Mókuskerék

 

– Gyere csak lányom, éppen be akartam hívni Zolit egy kávéra, hogy hazaértél tán még el is fogadja... na akkor, mennyünk bejjebb fiam, hisz azt mondtad a keresztjányommal akartál beszélni! – örült meg Terka mama Sárának, mikor befordult a lóval a tanyaudvarra.

Sára köszönt Zolinak, intett felé, hogy várja meg. leszállt a lóról, vezette az istállóba. Zoli utána ment, segített leszedni a nyerget.

– Egész jól üli már a lovat, nem lesz itt baj, hamar beletanult ebbe az ősi mesterségbe is.

– Eltalálta Zoli, tényleg tetszik, ami most körbevesz, nincs stressz, nincs rivalizálás, minden békességes. Eleinte szokatlan volt majdnem unalmas, aztán megtanultam más szemüvegen át nézni az itteni életet. Sokat segít az öreg kertész, akit János ajánlott segítségnek. Az öreg két lábon járó tankönyv, mindenre tud választ, nincs ismeretlen fogalom előtte.

– Én is tisztelem az öreget, mindent a saját erejével ért el, a faluban is példakép, ahogy dolgozik a kertészetében.

– Gondolom, van még más is, amit el akar mondani, Jöjjön be a házba, egy finom kávét sose szabad visszautasítani – mosolygott a férfira Sára.

Mire beléptek a nagy konyha ajtaján, a helyiségben már szétterült a frissen főzött kávé illata. Terka mama korát meghazudtolva sürgött forgott, kiült bogárszemeibe az izgalom. Szimpatikus volt neki a fiatal falugazdász, az meg kiváltképp tetszett neki, hogy Sára körül ólálkodik.

– Egyáltalán mi vonzotta le vidékre, azon kívül, hogy megtörtént a haláleset, vagy csak az miatt jött ide? – kérdezte Zoli, míg elhelyezkedett a nagy asztal mellett.

– Először a kényszer bevallom, mert anyámat nem akartam öregségére magára hagyni, a másik ok, hogy törvényesen rám maradt a birtok. Később már mindent átértékeltem magamban. Az ottani munkám, azt az életet, ahogy éltem. Nem akartam betondzsungellakó lenni. Ott csak egy kaptafa van, amire minden cipő ráillik, nincs más alternatíva. Ami mindig ugyanaz, felkeltem reggel, rohantam a munkába, míg nem volt autóm, nyomorogtam a tömegközlekedésben, amit nagyon nehezen viseltem el mindig, a sok szagot a hozzám dörzsölődést, beszólásokat. A munkahelyem, ahol, mint egy robot dolgoztam egész nap, semmi kreativitás, csak a monitor meg a sok elnyűtt arcú ügyfél, a napfény sóvárgása, amit csak az ablakból láttam egész nap – aztán haza, közben vásárlás, tülekedés. Este kikapcsolódásnak csak a laptop, vagy tévé, nasi, alvás. Reggel ugyanez kezdődött mindig elölről, mint egy mókuskerék, amiből oltári szerencse kell, hogy ki tudjon szállni az ember, nagy eséllyel ebben a miliőben éli le az egész életét... mi jöhetett volna még? Egy férj és gyerekek, akikkel ugyanezt elhitettem volna, hogy egész életében ugyanaz lesz majd a trendi, úgy élni, mint egy rabszolga, hajszolni a pénzt, az egyre több pénzt, és kielégült örömet érezni a megszerzett anyagi javak látványától... érti ugye, amit elmondtam? Higgye el, sokat gondolkodtam az életemen, mire örömmel elindultam vidékre, mint az anyám. Na, nem fogok én soha igazi önfenntartó lenni. Nem akarok kidobálni semmit. Kell minden háztartási eszköz, minden gép, persze módjával. Úgy gondolom, hogy olyan cél kezd kiformálódni bennem, ami teljesen reális, mégis szembe megy szükségszerűen a mai rosszul megszokott életvitellel. Semmi extra semmiben, mégis pont ettől lesz extra minden.

– Ha szabad kérdeznem, mégis miről beszél?

– Hát, egyszerűségről, mégis kényelemről. Munkáról és egyben pihenésről. Csendről, ami a zajban is jelen van. Szórakozásról és meditációról. Mind egy helyen, itt a tanyagazdaságban. A legnagyobb gondom, hogyan tudnám elszigetelni ezt a nagy területet a külvilágtól. Ha nem sikerül, minden külső területre kitett elem, martalékká válhat idővel. Sajnos eljött az az idő, hogy védeni kell az értékeinket. Már meggondoltam magam, nem akarok nagy kertészetet. Maga a kertészet csak a család hobbikertje lesz, de elég nagy lesz ahhoz, hogy lassan minden különleges növényfaj megtalálja a helyét benne. Mivel a család létszáma nőni fog, így nagy szükségét látom a vegyszermentes élelmiszer előállítást elkezdeni, minél hamarabb.

– Úgy beszél, mint egy aranykalászos gazda – álmélkodott Zoli.

– Tanulok. Az öreg kertész a tanítóm, mondtam az előbb – nevetett Sára. – Szóval a megélhetést a földek adják, a tejtermékek, a gyümölcsös és a turizmus. Ha mind csak fél sikert hoz egy évben, akkor is nyugodt megélhetést biztosít.

– Turizmus? Már többször említette. Mire gondolt? Egyáltalán ki jön ide? Ez a hely nem érdekes senkinek, nincs folyója, nincs dombság, nincs nagy erdeje, vagy nagy tava. Csak egy szimpla falu.

– Jönni fognak. Kampányt kell indítani, népszerűsíteni a helyet. Persze meg kell teremteni az attrakciót hozzá. Én gondoltam lovas sportra, jurtákra, amiben fogadom őket, népi, hagyományos ételekre. Lovas, szekeres kirándulásokra, de még sok lehetőség van ezen felül is.

– Nagyszerű tervek, és megvalósíthatóak. De kire alapozza, ezt egyedül nem lehet csinálni.

– Azért fogadja el, hogy lassítok. Még nem jött el mindennek az ideje. Elsősorban számítok a családomra.

– Énrám mán ne nagyon, lányom! – ijedt meg Terka mama.

– Ne ijedezz, ölbe tett kézzel üldögélhetsz, csak a tanácsaiddal ne spórolj! – nyugtatta meg Sára – A gyerekeimre gondoltam, a barátaimra és... persze majd a férjemre.

– Nem is tudtam, hogy férjezett, én úgy tudtam, hogy még nem... – akadt el a férfi hangja.

Sára összenézett Terka mamával és döntött, jobb, ha az elején botránkozik meg a falu, mint a végén. Na, meg ne ringassa magát tovább a keresztanyja, hogy falubeli lesz a párja. Tudta Sára, hogy miért jár olyan sűrűn Zoli hozzájuk, hallotta, hogy elvált nemrég a férfi. Csúfos vége lett a nagy lagzival indult életének, amin az egész falu pletykált hónapokon keresztül. Úgy tudta Terka mama biztos helyről, hogy összeszűrte a levet a felesége a pékkel, ahol dolgozott. Zoli meg kidobálta az utcára a stafírungját az asszonynak, persze az asszonnyal együtt.

– Még nem vagyok férjezett, jól tudja. Egyszerű oknál fogva, a barátom börtönben ül – mondta ki a felvilágosítást, a világ legtermészetesebb hangján.

Terka mama idegesen felállt, indult kifelé a konyhából, hirtelen sürgős dolga kerekedett. Lengette a karját kifelé menet bosszúsan, közben elég érthetően hangot adott a nemtetszésének.

– Minek kellett most ez, a falu most már a szájára vesz, beindul a pletyka!

Zoli is elcsendesedett a hír hallatán, nem tudta mit illik erre mondani, azt mégse mondhatta, hogy gratulálok.

– Miért ül a barátja, ha szabad kérdeznem?

– Önkényes igazságszolgáltatásért. Felgyújtotta a bankot, ami csődbe vitte a családját, sajnos a legrosszabb megoldást választotta, a sok rossz közül.

– Nős ember

– Volt. Meghalt a felesége. Az övé a két szöszi kislány.

– Nem ítélem el, ha most arra gondol. Csak nem neki kéne a börtönben ülnie, hanem akik oda juttatták. Mennyi van még hátra?

– Két év.

– Az sok. Addig itt kikészül egyedül. Meg férfi nélkül nem ajánlatos tanyán élni ennyi gyerekkel.

– Köszönöm a hozzáállását, nem erre számítottam – válaszolt Sára megilletődve. Váratlanul érte, hogy a férfi szemében őszinteséget látott.

– Az igazság nem elítélendő, csak a hazugság és a félrevezetés. Igazam van? Nem lesz baj, segítek, amit tudok addig is, számíthatnak rám.

Sára kikísérte Zolit.

– Minek kellett magad hírbe hozni? – jött elő az udvar végéből Terka mama, folytatva a felháborodását.

– Hírbe? Dehogy hoztam magam hírbe. Tudom, hogy a faluban hamar fut a hír, én csak megelőztem a pletykát. Ezután azt mondják majd, amit én mondtam most ki... az igazat! – válaszolt vissza Sára a mérgelődő öregasszonynak. Közben elégedettség töltötte el, hogy végre felmerte vállalni Benjámint a világ előtt, méghozzá úgy, hogy azt se titkolta el, hogy a kedvese jelenleg börtönben raboskodik.

Ez nektek az anyátok?

 

Míg sétáltak a folyosón, kicsengettek az óráról, a gyerekek majd elsodorták a két felnőttet, mikor kizúdultak az osztálytermekből. Sára nem időzött, nem beszélt se Zitával se Flórival, hadd érezzék, hogy nem lett felhőtlenül boldog, hogy berendelte az igazgató miattuk az iskolába. Igyekezett kifelé a kikötött kancához, nehogy a zsivajtól, amit a gyermekricsaj okozott, ideges legyen az állat. Nem nézett hátra még akkor sem, mikor a ló hátán hazafelé tartott, így nem láthatta a gyerekcsoportot az iskola kapujában. Flóri és Zita szomorúan, mégis büszkén figyelte a távolodó alakját.

– Ez nektek az anyátok? – kérdezte csodálkozva a bekötött szemű fiú.

– Igen, az ott a mi anyánk, nem vagy tán süket, nemrég ő maga mondta el! – hányta vissza a szót Zita.

– Akkor tényleg nem vagytok kódisok, – állapította meg egy kövér szőke fiú, akit Kerekes Eriknek hívtak.

– Na, mán, amit kitalált akárki, hogy lehetnénk kódisok, hisz Flórinak lova is van, úgy hívják, hogy Csillag! – dobott neki is egy flegma választ Zita.

Flóri hallgatta Zitát, nagyon tetszett neki, ahogy kivédte a többiek előtt. Kihúzott derékkal, gőgösen indult befelé az udvarba.

– Nem mindenkinek van itt a faluba igazi lova! – csapódott mellé az örökké szipogó Kiss Vince – Nálunk egy sincs, apám összerakó munkás, gyárban dolgozik, egyszer elmennék hozzátok, ha lehet... – nézett fel Flórira áhítattal.

– Eljöhecc, majd beszélek rólad a családommal. – válaszolt Flóri, kimért udvariassággal.

Tisztában volt vele, hogy otthon lesz még folytatása a verekedésnek, de legbelül nem a félelem ütött benne tanyát, inkább a büszkeség. Soha életében nem érzett még ilyen nagy boldogságot, mint mikor róla beszélt Sára és azt mondta az egész osztály előtt, hogy ő az anyja Zitának is, és neki is.

Sára gondterhelten ült a poroszkáló ló hátán, már rátért a bekötőútra, mikor újra telefonhívása lett a mobilján, idegesen megnézte, azt hitte újra az iskolából hívják, de szerencsére nem, csak Róza hívta újra. Úgy döntött fogadja a hívását, azzal a szándékkal, hogy megmondja neki, nem tart igény a további kapcsolatukra, felejtsék el egymás

– Miért nem tudsz leállni rólam? Leégett a lakásod, vagy mi van? – szólt durván a telefonba.

– Figyelj, ne tedd le, fontos! – hangoskodott Róza – Neked fontos, amit mondani akarok. Este is hívhatlak, ha most nem jó az időpont... vagy beszélhetek most?

Sára észrevette, hogy Róza nem oktatja, sőt, izgatott valamiért.

– Most mondjad, hallgatlak.

– Arra gondoltunk a haverokkal, lemennénk hozzád melózni néha, mikor túl sok a meló a gazdaságban, ha nem lenne baj, ha beleegyezel.

– Micsoda? – álmélkodott Sára

– Biztos nekifogsz a terveidnek, hát mi mennénk segíteni! – hadarta Róza.

– Cserébe, mit vártok?

– Bográcsozunk, dumcsizunk.

– Nem rossz! – vallotta be Sára.

– Meg szólj a pasidnak is, hogy meg van a kégli, ahol minden hónapban tudtok találkozni.

– Hol, te nagy okos? Szállodában? Olyat én is tudok, oda nem akarok menni, az olyan személytelen.

– Nálam. Hozd a gyerekeket is. Én mindig elviszem őket matinéra, tudod, ott van a mozi két utcával arrébb. Minden oké lesz, majd meglátod. Majd a részleteket megbeszéljük később, ne válaszolj azonnal, gondold át előbb. Szia! – Róza letette a telefont mielőtt Sára egy szót tudott volna válaszolni.

– Mi van itt? Hirtelen megfordult a világ a tengelye körül? – töprengett magában. Közben hazaért a tanyára, és nem csodálkozott már azon se, mikor meglátta az udvar közepén ácsorgó Zolit a keresztanyja társaságában, aki már megint betért hozzájuk... „ mert éppen arra járt".

Lelki sérülések

 

Sára megfordította a lovát a falu felé, végig ügetett a főutcán, egyenest az iskoláig, de mikor odaért gondba lett, nem tudta eldönteni hova kösse ki a lovat. Kis fejtörés után beugrott a megoldás, igaz egy régi westernfilm adta az ötletet, megkereste tekintetével a legközelebbi kocsmát. Pénzt adott egy kissé kapatos falubelinek, hogy őrizze a lovat, míg bemegy az iskolába. A kocsmából kiszállingóztak a délelőtti iszogatók, ámulva nézték a bőrcsizmás, csinos lányt, ahogy átmegy az úton. Sára az igazgató irodájába ment egyenesen. Ismerte a férfit, többször beszélgettek a gyerekek miatt az utóbbi időben. Az igazgató arca gondterheltnek látszott mikor hellyel kínálta.

– Ez a gyerek nagyon agresszív, ma meg túlteljesített, összevert két fiút az osztályban. Az egyiket orvoshoz kellett vinni, úgy feldagadt a szeme.

– Gondolom, nem hagyták abba a csúfolódást...

– Mit tud? Nem mondanak semmit..

– Megalázták folyton Zitát, gondolom Flóri ezért ütött. Pedig megbeszéltük, hogy nem így kell lerendezni a sértéseket. Bemehetek az osztályterembe?

– Menjünk, hátha okosabbak leszünk! – állt fel az igazgató készségesen.

Mikor beléptek a terembe, félbeszakadt a halk duruzsolás, a gyerekek némán figyelték az igazgató oldalán megjelenő Sárát. Kivált Zita és Flóri volt megszeppenve, nem tudták mi fog történni, azt sejtették azonnal, hogy nem magától került oda, hanem behívatták az iskolába.

– A hölgy Flóri és Zita... – az igazgató megakadt, nem tudta mit mondjon, kije is a két gyerek Sárának.

– A nevelőanyjuk vagyok – segítette ki mosolyogva a férfit. – Nem akarok az órából sok időt elvenni, de megkaptam a hírt a verekedésről. Én nem akarok senkinek igazságot szolgáltatni, pláne nem Flórinak, meg Zitának. Mivel nem jogosította fel senki Flórit, hogy így vegyen elégtételt az őket ért sérelmekért... velük még otthon tovább fogok erről beszélgetni. Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. Emelje fel a kezét az, aki bármit tud azzal kapcsolatban, hogy mióta ideköltöztek, két koldussal több lett a faluban?

A gyerekek csendben ültek, nem emelkedett egy kéz sem a levegőbe.

– Nem értem – csodálkozott Sára. – Csak akkor van nagy szátok, csak akkor tudtok gúnyolódni, ha nincs jelen az igazgató úr? Tudok róla, hogy ehhez hasonló sértések tömkelegét zúdítottátok Zitára. Talán nincsenek jó ruhái vagy iskolai felszerelése, vagy bármije, ami nektek van, talán hiányzik bármi is neki? Mire alapoztátok azt, hogy ők koldusok és csak a terhére lesznek ennek a falunak?

A teremben síri csend lett. Mikor látta Sára, hogy senkinek nincs véleménye, kereste a szemével a sérült fiút, akit Flóri megvert. Nem kellett sokáig keresnie, ott ült a szélső padsorban, gondosan mögé bújva az előtte ülőnek.

– Látom bekötötték a szemed, biztosan fájdalmas. Sajnálom, hogy fájdalmat érzel. Látványos sérülésed lett. De ki látja közületek az én két gyermekem sérülését, amit a lelkükön ejtettetek nap, mint nap? Nem látszik? Nem vérzik? Akkor nincs is? Csúfoljátok őket, hogy cigányok. Hát értelek már Flóri miért szégyelled, hogy cigány származásod van! – fordult Flóri felé – De most se tudok más választ adni fiam, mint amit eddig adtam, ezek miatt itt, sose szégyelld a származásod! Ti nem tudhatjátok, hogy Zitának és Flórinak milyen kemény élete volt, míg a sors ide vezérelte őket hozzátok. Remélem... őszintén, hogy nem kell tovább szenvedniük most meg tőletek. Csak remélni tudom, hogy a látszat ellenére ez egy jó közösség mégis, akik elfogadók és befogadók, akik elítélik azokat, akik azért aláznak a földig bárkit, amiről nem tehet, amiben ártatlan.

Sára megköszönte az óraadó tanárnak a türelmét és kiment az igazgatóval a teremből. Csak kint sóhajtott fel, nem leplezte a csalódását.

– Remélem, megnyugodnak, nagy gondban leszek, ha el kell hagyniuk ezt az iskolát. Nehéz belegondolnom abba, hogy ősztől ide jár Amira is, aki még rosszabb helyzetbe kerülhet a két cigány gyereknél, hisz ő arab származású.

– Odafigyelünk rájuk. Köszönöm, hogy bejött. Egy intő azért be lesz írva a gyereknek, tudjon róla – válaszolt az igazgató búcsúzásnál.

– Megértem – helyeselt Sára.

Erre jártam

 

Zoli sűrűn bement a terepjáróval a tanyára, az arcán mindig ugyanazzal a huncut mosollyal köszönt be a házba.

– Erre jártam, gondoltam benézek!

Oka volt a sűrű látogatásnak, megtetszett neki a városból jött leány, szeretett volna segíteni, hogy könnyebben boldoguljon vidéken. Most is megállt a tanyaház előtt, füttyentett a két kuvasznak mikor a kapuhoz ért. Lajkó és Bice farkcsóválva siettek elébe.

– Hol van a ház népe? – nézett körül az udvaron.

Nem látott semmi mozgást, arra gondolt bizonyára mindenki behúzódott a házba. A kopogtatásra Terka mama nyitott ajtót.

– Mi van Zolikám, nincs tán valami baj? – érdeklődött az öregasszony.

– Nekem nincs... csak a fiatal gazdát féltem, félő, hogy nem fog boldogulni egyedül... maga mit gondol róla néném?

– Sokat akar egyszerre – hagyta rá az igazat az öregasszony. – Látom én, hogy elkapkodja a dolgokat, nem érti még a vidékiek gondolkodását. Itt rá ér nyugodtan átgondolni mit akar elérni, nem hajtja a tatár. Nem az a rohanós élet van itt, mint ahonnan idejött. Mindenbe egyszerre akar belekezdeni... aztán majd semmi se sikerül neki.

– Sok mindent a fejébe vett. Azzal még nem is lenne baj, de nem engedi, hogy segítsek. Pénz nélkül nem lehet semmit elérni ebben a világban, a pályázatról meg hallani se akar. Most hol van?

– Kilovagolt, nem tud egyhelyben ülni. Én meg nem szólok semmibe, pláne nem ijesztgetem. Kemény élet a gazdálkodó élet, jobb, ha lassan jön rá. Hoz neki a természet tapasztalatot bőven. A földeken még eddig minden rendbe van, de mi van, ha ebben az évben is bebolondul az idő, mint tavaly. Vagy ömlik az eső, vagy hetekre rekkenő meleg lesz, kiéget mindent. Tudod jól, tavaly minden kukoricát kivitt az aszály, a sok eső miatt meg a kalászosokat támadta meg a betegség. Legszívesebben eladatnék itt mindent... élnék nyugalomba öregségemre... – sóhajtott fel az öregasszony.

– Ne legyen már ilyen pesszimista néném, maga se gondolta komolyan, amit most mondott, ha felvetné a földjeit a gaz, beleőrülne. Az időjárás, az tényleg megkergült. Nekem diónyi jég verte el a szőlőm tavaly, nem tagadom, én is megsirattam mikor megláttam a pusztítást. Ez az életünk, elesünk és felállunk. Igaza van, nem kell riogatni Sárát, ha megijed hozzá se mer kezdeni a gazdálkodáshoz.

Kisétáltak a tornácról az udvarra, Zoli indulni készült mikor a bekötő út felől meghallották a ló lépteit. Nemsokára feltűnt a lovas is az út kanyarulatában, Zoli mégis úgy döntött megvárja a lány

Sára szeretett egyedül kilovagolni, nem zavarta ilyenkor senki és semmi. Még a telefonját is lenémította, hogy ne ijessze meg a hirtelen zenebona a lovat. Látta, hogy Róza hívogatta egyfolytában, az este küldött e-mailt is olvasta, de nem válaszolt vissza, már nem érdekelte Róza. Külön ágaztak az útjaik, csalódott benne, úgy gondolta, mindenki menjen a maga útján, ne gúnyolódjon, és ne szórakozzon senki rajta, még Róza sem. Ott üldögélnek a városi presszóban és elmélkednek a világ dolgain, megy a süket duma, hogy lehetne másként, mit kéne tenni érte, de ennél a pontnál leragadnak, olyanok, mint az autók, ha durrdefektet kapnak a forgalom közepén, mindenki rohan tovább mellettük, csak ők ülnek tehetetlenül a lepukkant járgányban. Csak az észt tudják osztani, ennyire telik tőlük. Azt meg végkép nem fogja eltűrni, hogy a barátját mocskolják, jobb híján lebuzizzák ismeretlenül. Nagyon sok sértést a fejéhez vágtak az utóbbi időben, és még arról nem is tud, mennyit hordtak össze a háta mögött. Ennyit a barátságról... eljött a városból, már nem szükséges erőltetni ezt a fajta barátságot azokkal, akik még most is csak kritizálni tudnak és sértegetni.

Érezte, hogy rezeg a mobilja újra, önkéntelenül megnézte. Az iskolából hívták. Az igazgató volt a vonalban, Sára azonnal fogadta a hívását.

– Jó lenne, ha bejönne minél hamarabb, a fiú komoly testi sértést követett el, meg kéne beszélnünk, hogyan tovább! – hallotta üdvözlés után az igazgató kérését.

Jó barátok

 

Róza nagyon hamar rájött és megbánta, hogy Sára lelkébe tiport. Sára ugyanis nem csak hogy lecsapta a telefonját, de fel se vette később, hiába hívta minden nap. A barátaival is kitárgyalta egy este, hogy mennyire idióta lett a barátnője, diszkréten elhallgatva, hogy vérig sértette mikor elengedte a gyilkos kritikáját a börtönben ülő Benjáminról. Nagyon meglepődött, hogy nem adtak neki igazat. Még doki se, pedig tőle elvárta volna, hogy mellé álljon.

– Mit gondolsz Róza, mi férfiak olyanok vagyunk, mint egy kőszobor? Hát nagyot tévedtél. Mi is tudunk sírni, jajgatni, kétségbeesni! Tán néha még jobban, mint ti nők. A külső elvárások miatt próbáljuk csak az ellenkezőjét mutatni. Színjáték a nagy arcunk, amit mutatunk a külvilág felé. Kiskorunktól így neveltek a szüleink – „ne sírj, egy kisfiúnak nem illik sírni" – ha elestünk mit kaptunk? – „katonadolog"! – mikor felnőttünk, már elérték nálunk, hogy összeszorított foggal tűrtük a fájdalmat. De ez csak látszat, nagyon is érzékenyek vagyunk és sebezhetőek. Azt mondtad, mikor Sára még itt élt a városban kiengedték hozzá a börtönből egy alkalommal az emberünket és eltölthettek együtt egy napot? Na, erőltesd meg magad, ha egyáltalán képes vagy rá, és képzeld el, milyen kegyetlenül bánik a sors a pasival, akit te most annyira alázol. Mozdulni se tud a sittről, csak egy lehetősége van, lehet kétségbeesni, hülyeségeket kitalálni, depressziózgatni. Igen, a drága barátnőd a hunyó az egészben. A nőkre jellemzően túlforogta az egész sztorit!

– Miről beszélsz? – nézett Róza értetlenül Zalánra.

– Nekem is volt egyéjszakás románcom Sárával... igaz részeg voltam. De szabad emberként döntöttünk másnap, hogy csak annyi volt. Ha biztatott volna Sára, hogy jó vagyok nála, mint ahogy biztatja most ezt a pasit, nem tudna levakarni magáról. Ez a különbség egy szabad és egy rabosított férfi közt. Remélem érted, amiről beszélek? Itt csak Sárának van szabad mozgása, de ő ledekkolt vidéken, beleölte magát az újrakezdésbe. Ne érts félre, tisztelem azért, amit csinál, de az élet nem csak erről szól. Ha nem szereti senki az embert, szart ér az egész újrakezdés, bármilyen nagyot tudunk alakítani általa. Végül is mindent egy ok miatt csinálunk, és az a hajtó motivációnk, hogy valaki elismerését meg akarjuk szerezni. Döntenie kellene nagyon gyorsan, mennyit ér neki ez a kapcsolat.

– Nem értem, hogyan sétált ebbe a kilátástalan kapcsolatba. Szerintem teljesen elvesztette a realitását – fortyogott tovább Róza, mintha semmi nem ért volna el hozzá abból, amit a doki mondott.

– Ahhoz, hogy ítélkezni tudj valaki fölött, meg kéne ismerned, hogy ki az illető valójában. Ha nélküle ítélkezel, felszínes és pontatlan a véleményed, amit megalkotsz róla. Nézz rám, itt vagyok egy aránylag jó szerelésben, hogy tetszem? A legvadítóbb After shav-ét használom, okos telefonom van, autóm, lakásom, jó dumám, egzisztenciám, mégse jöttem be Sárának. Akkor most mi számít szerinted? A nagy büdöst számít csak a külsőség, láthatod. Lényeges a megjelenés persze, a bőröd, a hajad, a nézésed, a testfelépítésed bizonyára. De a legfontosabb a kisugárzásod, csak ebben van valami titok, mert a továbbiakban megfoghatatlan, miért szeret meg valaki pont téged, vagy te miért szeretsz meg valakit. Ebben a pasiban van valami plusz, én úgy gondolom, ami Sárát rabul ejtette. El kell fogadnod Róza, inkább segíteni kéne rajtuk.

– Na, de okos vagy már megint, mármint mi segítsünk! Ugyan, hogy képzeled?

– Mondjuk te külön is, és mi is...

– Bővebben, mert kezdem elveszíteni a fonalat – méltatlankodott Róza.

– Én tudom, hogy mit tudnánk közösen segíteni – kapcsolódott a vitába Zsolt. – Le kéne mennünk, segíteni egy két hét végén. Kis meló egy kis víkenddel összekötve... végül is hívott bennünket. Emlékeztek?

– Jó ötlet, én is szeretném a gyerkőcöket megismerni. Jól összeszedte őket, arab, cigány, magyar. Hihetetlen ez a csajszi! – helyeselt mosolyogva Kátya.

– Engem nem szívesen lát bizonyára. Kicsit összegubancolódott a barátságunk... – mondta keserűen Zalán.

– De ósdi felfogású vagy hallod, jólesett mindkettőtöknek, nem bánt ő egy szóval se, csak te hagyd abba a cikizést nála! – szólt Róza indulatosan dokira – Na, és én? Mit tudok segíteni szerintetek?

– Van kéglid. Nehogy én mondjam már meg. Vedd rá, hogy emelje ki a popóját a szekérderékból, minden hónapban egyszer, és hozza a pasi gyerekeit is, mert azok is hozzá tartoznak a meséhez. Talán elébe tud menni, hogy ne csavarodjon be az emberünk, mire kiengedik a sittről – jött azonnal Zsolttól a legészszerűbb tanács.

– Benne vagyok én is – lelkesedett Anna. – Sűrűn beszélgetünk telefonon, szerintem itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy a barátság megmaradt, hiába van távol tőlünk. Én is észrevettem, hogy bizonytalanná vált velünk kapcsolatban. Akkor megbeszéltük?

– Meg, csak van egy kis bibi... nem veszi fel a telefont, ha hívom... – vallotta be Róza.

– Írj neki egy sms-t. Azt csak elolvassa.

Róza mikor hazaért, bepötyögött két sort a telefonjába:

„Sára!

Remélem, elolvasod és már nem haragszol rám. Nagyon fontos, hogy beszéljünk Benjáminról és a lányairól. Kérlek, hívjál fel, életbevágóan fontos, amit el akarok mondani.

Róza."

Öleld át, hogy ne féljen

 

Terka mama minden fortélyt ismert, hisz átvette a férje halála után a gazdaság irányítását. Most mégsem szólt Sára gondolatmenetébe. Örült, hogy újra család veszi körül, már nem félt az időskori magánytól, számára ez fontosabb volt mindennél. Nem tulajdonított jelentőséget annak sem, hogy Sára min tépelődik egész nap, vagyis teljesen így mégsem igaz, mert titokban megnézte az asztalon hagyott terveket.

– Kertészet – dünnyögte aztán magában többször. – Nem tudja ez a szegény lány, milyen felelősség az.

Neki is volt kertje a tanya körül, de csak annyi, ami kettőjüknek kellett. Sok volt a munka az állatok körül meg a szántóföldeken. Sokáig mégsem bírta negálni, hogy ne érdeklődjön a tervek iránt.

– Ugye azt tudod, hogy a pusztára nem nyithatsz kertészetet?

– Nem értelek keresztmami, mire gondolsz? – nézett kíváncsian Sára az öregasszonyra.

– Sok a kár, ha nyitott valami. A mezei állatok, a két lábon járók csak úgy bemehetnek a kertbe.

– Igazad van, de nincs pénzem, hogy körbe védjem, majd idővel az is meglesz.

– Én csak mondtam. Elviszi a kár majd a hasznot.

Sára nézte az öregasszonyt, akit már nagyon ismert, tudta, hogy okkal szólt rá most is, valamit forgat a fejében.

– Te mit ajánlasz? Hozzá se fogja

– Csináld csak. De ne a kéménnyel kezdj házat építeni, először rakd le a ház alapjait! – adta ki az utasítást és azzal sarkon fordult, ott hagyta faképnél Sárát.

– Mindenhez pénz kell, jól tudod! – szól a távozó után Sára.

Fáradt volt, leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. Olyan káosz volt a fejében, mint a bábeli toronyban. A felépített terv mind jó, tisztában volt vele, talán még túl jó is, de hogyan tovább? Pénz nélkül egy ásónyom se kerül a földbe. Elővette a füzetét, újra kezdte a számolást. Utána nézett az áraknak, kívülről tudta mind. Talaj előkészítés, üvegház, facsemeték, gödrözés, öntöző berendezés.

– Igaza van mamának, védelem nélkül nem megy. Nagyon nagy ez az összeg, ami itt van, nem kirakatba való, csak úgy kitelepíteni prédára a külterületre.

Összehajtotta a füzetet.

– Akkor csak az alapok... az is sok.

Elindult a gyerekek szobája felé.

Megállt az ajtóban, mintha Zita sírását hallotta volna kiszűrődni.

– Nem tisztességes, ha hallgatódzok – mégse nyitott be hozzájuk, csak megállt az ajtó előtt. Lassan megértette miről panaszkodik a lány a többinek.

– Azt kérdezte a mocsok, képzeld, hogy mi a rossebnek jöttünk ide lakni? Van mán cigány pont elég a faluba. Még két kódussal több lett. Még le is köpött a rohadék.

– Majd holnap szétütöm a girnyó fejit, ne idegeld magad! – vigasztalta Flóri.

– Hah, azt hiszed hagytam magam? Megtéptem rendesen, de még neki állt fejjebb.

– Panaszkodjál a tanító néninek! – segített Mónika.

– Na, Zita, mindig csak ezt kapod mindenkitől, hogy cigány vagy – hallotta Zsuzska szomorú hangját.

Sára akkorra már tényleg belépett hozzájuk.

– És szóljál a nevelődnek, hogy atrocitás ért! Ez nem jutott eszedbe Zita? – vonta kérdőre a lányt – Miért nem tudok én erről?

A gyerekek egyszerre kapták fel a fejüket az ajtóban álló Sárára.

– Nem akartam ideget – mondta Zita –, mostanában Sára néni mindig nagyon komoly.

– Mi lenne, ha ti se magáznátok Flórival, attól még megmarad a tisztelet. Figyeljetek most rám, egyszer mondom el, többször nem. Bizony cigányok vagytok. Benne van a génetekben, nem lehet letagadni. Én a helyetekben büszke lennék rá.

– Na, mire mán – botránkozott meg Zita –, a csóróságra?

– Csak arra, hogy nagyon sok bölcs, okos, ügyes ember született eddig is cigányként. Hatalmas zenei, festő, költő tehetségek például. De cigány hősök is, akik meghaltak a háborúban a hazáért. Aki ezért bánt benneteket, az korlátolt, azt kell elítélni, nem benneteket. Mosolyogjál, és érezd jól magad a bőrödben továbbra is. Különben rajtad áll, hogy milyen megbecsülésben lesz részed, ha felnősz. A cigány kultúrát és a hagyományaid sohase szégyelld. Sőt, tudod mit, utána nézek, nincs e a faluban olyan gyülekezet, ahol ápolják ezeket a hagyományokat, mert ott a helyetek.

Flóri és Zita elképedve hallgatta Sárát.

– Én magyar akarok lenni! – szólt idegesen Flóri.

– Az vagy Flóri magyar. Mindig is az voltál. De csak a buta ember tagadja meg az ősi eredetét – simogatta meg a fiú haját Sára. – Ha Amira érti jól a magyar nyelvet, sose fogom kérni rá, hogy tagadja meg a nemzetiségét. Mert ő Magyarországon felnővő szír kislány lesz mindig. Érted Flóri?

Amira tágra nyitotta barna szemeit, tudta, hogy róla van szó, de nem értette meg miről folyik a beszélgetés. Félelem fogta el mikor látta az örökké vidám cigánylányt könnyezni. Sára észrevette Amira szorongását.

– Látod Zita, szegény Amira nem tudja, hogy mi történhetett veled, hogy ennyire kiakadtál. Hisz tudod te azt jól, hogy ő nem ilyen sértéseket élt át eddig, mint te most, ezerszer kegyetlenebb sors elől menekült. Amira körül igazi háború volt, csak halottakból, félelemből, reszketésből állt az a világ. Mi a te problémád az övéhez képest? Öleld át, hogy ne féljen.

Zita ránézett Amirára, de már mosolygott a könnyein keresztül és magához ölelte a kislányt.

– Ne félj, csak butaságból sírok – vigasztalta.

– Jövő héten Amira is elindul az óvodába, nem baj, hogy még nem tud rendesen magyarul. Az óvónő azt mondta, sokkal gyorsabban tanul közösségben. Na, meg Mónikával lesz és azzal a csoporttal, akikkel később iskolába fog járni. Jobb, ha most megismerkedik a leendő iskolatársakkal.

– Vigyázok rá! – örült meg Mónika a hírnek.

Sára hallotta, hogy az asztalon hagyott mobilja zenélni kezdett, otthagyta a gyerekeket, elindult, hogy felvegye a telefont. Róza hívta, besétált a telefonnal a szobájába, így zavartalanul tudott vele beszélni. Elmondta bizalmasan azt is, hogy félti Benjámint, úgy érzi, nagyon maga alatt van újra.

– Megmondtam kisanyám, hogy az igazi arca a fazonnak még nincs a látómeződben. Nyavalyog? Nincs neked elég bajod? Még ő is nyavalyog? Nem hittél nekem. Ez csak a kezdet. Jól felépített haditerv része.

Sára nem számított rá, hogy a barátnője újból kezdi megalázni előtte azt a férfit, akit tiszta szívből megszeretett.

– Tudod mit, sajnálom, hogy bármit is mondtam neked. Felejtsd el! – szólt a telefonba ingerülten és megszakította a beszélgetést.

Róza fülelt egy darabig, aztán rájött, hogy megszűnt a vonal.

– Hibbant tyúk! – mordult fel mérgesen – Én csak megpróbálom kinyitni a szemed. Ez a hála érte.

Tervezés

 

Mielőtt visszatért a terveivel az öreg kertészhez, felkereste Zolit, a falugazdászt. Hivatalosan kereste fel a földek miatt a férfit, hisz egyáltalán nem ismerte a gazdálkodáshoz tartozó bürokráciát. Már nem kérdezősködött, ismerősen ment végig a hivatal folyosóján Zoli irodájába, ami a folyosó legvégén volt.

– Akkor itt lennék Zoli! – mondta köszönés után az íróasztal mögül felegyenesedő férfinak – Remélem, hogy segít nekem, attól függetlenül, hogy nem tartok igényt a pályázatra.

– Persze Sára, hogyne segítenék. Pont olyan csökönyös, mint a keresztapja volt, Isten nyugosztalja... jó ember volt.

– Nem csökönyösség Zoli. Én irtózom az eladósodástól. Apámat is az vitte a sírba. Úgy gondoltam, hogy betartom, amit már előttem bölcsen megfogalmaztak az öregek, csak addig nyújtózkodok, amíg a takaróm ér. Ettől függetlenül szeretnék egy önellátó gazdaságot kialakítani, méghozzá olyat, ami biztos megélhetést ad a családnak hosszútávon.

– Nem lesz könnyű, mert száz százalékos önellátás nem létezik.

– Tudom. Nem akarom a cipőm magam készíteni, se a ruhám, beszélt erről nemrég az öreg kertész elég hosszan, ugyanezt mondta el. Csak arra számítok, hogy ami bevételem lesz, azt tudom majd kifelé is fordítani, meg befelé is. Szeretnék egy kertészetet. Először kicsibe, míg tanulom a szakmát, aztán nagyban. Mellettünk van egy alkalmas terület a tanya közelében, oda gondoltam gyümölcsfa telepítést.

– Mit akar velük?

– Nem tudom. Több év kell, hogy termőre forduljanak, addig kigondolom. Piacra, vagy feldolgozásra.

– Hallgatom.

– Később növelni szeretném az állatállományt.

– Túl sokat kigondolt. – mondta komolyan a férfi.

– Tudom, hosszú távra tervezek mondtam az előbb. Remélem, tudok majd felvenni a munkára embereket. Nem egyedül végezném. Még legalább tíz szarvasmarha indulóba és négy ló kellene.

– Miben sántikál? – nevetett fel a falugazdász

– Egy mintagazdaságban. Persze a végén összekapcsolnám turizmussal – válaszolt határozottan Sára.

– Mind meglehetne csinálni hamar... pályázati forrásból.

– Lehet, hogy azzal két év alatt meglennék, így meg tíz év kell hozzá. Van időm rengeteg, fiatal vagyok – legyintette le Sára. – Az a helyzet, hogy van jövedelmem, a két öreg szülőmnek pedig van nyugdíja. Az örökségem olyan nagy, hogy sok évet kellett volna gürizni érte, de én készen kaptam. Szóval megélünk, nem törekszem gyors meggazdagodásra, csak a biztonságra. Egy hosszú távú tervet tettem magam elé, hogy legyen előttem cél, mit akarok évről évre elérni.

– Jól van. Valamennyit segít a földalapú támogatás rendszere. Még nem szüntették meg.

– Nem is fogják egyhamar, túl sok agrárbáró lett az országban.

– Ez igaz. Bízzunk benne. Nézzük meg, hogy áll a birtok nyilvántartása – állt fel Zoli és elkezdte a dossziék közül kikeresni a Pálos tanya iratait.

Közben azon törte a fejét, hogyan fogja ez a törékeny városi lány mindezt véghez vinni? Nem sokat kellett törnie a fejét azon, hogy rájöjjön, Sárának halvány dunsztja sincs a mezőgazdasághoz. Mégis, azt sugallta felé a határozottsága, hogy mindenben eltökélt, tudja mit akar.

Sára vacsora után leült a konyhaasztalhoz és elkezdte a fejében lévő terveket leírni, lerajzolni. Flóri és Zita odaült mellé, csendben figyelték egy darabig. Sára ránézett Flórira.

– Újra kell járnotok a nyolcadikat, nincs lexikális tudásotok a továbbtanuláshoz, képtelenség, hogy itt a vidéki iskolában egy félév alatt behozzátok a lemaradásotokat.

– Ne mán! – nyavalygott Zita azonnal – Minek kell annyi iskola, mán ez is sok, a lelkem kitanulom.

– A gazdaság miatt. Szükség lesz a tudásra, nélküle mihez kezdünk? Nagyon sok állat lesz itt, több fajta Flóri. Meg kell tanulni róluk mindent. Ugye sejted, hogy rád gondoltam.

– Akkor csak Flóri tanuljon! – vigyorgott Zita.

– Ide tervezem a kertészetet, látod? – nézett komolyan Zitára. Ez lesz a te birodalmad. Mire kialakul itt minden, a fejedbe is ki kell, hogy alakuljon az a tudás, ami szükséges hozzá.

– Üvegház is lesz?

– Igen.

Zita összeráncolt homlokkal elkezdte tanulmányozni a rajzokat, aztán megadta magát.

– Jól van. De nem ígérem a kitűnőt, de nem tudom, hogy képzeli Sára néni, ez baromira nagy meló, leépülök tőle.

Sára felnevetett – Míg kevés a munka, győzzük, ha sok lesz, akkor ti csak irányítani fogjátok a munkát. Hisz, pont azért kell elvégezni hozzá az iskolákat. Természetes, tiszta élelmiszert fogunk előállítani, amit itt helyben is árulni fogunk és elképzelhető a városban idővel nyitunk egy bio-boltot.

– Azta... de sok péze lehet Sára néni, mert ehhez sok kell ám! – ámult el Flóri.

Szerencsére megszólalt a mobilja, így nem kellett kimondania a választ, hogy egy fillérje sincs hozzá.

A gyerekek otthagyták tisztelettudóan, mikor meghallották, hogy Benjámin hívta, igaz kicsit későbbi időpontban, mint ahogy Sára megszokta.

– Szia. Már azt hittem nem hívsz. Remélem nincs semmi baj?

A férfi hanghordozásából azonnal észrevette, hogy bántja valami, halk volt és színtelen a hangja. Sára többször rákérdezett, hogy mi aggasztja annyira. Végül elmondta Benjámin, hogy újra rátört a depresszió.

– De miért nem tudsz koncentrálni a jövődre, miért rágódsz azon, ami most van veled? Ezen már nem tudsz változtatni, valamilyen szinten meg kell alkudnod a sorsoddal, tudom, nem ezt várod most tőlem, de nincs jobb tanácsom.

– Borzasztó ez a bezártság Sára, a falak, a rácsok, amin túl tudom, hogy ott van a szabad világ és a szerelmem... ne félj, megoldom, próbálkozok...– sóhajtott egyet a férfi – ölelj át, kérlek, nagyon hiányzol.

– Nekem is hiányzol.

Tudta, hogy mennyire aggasztó, ha Benjámint újra hatalmába keríti a kilátástalanság. De azt is tudta, hogy nem tud ellene semmit tenni. Nem tud rajta segíteni.

Az emberiség legnagyobb bűne

 

-- Az emberiség legnagyobb bűntette az volt az utóbbi időkben, hogy kénye kedvére ráerőszakolta a saját akaratát a természetre. Elkezdte az ősifajták kiirtását, a termőtalaj kizsákmányolását. Már hétmilliárdnál is több ember él a földön tudtommal, legalábbis ezt állíccsa az unokám, ezért rengeteg élelmiszerre van szükség. De rossz irányba ment el az emberiség. Amit meg kellett volna őrizni, hogy élelmet adjon, azt mind elpusztítcsa lassan. Kihal a tengerből, a folyókból, a tavakból az élővilág, a főd elsivatagosodik. A humusz meg eltűnik a felső takarófődből. A műtrágyák a gyomirtók a növényvédő szerek gyilkosai a humusznak. A termőfőd megszűnik létezni nagyon hamar. Nem csoda, hogy az emberiség lebetegszik, elkorcsosul. Nincs ásványi anyag, vitamin a növényekben elegendő. Mivel a víz, a levegő, a főd mind teli lett méreganyagokkal, ezért ez van a növényben is. A növényt megeszi az állat, majd elibünk kerül mindkettő az élelmezési láncolatban, a növény is és az állat húsa is. És mi is teli leszünk méreganyagokkal. Hatalmas szemléletváltozásra van szükség, ha élni akar az emberiség a fődön. Mert nem lehet külön választani az életünket a természettől. Hazugság, amit egy két bolond kitalált a mindennek ellenálló fajtákról. Közben nem foglalkoznak a kiváltó okokkal, miért jutottunk ide, hogy elfogy a víz az éltető növény a földről. Mire észhe térünk, a világunk már visszafordíthatatlanul elpusztítja önmagát. Na ezért ne söpörjön a kertészetében sohasem. Majd megtanulja a varázsszavakat – takarni, takarni, hogy minden fedve legyen a kiszáradás ellen. A takarás életet ad a fődnek. Tartja a meleget, vagy éppen védi az égető napsugártól. Visszatartja a nedvességet, elbújtatja a hajnali párát. Így élnek egységben a növények az állatvilággal.

Sára szájtátva hallgatta az öreget, aki olyan látványos előadást tartott, hogy szinte maga elé tudta képzelni az egészet, amiről beszélt

– Nem igaz, hogy nem informálja magát, hisz olyan tisztán látja, mi történik a világunkban mostanában, mindent, ami veszélyes az egészségre – hitetlenkedett Sára mikor az öreg elhallgatott.

– Azt sose állítottam, hogy nem nézelődök... az unokám engem is megtanított szörfözni a világhálón, – nevette el magát az öreg – de a nélkül is látni lehet, hogy minden rossz irányba megy.

– Készítsen terveket, hozza vissza nekem tanulmányozásra. Mert szükséges egy, vagy több olyan forrást beépítenie, ami megforgassa a pénzt. Ebbe a világba nem lehet kihagyni sajnos. A cipő elkopik hamar, venni kell másikat. Ahhoz meg pénz kell. Nincs olyan, hogy teljes önfenntartás, már nem lehet ilyenbe gondolkodni. Csak abban, hogy tudatosan, egészséges élelmiszert fog termelni, vagy gyártani.

– Mire gondol?

– Ezt magának kell tudni. Ami közel áll az egyéniségéhez. Lehet bármi... feldolgozás, értékesítés, turizmus, bármi. Mert arrafelé kell haladni eleitől fogva, hogy a cél megvalósuljon. A modern gondolkodás mindenben megengedett itt vidéken is... addig a pontig, míg nem ártunk vele.

Az öreg kertész

 

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Ányá

 

Míg távol volt a két idős asszony sok mindenre megtanította a kis Amirát. A kislány kigyógyult teljesen a betegségből, igaz még sápadt volt kicsit, de felszabadultan jött- ment a házban és az udvaron. Sok magyar szót megértett, és használta is a szavakat, furcsa akcentusán sokat derült a két asszony. Mikor megértették vele, hogy visszajönnek a tanyára a gyerekek és Sára is, nagyon izgatott lett. Sokszor kisétált az udvarból ellenőrizni az üres bekötőutat, hátha felbukkan a várva várt autó.

Sára elmondta telefonba az anyjának a hátborzongató álmát, amiben Zafirah meglátogatta. Az anyja sem kételkedett abban, hogy valós üzenetet hordozott az álom. Ő is arra a megállapításra jutott, hogy Zafirah valószínűleg meghalt, és a kislány teljesen árván maradt.

Sára, mikor kiszállt az autóból és kinyújtózkodott a hosszú út után, szembe találta magát az elébe szaladó Amirával. A kislány megállt előtte és szégyenlősen mosolygott, majd Sára legnagyobb meglepetésére magyarul köszönt neki, méghozzá a szűkös szókincséből a legkedvesebbel hozakodott elő, amit annyiszor gyakorolt míg várta vissza Sárát.

– Já reggel ányá – odabújt és átkarolta Sára lábát szorosan, aztán már futott is Zsuzskához boldogan, nevetve.

– Összekavarja ez a kislány a reggelt az éjszakával! – nevetett Sára, mikor megölelte az anyját – Lassan este lesz, ő meg jó reggelt kívánt.

– Ez tetszik neki, ezt már tudja. Szorgalmasan tanul, okos kislány.

– Mi az, hogy ányá? Nem értettem mit mondott.

– Ányá? Hát azt jelenti, hogy anya.

– De hát, miért tanítottad meg pont erre, hogy így szólítson, én nem vagyok az anyja.

– Nem tanítottuk meg rá, csak a szavakra. Ez az ő döntése, hogy téged így szólított meg – mondta elkomolyodva az anyja – Ki tudja, mi zajlik szegényke fejében.

A négy gyerek is odafigyelt miről beszélgettek a felnőttek. Zsuzskát kiváltképp felizgatta, hogy Amira anyának hívta Sárát. Szembefordult a mosolygó kislánnyal és kioktatta a maga módján.

– Figyelj Amira, eltévesztetted. Angyal neked nem anya, ezért ne hívd anyának. Nem az anyukád, nekem sem és neked sem. Van igazi anyukád, aki itt hagyott, úgy, mint a miénk, az is elment... igaz a mienk az angyalokhoz ment, nem csak itt hagyott.

Amira figyelmesen hallgatta az előtte hadonászó szőke kislány, azután, mint aki mindent megértett, ránézett Zsuzskáról Sárára és nyomatékosan kimondta újra a szót – ányá – hozzá ragasztva a szóhoz az ártatlan mosolyát.

– Nem érti, mit erőlköcc Zsuzska! – szólt rá Zita – Na, most mán mi történik, ha azt mondja, hogy anya, összeszakad a főd alattad?

– Csak azért, mert neki él az anyukája, nem kéne mondania. – mondta szomorúan a kislány és követelően ránézett Sárára, hogy szólaljon már meg, mondjon már ő is valamit.

– Tudod, hogy nem érti jól a nyelvünket, az a fontos, hogy ti tudjátok, hogy én egyikőtöknek sem vagyok az anyukája – simogatta meg Zsuzska haját Sára.

Nem értette miért ült ki a négy gyerek arcára a csalódás és a szomorúság, nem is foglalkozott a témával tovább, odafordult az anyjához.

– Elképzelhetően Mónikával együtt elkezdheti az iskolát ősszel, meg kell tanulnia a magyar nyelvet rendesen használni. – Közben sajnálkozva újra Amirát figyelte, ahogy kézzel – lábbal magyarázott Zsuzskának és Mónikának valamit.

– De hát idősebb ez a kislány, mint Mónika.

– Talán egy évvel. Borzasztó, hogy semmit nem tudunk róla, csak a keresztnevét. Pedig szüksége lesz hivatalos papírokra.

A tranzit sofőrje elfogadta a háziak vendéglátását, aztán lekezelt Flórival megsimogatta a három lány buksiját mikor elbúcsúzott tőlük.

– Vigyázzatok magatokra, szerencsés gyerekek vagytok.

Késő estig pakolásztak.

– Azt hiszem, bővíteni kell a házat – mondta fáradtan Sára – meg kell oldanunk, hogy mindenkinek meglegyen az élettere. Akkor nem lesz baj, hogy hirtelen sokan lettünk.

– Engem nem zavarnak – nyugtatta meg az anyukája.

– De engem később fog, most még jó így, de...

– Mondjad csak, ha belefogtál lányom.

– Együtt akarok élni a lányok apukájával... ha kiszabadul. Csak ezt akartam mondani.

Az anyja elcsendesedett. Megszokta már, hogy különleges dolgok történnek Sára körül. De, hogy börtön viselt ember lesz körülöttük, nem tetszett neki, mégsem merte a szemébe mondani.

– Nekem már mindegy, meg nincs is beleszólásom... – mondta ki burkoltan a véleményét egy sóhaj kíséretében.

– Elkel ide a férfi, ha ma itt lenne is késő vóna, hiányzik a gazdaságból a férfiember – válaszolt helyette Terka mama, ő már nem kímélte annyira a keresztlányát. – De azért pont egy börtönviseltet akarsz magad mellé, elkapkodtad kisjányom, annyi becsületes legény él itt a környéken.

– Ő nem bűnöző, még véletlenül se gondolkozzatok így róla, nagyon is becsületes! – válaszolt Sára sértődötten – Ne ítélkezzetek, ha még nem is ismeritek.

Te leszel a családban a férfi

 

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Várok rád

 -- Igen. Sokszor felteszem magamban a kérdést, miért nem fordulsz el tőlem, hisz börtönbe kerültem, mondhatom úgy is, hogy mindenki más bűnözőnek tart. Olyan mintha téged nem is zavarna ez a dolog.

– Jól tudod. Teljesen átérzem a sorsod. Én soha nem tartottalak bűnözőnek – megcsókolta Benjámint – Ölelj át még szorosabban.

Benjamin szót fogadott, újra szeretkeztek. Később ott feküdtek egymás mellett, már nem beszélgettek, csak szorosan összesimulva hallgatták egymás szívdobbanását.

Az idő, ami addig megállt és heverészett köztük, hirtelen belódult, mint a maratoni futó, aki elgyengült egy pillanatra és megpihent az útszélén, Benjáminnak vissza kellett mennie a börtönbe.

Az autóban didergő hideg fogadta őket, lassan melegedett fel a belsőtér. Benjámin akkor kérdezte meg Sárát, hogy mi az oka, hogy annyira kimerültnek néz ki.

– Tudod, a hét nagyon nehezen telt el, sokat idegeskedtem és keveset aludtam. Ez lehet az oka.

– Pihenj sokat, mert aggódom érted — mondta a férfi nagyon komolyan. Sára felnevetett, először a találkozásuk alatt.

– Azt meg sem kérdezed mitől voltam ki idegileg?

– Jó megkérdezem. Mitől voltál ki idegileg?

– Hát tőled. Nagyokos – nevetett Sára felszabadultan.

– Tőlem? – csodálkozott Benjámin.

– Igen, nagyon nagy dilemmában voltam veled kapcsolatban. Nagyon izgultam magamért és érted... csak ennyi.

– És most?

– Most már kipihenem magam, ígérem. Szeretlek. És tudom, hogy te is engem. Köszönöm, hogy elrendezted ezt a szabad délelőttöt, így mindent más fényben látok. Nincs több dilemma, nincs több bizonytalanság... szeretlek Sági Benjamin!

– A szabad világ egy magányos nőnek tele van kísértéssel, megvársz engem?

– Igen, várni fogok rád. Csak...

– Csak?

– A barátaim etetnek folyton, Róza... nem is Róza, Zalán kiselőadást tartott például arról, hogy a börtön kikezdi majd a lelked, feladod az elveidet, és a felfokozott kielégítetlen szexuális vágy téged is tévútra visz az összezárt rabok közt. Szóval...

– Mond csak ki nyugodtan, hogy attól tartanak, hogy meleg leszek – nevetett fel Benjámin. – Mondd meg a barátaidnak, hogy nem vagyok hajlamos rá. Ettől függetlenül némi igazságtartalma van a feltételezésüknek. A több éves összezártság kikezdi a legkeményebb fazonokat is bent... én találok magamnak pótcselekvést.

Sára kérdően ránézett.

– Festek. Hisz te akartad, hogy így legyen. És minden képemen ott vagy, így mindig velem vagy – vallotta be Benjámin a titkot, hogy milyen talizmán védi odabent.

– Minden szexuális vágyam feléd irányul, nem térít el tőled senki és semmi. Nagyon szeretlek... tudom, hogy egy hétköznapi szó, ha kimondom, és nem tudja feléd közvetíti amit érzek irántad... elmondtam már egyszer... itt vagy bennem, legbelül, kitöltöd az egész lelkem... képtelen vagyok szavakkal elmondani, hogy mit jelentesz nekem, mit érzek, ha rád gondolok, ha veled vagyok. Azt hiszem, ha elhagysz engem... nem lesz értelme, hogy tovább éljek. Te vagy az élet számomra...

Fázósan összebújva álldogáltak a börtön kapujában. Egyikőjük sem akarta a másikat elengedni, hiába tudták, hogy az idő ott topog mellettük és sürgeti őket, hogy vége a találkozónak, lejár az utolsó perc is, amit kaptak.

– Szeretlek.

– Várok rád.

Elhangzottak az utolsó suttogó búcsúszavak és Benjámin lehajtott fejjel elindult a börtön kapuja felé. A lelkében három grácia uralkodott, egymással versenyezve, a Szerelem a Szenvedés és a Féltés. A Szerelem az egész testét és lelkét uralta, amitől fényárban tündökölt a lelke, de a Szenvedés és a Féltés ott állt sötét palástjában ugrásra készen, hogy eltompítsa a szikrázó fényt. Minden lépés, ami közelebb vitte a börtönhöz tudatosította vele, hogy ezután még többet fog odabent gyötrődni, még türelmetlenebb lesz, mint eddig volt. Csak az nyugtatta meg kissé, hogy Sára már nem csak kedveli, szereti is. A találkozás benne is eloszlatott minden kételyt.

Sára, mikor hazaért azonnal lefeküdt, hisz megígérte Benjaminnak, hogy pihenni fog. Mosolygott mikor belefúrta a fejét a párnába mert arra gondolt, hogy most nem sietett megszabadulni az ágyhuzattól, mint mikor Zalánnal töltötte az éjszakát, inkább a férfi illatát kereste rajta.

Mély álmából a telefonja ébresztette fel, az Otthonból hívták, hogy nincs- e valami baj, nem ment be a gyerekekhez aznap. Álmos hangon megígérte, hogy másnap meglátogatja őket, kérte, hogy mentsék ki a gyerekeknél, de halaszthatatlan ügye lett aznapra. Mikor letette a telefonját felnevetett – tényleg nem hazudott, hogy halaszthatatlan ügye volt.

A telefonja újra zenélt, Róza hívta.

– Bocsi, hogy zavarlak. Lejössz hozzánk este?

– Ne haragudj Róza, inkább nem. Kellemetlen számomra Zalánnal a találkozás.

– Reménykedik?

– Lehet. Fáradt is vagyok, kicsit összejöttek ma az események nálam.

– Milyen események? – értetlenkedett a barátnője tovább. Sára arra gondolt a legjobb lehetőség, ha most elmondja, hogy végleges a kapcsolata Benjáminnal. Legalább elviszi a hírt Zalánnak, nem küldözgeti az örökös üzeneteit a telefonjára.

– Tudod, ma egész nap hemperegtem az ágyamban. – mondta titokzatosan.

– Rendben. De ez mióta jelent nálad eseményt?

– Mert nem egyedül hemperegtem. Ez az esemény.

– Hajjaj, kivel már megint?

– Kiszökött hozzám egy rabosított a fegyházból – nevetett Sára

– Most ez komoly?

– Igen. Jaj, Róza én olyan szerelmes vagyok, őszintén mondom.

– Gratulálok, nem hittem el, hogy végül ez lesz belőle. Te tudod. Várhatsz rá ítéletidőig, addig bepókhálósodsz, mint egy évekre bezárt szoba.

Mintha mindig is ismertelek volna

 

- Ne sírj, nincs miért. Itt vagyok már.

Benjámin szorosan magához ölelte, de nem tudott megszólalni. Arra gondolt, hogy kis idő múlva újra bezárul mögötte a börtön kapuja. Sára szeme is könnybe lábadt, mert érezte ő is, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. Aztán a férfi legnagyobb meglepetésére Sára majdnem ugyanarról beszélt, mint bent a börtönben a tanár.

– Tudod... jó hogy most találkoztunk... nem pár nappal hamarabb...– és Zalánnal töltött éjszakára gondolt közben – mert különbséget tudok tenni, érzés és érzés között. Most már tudom, hogy csak hozzád tartozom. Ettől már nem tántoríthat el engem senki. Szeretlek. Eddig a hangod kísért mindig álomba most már az érintéseid emléke. A távolság köztünk... már nem lesz jelentős, mert már itt hordozlak belül – és odahúzta a férfi kezét a szíve fölé.

Benjamin még ekkor sem szólalt meg, igaz nem szégyellte Sára előtt a könnyeit, mégis bántotta, hogy ilyen gyengének és esendőnek látta újra. Nem tudta, hogy pont a könnyeivel nyerte el örökre, amik megmutatták, hogy az erősnek tűnő férfi belül mennyire érzelem gazdag. Benjámin megvallotta újra Sárának, hogy mennyire szereti és mennyire fél, hogy elveszítheti.

– Karola tudott a mi szenvedésünkről, készakarva nem beszélt róla, mikor a jövőbelátásáról felvilágosítást adott. Azt mondta a te utad veszélyekkel teli út, mégis többször megjelent álmomban és felelősségre vont, miért távolodok el tőled – Sára hangja teli volt aggodalommal.

– Furcsa, rám is hoz megmagyarázhatatlan álmokat – nézett rá csodálkozva Benjámin.

– Ezek az utalások nem arról szólnak, hogy a mi útjaink idővel nem válnak eggyé, talán arról szól, hogy ő meglátta, hogy sokat fogsz szenvedni, nagyon sok megpróbáltatás vár rád. Mégis engem arra kért, soha ne adjam fel a hitem, mert ha feladom, minden összeomlik – suttogta Sára.

– Talán azt akarja a tudomásodra hozni, hogy a te szerelmed fog engem a haláltól megmenteni... – sóhajtott szomorúan a férfi.

– Ha nem is a haláltól, de talán hasonló nagy baj fenyeget, remélem nem lesz igaza.

– Ha beteljesednek az álmok, elveszíthetlek.

– Szeretlek – bújt oda szorosan hozzá Sára – lehet, hogy mindkettőnket átprogramozott egy felsőbb ismeretlen hatalom, hogy lelkileg eggyé váljunk. De nem haragszom érte, ez a legszebb nap az életemben, aminek minden percét élveztem.

– Furcsán érzem magam veled. Olyan különös érzés, de mégis... lehet butaság.

– Mondd el, légy szíves!

– Mintha mindig is ismertelek volna, nincs bennem gátlás, se szégyenérzet, elmúlt az önértékelési zavarom... hihetetlen mennyire úgy érzem most, hogy végre... megtaláltalak. Téged kerestelek mindenkor, és mindenhol...

– Szeretted a feleséged is.

– Most is szeretem, a kettő nem ugyanaz. Karola azt mondta akkor, emlékszel? Hogy rálépsz arra az útra, amit ő már nem tud a halála miatt végig járni. Én akkor haragudtam rá, hogy miért pont téged látott, miért nem mást..., mégis... talán mert ő így akarta, mindennap a gondolataim részévé váltál. Ha dühöngtem, ha sírtam, te mindig velem voltál azután. Akartalak kitörölni az emlékeim közül, mert nem illettél az én félresikerült világomba, de nem sikerült. Ha nappal nem gondoltam rád elhozott hozzám az éjszaka, az álmaim közé. És egy nap ott voltál valóságosan, dacosan, hogy véghez viszed, amire Karola kért... annyira össze voltam zavarodva.

– Karola látta és tudta, hogy meg fogjuk egymást szeretni – sóhajtott fel Sára.

Találkozás

 

Benjámin elindult az ajtó felé. A tiszt nézett utána, nézte azt is, amikor az ajtó üvege mögött összeolvadt a két árnyék, majd eltűnt onnan, hogy átadja a helyet a februári napfénynek.

Benjámin nem ringatta magát illúziókban, úgy érezte, hogy Sára megváltozott az utóbbi időben. Észrevette mennyire ügyelt minden telefonos beszélgetésükkor, hogy általánosságokról essék csak szó. Mindenről szívesen beszélgetett, a gyerekekről, a tanfolyamról, a vidéki élet tervezéséről, csak a kettőjük kapcsolatáról nem, és ott volt az a furcsa álom is, ami megmagyarázhatatlanul, kitörölhetetlenül megmaradt benne. Az álom, amiben figyelmeztetést kapott, hogy Sára egyre távolodik tőle.

A tanár azt mondta egyszer, hogy az igazi érzéseket nem kezdi ki a távolság. Hát ő az utóbbi időben úgy gondolta, hogy nagyon mellé trafált az öreg barátja. Dehogynem, fel is zabálja, mint a dögkeselyű a pusztán magára maradt megsebzett állatot.

Mikor kilépett a börtön ajtaján és meglátta Sárát, azonnal észrevette, hogy milyen sápadt. Átölelte míg sétáltak az autóig. Nem volt fontos abban a pillanatban semmi, csak az a csodálatos érzés, hogy ott megy mellette, fáradt arca ellenére is gyönyörűnek látta. Az autóhoz értek, Sára kerülte a férfi pillantását, ami nagyon zavarta Benjámint.

– Van két lehetőség, melyiket választod? Beülünk valahová és beszélgetünk. Vagy feljössz hozzám...

– Csakis hozzád – ölelte újra magához Benjámin. – Ha neked is jó.

Sára bólintott, gépiesen kibontakozott az ölelésből, beült az autóba. Vezetés közben a forgalomra koncentrált, csak egy piros lámpánál nézett Benjámin felé aki a fejét a fejtámlának döntve, behunyt szemmel ült mellette, nem érdekelte a kinti szabad világ.

– Nincs semmi bajod, remélem?

Benjámin felé fordult és megrázta a fejét – Nincs, jól vagyok. A világ végéig elüldögélnék itt veled – válaszolta udvariasan, de az arca komoly maradt.

Nem így képzelte el a találkozást, Sára kimért, távolságtartó magatartása elkeserítette. Arra gondolt nem volt semmi értelme kijönnie a börtönből. Csalódott lett. Sára test beszéde nem árult el felé érzéseket. Sára végig próbálta kihagyni a tudatából, hogy mellette ül Benjámin. Kisebb-nagyobb sikerrel el is érte a célját, de csak úgy, hogy nem nézett rá, nem beszélt hozzá. De az érzelmei átvették a hatalmat a teste felett, mintha elveszett volna a fizikai súlya és valamiféle könnyű lebegésben lenne, a lelke egyre jobban megtelt várakozással.

Mikor felértek az első emeletre, még a kulcsait is nehezen találta meg a táskájában. Benjámin türelmesen álldogált mellette, figyelte a mozdulatait. Sára kinyitotta az ajtót és kezdhette előröl a zárkózást. De most belülről.

Zavartan felnézett a férfira – Megszokás, tudod...

– Igazad van, ez egy panellakás, megértelek – helyeselt Benjámin, és elmosolyogta magát. Sára mikor nem volt már más zárni valója, megfordult és ránézett Benjáminra.

Benjámin akkorra levetette a kölcsönkapott dzsekit, a kopott pólójában támaszkodott a folyosó falához. Egy pár pillanatig álltak egymással szemben, egyikőjük sem mert a másikhoz közeledni. Sárának már nem kellett törődnie azzal, hogy kontroll alatt tartsa magát, hozzásimult a férfihoz. Benjámin felsóhajtott a mozdulatára, szorosan magához ölelte.

Egymásután szórták maguk mellé a ruhájukat míg beértek a hálószobába. A csókok, amiket egymásnak adtak örök időre bevésődött emlékké vált bennük. Mire a szobába értek már nem tudta volna semmi megállítani a vágyaikat. Csupasz testük összesimult, végre érezték egymást úgy, ahogy álmaikban vágytak mindig egymásra. Sárát sem érdekelte az előzőleg rázúdított előítéletek halmaza, a feléje küldött figyelmeztetések szertefoszlottak, mert nem egy rabosított férfi és egy diplomás nő, csak két remegő test ölelte egymást, akikben egyformán kavargott az érzelem, mint a kitörő vulkánban a láva, forrón és lüktetőn, megállíthatatlanul. A hónapok óta bennük feszülő kielégületlenség most fékezhetetlenül tört elő mindkettőjükből. Benjámin féltette a törékeny, szinte a karjaiban elvesző Sárát, félt, hogy fájdalmat okoz, de a kérdezgetéseire csak egy elhárító karmozdulat volt a válasz meg egy halk suttogás.

– Hagyjál, jól vagyok. Soha nem voltam ilyen jól – válaszolt a sokadik kérdésre mosolyogva. Nem engedte elillanni az átélt testi és lelki kielégülést magából, csak az idegszálaival kommunikált, amik meg-megremegtek újra, mert Benjámin keze felfedező körútra indult a testén. Kutatott rajta és bejárt minden fellelhető helyet, mikor végre mindenhová eljutott, elölről kezdte az egészet, mint aki kihagyott valami lényegeset. Sára mélyeket lélegzett, teljesen átadta magát a férfi érintéseinek, megszűnt minden gátlása, teljesen ellazult. Megszűnt a gyomorszorító idegesség a testében, mintha a meleg férfitenyér jótékonyan száműzte volna mind belőle. Később Benjámin az ajkaival vándorolt át ugyanazokon a helyeken, ahol azelőtt a kezével simogatta. Már nem kereste és nem várta a villámokat és a kicsi remegéseket, mint mikor Zalán töltötte nála az éjszakát. Nem kellett keresnie és várnia rájuk, mert ott játszottak benne megállás nélkül. Kinyitotta a szemét és most ő kezdett felfedezőútra indulni Benjámin testén, csókokkal borította el annak minden porcikáját. A férfi összeszorította a száját, a teste megfeszült minden érintésre. Sára ijedten látta, hogy Benjámin szeme sarkából könnyek szivárognak. Elkezdte felitatni az ajkaival a könnyeket, közben a fülébe suttogott.

Kínzó várakozás

 

Sára számára elérkezett a vizsgaidőszak. Február közepére megkapta igazolást, hogy hivatalosan is képzett gyermeknevelővé vált. A vizsga után tartottak egy zárt körű svédasztalos rendezvényt. Az oklevelet szorongatva megkönnyebbülten, mosolyogva beszélgettek az asztal körül.

– Akkor most beugorhat mindenki a mély vízbe! – nevetett az oktatójuk – Mi mindig itt leszünk, ha szükséges, dobunk utánatok mentőövet!

Sára felkereste az intézmény igazgatóját megbeszélni a kis Amira sorsát. Megkapta az ígéretet, hogy mindenben segíteni fogják, felveszik a kapcsolatot a helyi kollégákkal, hogy megtudják, hol tart a kislány elhelyezési ügye, van e hír a családjáról.

Gondolatban mindennap a vidéki házában járt, az örökölt kisbirtokán. Napról napra jobban vágyott arra, hogy minél messzebb kerüljön a várostól. Azt gondolta könnyebb lesz feldolgoznia ezt a két félresikerült kapcsolatát, amiket felelőtlenül bevonzott az életébe. Az egyiket, ami csak érzelgős plátói szerelmet kínált, a másikat is, ami józan hétköznapit. Mindkettőtől félt.

Benjámin tervezte a februári találkozót, mindennap megemlítette Sárának, hogy nagyon reménykedik, hogy kap eltávozást. Mégis váratlanul érte Sárát mikor felhívta és boldogan újságolta, hogy megkapta hétvégére az engedélyt, kimehet egy napra a városba.

– Szeretnék veled, csakis veled találkozni, gyerekek nélkül. Számomra nagyon sokat jelent, mielőtt elindulsz vidékre a lányaimmal, ha előtte mindent meg tudunk beszélni.

Sára csak nyelt az izgalomtól, nem tudta mit mondjon, végül udvariasan kinyögött pár szót.

– Rendben, akkor pontosan hány órakor? Persze... érted megyek... igen, én is nagyon örülök...

Mikor vége lett a beszélgetésnek csak akkor ért el igazán a tudatáig, mit hallott.

„Megbeszélni mindent személyesen veled, és csak veled, gyerekek nélkül."

Fel alá járkált a szobájában, képtelen volt egyhelyben ülni. Ha találkozik vele, minden megváltozik. Ez egy nagyszerű dolog lesz, bármennyire fél a tisztánlátástól. A végén lesz egy igen, vagy fordítva, lesz egy nem. Ha igen, az azt jelenti majd, akarja ezt a kapcsolatot, bármilyen árat kell fizetni is érte. Ha nem... hát az bizony a teljes kiábrándulást jelenti majd számára.

Rájött, hogy a találkozás mennyire fontos mindkettőjükre nézve, soha nem volt nagyobb aktualitása, mint most, mikor elutazik.

A hét kínzó várakozással telt el. Szeretett volna beszélni róla Rózával, de nem merte megtenni. Félt, hogy Róza kicsúfolja, vagy éppen kikotyogja a felfokozott érzelmi állapotát, ami annyira eluralkodott rajta napok alatt.

Mikor szombat lett már teljesen kész lett idegileg. Rendet rakott a lakásban, ivott egy kávét, nem tudott továbbiakban mit kezdeni magával. Bekapcsolta a tévét, aztán kis idő múlva kikapcsolta. Bámult egy darabig kifelé az ablakon, figyelgette az órát. Az meg csak vánszorgott, alig mozdult a mutatója. Néha már úgy érezte, visszafelé megy az idő. Hirtelen döntött, felöltözött és lement az autójához. Arra gondolt minden jobb annál, mint a négy fal között lenni.

Lelassított a börtön előtti kis utcában és lehúzódott a járda mellé. Délelőtt kilenc óra volt.

– Még félóra – érezte, ahogy dübörög a mellkasában a szíve az izgalomtól. Fáradt volt, hisz álmatlanul forgolódott egész éjjel. Elképzelte ezt a napot ezernyi változatban, próbálta higgadtan átgondolni éjszaka is, hogyan viselkedjen, mire figyeljen, hogy ne érje nagy meglepetés a találkozó végén.

Benjámin sem volt jobb állapotban, ráadásul mikor kiadták a ruháját, akkor döbbent rá, hogy nincs, amiben ki menjen a városba. Mikor bekerült kora ősz volt, hát csak az a ruha, ami akkor rajta volt, az árválkodott az asztalon felcímkézve. A börtön tiszt sajnálkozóan csóválta a fejét.

– Kicsit hideg lesz az eltávon – aztán egyszerűen kihozta a saját meleg téli dzsekijét és átadta a férfinak.

– Vigyáz rá, gondolom, vegye fel, tél van, eléggé hideg az időjárás odakint. Na, itt az idő indulhat.

Benjámin megköszönte és magára vette a dzsekit, de nem mozdult, attól félt, hogy Sára nincs kint, nem várja. Akkor meg semmi értelme, hogy kimenjen. Nem érzékelte Sára örömét a telefonbeszélgetéskor, mikor bejelentette, hogy tudnak találkozni. A tiszt értetlenül figyelte a tétovázó férfit.

Aztán mindketten egyszerre figyeltek az ajtó felé, a vastag üveg mögött megjelent egy árnyék.

– Na, menjen már! – szólt erélyesen rá a tiszt.