség – nyugtatta meg a társaságot Vendel a falubeli rendőr.

– Ki tuggya kik ezek, sokan vannak – válaszolt helyeslően János –, az is lehet, hogy üldözött keresztények. Akkor jobban el kéne fogadni őket. De mi van, ha mégse azok?

– Nem készültünk fel rájuk, azt hittük kóborló cigányok vagy hajléktalanok. Mi nem tudjuk megoldani a helyzetet, elszállítják őket védett helyre, itt meg nyugalom lesz újra. Nézz ki Zoli, van e odaát mozgás!

Zoli a fiatal rendőr kiment a tanyaház elé, onnan figyelt a túloldalra. Nem látott semmi mocorgást, visszament kávézni a többiekhez. Mikor kézbe kapta a gőzölgő italt kisétált vele újra nézelődni. De nem sokáig jártatta a szemét, ment vissza a házba

– Elindultak!

– Hogy- hogy elindultak?

– Mennek át a mezőn, libasorba a város felé.

Kimentek mindnyájan, hogy szemügyre vegyék mit látott Zoli. Tényleg úgy volt, ahogy a fiatal rendőr állította, a tanyából elindultak egymás nyomába lépkedve az emberek a város felé. Csak egy mozgó fekete csíkot láttak a hófehér tájban, mégis észrevették, hogy nincs köztük mind a két gyerek.

– Valami nincs rendben, nem látom az egyik gyereket, meg az asszonyt. Csak nem ott hagyták őket?

– Meglehet. Ha nem tartoznak össze, nem védelmezik sem a nőt, sem a gyerekeket.

A bekötő út felől elért hozzájuk a két terepjáró hangja.

– Hamar ide értek! – nyugtázta Vendel.

– Annyira elkeserítő ez az egész! – Sára hitetlenkedve nézett Vendelre – Ezek az emberek százezrével útra keltek, elindultak a fejlett Nyugat felé, Európa szívébe, hogy menedéket találjanak a háború elől. Mi meg nem segítünk rajtuk, begyűjtjük őket, úgy kezeljük mindet, mintha leprások lennének. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Mégse tudunk szeretetet adni. Hova jutottunk?

– Ne háborogjon! Van igazságtartalma, amit mond, meg nincs is. Aki menedékért folyamodik egyenes úton, az kap oltalmat. De, aki a kertek alatt bujkál, azt mi is úgy fogadjuk, hogy kéretlen vendég. Egyszerű, nem? – nézett vissza rá komoly arccal Vendel.

– Logikus. Mégis... ha az ártatlan gyerekekre gondolok, mégsem logikus.

Who are you?

 

János elővette a mobiltelefonját és hazatelefonált az asszonyának.

– Julis, keresd ki a rendőrőrs telefonszámát. Sürgős eset! Füstöl túlan Sanyó tanyájában a kémény. Befészkelte valaki magát oda. Itt maradok, míg megjön a Vendel gyerek, meg azon túl is, ha szükség lesz rám.

Ezután ment mindenki a dolga után, sietősebbre véve, mert hideg is volt meg az elbeszélgetett időt be kellett hozniuk. Igyekeztek, hogy minél előbb be tudjanak menni a melegre. Egy óra se telt el, mikor befordult a ház elé a rendőrautó. Nem egy, hanem két rendőr szállt ki belőle. Az egyik fiatal huszonéves rendőr, fázósan topogott az autó mellett. A másik negyven év körüli, zömök testalkatú volt, mikor meglátta Jánost sietett feléje.

– Mi az a nagyon sürgős eset János bá'?

– Ott ni, nézzed! – mutatta János, miután lekezeltek – Odaát a meghótt Sanyó tanyájába valaki befészkelte magát. Pipál a kémény.

A rendőr nézett a kinyújtott kar irányába, ő is meglátta a füstöt.

– Mingyá befogok a szán elé, aztán mehetünk is! Autóval oda nem lehet eljutni, nincs takarított út – figyelmeztette meg őket és indult a lóistálló felé.

Flóri szívvel lélekkel segédkezett. Földöntúli boldogság volt számára, mikor a felhámozott Csillagot ő vezethette ki a kanca után, hogy János a szán elé fogja. Ment volna ő is, de lebeszélték.

– Ahova megyünk, oda gyerek nem való, ki tudja, kikkel hoz bennünket össze a sors – magyarázta meg neki a falubeli.

Négyen ültek fel a vastagtalpú paraszt szánra, János figyelmesen irányította a lovakat mert csak sejtették hol van a hó alatt az út. A lovak nagyokat prüszkölve taposták a kérgesedett tetejű havat.

A tanya előtt leszálltak a szánról, nézelődtek, azonnal felfedezték a sok lábnyomot a hóban. A rendőrök elindultak a ház bejárata felé, kezük végig a pisztolytáskájukon pihent.

A tanya még így hóval betakarva is kimutatta mennyire elhagyatott. A faláról félig lemállott a sártapasz, nagy repedések mutatták, közel az összerogyáshoz. A bejárati ajtót nem kellet kinyitniuk, mikor odaértek az ajtókeretben ott állt egy fáradt szemű fejkendős asszony, két oldalán egy- egy gyerekkel. Ijedt szemekkel nézett az érkezőkre, majd számukra ismeretlen nyelven beszélni kezdett.

–/ Nem lakott itt senki, csak megpihenünk, megyünk tovább, nem jó hely. Betegek a gyerekek. Víz is kéne. /

– Mi a franc ez, ki érti mit hablatyol szegény? – méltatlankodott János.

– Valami arab nyelv. Bevándorlók. Meg kéne tudni, merről jöttek, hányan vannak? – válaszolt Vendel.

– Who are you? – próbálkozott Sára.

Az asszony ingatta a fejét, hogy nem érti, tovább beszélt: /– Hideg van, fázik a család./

– Feleslegesen erőlködik hölgyem, úgyse érti meg, menjünk beljebb!

Az idősebb rendőr félretolta az ajtóból az asszonyt, belépett az épületbe. Odabent legalább tízen tartózkodtak, csak férfiak. Orrfacsaró bűz terjengett körülöttük. Egy rossz dobkályhában lobogva égett a tűz. Nem állt fel egyik sem, nem köszöntötték őket, mint ahogy illett volna. Barátságtalan, fürkésző szemmel figyelték a belépők minden mozdulatát.

– Can someone in English?-

Sára még nem adta fel, érdeklődött tud e valaki angolul? De nem kapott választ. A rendőr intett nekik, hogy ennyi elég volt, ki kell menniük onnan, láttak, amit láttak. Odakint az idősebb rendőr, míg mentek a szán felé, telefonált a járásra.

– Ki kell sürgősen küldeni terepjárókat, mert itt van ellátatlanul egy tucat bevándorló. Úgy tűnik kifogytak az élelemből. Vinni kell őket a befogadó központba.

Látogató a túlvilágrol

 Sára dühös lett Benjáminra, úgy gondolta, hogy elrontotta az ünnepét. Pedig minden olyan jól alakult, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékokat, az anyja örült az áhított tésztakészítő kisgépnek, a keresztanyja is a városból kapott ajándéknak: kendőket kapott tőle ajándékba, hozzá egy aranyozott díszes keretben Jézust ábrázoló szent képet. Mindenki boldog volt, csak ő nem. Nézte, ahogy a két kislány osztogatta a rajzokat, amin minden olyan volt, mint a valóságban. Gondos kézzel mindkettő lerajzolta havas tájban a fekete füstöt pöfékelő házikót, egy nagy mező közepén. Bizonyára az utazás előtti beszélgetéseik nyomán sikerültek a rajzok ilyen jól. Flóri és Zita már elmélyülten társasjátékozott a nagyasztal végén. Néha hisztit csapva próbálták egymást az igazukról meggyőzni, teljesen elfelejtkeztek mindenről, bent ragadtak a pillanat izgalmában. Minden annyira meghitt és békés, mint a mesékben – gondolta –, nem hiányzott a szerető apa telefonja.

A szép gömbölyű harmóniába lyukat rágott a kívülről jött hívatlan betolakodó, mintha egy lufiba tűt szúrt volna valaki, hogy lapossá és értéktelenné tegye, úgy osont el tőle egy szemvillanás alatt a gondtalan idilli boldogság, vitte magával az ünnep varázsát.

– Nem kéne rágódnod rajta, nem tudod kikerülni, képben lesz mindig, hisz ő a gyermekek apja – érzett rá Sára gondolataira az anyja.

– Tudom. Nem felejtettem el sajnos. De könnyebb lenne az életem nélküle. Ellentmondásos alak. Az az érzésem, hogy csak saját magát bálványozza.

– Talán mégse, hisz nem hívta volna fel a gyerekeit, ha nem lenne fontos számára a család.

– Lehet, de köpönyegforgató. Mikor bent voltam nála, és kértem, hogy írja alá a nyilatkozatot, kidobott. Arrogáns bunkóként viselkedett velem. Most meg hízeleg. Na, erre varrjál gombot! Ki tud rajta eligazodni? Melyik arca az igazi, a bunkó vagy a megértő bocsánatkérő?

Az anya hangosan elnevette magát – Értem már miért lettél ilyen zaklatott, az utálatos férfi kezd megszelídülni, ez neked most zavaró. Egy pillanatra azt éreztem mintha nem lenne közömbös neked ez a fickó.

– Jaj, anya, kit érdekelhet egy ilyen fazon? Csak azok után furcsa ez a nyálas telefon dumája, hogy kidobott, most meg aggódik miattam, miket hordott össze, ne tudd meg: – „Köszönöm Sára, maga egy angyal!" – meg – „De jó hogy hallom a hangját!" – válaszolgatott Sára ingerülten az anyjának.

– Ha nem hatna rád érzelmileg, most nem ennéd itt a kefét. Jól belebonyolódtál ebbe a történetbe. Akarod, hogy őszinte legyek? De ne érts félre, most is azt mondom, hogy a te dolgod, nem az enyém, de az én számomra még most se tiszta az a kép, hogy mi miatt vállaltad magadra a gyerekeket. Lenne logikus magyarázat, de ahhoz az kéne, hogy bele szeress a börtönben lévő férfiba.

– Állj le anya! Nincs semmi érzelmi oldala! Megszerettem a két kislányt. Nem is tudom, hogy tudnék már lemondani róluk csak úgy egyik napról a másikra. Bíznak bennem. Látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak mióta kapcsolatban vagyok velük. Nagyon jó érzés.

– Akkor meg tedd helyre az apjukhoz fűződő érzéseid minél előbb, azt tanácsolom.

– Nem nehéz. Nem érzek iránta semmit, nincs egymáshoz semmi közünk! – vont egyet a vállán dacosan Sára – Számomra a létezése, csak szükséges rossz!

– Várj, elaludt az asztali díszen az egyik gyertya – intette le az anyja és indult gyufáért, hogy újra meggyújtsa.

De földbe gyökerezett a lába, míg meredten a gyertyákat nézte. Az elaludt gyertya, újra fellobbant, és újra kialudt.

– Szűz Máriám, mi ez? – suttogta.

Akkorra már ott állt Sára keresztanyja, ő is figyelte a táncoló lángokat. Körbe állták az asztalt, a félelemtől suttogva beszéltek egymáshoz. Terka mama rémülten dobálta magára a kereszteket, amikor mind a négy gyertya elaludt az asztali díszen.

– Valaki itt van velünk, Jézusom segíts! – kiáltott fel ijedten az idős nő.

– Nincs itt senki, csak anyukám! – mondta mosolyogva Zsuzska és figyelmesen meredt egy pontra, ahol nem volt semmi és senki – Ne féljetek, nem bánt benneteket.

– Jaj, nekünk... Szentséges Szűz Mária, ki fent vagy a mennyekben! – nyögött fel Terka mama és gyors imába kezdett. Sápadtan meredtek Zsuzskára.

Zsuzska nézése a gyertyákra irányult, ahol egyszer csak fellobbant az egyik gyertya, majd a második, a harmadik. Abban a percben ért el mindenkihez, egyfajta tehetetlen félelem. Zita cidrizett a legjobban, rákiabált Zsuzskára.

– Mit ijesztgetel mán, hótra válok itt!

Hirtelen lett hűvös a helyiségben, pedig a kandallóban ropogva lángolt az akácfa. A gyertyák nem aludtak ki, táncolt, imbolygott a lángjuk. Zsuzska folyamatosan nézett valahová, de most már komoly ábrázattal, mintha valaki beszélt volna hozzá. Kis idő múlva újra érezték a kandalló melegét.

– Mi van mán Zsuzska? – tért észhez Zita legelőször.

– Elment. Megyünk játszani? – nevetett fel a kislány.

– Várj! – szólt rá Sára – Mit mondott anyukád?

– Jól van... elmondom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy idővel minden rendben lesz, ne aggódj. Aggódtál? Meg azt is, hogy figyelj nagyon, mert sok rossz dolog fog történni, de tudja, hogy ügyes vagy, és megoldasz mindent. Megpróbál segíteni neked mindig, de néha nem sikerül annyira.

– Mást nem mondott?

– De. Azt, hogy szeret bennünket, mindig velünk lesz. Jó látni, hogy vigyázol ránk.

– Mondott még... valamit?

– Azt is mondta, hogy sajnálja, hogy nem kedveled aput, mert apu... nem emlékszem a többire.

– Nem baj Zsuzska, ha eszedbe jut, majd elmondod, nincs semmi baj – simogatta meg Sára a kislány haját, mert látta, hogy valamit nem érthetett meg, és ezért nem szívesen beszél róla.

A két idős nő túltett még a gyerekeken is, eluralkodott rajtuk a pánik. Nem tudtak napirendre térni azon, ami a szemük előtt zajlott le pár perce. Sárának újra el kellett mesélni milyen kapcsolatba került Karolával, a két kislány anyjával.

– Látod, anyu mik történnek velem? Ne kételkedj ezután! – kérte újra meg az anyját – Ebből a történetből nem lehet kilépni, csak úgy, mintha megsem történt volna.

– Ebből nem – sóhajtott fel az anyja – micsoda karácsony! Még túlvilági látogatónk is lett, én ettől nagyon megijedtem. Nem hiszem, hogy ezek után tudok aludni az éjszaka. Mert valaki tényleg itt volt, honnan is tudhatta a szegény kislány, mi miről beszélgettünk előtte. A közelünkbe se volt. Mi történik itt? Ha valaki mesélne ilyet, nem hinném el, bolondnak tartanám szegényt.

Keveset és nyugtalanul aludtak éjszaka, minden neszre felfigyeltek. Sára azon töprengett, hogy ő miért nem érezte meg Karola jelenlétét, aztán azon, hogy miért nem kommunikált vele is Karola, miért csak Zsuzskával?

Az éjszaka elhozta a választ. Mikor kimerülten álomba zuhant, neki is megjelent a meghalt asszony szelleme.

Egy fényt látott maga körül, és már tudta, hogy Karola ott van vele. Nem szóltak egymáshoz, mégis tökéletesen értették egymást. Karola szomorú volt, nagyon aggódott Benjáminért. Azt mondta, hogy olyan most a férje, mint egy kötéltáncos, aki két felhőkarcoló között kifeszített drótkötélen egyensúlyoz és nincs alatta védőháló. Veszélyben van az élete, bármelyik percben a mélybe zuhanhat. A lelke már félig halott. Elgyötört és elhagyta a hite. Nagyon sajnálja, hogy Sára nem érez még egy kis vonzalmat se iránta, pedig úgy látta mindig, hogy képes lesz megmenteni és szeretni a családját.

– Nem kérheted tőlem, hogy megkedveljem, csak mert te így akarod!

– Benjámin különleges férfi, majd meglátod Sára, megérdemli a szeretetet, neked kell megadni, amit már én nem tudok. És én tudom, hogy egyedül csak te tudod megmenteni... azzal, hogy megszereted őt.

– Én? Én adjam meg helyetted a szeretetet is?

– Meg fogod szeretni, bármennyire harcolsz ellene. Csak vigyázz, az ő lelke ezerszer sérülékenyebb, mint a tiéd.

Sára hisztérikusan felnevetett.

– Milyen jó, hogy elmondtad, hogy felhívtad a figyelmem a lelkére! Ahhoz képest olyan durva tud lenni, mint egy lópokróc.

– Az csak álarc semmi más! – súgta a fénylény és becsúszott a magas ruhásszekrény mögé.

– Várj még! Miért mondtad, hogy sok rossz dolog fog történni velünk? – kiáltott utána idegesen.

De hiába figyelt feszülten arrafelé, amerre eltűnni látta Karolát, választ már nem kapott a kérdésére.

Nagyon is hallotta Benjámin az utolsó mondatokat a telefonban, önkéntelenül felnevetett a kedves szavakat hallgatva, nem azért, mert viccesnek találta, hanem azért, mert átért hozzá Sára aggódása, ami miatt kellemes jó érzés áradt szét a testén. Úgy érezte magát mintha kint állna a szabadban és a friss szél simogatná az arcát. Elég volt ennyi, hogy szebbnek lássa az életét, mintha átlépett volna egy másik dimenzióba, ahol minden lágy és szeretetteljes, ami körül veszi. Még börtönfolyosó szürke falai is hipnotikus fényben úsztak, míg a nagyterem felé igyekezett. Nem tudott magyarázatot adni önmagának, mi okozta a változást a lelkében, arra meg végkép nem, hogy miért adott neki a sors ilyen nagy ajándékot erre a napra. A kislánya ráérzett, valaki angyali segítséget küldött nekik, hogy túléljék ezt a hányadék világot... Karola... persze, hogy Karola. Csak ő képes erre, senki más. Szeretettel gondolt az elhunyt feleségére, aki még a halálos ágyán is az ő sorsukon vívódott. Karola megtalálta Sárát. De miért éppen őt? Hogyan választott ki egy ilyen nőt, aki inkább az ellenségük lehetne. Talán a sors egyszer mindenre megadja a választ.

– Te, hol voltál, mindjárt vége az előadásnak! – kiáltott rá idegesen a tanár, aki az ellenkező irányba loholt a nevelő tisztel együtt – Nem láttad Elemért? Nem jött szerepelni.

– Nem láttam.

Benjámin megfordult ment a tanár után.

Mikor kinyitották a zárka ajtaját, visszazuhant egy pillanat alatt a lelke a rózsaszín ködből a szürke valóságba. Surányi Elemér szalmabábuként lógott a felső vaságyra kötött pertli végén, felakasztotta magát. Szemei tágra nyílva, üres fényűen meredtek a belépőkre. Nyelve kékesen kint lógott a szájából, kezében szorongatott egy papírlapot. Gondolkodás nélkül ugrottak mindhárman a férfit megmenteni, minden erejüket összeszedve emelték az élettelenek tűnő testet, hogy oldják a hurkot a nyakán. De mindhiába, Elemér már halott volt. A nevelőtiszt óvatosan kivette a kezéből a papírlapot.

– Szerencsétlen gyerek... hagyott búcsúlevelet.

A tanár fölé hajolt a papírnak és hangosan olvasni kezdte: –„De jó volna megnyugodni, de jó volna mindent, mindent, elfeledni, de jó volna játszadozó gyermek lenni. Igaz hittel, gyermek szívvel a világgal kibékülni, Szeretetben üdvözülni." De hisz ez az Ady vers, amit ma este el kellett volna szavalnia!

– Már nem szavalja el, csak az égieknek. Szegény fiú, oda kellett volna jobban figyelnünk, várható volt, hogy újra megpróbálja – sóhajtotta el magát a nevelőtiszt.

Benjamin hátrébb húzódott, hátát a hideg folyosó falhoz nyomta, próbált elhatárolódni attól, amit látott, minden belső érzéke tiltakozott ellene. Akkor döbbent rá igazán, milyen igaza volt a tanárnak, amikor arról beszélt, hogy minden kis szalmaszálat erős kapaszkodóként kell használniuk a börtönben, hogy ne veszítsék el végérvényesen a hitüket. Talán ő is ilyen passzban lett volna a mai nap, mint a roma férfi, ha nem ér el hozzá a kintiek hangja, ha nem hallja a két lánya és Sára kedves hangját. Nélkülük ő is csak kóborolt volna egésznap a börtönfolyosón, mint egy halálraítélt.

Figyelte, ahogy intézkedett a tiszt telefonon, majd hallotta ahogy végig dübörög lentről feléjük a lábdobogás a folyosón. Megérkezett az orvos és több őr az alsó szintről, becsukták maguk mögött a zárka ajtaját.

Elindult önkéntelenül „haza", a saját zárkájába. Összerezzent mikor érezte, hogy valaki megfogja a könyökét hátulról. A tanár érte utol.

– Sajnálom szegényt... neked meg nem kellett volna utánunk jönni.

Benjámin vádló tekintettel nézett a tanár szemébe.

– A nevelőtiszt tudta, hogy labilis. Én is észrevettem, hogy nagyon maga alatt volt a fickó. Gondolom maga is rájött a próbák alatt, hogy gond van vele. Sírva olvasta fel a verset. Emlékszik?

– Igen. Készült a halálra. Az egyedüllét, a család hiánya... nem mindenkinek sikerül megbirkózni vele. Ilyenkor karácsonykor még jobban felerősödik az elhagyatottság érzése. Megint nem jött hozzá senki. Nincs olyan, nekem senki ne mondja, hogy innen bárki kikerül lelki sérülés nélkül! Ha ezt állítja, bárki magáról, az csak álca, hazugság. Belül egy rákos sejtté válik a lélek! Látod fiam, erről beszélek neked hetek óta. Meg kell találnod önmagunkban egy lélekkapaszkodót, mert ha nem találod meg, elvesztél egy életre. Ez lehet bármi. Egy hang, egy emlék, egy hobbi, ami átsegít a rossz gondolatokon.

– Rájöttem, nyugodjon meg, hogy miről beszélt eddig egyfolytában... ma beszéltem a gyerekeimmel.

– Jó hallani. Nagyon jó. Csak így tovább! – veregette meg a tanár a vállát – Csak így tovább!

Benjámin az üres zárkában végig dőlt az ágyán, egyedül volt, a többiek a nagyteremben ünnepeltek. Nem volt soha gyenge, most mégis felkavarta a fiatal rab halála, mert értelmetlennek találta és tragikusnak. Tisztába volt vele, hogy a szenvedő lélek csomózta a nyakára a halálos hurkot. Megértette, hisz addig ő is csak a halálban látta a kiutat.

Nincs egymáshoz semmi közünk

 Sára dühös lett Benjáminra, úgy gondolta, hogy elrontotta az ünnepét. Pedig minden olyan jól alakult, a gyerekek boldogan bontogatták az ajándékokat, az anyja örült az áhított tésztakészítő kisgépnek, a keresztanyja is a városból kapott ajándéknak: kendőket kapott tőle ajándékba, hozzá egy aranyozott díszes keretben Jézust ábrázoló szent képet. Mindenki boldog volt, csak ő nem. Nézte, ahogy a két kislány osztogatta a rajzokat, amin minden olyan volt, mint a valóságban. Gondos kézzel mindkettő lerajzolta havas tájban a fekete füstöt pöfékelő házikót, egy nagy mező közepén. Bizonyára az utazás előtti beszélgetéseik nyomán sikerültek a rajzok ilyen jól. Flóri és Zita már elmélyülten társasjátékozott a nagyasztal végén. Néha hisztit csapva próbálták egymást az igazukról meggyőzni, teljesen elfelejtkeztek mindenről, bent ragadtak a pillanat izgalmában. Minden annyira meghitt és békés, mint a mesékben – gondolta –, nem hiányzott a szerető apa telefonja.

A szép gömbölyű harmóniába lyukat rágott a kívülről jött hívatlan betolakodó, mintha egy lufiba tűt szúrt volna valaki, hogy lapossá és értéktelenné tegye, úgy osont el tőle egy szemvillanás alatt a gondtalan idilli boldogság, vitte magával az ünnep varázsát.

– Nem kéne rágódnod rajta, nem tudod kikerülni, képben lesz mindig, hisz ő a gyermekek apja – érzett rá Sára gondolataira az anyja.

– Tudom. Nem felejtettem el sajnos. De könnyebb lenne az életem nélküle. Ellentmondásos alak. Az az érzésem, hogy csak saját magát bálványozza.

– Talán mégse, hisz nem hívta volna fel a gyerekeit, ha nem lenne fontos számára a család.

– Lehet, de köpönyegforgató. Mikor bent voltam nála, és kértem, hogy írja alá a nyilatkozatot, kidobott. Arrogáns bunkóként viselkedett velem. Most meg hízeleg. Na, erre varrjál gombot! Ki tud rajta eligazodni? Melyik arca az igazi, a bunkó vagy a megértő bocsánatkérő?

Az anya hangosan elnevette magát – Értem már miért lettél ilyen zaklatott, az utálatos férfi kezd megszelídülni, ez neked most zavaró. Egy pillanatra azt éreztem mintha nem lenne közömbös neked ez a fickó.

– Jaj, anya, kit érdekelhet egy ilyen fazon? Csak azok után furcsa ez a nyálas telefon dumája, hogy kidobott, most meg aggódik miattam, miket hordott össze, ne tudd meg: – „Köszönöm Sára, maga egy angyal!" – meg – „De jó hogy hallom a hangját!" – válaszolgatott Sára ingerülten az anyjának.

– Ha nem hatna rád érzelmileg, most nem ennéd itt a kefét. Jól belebonyolódtál ebbe a történetbe. Akarod, hogy őszinte legyek? De ne érts félre, most is azt mondom, hogy a te dolgod, nem az enyém, de az én számomra még most se tiszta az a kép, hogy mi miatt vállaltad magadra a gyerekeket. Lenne logikus magyarázat, de ahhoz az kéne, hogy bele szeress a börtönben lévő férfiba.

– Állj le anya! Nincs semmi érzelmi oldala! Megszerettem a két kislányt. Nem is tudom, hogy tudnék már lemondani róluk csak úgy egyik napról a másikra. Bíznak bennem. Látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak mióta kapcsolatban vagyok velük. Nagyon jó érzés.

– Akkor meg tedd helyre az apjukhoz fűződő érzéseid minél előbb, azt tanácsolom.

– Nem nehéz. Nem érzek iránta semmit, nincs egymáshoz semmi közünk! – vont egyet a vállán dacosan Sára – Számomra a létezése, csak szükséges rossz!

Alfa hím

 Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Kik vannak az elhagyott tanyán

 

Másnap reggelre megállt a havazás. Mikor kiléptek a tornác ajtaján a hajnal csikorgó faggyal köszönt rájuk. A fagyos hó ropogott a lábuk alatt. Az áttetsző hóval fedett tájban minden összemosódott, nem voltak színek, minden fehérben pompázott. Mintha Isten lefertőtlenítette volna a sok mocsoktól a világot, a levegő frissen karcolta a tüdöjüket levegővételkor.

János már bent dolgozott az istállóban, aminek a résnyire nyitott ajtaján gomolygott kifelé a meleg pára. Terka mama sietve ment utánuk, kezében az elmaradhatatlan méregerős vitriollal, ahogy János hívta az egyéves kisüstit.

– Kell ez reggel. Nyáron is, télen is. Kiűzi a bajt, de csak éhenre, meg csak annyit, ami kell! – magyarázta el Sárának az öregasszony, nehogy félre értse a szokásaikat.

A Nap erőlködött a horizonton, először csak kinyújtózkodott, végig tapogatta fénykarjával a tájat, tolta maga előtt a hajnali szürkületet. A megfagyott hótakaró mintha ezüstporral hintették volna be, szemvakítóan sziporkázni kezdett.

– Gyönyörűséges! – nézte csodálattal Sára.

– Szép, szép. Csak veszélyes a vastag fagyott hó. Befullad a vetés alatta – mondta János, mert ő is megállt a dologban egy pillanatra –, veszélyes a madarakra, a vadon élő állatokra is, ha sokáig kitart a hideg. Elpusztulnak, a hó eltakarja az eleséget előlük.

Sára, ahogy nézelődött, valami zavarót látott, valamit, ami nem odavaló, de nem jött rá, hogy mi az, mi nem illett abba a ragyogó világba. Már majdnem végeztek, mikor megjelent Flóri. Vidáman ment egyenesen a lóistállóba. Mióta ott voltak, óránként halaszthatatlan dolga akadt a lovak körül. Sára az első nap meg is ijedt, mikor a keresésére indult, és Flórit a csődör előtti jászol szélén találta. A csődört Csillagnak hívták, és már Sára is jól ismerte a ló kiszámíthatatlan természetét.

– Szépen, nyugodtan gyere le onnan... – súgta ijedten a gyerek felé, de Flóri csak mosolygott ahogy lecsúszott a jászol széléről, közben bizalmasan megkapaszkodott Csillag nyakában. A ló mintha semmi se történt volna, felpillantott mélybarna szemeivel, ropogtatta a tovább a szénát.

– Nem félsz tőle? Néha nagyon gonosz ez a ló – ámult el Sára.

– Már összehaverkodtunk. Ne féljen Sára néni, nem bánt engem Csillag, meg a másik se – mondta nagyvonalúan Flóri.

Sára most is utána nézett az istállóajtóban eltűnő gyereknek.

– Furcsa, hogy tűri a ló, nem ideges rá egy cseppet sem.

– Megérzi a jószág, kivel van dolga, a gyerek meg olyan, mint a suttogó, ért hozzá, nem kell aggódni. A fiú is jön végleg a gazdaságba? – kérdezte váratlanul János.

– Én csak... nem tudom mi tévő legyek, őszintén. Flórit és Zitát csak a két kislány kedvéért hoztam ide, hogy ne odabent karácsonyozzanak az Intézetben. Lehet, hogy nem jó ötlet volt részemről.

– Ugyan miért? Szép dolgot művelt vele.

– Tudom. Mégis, mintha... szóval, az az érzésem, többet várnak el tőlem, mint ez a pár nap. Csalódást fogok nekik okozni.

– Hát ne okozzon! – válaszolt kurtán a férfi – Amúgy hírét vittem, hogy új gazdája lesz a Pálos tanyának. A Jegyző is tuggya mán, meg a falugazdász is. A' meg azt mondta, hamar keresse, mert jó pályázat van tanyafejlesztéshe. Mondtam én neki, hogy az új gazdanő diplomás. De ő csak elnevette, azt monta akkor is kell a segítség, a természethe nem elég a diploma.

– Köszönöm János, bizony kell, mivel én nem agrárvégzettségű vagyok.

– Meg vóna még egy...

– Micsoda? – mosolygott Sára.

– Az öreg Ferus, a faluvégiről... kertészkedik, de mindent másként, régiesen. Összehozom vele is, mert mondta, hogy érdeklik a régi szokások.

– Azt hiszem nem lesz itt semmi baj, ha ennyi segítségem lesz! – nézett örömmel János felé Sára.

A baromfiól felől mérgelődve jött elő Terka mama.

– Nem értem én ezeket az aprójószágokat! Mikor a legjobban kéne, akkor nem tojnak. Szégyenre venni kell tojást!

Sára nevetve figyelte a zsémbelődő keresztanyját, és ahogy nézett feléje, rádöbbent, mi is váltotta ki benne azt a furcsa érzést, jóval előbb.

– Nézd keresztanyu, a túloldalon a Sanyó tanyájában füstöl a kémény!

– Ugyan ki a fene van ott, nem tudok róla, hogy új gazdája lenne – állt melléjük János, és mindhárman arra fordulva nézték az egyre erőteljesebb füstcsíkot.

– Hogy kik vannak az elhagyott tanyában, csak úgy tudnánk meg, ha szétnéznénk egy kicsit, másként nem. Karácsony van, nincsenek hivatalok – mondta aggodalmas hangon János.

– Menjünk át lovasszánnal. Köszöntsük az új szomszédokat! – lelkesedett Sára.

– Ki tudja milyen haramia banda fészkelte be magát, nem stimmel itt valami – komolyodott el a falubéli – lehet, hogy vándorcigányok, vagy azok, akiket keresnek az utóbbi időben, határátlépők. Hallottam, hogy szétszéledtek, nem találják őket. Meggondolandó csak úgy odamenni. Szólok az őrsre, kijön a Vendel gyerek, az ő dolga az ilyen eset, nem a miénk. Vele majd átszánkózhatunk.

– Hívja akkor, pár nap múlva indulunk vissza a városba, nem akarom bizonytalanságba itt hagyni anyámékat.

Hogy vinné el az ördög

 

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.9

Remélem nem zavarom

 

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.om

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Mennyből az angyal

 

Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.

– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.

A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.

A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.

– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.

A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.

– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.

– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!

– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.

Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.

A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.

– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.

– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.

– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.

Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.

– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.

Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.

– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.

– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.

Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!

A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.

Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.

Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.

Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.

Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,"

Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.

– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!

Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.

Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.

– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...

Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?