Az öreg kertész kkk

  

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

– Az emberiség legnagyobb bűntette az volt az utóbbi időkben, hogy kénye kedvére ráerőszakolta a saját akaratát a természetre. Elkezdte az ősifajták kiirtását, a termőtalaj kizsákmányolását. Már hétmilliárdnál is több ember él a földön tudtommal, legalábbis ezt állíccsa az unokám, ezért rengeteg élelmiszerre van szükség. De rossz irányba ment el az emberiség. Amit meg kellett volna őrizni, hogy élelmet adjon, azt mind elpusztítcsa lassan. Kihal a tengerből, a folyókból, a tavakból az élővilág, a főd elsivatagosodik. A humusz meg eltűnik a felső takarófődből. A műtrágyák a gyomirtók a növényvédő szerek gyilkosai a humusznak. A termőfőd megszűnik létezni nagyon hamar. Nem csoda, hogy az emberiség lebetegszik, elkorcsosul. Nincs ásványi anyag, vitamin a növényekben elegendő. Mivel a víz, a levegő, a főd mind teli lett méreganyagokkal, ezért ez van a növényben is. A növényt megeszi az állat, majd elibünk kerül mindkettő az élelmezési láncolatban, a növény is és az állat húsa is. És mi is teli leszünk méreganyagokkal. Hatalmas szemléletváltozásra van szükség, ha élni akar az emberiség a fődön. Mert nem lehet külön választani az életünket a természettől. Hazugság, amit egy két bolond kitalált a mindennek ellenálló fajtákról. Közben nem foglalkoznak a kiváltó okokkal, miért jutottunk ide, hogy elfogy a víz az éltető növény a földről. Mire észhe térünk, a világunk már visszafordíthatatlanul elpusztítja önmagát. Na ezért ne söpörjön a kertészetében sohasem. Majd megtanulja a varázsszavakat – takarni, takarni, hogy minden fedve legyen a kiszáradás ellen. A takarás életet ad a fődnek. Tartja a meleget, vagy éppen védi az égető napsugártól. Visszatartja a nedvességet, elbújtatja a hajnali párát. Így élnek egységben a növények az állatvilággal.

Sára szájtátva hallgatta az öreget, aki olyan látványos előadást tartott, hogy szinte maga elé tudta képzelni az egészet, amiről beszélt

– Nem igaz, hogy nem informálja magát, hisz olyan tisztán látja, mi történik a világunkban mostanában, mindent, ami veszélyes az egészségre – hitetlenkedett Sára mikor az öreg elhallgatott.

– Azt sose állítottam, hogy nem nézelődök... az unokám engem is megtanított szörfözni a világhálón, – nevette el magát az öreg – de a nélkül is látni lehet, hogy minden rossz irányba megy.

– Készítsen terveket, hozza vissza nekem tanulmányozásra. Mert szükséges egy, vagy több olyan forrást beépítenie, ami megforgassa a pénzt. Ebbe a világba nem lehet kihagyni sajnos. A cipő elkopik hamar, venni kell másikat. Ahhoz meg pénz kell. Nincs olyan, hogy teljes önfenntartás, már nem lehet ilyenbe gondolkodni. Csak abban, hogy tudatosan, egészséges élelmiszert fog termelni, vagy gyártani.

– Mire gondol?

– Ezt magának kell tudni. Ami közel áll az egyéniségéhez. Lehet bármi... feldolgozás, értékesítés, turizmus, bármi. Mert arrafelé kell haladni eleitől fogva, hogy a cél megvalósuljon. A modern gondolkodás mindenben megengedett itt vidéken is... addig a pontig, míg nem ártunk vele.

Mielőtt visszatért a terveivel az öreg kertészhez, felkereste Zolit, a falugazdászt. Hivatalosan kereste fel a földek miatt a férfit, hisz egyáltalán nem ismerte a gazdálkodáshoz tartozó bürokráciát. Már nem kérdezősködött, ismerősen ment végig a hivatal folyosóján Zoli irodájába, ami a folyosó legvégén volt.

– Akkor itt lennék Zoli! – mondta köszönés után az íróasztal mögül felegyenesedő férfinak – Remélem, hogy segít nekem, attól függetlenül, hogy nem tartok igényt a pályázatra.

– Persze Sára, hogyne segítenék. Pont olyan csökönyös, mint a keresztapja volt, Isten nyugosztalja... jó ember volt.

– Nem csökönyösség Zoli. Én irtózom az eladósodástól. Apámat is az vitte a sírba. Úgy gondoltam, hogy betartom, amit már előttem bölcsen megfogalmaztak az öregek, csak addig nyújtózkodok, amíg a takaróm ér. Ettől függetlenül szeretnék egy önellátó gazdaságot kialakítani, méghozzá olyat, ami biztos megélhetést ad a családnak hosszútávon.

– Nem lesz könnyű, mert száz százalékos önellátás nem létezik.

– Tudom. Nem akarom a cipőm magam készíteni, se a ruhám, beszélt erről nemrég az öreg kertész elég hosszan, ugyanezt mondta el. Csak arra számítok, hogy ami bevételem lesz, azt tudom majd kifelé is fordítani, meg befelé is. Szeretnék egy kertészetet. Először kicsibe, míg tanulom a szakmát, aztán nagyban. Mellettünk van egy alkalmas terület a tanya közelében, oda gondoltam gyümölcsfa telepítést.

– Mit akar velük?

– Nem tudom. Több év kell, hogy termőre forduljanak, addig kigondolom. Piacra, vagy feldolgozásra.

– Hallgatom.

– Később növelni szeretném az állatállományt.

– Túl sokat kigondolt. – mondta komolyan a férfi.

– Tudom, hosszú távra tervezek mondtam az előbb. Remélem, tudok majd felvenni a munkára embereket. Nem egyedül végezném. Még legalább tíz szarvasmarha indulóba és négy ló kellene.

– Miben sántikál? – nevetett fel a falugazdász.

– Egy mintagazdaságban. Persze a végén összekapcsolnám turizmussal – válaszolt határozottan Sára.

– Mind meglehetne csinálni hamar... pályázati forrásból.

– Lehet, hogy azzal két év alatt meglennék, így meg tíz év kell hozzá. Van időm rengeteg, fiatal vagyok – legyintette le Sára. – Az a helyzet, hogy van jövedelmem, a két öreg szülőmnek pedig van nyugdíja. Az örökségem olyan nagy, hogy sok évet kellett volna gürizni érte, de én készen kaptam. Szóval megélünk, nem törekszem gyors meggazdagodásra, csak a biztonságra. Egy hosszú távú tervet tettem magam elé, hogy legyen előttem cél, mit akarok évről évre elérni.

– Jól van. Valamennyit segít a földalapú támogatás rendszere. Még nem szüntették meg.

– Nem is fogják egyhamar, túl sok agrárbáró lett az országban.

– Ez igaz. Bízzunk benne. Nézzük meg, hogy áll a birtok nyilvántartása – állt fel Zoli és elkezdte a dossziék közül kikeresni a Pálos tanya iratait.

Közben azon törte a fejét, hogyan fogja ez a törékeny városi lány mindezt véghez vinni? Nem sokat kellett törnie a fejét azon, hogy rájöjjön, Sárának halvány dunsztja sincs a mezőgazdasághoz. Mégis, azt sugallta felé a határozottsága, hogy mindenben eltökélt, tudja mit akar.

Sára vacsora után leült a konyhaasztalhoz és elkezdte a fejében lévő terveket leírni, lerajzolni. Flóri és Zita odaült mellé, csendben figyelték egy darabig. Sára ránézett Flórira.

– Újra kell járnotok a nyolcadikat, nincs lexikális tudásotok a továbbtanuláshoz, képtelenség, hogy itt a vidéki iskolában egy félév alatt behozzátok a lemaradásotokat.

– Ne mán! – nyavalygott Zita azonnal – Minek kell annyi iskola, mán ez is sok, a lelkem kitanulom.

– A gazdaság miatt. Szükség lesz a tudásra, nélküle mihez kezdünk? Nagyon sok állat lesz itt, több fajta Flóri. Meg kell tanulni róluk mindent. Ugye sejted, hogy rád gondoltam.

– Akkor csak Flóri tanuljon! – vigyorgott Zita.

– Ide tervezem a kertészetet, látod? – nézett komolyan Zitára. Ez lesz a te birodalmad. Mire kialakul itt minden, a fejedbe is ki kell, hogy alakuljon az a tudás, ami szükséges hozzá.

– Üvegház is lesz?

– Igen.

Zita összeráncolt homlokkal elkezdte tanulmányozni a rajzokat, aztán megadta magát.

– Jól van. De nem ígérem a kitűnőt, de nem tudom, hogy képzeli Sára néni, ez baromira nagy meló, leépülök tőle.

Sára felnevetett – Míg kevés a munka, győzzük, ha sok lesz, akkor ti csak irányítani fogjátok a munkát. Hisz, pont azért kell elvégezni hozzá az iskolákat. Természetes, tiszta élelmiszert fogunk előállítani, amit itt helyben is árulni fogunk és elképzelhető a városban idővel nyitunk egy bio-boltot.

– Azta... de sok péze lehet Sára néni, mert ehhez sok kell ám! – ámult el Flóri.

Szerencsére megszólalt a mobilja, így nem kellett kimondania a választ, hogy egy fillérje sincs hozzá.

A gyerekek otthagyták tisztelettudóan, mikor meghallották, hogy Benjámin hívta, igaz kicsit későbbi időpontban, mint ahogy Sára megszokta.

– Szia. Már azt hittem nem hívsz. Remélem nincs semmi baj?

A férfi hanghordozásából azonnal észrevette, hogy bántja valami, halk volt és színtelen a hangja. Sára többször rákérdezett, hogy mi aggasztja annyira. Végül elmondta Benjámin, hogy újra rátört a depresszió.

– De miért nem tudsz koncentrálni a jövődre, miért rágódsz azon, ami most van veled? Ezen már nem tudsz változtatni, valamilyen szinten meg kell alkudnod a sorsoddal, tudom, nem ezt várod most tőlem, de nincs jobb tanácsom.

– Borzasztó ez a bezártság Sára, a falak, a rácsok, amin túl tudom, hogy ott van a szabad világ és a szerelmem... ne félj, megoldom, próbálkozok...– sóhajtott egyet a férfi – ölelj át, kérlek, nagyon hiányzol.

– Nekem is hiányzol.

Tudta, hogy mennyire aggasztó, ha Benjámint újra hatalmába keríti a kilátástalanság. De azt is tudta, hogy nem tud ellene semmit tenni. Nem tud rajta segíteni.

Terka mama minden fortélyt ismert, hisz átvette a férje halála után a gazdaság irányítását. Most mégsem szólt Sára gondolatmenetébe. Örült, hogy újra család veszi körül, már nem félt az időskori magánytól, számára ez fontosabb volt mindennél. Nem tulajdonított jelentőséget annak sem, hogy Sára min tépelődik egész nap, vagyis teljesen így mégsem igaz, mert titokban megnézte az asztalon hagyott terveket.

– Kertészet – dünnyögte aztán magában többször. – Nem tudja ez a szegény lány, milyen felelősség az.

Neki is volt kertje a tanya körül, de csak annyi, ami kettőjüknek kellett. Sok volt a munka az állatok körül meg a szántóföldeken. Sokáig mégsem bírta negálni, hogy ne érdeklődjön a tervek iránt.

– Ugye azt tudod, hogy a pusztára nem nyithatsz kertészetet?

– Nem értelek keresztmami, mire gondolsz? – nézett kíváncsian Sára az öregasszonyra.

– Sok a kár, ha nyitott valami. A mezei állatok, a két lábon járók csak úgy bemehetnek a kertbe.

– Igazad van, de nincs pénzem, hogy körbe védjem, majd idővel az is meglesz.

– Én csak mondtam. Elviszi a kár majd a hasznot.

Sára nézte az öregasszonyt, akit már nagyon ismert, tudta, hogy okkal szólt rá most is, valamit forgat a fejében.

– Te mit ajánlasz? Hozzá se fogjak?

– Csináld csak. De ne a kéménnyel kezdj házat építeni, először rakd le a ház alapjait! – adta ki az utasítást és azzal sarkon fordult, ott hagyta faképnél Sárát.

– Mindenhez pénz kell, jól tudod! – szól a távozó után Sára.

Fáradt volt, leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. Olyan káosz volt a fejében, mint a bábeli toronyban. A felépített terv mind jó, tisztában volt vele, talán még túl jó is, de hogyan tovább? Pénz nélkül egy ásónyom se kerül a földbe. Elővette a füzetét, újra kezdte a számolást. Utána nézett az áraknak, kívülről tudta mind. Talaj előkészítés, üvegház, facsemeték, gödrözés, öntöző berendezés.

– Igaza van mamának, védelem nélkül nem megy. Nagyon nagy ez az összeg, ami itt van, nem kirakatba való, csak úgy kitelepíteni prédára a külterületre.

Összehajtotta a füzetet.

– Akkor csak az alapok... az is sok.

Elindult a gyerekek szobája felé.

Megállt az ajtóban, mintha Zita sírását hallotta volna kiszűrődni.

– Nem tisztességes, ha hallgatódzok – mégse nyitott be hozzájuk, csak megállt az ajtó előtt. Lassan megértette miről panaszkodik a lány a többinek.

– Azt kérdezte a mocsok, képzeld, hogy mi a rossebnek jöttünk ide lakni? Van mán cigány pont elég a faluba. Még két kódussal több lett. Még le is köpött a rohadék.

– Majd holnap szétütöm a girnyó fejit, ne idegeld magad! – vigasztalta Flóri.

– Hah, azt hiszed hagytam magam? Megtéptem rendesen, de még neki állt fejjebb.

– Panaszkodjál a tanító néninek! – segített Mónika.

– Na, Zita, mindig csak ezt kapod mindenkitől, hogy cigány vagy – hallotta Zsuzska szomorú hangját.

Sára akkorra már tényleg belépett hozzájuk.

– És szóljál a nevelődnek, hogy atrocitás ért! Ez nem jutott eszedbe Zita? – vonta kérdőre a lányt – Miért nem tudok én erről?

A gyerekek egyszerre kapták fel a fejüket az ajtóban álló Sárára.

– Nem akartam ideget – mondta Zita –, mostanában Sára néni mindig nagyon komoly.

– Mi lenne, ha ti se magáznátok Flórival, attól még megmarad a tisztelet. Figyeljetek most rám, egyszer mondom el, többször nem. Bizony cigányok vagytok. Benne van a génetekben, nem lehet letagadni. Én a helyetekben büszke lennék rá.

– Na, mire mán – botránkozott meg Zita –, a csóróságra?

– Csak arra, hogy nagyon sok bölcs, okos, ügyes ember született eddig is cigányként. Hatalmas zenei, festő, költő tehetségek például. De cigány hősök is, akik meghaltak a háborúban a hazáért. Aki ezért bánt benneteket, az korlátolt, azt kell elítélni, nem benneteket. Mosolyogjál, és érezd jól magad a bőrödben továbbra is. Különben rajtad áll, hogy milyen megbecsülésben lesz részed, ha felnősz. A cigány kultúrát és a hagyományaid sohase szégyelld. Sőt, tudod mit, utána nézek, nincs e a faluban olyan gyülekezet, ahol ápolják ezeket a hagyományokat, mert ott a helyetek.

Flóri és Zita elképedve hallgatta Sárát.

– Én magyar akarok lenni! – szólt idegesen Flóri.

– Az vagy Flóri magyar. Mindig is az voltál. De csak a buta ember tagadja meg az ősi eredetét – simogatta meg a fiú haját Sára. – Ha Amira érti jól a magyar nyelvet, sose fogom kérni rá, hogy tagadja meg a nemzetiségét. Mert ő Magyarországon felnővő szír kislány lesz mindig. Érted Flóri?

Amira tágra nyitotta barna szemeit, tudta, hogy róla van szó, de nem értette meg miről folyik a beszélgetés. Félelem fogta el mikor látta az örökké vidám cigánylányt könnyezni. Sára észrevette Amira szorongását.

– Látod Zita, szegény Amira nem tudja, hogy mi történhetett veled, hogy ennyire kiakadtál. Hisz tudod te azt jól, hogy ő nem ilyen sértéseket élt át eddig, mint te most, ezerszer kegyetlenebb sors elől menekült. Amira körül igazi háború volt, csak halottakból, félelemből, reszketésből állt az a világ. Mi a te problémád az övéhez képest? Öleld át, hogy ne féljen.

Zita ránézett Amirára, de már mosolygott a könnyein keresztül és magához ölelte a kislányt.

– Ne félj, csak butaságból sírok – vigasztalta.

– Jövő héten Amira is elindul az óvodába, nem baj, hogy még nem tud rendesen magyarul. Az óvónő azt mondta, sokkal gyorsabban tanul közösségben. Na, meg Mónikával lesz és azzal a csoporttal, akikkel később iskolába fog járni. Jobb, ha most megismerkedik a leendő iskolatársakkal.

– Vigyázok rá! – örült meg Mónika a hírnek.

Sára hallotta, hogy az asztalon hagyott mobilja zenélni kezdett, otthagyta a gyerekeket, elindult, hogy felvegye a telefont. Róza hívta, besétált a telefonnal a szobájába, így zavartalanul tudott vele beszélni. Elmondta bizalmasan azt is, hogy félti Benjámint, úgy érzi, nagyon maga alatt van újra.

– Megmondtam kisanyám, hogy az igazi arca a fazonnak még nincs a látómeződben. Nyavalyog? Nincs neked elég bajod? Még ő is nyavalyog? Nem hittél nekem. Ez csak a kezdet. Jól felépített haditerv része.

Sára nem számított rá, hogy a barátnője újból kezdi megalázni előtte azt a férfit, akit tiszta szívből megszeretett.

– Tudod mit, sajnálom, hogy bármit is mondtam neked. Felejtsd el! – szólt a telefonba ingerülten és megszakította a beszélgetést.

Róza fülelt egy darabig, aztán rájött, hogy megszűnt a vonal.

– Hibbant tyúk! – mordult fel mérgesen – Én csak megpróbálom kinyitni a szemed. Ez a hála érte.

Esély

 

Gyorsan eltelt a téli vakáció, egy nappal később indultak mint tervezte, mivel a rendőrségtől üzenetet kapott, hogy a náluk hagyott kislány miatt be kell menni a családból valakinek a Polgármesteri Hivatalba. Sára nem akarta ezzel az anyját terhelni, annak is örült, hogy a két idős hölgy szeretettel ápolta Amirát és nem volt kifogásuk ellene, hogy míg ő a városban lesz, gondját viselik a kislánynak.

A Polgármesteri Hivatal mellett felismerte az öreg tölgyfát, csak a környezete változott meg, kis ligetet alakítottak ki, padokkal, közepén egy lépcsős talapzaton álló korsóból vizet öntő női kőszoborral. A portárs ablakánál érdeklődött.

– Milyen ügyben és mit mondjunk, ki keresi? – hajol közelebb hozzá az üveg mögül egy középkorú nő.

Sára bemutatkozott. A nő telefonált, majd felállt és elkísérte Sárát a Jegyzőhöz, kinyitotta előtte az ajtót.

– Jolikám, itt van Závori Sára. Bemehet?

Sára meglepődött a bizalmas, családias hangnemen.

Bent az irodában hosszú íróasztal mögött egy ötven év körüli asszony ült. Sárát meglátva felállt és mosolyogva elébe ment.

– Hallottam, hogy nemsokára hazaköltözik hozzánk Sára. A keresztapjával sokat beszélgettem falugyűlések alkalmával, de máskor is persze, mi lesz a gazdaság sorsa, ha ő már nem lesz. Bizakodott mindvégig, hogy fent marad. Bízott a pesti keresztlányában. Megmondom őszintén, akkoriban nem hittem el, hogy majd feladja a városi életét. A migránskislány miatt hívattam, megkaptuk a rendőrségi jelentést. Most csak azt kell eldönteni, hogyan tovább? Egy pillanat behívom a gyámügyesünket.

Telefonált.

Kis idő múlva benyitott a gyámügyi előadó, leült Sára mellé. Sára elmondta a kislány és az édesanyja történetét, majd átadta a levelet, amit hátrahagyott Zafirah, és a levél nyersfordítását.

– Igen. Megpróbáljuk megoldani, hogy maradhasson, ha az anyának ez volt a kérése. A család egy tagjának sincs kifogása ellene?

– Nincs. Egy hónap múlva nekem is lesz hivatalos dokumentumom arról, hogy gondozhatok gyermekeket. Mikor hazajövök, nem egyedül jövök, két kislányt is hozok magammal. Állami gondozásból hozom ki őket. Amira jól fogja érezni magát a családban, már most sikerült beilleszkednie, csak hivatalossá kell tenni az itteni tartózkodását.

– Csodálatos, amit tesz Sára... ilyen fiatalon – nézte meglepődve a jegyző.

– Hosszú történet – emelte fel a kezét Sára, jelezte, hogy nem akar róla beszélni.

A többi kérdésükre készségesen válaszolgatott. Talán azért is, mert nem érzett semmi fölényes hangnemet felőlük, ugyanolyan szívélyes, baráti légkör folytatódott köztük, mint amit a legelején megtapasztalt. Mikor elbúcsúzott és kilépett a jegyzőnő ajtaján, meglepődve látta, hogy az üres folyosó, közben benépesedett. Az alkalmazottak, ügyintézők kint beszélgettek a folyosón, mintha időközben valami nagyon fontos dolog történt volna az épületben. Legalábbis ő azt gondolta. Még véletlenül se jutott eszébe, hogy mind őt várta, hogy végre megismerjék a Pálos tanya új gazdáját. Csend lett egy pillanatra, de csak addig, míg végig lépkedett köztük a kijáratig, hogy utána annál hangosabban mondják el a véleményüket.

–Hát, városi. Nem tudja azt se, hogy megy itt vidéken! – mondta legyintve egy fiatal farmernadrágos nő.

– Diplomás, azt beszélik, van neki már több gyereke – ment oda közéjük a takarítónő.

– Szóbeszéd Borikám, nem kéne a pletykával foglalkozni, honnan lenne annyi gyereke? A városban más a divat.

– Az biztos, hogy szegény Terka ezzel a nővel nem lesz kisegítve, a gazdaságnak annyi lesz, befellegzett! – biggyesztette el a száját egy molett ügyintéző, akin a tunika alatt cicanadrág feszült vészjóslóan közszemlére téve terjedelmes combjait.

– Csak nyugtával dicsérd a napot Marika! – szólt oda egy magas, harminc év körüli férfi, aki mellettük loholt kifelé egyenesen Sára után, meg se állva az autóig. Sára már bent ült, indítani készült.

– Várjon, várjon! – kopogott az autó ajtaján a férfi.

Sára letekerte a szélvédőt – Ott hagytam valamit? – kérdezte, mert másra nem tudott gondolni.

– Engem... Fónagy Zoltán vagyok. Csak Zoli... mindenki így szólít. Én vagyok itt a falugazdász. Végleg haza jött már a gazdaságba Sára?

– Még nem, február végén jövök.

– Az még jó. Nincs magánál véletlenül egy névjegykártya?

– Van – kotorászott Sára meglepve a táskájában. – Miért olyan fontos?

– János bátyám mondta, hogy tervei vannak a tanyával. Kincsesbánya, én mondom magának. Addig is, míg nem jön haza, egy két lehetőséget megvitathatnánk távolból, az idő szűke miatt. Ugyanis áprilisra le kell adni a tanyafejlesztési pályázatokat. Érdekli?

– Igen. Az nagyon jó lesz. Előre is megköszönöm, rám fér minden segítség – mosolygott most már felszabadultan – itt van a névjegyem, rajta a telefonszámom, e-mail címem. Várom az ötleteket!

Zoli felemelte a kezét, nevetve jelezte, hogy most már mehet az útjára.

Visszafelé az úton, végig ott volt a szája szögletén egy huncut kis mosoly, mikor a tanyaház elé befordult, kimondta hangosan, amit érzett.

– Itthon vagyok, hazaértem keresztapám. Hazajött a városi keresztlányod, jól gondoltad. Minden rendben lesz, úgy, ahogy eltervezted, most már nyugodtan lehetsz odaát. Átveszem tőled az ajándékot, a gazdaságot a felette lévő csillagos égbolttal együtt. Már tudom miről beszéltél gyermekkoromban.

Hajnalra lefagyott az utakra az ónos eső, ami úgy esett egész éjszaka mintha dézsából ömlene. Sára halogatta az indulást, volt idejük kiadósan megreggelizni, megbeszélni minden fontos dolgot.

Leizzadt mire végig ért a bekötőúton, hiába sütött a nap hét ágra, nem olvadt fel tőle a jégpáncél. Nem értette, hogyan változott meg ilyen drasztikusan egyik napról a másikra az időjárás, hisz egy napja még csak havat látott a csípős hideg tájon, éjszaka betört a meleget hozó front. A határban még nem olvadt fel a hó, de a teteje az ónos esőtől lefagyott, mint a Balaton vize télen. János már reggel mondta a magáét miatta.

– Na, az őszi búzának annyi... mind befullad a jég alatt!

– Talán mégse, ha erősen süt a nap, leolvad róla – próbálta megnyugtatni Sára.

– Reménykedjünk... szinte látom, hogy sárgul alatta az élet – sóhajtott fel a falubeli.

Nem beszélgetett a gyerekekkel, míg fel nem ért az autóútra, ott már biztonságosabban tudott haladni. Flóri most is ott ült mellette az anyósülésen, komoly ábrázattal figyelte a csúszós utat.

– Milyen terveid vannak Flóri, végleg eldöntötted a továbbtanulást? – fordult a fiú felé.

– Nem mindenáron. Attól függ. – húzta meg a vállát a fiú.

– Jó lenne, ha eljárnál rendesen iskolába.

– Ott nem szeret senki iskolába járni, lenézik az otthonosokat! – szólt bele a beszélgetésbe hátulról Zita.

– Pedig neked is jó lenne elkezdeni, nem csak Flórinak.

Zita nem válaszolt, Flóri is leszegte a fejét.

– Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Róza kissé gyötörtnek látszott, amikor ajtót nyitott, ennek ellenére sugárzott róla, hogy örül Sárának.

kolléganője nem albérletben lakott, saját lakása volt a Petőfi utcában, egy panelházban, amit a szülei segítségével és némi hitellel vásárolt. Közel volt a bankhoz, ahol dolgozott, ez volt a legnagyobb előnye. Hatvan négyzetméter a másodikon, az önállóság szigete.

– Lassan meg kell szokni, hogy eltűnsz az életemből. Gyere, már készül a vacsora!

– Farkaséhes vagyok, bármit kotyvasztottál biztos mennyei lesz – ölelte át fázósan Sára.

Az ebédlőben már meg volt terítve az asztal, Róza fagyasztott pizzát tett a sütőbe, aminek az illata percek alatt átjárta a helyiséget.

– Tolunk mellé mindent, ami itthon van, nem halunk éhen! – biztatta Róza, és úgy is lett, kipakolta a hűtő tartalmát az asztalra – Előtte egy martini?

– Jöhet, átfáztam. – nevetett Sára.

Koccintottak az újévre, aztán nekiláttak az evésnek. Sára nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg, miért lett vége a Róza és Iván között folyó románcnak.

– Annyira az jött le rólatok, hogy nagyon jól elvagytok együtt.

– Nem tévedtél. Emlékszel, azt mondtam, hogy nem tervezek hosszú távra, csak jó vele. Hazudtam... igazából azt hittem, sose lesz vége.

– Mi történt?

– Áh, nem csalt meg a szó szoros értelmében, csak visszakullogott az exnejéhez, a gyereke miatt. A fia apakomplexusban szenvedett attól a perctől, hogy lelépett tőlük. És ő választott köztünk.

– De beszélsz vele azért?

– Miről? Menjen a búsba! Tudtam, hogy lelépett otthonról, azt is tudtam róla, hogy nős. De nem én miattam hagyta el a családját, jobb, ha felvilágosítalak. Én csak áthidaltam az üresjáratot az életében, mikor úgy döntött belevág még egyszer az éjszakába. Egy ideig hányingerem lesz a pasiktól, ismerem magam. És te? Mi van már a rabosított fazonnal?

– Nem a pasim, mondtam már, csak a gyerekek miatt beszélgetünk... legalábbis eddig úgy volt.

– Mind patkány az ilyen, számítók, kihasználják az embert. Vigyázz vele!

– Igazad lehet... kicsit kezd nőni vele a gubanc.

– Ugye. Mesélj! Tudod mit, ne menjünk sehova. Beülünk a fotelba a maradék martinival. Ha gubanc, ki kell bogozni. Azért gubanc!

Sára könnyen ráállt az ajánlatra, fáradt volt és eléggé feszült, amit leginkább az elnémult telefon okozott. Jól esett az ital, meg Róza figyelme is.

– Kezdheted. De a legelejéről. Hogy lássuk, hol alakult ki a gubanc.

– De hát tudsz mindent, miért mondjam el újra az egész történetet?

– Hogy összeálljon a kép, csak azért kisanyám, meg úgy tudom, nem megy a buszod sehová, idő is van rengeteg.

Sára sóhajtott egyet, és nekifogott.

– Emlékszel, amikor eljött a bankba Karola, hogy utána járjon, van e lehetősége könnyítést kérnie a hiteléhez?

Sára végig mesélte újra a történetet, nem hagyott ki egy részletet sem.

– A francba. Kicsit hihetetlen a sztorid. – csóválta a fejét a végén Róza.

– Vagy elhiszed, vagy nem, a te dolgod. Nem hazudok. Én se tudom ép ésszel felfogni, mi zajlik körülöttem.

– Mondd tovább. Biztos nincs ezzel vége.

– Nincs, eltaláltad. Ezután mindig kora este hívott a pasi a börtönből. Újévkor is hívott, beszélt a lányaival először, majd visszakért a telefonhoz.

Sára elhallgatott, lehajtotta a fejét.

– Mi van? – kérdezte Róza izgatottan – Mit mondott?

– A legvégén szerelmet vallott... de azóta nem hív. Furcsa... vagy te nem így gondolod?

– A szemét!

– Miért mondasz ilyet?

– Mert az. Durva volt, megalázott, kirúgott. Aztán átértékelte a sztorit, ennyi. Rájött, hogyan tud rajtad bosszút állni. Jól kigondolt mindent. Nézzük csak. Behálóz, szeretőjévé tesz, neveled helyette a lányait. Büntet, kisanyám! Egy rafinált bosszúra szomjas fazon! Te vagy a legnagyobb balek, ha elhiszel mindent az ürgének. Rájött, mert meglátta rajtad, vagy megérezte a mocsok, hogy odavagy érte, hogy ezt mind megteheti veled! Arra is rájött, hogy milyen szerencsés, ha kijön a sittől, ott várja egy helyes, művelt nő, aki ha az eső esik még esernyőt is a feje felé tartja. Beköltözik a kéglidbe, éli a világát. Mit gondolsz, mire kellesz neki? Ha ez a pasi kijön holnap a dutyiból mihez kezd? Ott áll az utca közepén, mint egy csóró hajléktalan nagy büdös senki! Érted már Sára? Ha kijön különb lesz, mint mikor bement? Hát nem, ez egy ocsmány féreg, aki még a gyerekeit se nézte, semmiért nem vállalt felelősséget, míg kint volt. Közveszélyes és labilis. Széles ívben ajánlom, hogy kerüld el! Észnél légy! A hormonjaid meg küld el vadászni másfelé. Ebből te soha nem jössz ki jól, csak ő!

– Lehet, hogy igazad van.

– Lehet? Tuti, hogy igazam van! – hangoskodott Róza dühösen.

Egy darabig hallgattak. Róza észrevette, hogy nem igazán azonosult a barátnője az ő véleményével.

– Gondolhattam volna – legyintett lemondóan Sára felé.

– Mit?

– Hogy a gubanc, te magad vagy ebben a történetben... bocsika, nem akartam a lelkedbe tiporni. Vedd úgy, hogy pont egy pasi gyűlölő korszakomban találtál. Nincs harag?

– Nincs. Mondtam, hogy igazad lehet. Amit mondtál az logikus. Fedheti a valóságot.

– Na, itt van a baj, nem azt mondtad most sem, hogy fedi, hanem azt, hogy fedheti! Értve vagyok? Sára, te úgy belezúgtál ebbe a börtöntöltelékbe, hogy menthetetlen vagy. Rátrafáltam?

Sára nézett maga elé, nem válaszolt, később vont egyet a vállán.

– Hallgatás, beleegyezés! De még nincs veszve semmi. Még megmentheted magad a csalódástól – reagálta le Sára viselkedését Róza.

– Mire gondolsz?

– Veled már nem tudok mit kezdeni, de a pasival igen.

– Remélem, tudod, hogy ezt én most nem értem. Mire gondolsz?

– Nem baj, majd megérted. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk, ne tagadd le, te is, hogy két esélyes a játék. Egyik az, hogy a pasi egy nagy játékos, semmi érzelem. Csak dúl benne a hormonbomba, a gyűlöletről ne is beszéljünk. Úgy gondolom, irtózik bent a sok homokostól, hát te vagy most számára az égből pottyant Nő. De csak ennyi. Azaz, meg a többi, amit az előbb mondtam, mert azok állják a valóságot. Aztán van a másik verzió, ami kissé hihetetlen számomra, de adjunk neki esélyt. Mondjuk, tényleg kialakult benne egy plátói szerelem. Mert csak az lehet, mert ugye nem sokat futottatok össze az utóbbi időben. Emlékezz vissza gimis korodra, biztos neked is volt ilyen. Nekem még most is tart egy, azóta is. Jaj, kisanyám, de oda voltam, az meg rám se nézett. De róla álmodoztam minden éjjel. Mi van, ha itt tart a te pasid is. Ha tényleg oda van érted, és még meg is meri mondani. Rájött odabent, hogy nem veszít vele semmit. Kockáztat, hátha veszed a lapot. Nem kispályás az ürge. Az ő körülményei közt nagyon nagy önbecsülésre vall, hogy egyáltalán vallomást mer tenni a börtönből egy szabad világban élő nőnek. De meg ne sértselek, távol áll tőlem... szóval a plátói kifejezés rád is ugyanúgy vonatkozik – nézett jelentőségteljesen Sárára –, lehet csak te vagy belezúgva ő meg csak játszik. Szerintem ez az utóbbi állja meg a helyét, ha az érzelmek komolyságát firtatjuk barátnőm.

– Szerintem rájött, hogy túllőtt a célon. Azért nem hív... mit gondolsz?

– Lehet. Bármi lehet. Na, itt az ideje felkészülnöd neked is egy jó haditervvel – dőlt hátra a fotelben Róza.

– Miről beszélsz? Nincs itt semmiféle háború.

– Figyelj. Most úgy gondoljuk egyoldalú a szerelem. Mit tesz ilyenkor egy okos nő? Ne nézz rám így... kétoldalúvá kell tenned... sima ügy. Magadba kell bolondítanod, lépésről lépésre. Közben rájössz az igazságra magadtól, és happy end. Vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Meg kell ismerned a pasit, mielőtt bealélsz a karjaiba. Még a legelején tisztába kell legyél azzal, mit érez irántad. Akkor már késő, ha onnan kijön. Kész helyzetből nehéz kiszállni. Ha tényleg annyira tetszik neked, érd el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, mint ahogy te most. De lehet, hogy közben rájössz, hogy egy műveletlen fatuskó. Még akkor is nyerő vagy, meg tudod a helyzetet oldani okosan. Értesz ugye? Minden beszélgetést építs fel előre, a találkozásokról nem is beszélek. Tényleg, mikor találkozol vele?

– Honnan tudjam? Csak akkor mehetek, ha ő küldi a láthatást. Eddig még arról volt szó, hogy beviszem a lányokat hozzá. De nem tudom akarja-e még.

– Akkor már most ideje elkezdnünk a forgatókönyvet megírni előre. Életbevágó lesz számodra az első igazi találkozás.

Mind a ketten összerezzentek mikor Sára telefonja az asztalon zenélni kezdett.

– Ő az! – suttogta sápadtan Sára.

– Mit suttogsz, nem hallja senki rajtam kívűl! Vedd már fel! De el ne felejtsd, miről beszéltünk eddig. Reszketsz, istenem, megáll az eszem...

– A sok martinitól.

– Nem most jöttem le a falvédőről, ne beszélj mellé. Csak bátran, vedd már fel!

– Nekem már mindegy – sóhajtott fel Sára és fogadta a hívást.

– Üdvözlöm Sára! Ne haragudjon, hogy hívom, most már tudom nincsenek ott magával a lányaim. Csak szerettem volna közölni, hogy elküldtem a kapcsolattartásit – hallotta az ismerős hangot.

– Jó estét! – válaszolt Sára kimérten, úgy ahogy megbeszélték előtte Rózával – Mikorra kéri a látogatást?

– Jövő hét végére, szombat délutánra.

– Rendben.

– Jól van? Gondolom elfáradt mire hazaért.

– Eléggé elfáradtam, de nem vagyok még otthon, a barátomnál vagyok.

A vonalban hirtelen csend lett. Mikor újra megszólalt a férfi, Sára észrevette, hogy elmúlt az aggódó lágyság a hanghordozásából.

– Akkor nem is zavarom tovább, jó szórakozást. Viszlát!

– Köszönöm. Viszlát! – búcsúzott el az üres vonaltól Sára.

– Na, ezen is túl vagyok! – nyomta ki a telefont ingerülten – Látod, hogy megváltozott, nem telt le az engedélyezett idő, egyszerűen megszakította a beszélgetést. Lehet, hogy mindenben igazad volt Róza!

– Egy kicsit megpörkölted az orrát, vagy inkább nagyon is. Vág az agyad, így kell ezt csinálni. Jó úton jársz!

– Mit csináltam olyan jól? – nézte Rózára értetlenül Sára.

– Hogy azt mondtad pasinál vagy.

– Én ilyet...nem mondtam.

– De mondtál, azt mondtad itt vagyok a barátomnál, nem barátnőmnél, nagy okos! Gondolom direkt tévesztettél.

– Nem direkt, csak izgultam.

– Ő is dühöng most, elhiheted – nevetett fel Róza önelégülten. – Beletapostál a hófehér lelkébe. Ha találkoztok, már nem fog rád mászni az már tuti, mint ahogy tervezgette eddig. Tied a pálya aranyom, most már te irányítasz!

– Na, ebből aztán mi fog kisülni, van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – sóhajtott fel Sára, szemmel láthatóan bántotta a telefonos baki.

– Ne aggódj – nyugtatta Róza –, akkor szép az élet, ha zajlik! Még ellaposodott volna ez a románc, ha hagyom!

– Elég zajos körülöttem minden, legalább az érzelmeim... jó lenne, ha azok letisztulnának... lehet, hogy nem jó ötlet volt, amit kiagyaltál. Képzeld magad az ő helyébe. Mondjuk normálisan élted eddig az életed, mint minden átlagember, semmi szadizmus nincs benned, aztán lesz egy rossz napod, csinálsz egy oltári baromságot, ami miatt vége mindennek. És utána nincs remény, semmi. Mindenfelől csak az ítélkezés jön, már élni sincs kedved, se tervezni. Úgy érzed magad, mint aki bezuhant egy feneketlen kútba, amiből hiába erőlködsz, nem tudsz kikapaszkodni. Mindig lejjebb és lejjebb csúszol. Már a fenti gyenge fény is lassan eltűnik a látómeződből.

És akkor valami isteni csoda történik, meglátod, hogy feléd közelít egy kötél, valaki van fent, aki engedi lefelé hozzád. De nem ér el téged, feljebb kell menned, hogy megkapaszkodj benne. Szenvedsz és kételkedsz, hogy talán csak látomás a feléd közelítő segítség. Aztán minden erőd összeszeded, hogy elérd a kötelet. A kötél erősnek tűnik, hisz ami jön feléd az a remény kötele. Már látod a nagyobb fényt, bízol. Bízol abban, aki ott van fent a kötél végén, az teljes erejével tartja, hogy fel tudj hozzá érni. Csak benne bízol, mert ő az egyedüli reményed. Nincs több, tudod, csak az az egy, és megőrülsz attól a gondolattól, hogy elillanhat, eltűnhet előled.

És akkor valami történik... a tartó kéz elengedi a kötelet. A remény eltűnik és te lezuhansz vissza a mélybe. Sokkal mélyebbre, mint azelőtt voltál. Teljesen összetörsz, már hiába látsz ezután fent fényeket, nem hiszel bennük, úgy gondolod mind csak illúzió. Mit gondolsz Róza, ha újra leengedik feléd a remény kötelét, szerinted lesz e benned az az erős hit, hogy feljutsz a felszínre, mint a legelsőnél, amit elengedtek? Szerintem te se hinnél többet, ha látnád, hogy ugyanaz az ember próbálkozik fent, aki előtte végig nézte a zuhanásodat.

– Cseszd meg, nem vágom a drámát! Igazad van, lehet, hogy nem akarnék küzdeni érte tovább, mert egyszer már becsapott. Ezt akartad hallani? Igazából az tud fájni a legjobban, ha az vág át, akiben a legjobban hittem. Csak van egy kis bibi a történetben. Ez az alak soha nem ismert téged igazán, nem tudja ki vagy, milyen a jellemed? Mire alapozza azt a hitét, hogy te leszel az, aki segít rajta, aki kirángatja a gödörből, vagy aki viszonozni tudja a börtönben kialakult plátói szerelmét? Nem normális a fazon, álomvilágban él, nincs semmi realitása. Az egy dolog, hogy te segítesz a gyerekein, mert odarángatott a felesége halálos ágyához, és megígérted annak a szerencsétlennek, hogy teljesíted az utolsó kérését. De ez még nem jogosítja fel, hogy teljesen kisajátítson magának! Persze nincs ellenedre sajnos, mert te is megbuggyantál.

– Igen, tudom, hogy igazad van Róza, abban az esetben, ha logikusan gondoljuk át az egészet. De én már nem tudom logikusan megközelíteni, csak érzelmi alapon, azaz megérzések alapján. Megszerettem a két kislányt, a férfi... szóval... mondtam, hogy őt is kedvelem. Tudod, ilyen mélységekben én sem gondoltam át ezt a történetet, mindig annyira lekötött a saját problémám. De tudom, hogy Sági Benjámin alapjában véve... jó ember és... intelligens. És... ne nevess ki, azt érzem, hogy hinnem kell benne. Olyan furcsa... mikor kimondta, hogy szeret... szóval akkor én is úgy éreztem, hogy én is szeretem őt.

– Ezt mind megálmodtad?

– Dehogy, a két kislány folyton róla mesél, meg persze a meghalt anyukájukról. A történeteik alapján én jobban ismerem ezt a férfit, mint ő engem.

– Erre nem gondoltam. A gyerekek igazmondók. Biztos, hogy csak azt mondják el, amit átéltek, a valóságot.

– Látod, ezért sajnálom, hogy most... lehet, mert nem vagyok benne biztos, fájdalmat és kiábrándultságot okoztam neki. Bizonyára úgy van minden, ahogy előtte elmondtad, amit irántam érez az csak plátói szerelem. De volt egy álma, és azt hitte, hogy valóra válhat. Mert nincs olyan, te is tudod és én is tudom, hogy valami teljesen elérhetetlen. Minden útnak valahol vége van egyszer, vagy egy kereszteződéshez ér. De vége van. Ő is ebben bízott talán. Ha álmodik egy boldogságról, az miért ne válhatna valóra.

– Honnan veszed?

– Ő mondta egy alkalommal. Érezhetően nagyon bizonytalan volt. Azt kérdezte, ha kiszabadul, szóba állok- e ugyanígy vele, mint most? Hisz ez nem egyszerű hétköznapi eset, hisz börtönben van.

– Jó kérdés. Miért fél tőled?

– Azt mondta, hogy csak így érdekes, ha szabad ember lesz, akkor már számomra nem lesz érdekes. Csak ezért is sejtem, hogy folyton félelmekben és bizonytalanságban él. Mert ő is tudja, hogy álomképbe kapaszkodik, ami csak illúzió. De az az érzésem, valami miatt napról napra jobban hitt abban, hogy erős kötélbe kapaszkodott, ami jelen esetben én voltam. Félek, ha teljesen hátat fordítok neki, mert a tanácsodra hallgatok, tragikus vége lesz. Ezért nem akarok vele játszani, ez nem egy társasjáték, nem egy gazdálkodj okosan. 

– Csak még egy kérdés, de őszintén válaszolj! – nézett Róza komoly ábrázattal Sárára.

– Vegyük ketté a sztorit. Te a gyerekek miatt keveredtél ebbe a történetbe. Mi lenne, ha jönne egy gazdag rokon és felajánlaná, hogy neveli a gyerekeket? Biztos megváltás lenne számodra, hisz te félsz Karola szellemétől, csak ezért vagy velük. És menjünk tovább, mi lenne, ha a való életben kint van ez az ürge és randizni akar veled? Gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Sára hátradőlt a fotelba lehunyta a szemét, érezte, hogy egyre fáradtabb.

– Jól van, őszinte leszek. Nem félek Karolától. A gyerekeket pedig nem adnám oda semmilyen rokonnak. Csak az apukájuk vihetné el őket, abba már nem tudnék beleszólni.

– Csak azért mert félsz, ne kábíts.

– Csak azért, mert megszerettem őket, mondtam már – mosolyodott el Sára –, te nem tudod, mit érzek, ezt már nem lehet félbehagyni, hogy ennyi volt. Kötődöm hozzájuk, ők is hozzám.

– És a pasi?

– Ő teljesen más eset. De egy biztos az első találkozásunk óta megérintett a kisugárzása. Ha pontos választ akarsz hallani tőlem, hát igen... azt hiszem... járnék vele... nem tudom miért, de nagyon vágyom rá, hogy amit mondott, hogy szeret engem, tényleg igaz legyen.

– Ilyen a világ, ha a feje tetejére áll! – nevetett Róza és álmosan kinyújtózkodott – Kitárgyaltuk. Neked is könnyebb. Nekem is, mert nem egyedül telt el az estém. Irigykedek rád, mert vidékre mész, itt hagyod ezt a porfészket.

– Ki tart vissza? Ha kedved lesz egyszer, gyere le hozzám, mindig várni foglak. Elmúlt éjfél, feküdjünk le barátnőm, nekem korán reggel még visszakell mennem az albérletbe, mielőtt dolgozni megyek – kicsit könnyebb lett a lelke, hogy elmondhatta a rejtett érzéseit a barátnőjének. Tisztában volt vele, hogy nem akar rosszat neki, csak őt félti ettől a hirtelen jött átláthatatlan kapcsolattól, és azzal is, hogy van realitása Róza aggodalmának.

Nem sokat aludt, először a fáradtságtól mély álomba merült, de hamar felébredt. Forgolódott, nem találta a helyét. Próbált nem gondolni semmire, néha sikerült ezzel a módszerrel újra elaludni, de most ez se segített, ellenkezőleg egyre éberebb lett. Halkan felöltözött, átment a másik szobába Rózához, gyengéden megrázogatta a vállát.

– Figyelj, én haza megyek az albérletbe, zárd vissza az ajtót légy szíves.

Rendben, finoman regényformátumra alakítottam a szöveget: a párbeszédek gördülékenyebbek, a leírások tagoltabbak, a belső monológok olvasmányosabb ritmust kaptak, de a történet és a stílus megmaradt.

– Szerintem rájött, hogy túllőtt a célon. Azért nem hív… Mit gondolsz? – kérdezte Sára.

– Lehet. Bármi lehet. Na, itt az ideje felkészülnöd egy jó haditervvel – dőlt hátra Róza a fotelben.

– Miről beszélsz? Nincs itt semmiféle háború.

– Figyelj. Most úgy gondoljuk, egyoldalú a szerelem. Mit tesz ilyenkor egy okos nő? Ne nézz rám így… kétoldalúvá kell tenned. Sima ügy. Magadba kell bolondítanod, lépésről lépésre. Közben rájössz az igazságra magadtól, és happy end. Vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Meg kell ismerned a pasit, mielőtt belezúgsz a karjaiba. Még a legelején tisztába kell legyél azzal, mit érez irántad. Akkor már késő, ha onnan kijön. Kész helyzetből nehéz kiszállni. Ha tényleg annyira tetszik neked, érd el, hogy ő is ugyanúgy érezzen, mint te most. De lehet, hogy közben rájössz, hogy egy műveletlen fatuskó. Még akkor is nyerő vagy, meg tudod oldani okosan. Értesz ugye? Minden beszélgetést építs fel előre, a találkozásokról nem is beszélek. Tényleg, mikor találkozol vele?

– Honnan tudjam? Csak akkor mehetek, ha ő küldi a láthatást. Eddig arról volt szó, hogy beviszem a lányokat hozzá. De nem tudom, akarja-e még.

– Akkor ideje elkezdenünk a forgatókönyvet előre. Életbevágó lesz az első igazi találkozás.

Mindketten összerezzentek, amikor Sára telefonja az asztalon zenélni kezdett.

– Ő az! – suttogta Sára sápadtan.

– Mit suttogsz? Nem hallja senki rajtam kívül! Vedd már fel! De el ne felejtsd, miről beszéltünk. Reszketsz, istenem, megáll az eszem…

– A sok martinitól.

– Nem most jöttem le a falvédőről, ne beszélj mellé. Csak bátran, vedd már fel!

– Nekem már mindegy – sóhajtott Sára, és fogadta a hívást.

– Üdvözlöm, Sára! Ne haragudjon, hogy hívom, most már tudom, nincsenek ott magával a lányaim. Csak szerettem volna közölni, hogy elküldtem a kapcsolattartásit – hallotta az ismerős hangot.

– Jó estét! – válaszolt Sára kimérten, ahogy előre megbeszélték Rózával. – Mikorra kéri a látogatást?

– Jövő hét végére, szombat délutánra.

– Rendben.

– Jól van? Gondolom elfáradt, mire hazaért.

– Eléggé, de nem vagyok még otthon, a barátomnál vagyok.

A vonalban hirtelen csend lett. Mikor újra megszólalt a férfi, Sára észrevette, hogy elmúlt az aggódó lágyság a hanghordozásából.

– Akkor nem is zavarom tovább, jó szórakozást. Viszlát!

– Köszönöm. Viszlát! – búcsúzott el az üres vonaltól Sára.

– Na, ezen is túl vagyok! – nyomta ki a telefont ingerülten. – Látod, megváltozott, nem telt le az engedélyezett idő, egyszerűen megszakította a beszélgetést. Lehet, hogy mindenben igazad volt, Róza!

– Egy kicsit megpörkölted az orrát, vagy inkább nagyon is. Vág az agyad, így kell ezt csinálni. Jó úton jársz!

– Mit csináltam olyan jól? – nézett Rózára értetlenül Sára.

– Hogy azt mondtad, pasinál vagy.

– Én ilyet… nem mondtam.

– De mondtál! Azt mondtad, itt vagyok a barátomnál, nem a barátnőmnél. Nagy okos! Gondolom, direkt tévesztettél.

– Nem direkt, csak izgultam.

– Ő is dühöng most, elhiheted – nevetett fel Róza önelégülten. – Beletapostál a hófehér lelkébe. Ha találkoztok, már nem fog rád mászni, az már tuti, mint ahogy tervezgette eddig. Tied a pálya, aranyom, most már te irányítasz!

– Na, ebből mi fog kisülni… van egy olyan érzésem, hogy semmi jó – sóhajtott Sára, szemmel láthatóan bántotta a telefonos baki.

– Ne aggódj – nyugtatta Róza –, akkor szép az élet, ha zajlik! Még ellaposodott volna ez a románc, ha hagyom!

– Elég zajos körülöttem minden… legalább az érzelmeim. Jó lenne, ha letisztulnának… lehet, nem volt jó ötlet, amit kiagyaltál. Képzeld magad az ő helyébe. Normálisan élted eddig az életed, semmi szadizmus nincs benned, aztán lesz egy rossz napod, csinálsz egy oltári baromságot, ami miatt vége mindennek. És utána nincs remény, semmi. Mindenfelől csak az ítélkezés jön, már élni sincs kedved, se tervezni. Úgy érzed, mintha bezuhantál volna egy feneketlen kútba, ahonnan hiába erőlködsz, nem tudsz kikapaszkodni. Mindig lejjebb és lejjebb csúszol. Már a fenti gyenge fény is lassan eltűnik a látómeződből.

És akkor valami isteni csoda történik. Meglátod, hogy feléd közelít egy kötél, valaki van fent, aki engedi lefelé hozzád. De nem ér el téged; feljebb kell menned, hogy megkapaszkodj benne. Szenvedsz és kételkedsz, hogy talán csak látomás a feléd közelítő segítség. Aztán minden erőd összeszeded, hogy elérd a kötelet. A kötél erősnek tűnik, hisz ami jön feléd, az a remény kötele. Már látod a nagyobb fényt, bízol. Bízol abban, aki ott fent tartja, hogy fel tudj érni. Csak benne bízol, mert ő az egyedüli reményed. Nincs több, tudod, csak az az egy, és megőrülsz attól a gondolattól, hogy elillanhat, eltűnhet előled.

És akkor valami történik… a tartó kéz elengedi a kötelet. A remény eltűnik, és te lezuhansz a mélybe. Sokkal mélyebbre, mint azelőtt voltál. Teljesen összetörsz, már hiába látsz fényeket fent, nem hiszel bennük, úgy gondolod, mind csak illúzió.

– Mit gondolsz, Róza? Ha újra leengedik feléd a remény kötelét, lesz-e benned az az erős hit, hogy feljutsz a felszínre, mint az első alkalommal, amikor elengedték? Szerintem te se hinnél többet, ha látnád, hogy ugyanaz az ember próbálkozik fent, aki előtte végignézte a zuhanásodat.

– Cseszd meg, nem vágom a drámát! – fakadt ki Róza. – Igazad van, lehet, hogy nem akarnék küzdeni érte tovább, mert egyszer már becsapott. Ezt akartad hallani?

– Igazából az tud fájni a legjobban, ha az vág át, akiben a legjobban hittem. Csak van egy kis bibi a történetben. Ez az alak soha nem ismert téged igazán, nem tudja, ki vagy, milyen a jellemed. Mire alapozza a hitét, hogy te leszel az, aki segít rajta, aki kirángatja a gödörből, vagy aki viszonozni tudja a börtönben kialakult plátói szerelmét? Nem normális a fazon, álomvilágban él, nincs semmi realitása. Az egy dolog, hogy te segítesz a gyerekein, mert odarángatott a felesége halálos ágyához, és megígérted, hogy teljesíted annak a szerencsétlennek az utolsó kérését. De ez még nem jogosítja fel, hogy teljesen kisajátítson magának! Persze nincs ellenedre, mert te is megbuggyantál.

– Igen, tudom, hogy igazad van, Róza. Abban az esetben, ha logikusan gondoljuk át az egészet. De én már nem tudom logikusan megközelíteni, csak érzelmi alapon, azaz megérzések alapján. Megszerettem a két kislányt, a férfi… szóval… mondtam, hogy őt is kedvelem. Tudod, ilyen mélységekben én sem gondoltam át ezt a történetet. Mindig annyira lekötött a saját problémám. De tudom, hogy Sági Benjámin alapjában véve… jó ember és… intelligens. És… ne nevess ki, azt érzem, hogy hinnem kell benne. Olyan furcsa… mikor kimondta, hogy szeret… szóval én is úgy éreztem, hogy szeretem őt.

– Ezt mind megálmodtad?

– Dehogy. A két kislány folyton róla mesél, meg persze a meghalt anyukájukról. A történeteik alapján jobban ismerem ezt a férfit, mint ő engem.

– Erre nem gondoltam. A gyerekek igazmondók. Biztos, hogy csak azt mondják el, amit átéltek, a valóságot.

– Látod, ezért sajnálom, hogy most… lehet, mert nem vagyok benne biztos, fájdalmat és kiábrándultságot okoztam neki. Bizonyára úgy van minden, ahogy előtte elmondtad. Amit irántam érez, az csak plátói szerelem. De volt egy álma, és azt hitte, hogy valóra válhat. Mert nincs olyan, te is tudod és én is tudom, hogy valami teljesen elérhetetlen. Minden útnak vége van egyszer, vagy egy kereszteződéshez ér. De vége van. Ő is ebben bízott talán. Ha álmodik egy boldogságról, az miért ne válhatna valóra?

– Honnan veszed?

– Ő mondta egyszer. Érezhetően nagyon bizonytalan volt. Azt kérdezte, ha kiszabadul, szóba állok-e ugyanígy vele, mint most. Hisz ez nem egyszerű hétköznapi eset, hisz börtönben van.

– Jó kérdés. Miért fél tőled?

– Azt mondta, csak így érdekes. Ha szabad ember lesz, már számomra nem lesz érdekes. Csak ezért is sejtem, hogy folyton félelmekben és bizonytalanságban él. Mert ő is tudja, hogy álomképbe kapaszkodik, ami csak illúzió. De az az érzésem, valami miatt napról napra jobban hitt abban, hogy erős kötélbe kapaszkodott, ami jelen esetben én voltam. Félek, ha teljesen hátat fordítok neki, mert a tanácsodra hallgatok, tragikus vége lesz. Ezért nem akarok vele játszani, ez nem egy társasjáték, nem egy gazdálkodj okosan.

– Csak még egy kérdés, de őszintén válaszolj! – nézett Róza komoly ábrázattal Sárára.

– Vegyük ketté a sztorit. Te a gyerekek miatt keveredtél ebbe a történetbe. Mi lenne, ha jönne egy gazdag rokon, és felajánlaná, hogy neveli a gyerekeket? Biztos megváltás lenne számodra, hisz félsz Karola szellemétől, csak ezért vagy velük. És menjünk tovább, mi lenne, ha a való életben kint van ez az ürge, és randizni akar veled? Gondold át jól, mielőtt válaszolsz!

Sára hátradőlt a fotelban, lehunyta a szemét, érezte, hogy egyre fáradtabb.

– Jól van, őszinte leszek. Nem félek Karolától. A gyerekeket pedig nem adnám oda semmilyen rokonnak. Csak az apukájuk vihetné el őket, abba már nem tudnék beleszólni.

– Csak azért, mert félsz, ne kábíts.

– Csak azért, mert megszerettem őket, mondtam már – mosolyodott el Sára. – Te nem tudod, mit érzek, ezt már nem lehet félbehagyni. Kötődöm hozzájuk, ők is hozzám.

– És a pasi?

– Ő teljesen más eset. De egy biztos: az első találkozásunk óta megérintett a kisugárzása. Ha pontos választ akarsz hallani… hát igen… azt hiszem… járnék vele… nem tudom miért, de nagyon vágyom rá, hogy amit mondott, hogy szeret engem, tényleg igaz legyen.

– Ilyen a világ, ha a feje tetejére áll! – nevetett Róza, és álmosan kinyújtózkodott. – Kitárgyaltuk. Neked is könnyebb. Nekem is, mert nem egyedül telt el az estém. Irigykedem rád, mert vidékre mész, itt hagyod ezt a porfészket.

– Ki tart vissza? Ha kedved lesz egyszer, gyere le hozzám, mindig várni foglak. Elmúlt éjfél, feküdjünk le, barátnőm. Nekem korán reggel még vissza kell mennem az albérletbe, mielőtt dolgozni megyek – mondta Sára, kicsit könnyebb lelkesedéssel, hogy elmondhatta a rejtett érzéseit.

Nem sokat aludt. Először a fáradtságtól mély álomba merült, de hamar felébredt. Forgolódott, nem találta a helyét. Próbált nem gondolni semmire, néha sikerült ezzel a módszerrel újra elaludni, de most ez sem segített. Halkan felöltözött, átment a másik szobába Rózához, és gyengéden megrázogatta a vállát.

– Figyelj, én hazamegyek az albérletbe. Zárd vissza az ajtót, légy szíves.

Ha szeretnéd, készíthetek egy még gördülékenyebb, könyvszerű változatot, ahol a belső monológok és a párbeszédek ritmusát még jobban átalakítom, hogy regényként folyamatosan olvasható legyen.

Szeretnéd, hogy ezt is elkészítsem?

Látni és elengedni

 

János hazaindult a faluba, vitte a hírt, mi történt a Pálos tanyán. A hír hallatán az emberek kapualjakban, kocsmában, a boltban, később csak erről beszéltek, mert eljutott minden családhoz nagyon hamar a hír. Ezzel egy időben eluralkodott rajtuk a bizonytalanság kellemetlen érzése, ami addig ismeretlen volt a számukra. Az erős biztonságérzetük elillant, mint a kámfor, helyébe befészkelődött a félelem.

Aznap estétől szigorúan ellenőrizték a gazdaságaikat, zárták az ajtókat, kapukat. Nagyobb gondossággal, mint azelőtt tették, talán jobban azért, mert mire az utolsó házhoz is elkeveredett a történet, már gyilkos kinézetű haramiákká változtatták a menekülteket.

A tanyán a három nő is csak erről tanakodott, az aznapi történet megosztotta őket, mind háromnak más-más volt a véleménye az esetről. Életükben így együtt először vitatkoztak össze úgy, hogy nem fogadták el a másik igazát. A rendőr szavait Terka mama is végig hallgatta, őt félelem kerítette hatalmába. Mártika, Sára anyja egyfolytában fortyogott, ítélkezett Amira anyján, hogy rájuk hagyta a beteg gyereket. Sára csitítgatta őket, de ő is dühös volt. A két idősebbre is, hogy a bajban széthúznak, meg magára is, minek volt ilyen fontoskodó.

Ha nem ártsa bele magát a történésekbe, akkor csak külső szemlélő, nincs itthon belőle széthúzás, riadalom. De már benne vannak nyakig. És jó lenne a sok beszéd közepette foglalkozni a gyerekekkel, kiváltképp a beteggel. Eszébe jutott a levél, amit az asszony otthagyott. Kíváncsi volt mit írt benne, egyáltalán ad e magyarázatot miért lépett le a beteg gyereke mellől.

Szerencsére többfunkciós volt az apja nyomtatója, amit magával vitt az anyja a tanyára, a levelet ezzel gyerekjáték volt beszkennelni a számítógépbe. Mikor megjelent a levél, bemásolta a fordítóprogramba. A program kereste a nyelvet, amin íródott, majd megtalálta a perzsa nyelvet. Sára silabizálta az értelmét.

– Gyertek ide! – szólt az ott lévőknek. A két nagyobb gyerek is odaült melléjük.

– Mit ír? – kérdezte az anyja izgatottan.

Megpróbálom értelmezni, figyeljetek! – majd akadozva olvasni kezdte a szöveget:

„Tudom, hogy ez egy nagy a kérdés az Ön számára, de meg kell érteni, és segít nekem, és csak azután a lányom, akkor elveszítem a fiam. A fiamat elrabolták, csak hogy ne beszéljek róluk. Most megyek utána, meg kell találnom a fiamat. Ha megtalálom őket, megpróbálok menekülni. Jó ember vagyok, igaz. De ne küldjön senkit utánam, ha úgy találják, hogy elárultam, ez azt jelenti, a halálom. Ha Isten azt akarta, hogy menjek vissza a hercegnőmhöz, mert semmi mást nincs nekem és testvére Fadi. A háborúban minden családtagunk meghalt. Az én hercegnőm és egy jó lány, rajta az Istenem segített. Tudom, mert Isten úgy döntött, hogy egy hercegnő a helyes helyen marad. Védje az Ön családját örökre az Isten Istene által. Még így is, senki sem a kétféle vehet lányom tőle, mert egyikük sem utazik az utat az Isten, hanem az utat megtenni. Ne vigye el otthonról, mert az út vezet engem vissza, ha egyszer megkeresem.

Isten őrzi ezt a jóindulatú családot, aki befogadta elhagyott gyermeket a Szentföldről.

Zafirah"

– Na, mit szóltok hozzá? – nézett fel a lány mikor felolvasta a nyersfordítást.

– Jó, hogy tudjuk miről írt, legalább már tudjuk, hogy nem egy elvetemült, csak egy anya, akinek ugyanúgy fáj mindkét gyermekének a szenvedése. Nyugodtan mehetett el, mert tudta, hogy a betegre vigyázunk. Reméljük, hamar megtalálja a fiút és visszatér ide – válaszolt Terka mama már nyugodtabb hangon.

Nem tudtak tovább beszélgetni, mert megjelent álmosan Zsuzska az ajtóban.

– Angyal, Amira odabent mindent összehányt, még engem is lehányt.

Mind a hárman elindultak a kis beteghez, Sára kivitte a fürdőszobába lefürdetni. Közben beszélt hozzá, nem érdekelte, hogy nem ért belőle semmit.

– Beteg vagy Amira, sajnos kell egy kis idő, hogy meggyógyulj. Hány éves lehetsz? Talán annyi, mint Mónika. Istenem, ha nem jön érted az anyád, hogyan jársz itt iskolába, egy kukkot se értesz a nyelvünkön. Hogy intézzem el, hogy itt maradhass, mert anyád azt írta, itt kell maradnod. Micsoda karácsony. Ennyi bonyodalommal – sóhajtott mikor becsavarta egy nagy törölközőbe a gyereket.

Amira figyelmesen hallgatta, annak ellenére, hogy ő sem értett semmit abból, amit a fedetlen fejű asszony mondott. Emlékeiben ott volt az a pillanat mikor belépett közéjük az elhagyott házba. Nem tudta mi fog történni, nagyon féltette a férfiak haragjától, mert szét volt bontva a haja, és nem volt kendővel eltakarva. Náluk ezért hatalmas büntetés járt. Házon kívül nem lehetett még a pólyás sem, ha nem volt eltakarva a haja. Csak annyit érzett ki Sára hanghordozásából, hogy aggódik valamiért. Milyen bátor pedig. Nem félt a harcosoktól sem, most mégis aggódik. De miért? Talán azért, mert látja, hogy nagyon beteg – gondolta, míg odaadóan tűrte Sára gondviselő mozdulatait.

Amira láza lejjebb ment, a szervezete keményen harcolt a betegséggel. Nem erőltették az evéssel, örültek, hogy egy kis levest bekanalazott és megevett egy- egy almát, narancsot, amit Mónika etetgetett vele, cikkenként adogatta a szájába.

A két kislány vállalta a beteg gondozását mikor a többiek kimentek a kinti munkát elvégezni. Boldogan tették, hisz nemrég ők is ilyen elhagyatottak voltak, mint most Amira. Zsuzska csacsogott folyton, igazgatta a párnáját, takaróját. Gondoskodott róla, mint egy kis felnőtt.

– Ez egy jó hely Amira, ne félj! Meg is gyógyulsz, aztán építünk hóembert az udvaron. Játszhatsz te is Lajkóval.

– Nem érti Zsuzska, hiába mondasz neki bármit! – szólt rá komolyan Mónika.

– Miért gondolod? Mi se tudtunk beszélni, csak anyu megtanított. Én megtaníthatom beszélni.

Odakint sietett a család a kinti munkával nem csak a hideg miatt, az esti szürkületet se akarták megvárni, biztonságosabbnak ítélték, ha bent tudnak már lenni a bezárt ajtók mögött.

Fáradtan bújtak ki a vastag ruhákból, a kandalló melege oldotta a feszültségüket, már amennyire tudta.

– Azt írta az asszony, akik elvitték a fiát, nem jó emberek. Mi lesz, ha megtudják, hogy itt van a kislány és visszajönnek. Vagy már kint leselkednek a bokrosban? Ki tudja – meditált Terka mama, mert mégsem tudott a levélen napirendre térni.

– Nem jönnek, nyugodj meg! Az asszony nem hozza őket vissza, biztonságba akarja tudni Amirát – próbálta nyugtatni Sára, nem sok sikerrel, mert az öregasszony tovább folytatta a feltételezéseiről a sirámait.

Már túl voltak a vacsorán, amikor jelzett Sára telefonja. Először nem akarta fogadni a hívást, végül megunta, mert mindenki felfigyelt és furcsán néztek feléje, miért nem hallja meg a mobil zenéjét. Nem akart magyarázkodni, hogy látja, hogy csak a börtönből hívja a buzgó apa, akivel most semmi kedve sincs beszélgetni. Az egész napja rendkívüli volt, amire minden jellemzőt el lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, békés, ünnepi. Mit is mondjon el erről a férfinak, egyáltalán kell neki bármiről beszélnie? Az a pár perc, amit engedélyeztek a beszélgetésre, számára még egy kibővített mondatra se elég, nem beszámolót tartani, méghozzá úgy, hogy meg is értse, és ne értsen félre semmit. Arra gondolt, hogy az egész olyan színpadi, mármint az erőltetett kapcsolat. Protokoll – Helló, jól van? – Köszönöm nagyszerűen! – Mi is, kitűnően! – Mit is mondhatna ezenkívül? Nincs idő, hogy részletekig elmenjen bármilyen témába. Ha meg nincs, minek beszéljen vele? – A francba az egésszel... – és felvette a telefont.

Mikor meghallotta a férfi hangját, mégis megenyhült. 

– Mi a gond Sára, feszültnek érzem, vagy tévedek?– hallotta a mély férfihangot a telefonba.

– Nem téved, az vagyok. De ne aggódjon, a gyerekek nagyszerűen vannak, csak... – szólta el magát Sára, amit azonnal megbánt, mert kimondott egy buta szót, ami csak arra jó a nyelvjárásban, hogy felhívja magára a figyelmet... csak.

– Csak?

– Lett egy új barátjuk a mai nappal. Jézuska berakott hozzánk egy beteg kislányt. Nekünk már ilyen ez a karácsony, bevándorlók költöztek az elhagyott szomszéd tanyába – sóhajtott fel, mert kénytelen volt befejezni az elkezdett mondatát.

– A többiek... azok elmentek?

– Igen. Állítólag az anyja vissza fog jönni a gyerekért. Megígérte.

– Ha túléli, biztosan. Jó lenne, ha ott lehetnék most a családdal, nagyon változik a világ, romlik a közbiztonság. Akik átjöttek a határon, nem tudni hol bukkannak fel. Féltem magukat.

– Mi újév másnapján visszamegyünk a városba, de én is aggódok, itt maradnak anyámék, két idős asszony. Tudja soha nem volt ehhez fogható eset még ezen a vidéken, közel van a határ. Beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást.

– Szólok a gyerekeknek! – kapott észbe Sára.

– Nem kell, már letelik az időm, mondja meg nekik, hogy szeretem őket.

– Jól van. Ha visszamegyünk, kérhetne láthatást, beviszem őket, találkozhat velük személyesen.

– Ez nagyon jó hír számomra, újra találkozunk. Számolom a napokat, remélem, minél hamarabb láthatom.

– Nem magamról beszéltem, hanem a gyerekekről.

– Nekik is nagyon fogok örülni... köszönöm...

– Akkor most nem fog megbántani ezek szerint?

– Már bocsánatot kértem egyszer. Már teljesen másként érzek... ha magára gondolok. – válaszolt a férfi halkan és gyorsan elbúcsúzott – Akkor találkozunk, de hívom még. Vigyázzon magára! – és letette a telefont.

Nem akarta, hogy észrevegye Sára, mennyire felzaklatta azzal, hogy beígérte a személyes találkozót. Azt hitte az utóbbi időben, hogy kipusztult belőle az utolsó szikrája minden érzelemnek, és most megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen erővel lobbant fel benne a tűz. Képtelen volt elfojtani, nem volt hozzá ereje, sem akarata. Az a kijelentése, hogy felkeresi a börtönben, elmegy hozzá személyesen, váratlan mégis annyira vágyott hír volt a számára. Legbelül erre várt rég, látni őt, közel lenni hozzá. Érezni a jelenlétét az illatát. Csodálatos lenne egy ilyen kapcsolat, még ha csak ennyi lenne, látni és elengedni, újra és újra... hogy később várni tudjon rá. Álmaiban sodródott ehhez a perchez, de nem mert hinni benne, hogy beteljesedhet egyszer. Hisz álmaiban megjelent az alakja már többször, és mikor a szakadék szélére állt, hogy alávesse magát a sötét mélységbe, nem engedte, hogy megtegye. Megfogta a kezét, és megnyugtatta. Folyton azt súgta, hogy bízzon benne, járjon azon az úton, amin ő jár. De azok csak álmok voltak a fantázia tovább sodort képei. Mikor felriadt belőlük, mindig semmivé foszlottak, és csak a kínzó hiányérzet maradt utánuk.

De ez már nem álomvilág, megjelent az életében, előjött a semmiből váratlanul, hívatlanul, rárúgta a börtön vasrácsait. Eleinte próbált menekülni előle, de Sára nem engedte, nem riadt meg, szembe fordult az akaratával. Vitte a lányait magával, elküldte az elérhetetlennek hitt vágyálmait egy papírdobozban csomagolva karácsonykor. A két kislánya rajzait egy szerető vigyázó családról, elküldte benne a már felégetett fájdalmát, az ecsetet, a festéshez szükséges kellékekkel. Csak egyszerű oknál fogva – ezt írta az üzenetben –, míg festett nagyon jó ember volt és szerethető apa.

Azt akarja, hogy változzon meg, hogy szerethető legyen újból! Mit akar Sára? Lehet csak játszik az érzelmeivel, vagy érez is valamit iránta? Nagyon kegyetlen játékba kezdtek ők ketten! Higgyen az álmaiban? A tanár szerint az álmok megmutatják a jövőt, képesek előre szaladni és átélni a meg nem történteket.

Már nem volt fásult, úgy vibrált minden ideg benne, mint a tó tükre, ha a nyughatatlan hajnali szél fodrozta. Eluralkodott benne a várakozás.

Amikor Benjámin meglátta Elemér élettelen testét, abban a pillanatban ő is átélte a halálfélelmet. Sokat tépelődött később, vajon az öngyilkosság megold- e bármit az életben? Annak, aki ezt a menekülési útvonalat választja, bizonyára igen. Nincs több szenvedés, lelki kín. Vége... sötétség... pont. Csak az élők, akik tovább viszik a földi kínokat, azoknak még nagyobb teher nyomja a vállát. Hurcolják a kínzó lelkiismeretfurdalást egy életen át. –Talán miattam halt meg, nem figyeltem a jeleket, nem tettem érte eleget! – .Úgy gondolta, hogy a halált az erőtlen lélek választja megoldásként, a gyenge lelkű nem képes tűrni a fájdalmat és nem tud vezekelni sem. Ha meg addig bűnös életet élt, összeroppan a bűn terhe alatt. Visszaidézte a tanár szavai: –„Akkor, amikor ki tudod a lelkedből tisztítani a gyűlöletet és a kishitűséget, új dimenziók nyílnak a tudatod előtt. Szabadulj meg tőlük teljesen. A gyűlölet vakká tesz!"

Szegény Elemér bizonyára azt hitte, most nagyot cselekedett. Nem gondolt azokra, akik hátra maradtak, a kinti családjára, úgy ahogy ő sem, elfordult tőlük, megtagadta még a létezésüket is. Elbizonytalanodott mikor arra gondolt, hogy nem tud semmit a roma férfiről, ki tudja megmondani teljes bizonysággal, hogy egyáltalán hiányzik e valakinek ez az ember? Ő is csak ámítgatja magát, hogy valakinek fontos, hogy életben van. Mi van, ha az igazság az, hogy felszínes minden elképzelése, és nem hiányzik még a lányainak sem? Képzeleg, és lassan valóságként ítéli meg a vágyait. Soha nem fog beteljesülni semmi belőle... és mi van, ha ez az igazság! Úgy gondolta, hogy elfogadja, ha csak ábránd az egész, segíti túlélni a börtönt. Nem más, csak egy kártyavár, amit építget gondosan, de ha szabadul és kinyílnak előtte az ajtók, az első kinti légáramlat fellöki majd az egészet. Talán nem temeti maga alá, hisz csak hulladékból építette fel a tákolmányt.

Leült a közösségi helyen, várta a tanárt. Általában négyen ültek össze az utóbbi időben beszélgetni. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, hogy megérkezett az öreg barátja. 

– Mi van fiam, min ábrándozol?

Benjámin elmesélte a történetet, amit az imént hallott Sárától, hogy megjelentek a bevándorlók az elhagyott tanyán. Beszélt a beteg kislányról, akit hátrahagyott az anyja. Őszintén bevallotta, hogy aggódik a családjáért. 

– A családodért? Örömmel hallom a szádból ezt a kifejezést. Ne aggódj, az a hölgy tudja, hogy mit csinál. De a baj óriási, nem szabad elbagatellizálni! Minden úgy alakult eddig, ahogy a forgatókönyvben le van írva. Én is szeretnék innen kijutni hamarabb, nekem is fontos a családom, hidd el. Ha bárki azt mondja, hogy nem kell félni ettől a menekült hullámtól, ahogy nevezik mostanság, pedig ez nem az... hát a szemébe mondanám, hogy ne ámítson senkit hazugsággal. Te is láttad a határon, kik jöttek, miket dobáltak szét. Ott voltál a két szemeddel győződhettél meg róla. A gyereknek nagy szerencséje lett a betegséggel. Ő, ha meggyógyul, megmenekül. Aggódj fiam, van okod rá, mert ha ilyen elszigetelt helyen élő nőkre találnak, azokat nem kímélik, meggyalázzák, megölhetik őket. Az emberiség olyanná alakul lassan sajnos, mint a sáskahad, vándorol egyik helyről a másikra. Ami az útjukba kerül, azt letarolják, felélik. Az okosak megmagyarázzák, mint ezt is, hogy a háborúk gerjesztették a népvándorlást. Tény és való, hogy tönkretett országokat a külső beavatkozás. Hogy is lehetne élni ivóvíz, élelem, orvos, iskolák nélkül. Bizony van olyan város, amit a föld színével tettek egyenlővé. De, ez még nem ok arra, hogy végig gyalogolják a világot. A klímaváltozással fogják magyarázni a következő inváziót. Szóval mindent megmagyaráznak a naiv, hiszékeny kulturált európainak. Európát elérte a rettegés démona. Végig néztük, míg milliók átlépik a zöldhatárt, javarészt fiatal férfiak. Még asszisztálunk is hozzá, jó pofiztunk. Mert mi nagylelkűek vagyunk, mert azt sugallták fentről –„Nehogy már rasszista légy, nem illik hozzád!".

– Gurul a szekerünk a szakadékba! – mondta az időközben hozzájuk csatlakozó Kupec, aki a megtisztelő nevét a börtön tevékenységéért kapta. Ugyanis Kupec mindent be tudott szerezni, de soha senki nem jött rá, hogyan csinálta.

– Ez a korszak mindenképp lezárul – folytatta a tanár – vagy így vagy úgy, mert nincs alternatívája. De bízni kell, hogy túlélhető lesz a változás. Másként megette a fene az egészet. Mi most itt tényleg a börtön falai közt vagyunk, de senki nem tilthatja meg, hogy az értelmünk, a gondolataink szabadon szárnyaljanak. És ha kikerülünk innen, már tudnunk kell mi lesz odakint a dolgunk. Van bőven rá idő idebent, hogy elmélkedjünk rajta. 

– Persze, csodálatos lesz, ha egyszer kikerülünk innen, és mit tesz Isten, már azt is tudni fogjuk, hol kezdjük a világot ujjá építeni – húzta a száját gúnyos mosolyra Benjámin – jól eldöntjük itt a sitten, mit kéne majd odakint tennünk. Csak egy a bökkenő, az, hogy senki nem lesz a véleményünkre kíváncsi. Túlságosan is belénk kódolták, hogy a rendszer ellen tehetetlenek vagyunk. Félti mindenki a megszerzett javait, inkább nem lát nem hall, és azt hiszi, vele úgyse történik ilyen, mint például velem. Én is így gondoltam sokáig. Aztán egy nap megindult velem a lavina. Kapaszkodjon meg, a világon senkit nem érdekelt a sorsom! A bajban nincs összetartás, magányos farkasokká válunk, vicsorgunk, dühöngünk. Tudják sokan, hogy igazunk van, tudja az ügyvéd, a bíró, mégse állnak mellénk. Ugyan miért nem? Egyértelműen azért nem, mert összedőlne ez a korrupciós tákolmány, amit teremtettek! 

– Sokszor nem tudok és nem is akarok veled vitába szállni, mert olyankor igazad van. Egyet lehet azért mindenféleképpen tenni és én ennek a híve vagyok. 

– Csak egyet? 

– Igen. Példamutatás. Minden a világon egy pontban változik, ez a pont végül sokszorozódik, hatalmassá növi ki magát. Olyan naggyá, hogy már nem lehet megállítani. Olyan ez, mint a divat, régen mindenki trapéz nadrágba járt, egy nap kitalálták a divatguruk a csőnadrágot. És lám, napok, hetek alatt mindenki csőnadrágot akart hordani. Ezt a rákos pénzrendszert kellene először blokkolni, felébreszteni hozzá a mély alvókat. Mert alszik mindenki, még kevesen ébredtek fel. Ami itt van, csak a tömeg tudja megállítani, térdre kényszeríteni. Olyan egyszerű lenne pedig, mint az egyszeregy.

– Egyszerű persze. Kinek? – nevetett fel Kupec.

– Egyszerű... mondok egy példát, egy nap senki nem vesz fel hitelt, nem használja a pénz automatákat, a fizetését nem a banknak utaltatja át, valahogy így, mindenki egyszerre, ez a kulcsa. Óráról órára, napról napra gyengülne, majd összedőlne a globálisan uralkodó pénzrendszer. 

– Ha ilyen egyszerű lenne – nevetett fel Benjámin – akkor már rég meg kellett volna ugrani a lehetőséget. 

– Igen, csak ennyi lenne... mikor kezded a festést? Benjámin meglepődött a hirtelen témaváltáson, de egyben örült is, mert a benne lévő feszültség nem csökkent, inkább növekedett a beszélgetésük alatt. 

– Köszönöm a közbenjárást, már voltam a műteremben – mosolyodott el – igazán egyedi figura a szobrász barátunk, nagyon nagy benne az elhivatottság. 

– Benned is az legyen, bízz önmagadban, és nem lesz gond! Mi van a hölggyel? 

– Sárával? – Benjámin zavartan elhallgatott, majd szomorúan a tanárra nézett – Olyan ő nekem most mintha mellém szegődött volna egy őrangyal. Ne nevessen ki. Talán az életem neki köszönhetem, csak mert létezik, szóba áll velem. Persze ezt én csak így gondolom, az igazságról jelenleg nem akarok tudni... 

– Dehogynem kell tudnod! Mit ámítod magad. Jobb, ha az első perctől tisztán látsz, mintha a végén egy óriásit csalódsz. Irányítsd ezt a kapcsolatot te barátom. 

– Hogyan? Igaz, nemsokára bejön hozzám, elhozza a lányaim. A tanár megveregette a férfi vállát.

– Akkor mindent megtudhatsz. Csak bátran, ne félj! Nincs veszteni valód. Nem kell ahhoz úgy viselkedni, hogy berágjon rád. Nézz bátran a szemébe, mesélj dolgokról közben, véletlenül érj hozzá, de ne tolakodón. Ha nem ellenzi, ha látod a viselkedésén, hogy kedves a közelséged... hát a börtön etikett enged egy puszit. Sajnos többet nem – vigyorogta el magát a tanár. – Szerintem egy hirtelen adott csók, nem várt esemény lenne a kishölgynek. Nem gondolod? 

– Ott lesz a két lányom... 

– Ők már közel kerültek hozzá, talán még a segítségedre is lehetnek. Legyél férfi... tartózkodó, de érzékeny, a nők szeretik az ilyen fazonokat. Jó vágású gyerek vagy... szerintem összeilletek. 

– Én eddig még nem jutottam el, még gondolatban sem, nem merek fizikai kapcsolatra gondolni – mondta zavartan Benjámin.

Kupec végig vigyorogta a két barátja tervezgetését, aztán odafordult Benjáminhoz. 

– Nincs ezen sok szövegelni való. Bírod a csajt, vagy nem? Ha eldöntötted, hogy igen, akkor nagyon hajts rá! Mert be vagy ide zárva, kint meg ott a sok csődör szabadon. Nem irigyellek barátom. Egyenlőtlen küzdelem lesz, de azért nem kéne feladni már a legelején!

Kik vannak az elhagyott tanyán

 

Másnap reggelre megállt a havazás. Mikor kiléptek a tornác ajtaján a hajnal csikorgó faggyal köszönt rájuk. A fagyos hó ropogott a lábuk alatt. Az áttetsző hóval fedett tájban minden összemosódott, nem voltak színek, minden fehérben pompázott. Mintha Isten lefertőtlenítette volna a sok mocsoktól a világot, a levegő frissen karcolta a tüdöjüket levegővételkor.

János már bent dolgozott az istállóban, aminek a résnyire nyitott ajtaján gomolygott kifelé a meleg pára. Terka mama sietve ment utánuk, kezében az elmaradhatatlan méregerős vitriollal, ahogy János hívta az egyéves kisüstit.

– Kell ez reggel. Nyáron is, télen is. Kiűzi a bajt, de csak éhenre, meg csak annyit, ami kell! – magyarázta el Sárának az öregasszony, nehogy félre értse a szokásaikat.

A Nap erőlködött a horizonton, először csak kinyújtózkodott, végig tapogatta fénykarjával a tájat, tolta maga előtt a hajnali szürkületet. A megfagyott hótakaró mintha ezüstporral hintették volna be, szemvakítóan sziporkázni kezdett.

– Gyönyörűséges! – nézte csodálattal Sára.

– Szép, szép. Csak veszélyes a vastag fagyott hó. Befullad a vetés alatta – mondta János, mert ő is megállt a dologban egy pillanatra –, veszélyes a madarakra, a vadon élő állatokra is, ha sokáig kitart a hideg. Elpusztulnak, a hó eltakarja az eleséget előlük.

Sára, ahogy nézelődött, valami zavarót látott, valamit, ami nem odavaló, de nem jött rá, hogy mi az, mi nem illett abba a ragyogó világba. Már majdnem végeztek, mikor megjelent Flóri. Vidáman ment egyenesen a lóistállóba. Mióta ott voltak, óránként halaszthatatlan dolga akadt a lovak körül. Sára az első nap meg is ijedt, mikor a keresésére indult, és Flórit a csődör előtti jászol szélén találta. A csődört Csillagnak hívták, és már Sára is jól ismerte a ló kiszámíthatatlan természetét.

– Szépen, nyugodtan gyere le onnan... – súgta ijedten a gyerek felé, de Flóri csak mosolygott ahogy lecsúszott a jászol széléről, közben bizalmasan megkapaszkodott Csillag nyakában. A ló mintha semmi se történt volna, felpillantott mélybarna szemeivel, ropogtatta a tovább a szénát.

– Nem félsz tőle? Néha nagyon gonosz ez a ló – ámult el Sára.

– Már összehaverkodtunk. Ne féljen Sára néni, nem bánt engem Csillag, meg a másik se – mondta nagyvonalúan Flóri.

Sára most is utána nézett az istállóajtóban eltűnő gyereknek.

– Furcsa, hogy tűri a ló, nem ideges rá egy cseppet sem.

– Megérzi a jószág, kivel van dolga, a gyerek meg olyan, mint a suttogó, ért hozzá, nem kell aggódni. A fiú is jön végleg a gazdaságba? – kérdezte váratlanul János.

– Én csak... nem tudom mi tévő legyek, őszintén. Flórit és Zitát csak a két kislány kedvéért hoztam ide, hogy ne odabent karácsonyozzanak az Intézetben. Lehet, hogy nem jó ötlet volt részemről.

– Ugyan miért? Szép dolgot művelt vele.

– Tudom. Mégis, mintha... szóval, az az érzésem, többet várnak el tőlem, mint ez a pár nap. Csalódást fogok nekik okozni.

– Hát ne okozzon! – válaszolt kurtán a férfi – Amúgy hírét vittem, hogy új gazdája lesz a Pálos tanyának. A Jegyző is tuggya mán, meg a falugazdász is. A' meg azt mondta, hamar keresse, mert jó pályázat van tanyafejlesztéshe. Mondtam én neki, hogy az új gazdanő diplomás. De ő csak elnevette, azt monta akkor is kell a segítség, a természethe nem elég a diploma.

– Köszönöm János, bizony kell, mivel én nem agrárvégzettségű vagyok.

– Meg vóna még egy...

– Micsoda? – mosolygott Sára.

– Az öreg Ferus, a faluvégiről... kertészkedik, de mindent másként, régiesen. Összehozom vele is, mert mondta, hogy érdeklik a régi szokások.

– Azt hiszem nem lesz itt semmi baj, ha ennyi segítségem lesz! – nézett örömmel János felé Sára.

A baromfiól felől mérgelődve jött elő Terka mama.

– Nem értem én ezeket az aprójószágokat! Mikor a legjobban kéne, akkor nem tojnak. Szégyenre venni kell tojást!

Sára nevetve figyelte a zsémbelődő keresztanyját, és ahogy nézett feléje, rádöbbent, mi is váltotta ki benne azt a furcsa érzést, jóval előbb.

– Nézd keresztanyu, a túloldalon a Sanyó tanyájában füstöl a kémény!

– Ugyan ki a fene van ott, nem tudok róla, hogy új gazdája lenne – állt melléjük János, és mindhárman arra fordulva nézték az egyre erőteljesebb füstcsíkot.

– Hogy kik vannak az elhagyott tanyában, csak úgy tudnánk meg, ha szétnéznénk egy kicsit, másként nem. Karácsony van, nincsenek hivatalok – mondta aggodalmas hangon János.

– Menjünk át lovasszánnal. Köszöntsük az új szomszédokat! – lelkesedett Sára.

– Ki tudja milyen haramia banda fészkelte be magát, nem stimmel itt valami – komolyodott el a falubéli – lehet, hogy vándorcigányok, vagy azok, akiket keresnek az utóbbi időben, határátlépők. Hallottam, hogy szétszéledtek, nem találják őket. Meggondolandó csak úgy odamenni. Szólok az őrsre, kijön a Vendel gyerek, az ő dolga az ilyen eset, nem a miénk. Vele majd átszánkózhatunk.

– Hívja akkor, pár nap múlva indulunk vissza a városba, nem akarom bizonytalanságba itt hagyni anyámékat.