Remélem nem zavarom

 

Karácsony napján beköltözött a börtönbe az áhítat. Még a haragosoknak is volt egymáshoz egy két jó szavuk, mintha mindenki kapott volna a reggeli mellé egy jóságszérumot. Készülődtek a műsorra, várták a hozzátartozókat, a csomagokat. A látogatók meg is érkeztek, de most se tarthatott tovább a látogatás ideje, mint máskor, csak a levegő változott meg körülöttük az érzelmek felfokozott hullámai miatt. Benjámin tudta, hogy hozzá nem megy senki, próbálta magát elfoglalni mással. Nehezen telt az idő, úgy vánszorgott, mint egy aggastyán a temetőben. Csak késő délután szánta el magát, hogy felhívja Sárát. Szerette volna előbb, minden percben erre gondolt, mégis húzta az időt. Teljes bizonytalanság uralkodott el rajta: nemsokára beszélni fog Sárával, ki fog derülni mennyire neheztel rá. Megbocsájtott-e neki, vagy csak szükséges rosszként tűri és viseli a jelenlétét? Kap e tőle csak egy jó szót is, ami kedves lesz számára? Vagy csak hideg, kimért, hétköznapi stílusban fog hozzá szólni? A folyosó legvégén megállt, ott elviselhetőbb volt a zaj, ami a nagyteremből kiszűrődött hozzá. Az egész napi izgalom megtette a hatását, mikor meghallotta Sára hangját, alig tudott megszólalni.

– Helló. Kivel beszélek? – hallotta az ismerős hangot.

Nem jött ki hang a torkán, úgy érezte mintha fojtogatná a benne lévő türelmetlen várakozás.

– Boldog karácsonyt Sára... csak... én vagyok, Benjámin... a börtönből. Remélem nem zavarom.

A vonal végén egy pillanatra néma csend lett.om

– Magának is boldog karácsonyt Benjámin! Örülök, hogy hívott. Megkapta a csomagot? – hallotta Sára hangját.

– Igen, köszönöm, nagyon kedves, hogy gondolt rám. Jól esett. Legelőször is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, nagyon sajnálom, hogy olyan arrogáns voltam magával az utolsó találkozásunkkor.

– Bocsánatot kér? – hüledezett Sára, nem akart hinni a fülének. Ez az alak azt hiszi, ennyivel megoldotta, amit művelt vele, akkor téved. Arrogáns? Enyhe kifejezés a bunkóságra! Dühében alig tudta visszafogni magát, legszívesebben kikapcsolta volna a telefonját. Szerencsére lehiggadt annyira, hogy nem tette meg, eszébe jutott, hogy mégiscsak szent este van.

– Jól van, elfogadom a bocsánatkérését. De ne örüljön annyira... csak azért fogadom el... mert karácsony van.

– Köszönöm, megérteném azt is, ha elküldene egy másik égtájra. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire megsértettem.

– Inkább megalázott, nem ezt akarta mondani?

Benjámin kínosnak érezte a kimért, hivatalosra sikerült beszélgetést, de annyira feszült volt, hogy nem tudta hogyan változtathatna rajta. Arra gondolt, nem ismeri, nem volna jó ötlet most azzal elriasztani, hogy rámenős, nyomuló szövegelésbe kezd. Ha minden bevezető nélkül elmondja neki, hogy minden megváltozott, hogy teljesen másként gondolkodik már felőle, hogy becsüli, felnéz rá, tiszteli. Lehet gúnyolódásnak venné, miért is hinné el, mikor egy durva alak él az emlékeiben róla.

– Ha jól értettem, amit írt, ott vannak a lányaim magával – próbálta folytatni valahogyan a kényszeredettre sikerült beszélgetést.

– Igen, itt vannak, hiszen megírtam, hogy lehozom őket az ünnepek alatt vidékre... egy pillanat, szólok nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Sára örült, hogy megmenekült, neki is nehezére esett a társalgás. A legutóbbi találkozásuk óta nem változott a véleménye a férfiról, csak egy jelző vésődött be róla: hogy egy felfújt hólyag! Ezt most is elmondta magában többször.

– Zsuzska, Mónika! Gyertek gyorsan, apukátok van a telefonnál – hívta hangos szóval a két viháncoló gyereket.

– Apu, apu, apu! – szaladt boldogan Zsuzska – Hogy vagy apu? Mit csinálsz?

– Boldog karácsonyt kis manó! Jobban lennék, ha veletek lehetnék. És ti, hogy érzitek magatokat?

– Jól! Már ide megjött Jézuska. Angyal azt mondta, Jézuska hozta az ajándékokat, de én tudom, hogy nem is igaz, csak nem akarom neki megmondani, nehogy szomorú legyen. Meg apu... nagyon nagy hózás van odakint, de karácsonykor mindig hózás van, emlékszel rá te is?

Zsuzska csak mondta, monda, félve, hogy valamit ki ne hagyjon, mert mindent nagyon fontosnak tartott abban a pillanatban, hogy elmondja az apukájának. Nem szívesen adta át Mónikának a telefont, pedig megkérte Benjámin, hogy a nővérével is akar beszélni. De mikor oldalra nézett, mégis megsajnálta a nővérét, mikor látta, hogy Mónika türelmetlenül topog mellette. Szomorú képet vágva nyújtotta felé a telefont:

– Tessék, odaadom.

– Boldog karácsonyt apu! Hogy lehet az, hogy tudsz telefonálni? – kezdte kérdéssel a nagyobbik lánya a társalgást.

– Sajnos nem sok ideig tudok beszélgetni, de fogunk sűrűbben ezután. Kaptam egy mobilt, de be van határolva rajta, mennyi ideig beszélgethetünk. Remélem, ha megkérem Sárát, nem utasítja vissza a kérésem.

– Az nagyon jó lesz! Áh, ne félj, ő nem olyan visszautasítgatós. Küldtünk ajándékot, megkaptad?

– Igen, gyönyörű rajzok. Kiragasztottam a szekrényem ajtajára, hogy mindennap lássam őket.

– Örülsz neki? Akkor majd rajzolunk még – nyugtatta meg Mónika.

Ő is elkezdte a saját monológját, hogy milyen szép az ünnep vidéken, mesélt az állatokról, Lajkóról, Bicéről, a két hófehér bundájú kuvaszról. Aztán odahívta Sárát.

– Gyere ide Sára, mert lejár apu ideje!

Alfa hím

 Elgondolkodva sétált visszafelé a zárkába, de mikor belépett az ajtaján azonnal felkavarta a nyugalmát a látvány, ami fogadta. A hatágyas zárkába két új elítélt érkezett. Kölyök megszeppenve ücsörgött az asztal mellett, látszott rajta, hogy nagyon várta a visszatérését. Az ő cuccát és a srácét is feldobta a két elitélt a felső ágyra. Benjámin az ajtóban állva figyelte a változást. A két új rab az elbitorolt alsó ágyon feküdt.

– Haver, ne csinálj semmit, nem éri meg! El leszünk mi ott fent... – emelte fel a kezét Kölyök. Benjámin dühös lett, de ellenére próbált higgadtan gondolkodni: tisztában volt vele, ha erővel tesz rendet a zárkában, elveszíthet minden kiváltságát, még azt is, amit most kapott, például elveszik tőle örökre a telefont, úgy hogy egyszer se tudja felhívni Sárát és a lányait. A csomagot lassú mozdulatokkal betette a szekrényébe.

– Te vagy itt a másik digó? – hallotta a saját ágya felől a kérdést, majd elért hozzá a gúnyos röhögés is.

– Mondjuk rá... te ki vagy?

– Én? Majd megismersz. De ne nagyon akarj! – vigyorgott a rab, közben kéjesen végignyújtózott az ágyon.

Benjámin jól szemügyre vette a két alakot, mindkettő erős testalkatúnak tűnt első benyomásra.

– Na húzz el a helyemről öcsi! – szólította fel a helyén fekvő elitéltet.

– Mit hadoválsz itt nekem? Ez már az én helyem. Nem fogok fent aludni, nem bírom a magaslati levegőt.

– Én sem! – szólt nyugodtan Benjámin és lazán odasétált az ágyhoz – Nem mondom még egyszer!

– Akkor mi lesz? Levadászol, vagy tetszem neked? – nézett fel rá gúnyos érdeklődéssel a rab.

Benjámin hirtelen hajolt, a szempillantásnál is gyorsabban, és mint a rongyot úgy vágta ki az ágyából a férfit. De már fordult, mint a villám, mert tudta, hogy a másik hátulról támad, ököllel arcon vágta. Az ütést olyan erővel adta ki magából, hogy az elitéltnek felhasadt a szája, a vér lecsurgott az állán.

– Akkor van még valami megbeszélni valónk? – fordult hidegvérrel a földön heverő két elítélt felé.

– Én megmondtam haver, hogy nyugodj le, nem ér annyit az egész. Nekik is szóltam, hogy ne vegzáljanak téged, de nem értettek a jó szóból.

Benjámin akkor látta meg a langaléta felpüffedt szemét.

– Ha eddig nem mondta senki, a haverom a védelmem alatt áll, nem mondom el kétszer!

– Köcsög! – köpte ki a véres nyálat a szájából az elitélt, akit szájba vágott.

– Mit mondtál? Tudod, ez most megint helytelen elszólás volt a részedről! – durván térden rúgta, amitől újra a földre rogyott – Maradj már veszteg, jobban jársz!

Odament az ágyához, visszapakolta a holmiját, intett Kölyöknek.

– Mire vársz, csinálj rendet az ágyadon.

Lefeküdt a helyére, végignyújtózott, onnan nézte egykedvűen a két nagyképű rabot.

Benjámin sokat kockáztatott, de azt is tudta, hogy a fegyházban vastörvények uralkodnak. Ha kimutatja, hogy gyenge, vége van egy életre. Kihasználnák, mint a többi alázkodót. Mindennaposok voltak bent a verések, a drogozás miatt kialakult állati ösztönök sose nyugodtak le. Inkább higgyék róla, hogy ő az alfahím a zárkában, féljen tőle a többi. Több mint valószínű, hogy a két új is drogos, azért ilyen nagy a mellényük. Csak akkor zuhannak össze, ha elfogy a szer, mint a kölyökképű. Ha azok, akkor megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet, mert kiszámíthatatlanok.

Muszáj volt újra figyelmeztetnie őket, mert látta a másik kettő szemében a gyűlöletet, nehezen fogadták el az új felállást.

– Akkor minden érthető remélem. A főnök én vagyok a zárkában, itt minden az én akaratom szerint történhet! Világos?

A két elitélt felmászott a felső ágyra, nem válaszolt egyik se a kérdésre.

– Nem hallom! – szólt rájuk dühösen Benjámin.

– Rendben van. De te egy baromállat vagy! – mondta el a véleményét a felette fekvő.

– Akkor ehhez tartsd magad! Így is megfelel.

Papírhulladék

 

Lassan kezdte a doboz fedelét széthajtani, felül egy borítékot talált, alatta egy papírmappát. A borítékot félre tolta, a mappát bontotta ki, rajzok voltak benne. Legalább tíz darab rajz, Mónikától, Zsuzskától. Megjelent az arcán egy halvány mosoly, végre megbizonyosodott, hogy Sára küldte a csomagot. Ezzel párhuzamosan a feszültsége egyre fokozódott, már reszketett, amit próbált titkolni nehogy a barátja észrevegye.

– Olvasd el az üzenetet – szólt rá a tanár –, a boríték! – közben elkezdte nézegetni a gyerekek rajzait.

Benjamin kinyitotta a borítékot, egy karácsonyi képeslap volt benne, a hátuljára írt üzenettel.

– Olvasd már, persze csak ha akarod, ha nem titok! – türelmetlenkedett az öreg barátja. Benjámin olvasni kezdte az üzenetet.

„Kedves Benjámin!

Tudom, hogy nehéz lehet magának karácsonykor távol lenni a családjától. Talán enyhíteni tud ezen a rossz érzésen az ajándék, amit itt küldök: a lányai őszinte szeretettel készítették a rajzokat, és üzenik, hogy visszavárják. Részemről is van egy kis ajándék. Csak egy meggondolásból választottam. A lányai szerint mikor a mindennapjai része volt ez a tevékenység, Ön jó ember volt, és nagyon szerethető apa. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról amire rálépett, a gyermekei érdekében. Kérem, kezdjen el újra festeni, hogy visszataláljon az út elejére. Mivel megkaptam a jóváhagyását, amit remélem őszinte lélekkel írt alá, leviszem a két kislányt a vidéki otthonomba az ünnepek alatt.

Boldog karácsonyt!

Sára"

A tanár csendben figyelte a férfit, majd megszólalt.

– A boldogság kék madara, íme, itt csapkodja gyenge szárnyait. Erről beszéltem neked. Nem történt nagydolog, nincs tűzijáték, se csinnadratta, mégis ünneplőbe öltözött a lelked és jól érzed magad. Mert valaki elküldte feléd a szeretetét az odafigyelését. Ez az, drága barátom, amit értékelni kell! Ez az, amit nem lehet megvásárolni, kierőszakolni! Érted már? Egy kis csomag, papírhulladék, ha úgy nézzük... és te reszketsz a boldogságtól, a várakozástól!

– Nem tagadom, most ebben a pillanatban úgy érzem... lehet, hogy most igaza van... – válaszolt zavartan Benjámin.

– Nézd csak, a lányok rajzait. Ezt például. Mit látsz? Bizony mindent lerajzolt ez a csöppség, ami fontos most az életében. Ez itt, látod, a két gyereked, és ez a hölgy, akinek a kezét fogják...

– Ő Sára, csakis az ő kezét foghatják.

– Igen, csakis ő lehet. Esik a hó, látod? De őket valami kupola védi, nem éri őket a hóesés, védve vannak. Ez itt mögöttük ki lehet? Bizonyára te, kicsit távolabb, de ott vagy a rajzon. Fontos nekik a jelenléted. Van még egy alak a papírlap szélén, mint egy angyal. Talán a feleséged, aki már fent van az égben. Mit kaptál még? Hadd nézzem!

– Ceruzákat, rajzmappát, festékeket – nézett szét Benjamin a dobozban.

– Te ezek szerint tudsz festeni?

– Tudok. De már régen festettem. Nagyon rég.

– Jól van, erről írt a kishölgy! Tudod mit, segítek neked, hogy újra elkezd a festést. Ne nézz rám így, nem őrültem meg! Attól, hogy börtönben vagyunk, még nem lehetetlen minden. Van a folyosó végén a másodikon egy ilyen kreatív helyiség, most csak egy önjelölt szobrász dolgozgat benne. Biztos kijöttök egymással idővel, azt beszélik eléggé agyas a fickó.

Van valaki a börtön rácsain túl

 

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Túl kell élnie, vagy beledöglik

 A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Mi az a boldogság?

 

A tanár észrevette, hogy az utóbbi napokban nem olyan mogorva, befelé fordult Benjámin.

– Mi történt? Megváltoztál.

Benjamin bólintott, hogy érti, mire céloz az öreg barátja.

– Aláírtam... – válaszolt vissza bizonytalanul.

– Látod fiam, csak ennyi kellett, hogy szereztél magadnak egy kis boldogságot. Magadnak, a fiatal hölgynek, a gyerekeidnek. Egy aláírás, csak ennyi...

– Mi az a boldogság? Hagyjuk már! Mindig arra vágytam, hogy boldog legyek, de csak távolodok tőle. Mondtam már nemegyszer, hogy az én számomra vége, nem keresem, nem vágyok rá... mert nincs!

– Tudod te mi a boldogság egyáltalán? Még most se tudod! Pedig párszor beszéltünk róla.

– Azért sejtek valamit – mosolygott szomorúan Benjámin.

– Időszerű téma így karácsonykor. Szerintem az a baj, hogy hajszoltad mindig a boldogságot, el akartad érni, hogy végre boldog légy. A boldogság megfoghatatlan fiam, láthatatlan, nem lehet pénzért megvenni, se kikövetelni saját magunknak! Mégis hiába megfoghatatlan, mióta élőlény él a földön, mind és mindig, csak ezt kereste, hogy átélje a boldogság mámorító érzését. Pont ezért, mert mint célról beszélsz róla, meghatározod mit is kell érezned. Ha eléred a célt, attól még nem leszel boldog. Mert halvány sejtésed sincs, mit hajszolsz. Vakon keresed az út porában az elveszett kristálygyöngyöket, és közben csak a föld kavicsait gyűjtöd össze.

– Már megint sikerült megvigasztalnia.

– Dehogy, csak szólok, hogy nem jól értelmezed magát a boldogság fogalmát. Sokszor időzik, vagy hirtelen felbukkan melletted a boldogság és te észre se veszed, pedig ott van. Csendben, jelentéktelenül. Nem követelődzik, nem hívja fel hangosan magára a figyelmet. Ezért nem érzékeled.

– Csak egyet is mondjon, ha tud!

– Tudok! Például az a hölgy a látogatáson. Boldogságot hozott a számodra... de te nem vetted észre.

– Nem értem.

– Mit nem lehet ezen érteni? Eljött hozzád, rád szánta a napját, öltözködött, fésülködött, autóba ült, hogy találkozzon veled. Hogy tudomásodra hozza, hogy nem vagy egyedül! Ő kint a való életben összetartja a családod. És miért? Mert a számára ez fontos! Ki tudja miért? Most ne keressük az okokat. A veled való találkozás, az is fontos volt számára, az igen válaszod is nagyon fontos volt a számára. Ez mind-mind fontos volt neki. Mert számára te egy fontos ember vagy... voltál..., mert ezt is jól elszúrtad.

– Aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, mondtam már...

– De nem ott és nem akkor! Mert nem érzékelted a találkozás jelentőségét. A boldogság érzésére rá kell hangolódnod, észre kell venned, ha feléd küld valaki egy pozitív életérzést. Sok minden okozhat örömöt, jó érzést, míg idebent vagy ezeknek adjál nagy jelentőséget. Tanulj, olvass, találj ki valami hobbit, hangolódj rá a gyermekeidre, küldj feléjük boldogságérzést, ha önmagadban már rátaláltál. Megérzik, hidd el, hogy velük vagy lélekben. Ha benned szeretet van, csak akkor tudsz tiszta szívből önzetlen szeretetet adni, ha boldog vagy, csak akkor tudsz boldogságot adni. Minden belőled indul, és a világ a te tükörképeddé válik. Ha fontos akarsz lenni más ember szemében, először légy fontos önmagad számára! Ezt nagyon jól jegyezd meg! És most megyek, mert karácsonykor mindenki maga alatt van. Itt meg pláne. Gyakoroljuk a nagyteremben a karácsonyi műsort. Gyere te is, rád fér egy kis kultúra!

Mennyből az angyal

 

Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.

– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.

A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.

A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.

– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.

A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.

– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.

– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!

– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.

Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.

A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.

– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.

– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.

– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.

Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.

– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.

Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.

– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.

– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.

Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!

A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.

Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.

Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.

Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.

Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,"

Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.

– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!

Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.

Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.

– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...

Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?

Ítéletidő

 

Nem sokáig időztek a meleg helyiségben, sietősen terelgette a gyerekeket kifelé, mert egyre nagyobb pelyhekben hullott odakint a hó. Mire a leágazáshoz értek, kétségessé vált a tovább haladásuk. A bekötőút eggyé vált a környezettel a vastag hótakaró alatt. Telefonált.

– Kitalálunk valamit mingyá'! – szólt a telefonba keresztanyja.

Kis idő múlva vad csilingelésre lettek figyelmesek, előttük felbukkant egy lovas szán, Jánossal a bakon. Lett nagy csodálkozás a gyerekek közt a látvány miatt. Sára nem tudta elképzelni hogyan akar rajtuk segíteni a férfi. De hamar rájött a furfangos paraszti gondolkodásra, mikor elébe fordult az autónak a vastagtalpú paraszt szánnal.

– Ahun nyom van, ott út is van! – kiáltott János és meglegyintette az ostorát a levegőben. Sára indított és besorolt a szán taposta nyomba. Végig vezette a nyom, igaz kicsit csúszkált néha meg is farolt az autó, de végül sikeresen beértek a célba.

– Köszönöm János, maga nélkül ott maradtunk volna míg el nem olvad a hó. – hálálkodott Sára, majd meglátva a tornácon álldogáló két nőalakot, boldogan kiáltott feléjük.

– Szép karácsonyt, megjött a szentcsalád! Szerencsésen hazaértünk!

– Isten hozott benneteket kislányom! Gyertek csak gyorsan befelé a melegre! – jött az invitálás azonnal.

Nem kérették magukat, nagyon lehűlt a levegő. A gyerekek magukhoz vették a táskáikat, siettek befelé. Csak a csomagtartóban maradt továbbra is pár dolog, aminek még nem jött el az ideje, ott lapultak ugyanis a karácsonyfa alá vásárolt ajándékok.

Mikor a bemutatkozáson túl jutottak, Sára anyukája megmutatta sorban a gyerekeknek a helyüket.

– Egy szobát készítettünk elő, mert eredetileg két kislányt vártunk, Zsuzskát és Mónikát. De semmi gond, megoldottuk Terka mamával, a kis szobába alszik Flóri, a nagyobbik szobába betettünk még egy derékaljat Zitának. Jó lesz e bogaraim?

Senkinek nem volt kifogása, gyorsan lepakoltak és csillogó szemmel leültek a nagy asztal köré. A konyhát átjárta a sütőből kiáramló rakott krumpli illata.

– Egyszerű paraszti étek, szeretitek-e? – nézett a gyerekekre Terka mama.

– Nagyon szeretem, pláne, ha sok tejfel van rajta – csillant fel Flóri szeme mikor megtudta milyen ízes lakoma vár rájuk.

– Tejfel? Az igazi paraszt kolbász az adja meg az ízét fiam! – ellenkezett vele az öregasszony nevetve.

– Szóljatok csak bátran, ha valami hiányzik, vagy nem tudtok bármit. Csak bátran, ne szégyenlősködjön senki, nem felejtettétek ugye, Terka néni, Mártika néni a nevünk – biztatta a gyerekeket Sára anyukája.

– Nem hát, mán megjegyeztük! – nyugtatta meg Zita – Mán az úton megtanultuk.

A tepsi végre az asztalközepére került, mellé fonott kosárkában kenyér és rózsás cserépedényben színes csalamádé.

Vacsora után a gyerekek elvonultak a szobájukba, Sára leszedte az asztalt és hozzá fogott mosogatni. A két idős nő a kandalló mellé telepedett.

– Jó, hogy hazaértetek lányom, holnapra még nagyobb lesz a hó. Ítéletidő jön, bemondta a rádió.

– Ahogy jön, úgy el is megy! – nevetett Sára – Mi már jó helyen vagyunk. A karácsony meg itt lesz idebent, eshet a hó kint, ahogy akar.

– Félő, hogy a templomba nem tudunk elmenni misére – aggodalmaskodott az öregasszony.

– Majd imádkozunk itthon Terka! – vigasztalta Sára anyja.

– De figyelj csak ide lányom, de ne haragudj meg érte, ez a két nagyobb gyerek... szóval...

– Mi a baj velük anyám?

– Cigányok... nem félsz tőlük?

– Nem tettek olyat, hogy féljek. Ti se féljetek. Szeretném, ha lenne egy jó emlékük erről a pár napról, amit velünk töltenek.

– A karácsony hozza a szeretetet a szívekbe. A gyerek meg gyerek, ha magyar, ha cigány! – válaszolt bölcsen Terka mama – Legyen szép karácsonyunk.

– Jöttem volna segíteni! – hallották az ajtó felől a hangot. Zita állt ott halvány arccal.

– Nagyon kedves vagy, hogy segítesz, hisz te vagy itt a rangidős nagylány! – nevetett Sára és átölelte a vállát, aztán halkan a fülébe súgta – Amit hallottál, gyorsan felejtsd el!

–Tudom én Sára néni, hogy sokan ki nem állhassák a cigányokat, ne tessék magyarázkodni – felelte szomorúan Zita. – Eltörölgetek, jó lesz?

Mi az a háború?

 Sára készült az utazásra. Megvásárolta az ajándékokat, gondosan összecsomagolt mindent. Az anyjának is sikerült megvennie a tésztakészítő kisgépet, amiről áradozott a telefonba. Fejébe vette ugyanis, hogy bizony ő minden télen legyártja a száraztésztát maguknak.

Az időjárás aggasztotta, szeszéjessé vált, minden napra jutott meglepetés, vagy köd lepte el a várost, vagy esett a hó, ami betakart vastagon mindent egy hideg délután.

Elérkezett az indulás napja. A gyerekek olyanok voltak, mint a rakoncátlan kiscsikók, hangos csiviteléssel mentek Sára két oldalán lefelé a lépcsőn. Beköszöntek az otthonvezetőnek, majd Böbe nénitől is elbúcsúztak.

– Boldog karácsony gyerekek! – hallották maguk mögött, ahogy kiléptek a nagy ajtón.

– Boldog karácsonyt! – válaszolták vissza szinte egyszerre.

Flóri mellé ült az autóban. Sára most nézte meg először alaposabban a cigányfiút, ahogy bajlódott a biztonsági övével. Amig nézte a fáradt koravén arcot arra gondolt, ez volt a legjobb ötlet, hogy őt és Zitát is elviszi magával. Jár nekik is egy kis boldogság. Bizonyára erre gondolt Zsuzska is, mikor megkérte, hogy szóljon az érdekükben az angyaloknak. Zsuzska ráérzett a két cigánygyerek jó lelkére, és arra is, hogy mennyire magányosak.

 Mire kiértek a városból kisütött a nap, beragyogta körülöttük a vidéket, fénykarjával végig simogatta a zúzmarával megrakott útmenti fákat. Flóri büszkén, nagyfiúsan ült mellette, csendben figyelt kifelé. Néha önkéntelenül felemelte a kezét, ha valami érdekeset látott, a havas mező közepén élelmet kereső őzeket, vagy az úttesten átfutó mezei nyulakat. De hiába, mert hátul a három hölgy nem figyelt rá, mással voltak elfoglalva, összehordtak hetet-havat, önfeledten kacarásztak. Amikor leértek az autópályáról, már elmúlt dél.

– Éhesek vagytok? Ott van a táskám, van benne szendvics, egyetek! – nem akart megállni. Beborult az ég és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egyik kanyar után, gyalogló emberek jelentek meg az autóúton. Legalább húszan, vagy még többen is lehettek. Még véletlenül se úgy közlekedtek, ahogy a KRESZ előírja, vonalban egymás mögött, hanem szétszóródva, elfoglalva az egész úttestet.

Önkéntelenül lassított, majd megállt. A gyerekek is elcsendesedtek, bámultak kifelé az autó ablaküvegén.

Legelöl egy család jött velük szemben, lassan lépegettek a hótól csúszós úton. Egy középkorú férfi egyik karjába egy elcsigázott kislány kapaszkodott, a másikkal egy idős nőt támogatott.

– Talán az anyja – gondolta Sára. Hátul egy fiatalabb nő bandukolt felmálházva. Mögöttük több fiatal férfi gyalogolt fejükre húzott takarókkal, meggörnyedve a hátukon cipelt málhától. Nem egy vidám menet volt, hisz mindnek az arcán látszott a kimerültség. Sára türelmesen várta, hogy elhaladjanak mellette.

– Kik ezek? – kérdezte ámulva Flóri – Miért kell nekik ilyen hidegben gyerekkel az úton menni?

– Menekültek. Elindultak, hogy menedéket találjanak más országokban, mert az otthonuk elpusztult.

– Úgy, mint a miénk? Nekik is felégett? – kérdezte szomorúan Zsuzska.

Nem éppen úgy. Az ő hazájukban most háború van.

– Mi az a háború? – értetlenkedett tovább a kislány.

– Mint a filmekben, ne tudd már milyen a háború! – világosította fel Zita.

– Csak ez a való élet és nem film sajnos – sóhajtott fel Sára és azonnal indított mikor az utolsó is elhaladt mellettük. Egy szakállas férfi teljesen közel ment az autóhoz, benézett hozzájuk. Szúrós fekete szeme volt. Vigyorgott, közben felemelte a karját és az ujjaiból, V-é alakot formált.

– Mit mutatott? – érdeklődött Mónika

– Azt mutatta, hogy győzelem! – válaszolt Flóri – De nem értem mikor győztek, ha most meg menekülnek?

– Érdekes ez a fajta reakció igazad van. Talán azért mutatta, hogy végre eljutottak Európába – válaszolt Sára és visszakanyarodott az autóval a sávba.

Ideje is volt hisz feltámadt a szél és elkezdte felhordani az útra a havat. A viháncolásnak végeszakadt, meg kellett beszélni a látottakat. A reakció egyforma volt mindnél: sajnálták a hóesésben gyalogolókat.

– Mi is hajléktalanok vagyunk ott Pesten, néha még az utcán is hál a családom, de így még nem kerekedtünk fel, ilyen messzire! – elmélkedett Flóri.

– Na, 'isz, min agyalsz tesó, ne cseréld mán össze magad ezekkel. Te más eset vagy, te itthon fagysz meg, mert nincs lakásod, ezek meg otthon is... meg itt is.

– Na, jól megmagyaráztad. Minek jönnek ide, itt is nagy a szegínység, nincs hova menni, dolgozni. Nálunk egy családtag se dolgozik! – okoskodott a roma fiú tovább.

– Azért csak- csak akad. Azé van anyád mindig börtönbe. Nagyapád is kereskedő, ott árul a Keleti aluljáróba, te mondtad.

– Hagyjuk, lopott szajrét árul. Nem tisztességes az se, amit csinál a papám. Anyám meg megint csak nem dolgozik, sohase dolgozott, ő csak elveszi a másét.

Sára figyelmesen hallgatta az eszmecserét, ha akarták, ha nem, a két cigány fiatal tudatukon kívül szép lassan bemutatkozott. Kik is ők valójában, honnan pottyantak az életébe. Zita vallomása nagyon meghatotta. Arról beszélt, hogy miért indult el a vakvilágba.

– Én mán mindent tudok Sára néni, bele is keseredtem ebbe a nagy életbe –mondta nagyon komolyan a cigánylány. – Mán hat kistestvérem vót, mindre én vigyáztam. Etettem őket, pelenkáztam. Se haverok, se rendesen iskola... mongyuk, azt nem annyira bántam. De apám mindig elvert a többi miatt, ha elestek azé', ha beárultak azé'. Aztán anyám mondta, hogy megint terhes, hogy az ég szakagyon apámra! Én akkor nap leléptem. Isten lássa a lelkem, nem megyek haza többet! Sajnálom a tesóim, de elvették az életem. Ugye érthető? – nézett Sárára, várva a megértést, talán kicsit a feloldozást is.

– Megértelek Zita, tényleg nem neked kellett volna gyerekként felnőttet játszani – nyugtatta meg Sára. – A gyermekek felnevelése a felnőttek gondja.

– Jó gondoltam akkor, nem élet az, ami otthon vót, csak a segélyt várták. Nem dógoztak. Apám se.

– Neki kéne legalább! – nézett hátra Flóri.

– Beteg. Le van százalékolva. Mán nincs tüdeje.

– Annyira azért nem vót beteg! – vigyorgott Flóri – Hazamész te majd meglátod, mert csak az a családod.

– Lehet. Ki tudja... csak addig élek egy kicsit.

Mikor beértek az első faluba egyenesen a benzinkúthoz kanyarodtak. Tankolás után bementek a kiszolgáló részbe. Sára kávét ivott a gyerekeknek üdítőt vett. Időzött kicsit a kirakott újságoknál, nézelődött. Azt vette észre, hogy Flóri minden lépését követi, mint egy kis testőr, aztán rájött, hogy igazat gondolt.

– Csak nincs valami baj Flóri?

– Nincs Sára néni, csak jobb az óvatosság, láttam a tévében, hogy mindenütt vannak már terroristák.

– Hát itt csak nem?

– Ki tudja, figyelni kell, a terroristák bárkik lehetnek. Nehéz felismerni őket.

Megakadt a szeme az egyik újság címoldalán: Egész Európában fokozódik a terror veszély.

– Nagyon igazad van, legyünk mindig figyelmesek! – simogatta meg a fiú haját. – Legalább mi ketten, rendben?

– Rendben! – mondta nagyon komolyan Flóri – Rám az életben mindig számíthat.