Ha valamit utáltam ebben a választott életformában,
hát az a szülőkkel való kapcsolattartás volt. Rendesen gyomoridegem lett minden
egyes találkozótól. Magam sem értettem miért nem tudok egy kézlegyintéssel túllépni
rajta, mi a franccért idegeskedek. Elviszem a gyerekeket, jópofizok, aztán
irány haza. A baj csak az volt, hogy már tudtam, hogy ennek a fele sem igaz. „Hazagondozás/
hova haza? /, „kapcsolaterősítés”/ hol a kapocs?/, „tájékoztatás”/ miről, hát mindenről, ami a gyerekével addig
történt – „ Én kérem, mindennap tiszta ruhát adok rá, vigyázok az egészségére,
sokat foglalkozom vele stb”…– tudtam jól, hogy nem kerülhetem el soha, hisz
erre készítettek fel a tanfolyamon. De nem értettem az istennek sem, miért kell
hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még
magát se tudja fent tartani.
Tomi anyatalálkozók előtt és utána, teljesen
kezelhetetlenné vált.
Ezeken a napokon már fárasztóan viselkedett,
kötözködött, rohangált, örökké beszélt, felfokozott lelkiállapotba került.
Mikor az anyját meglátta azonnal átváltozott, olyanná vált pont, mint amikor
együtt éltek. A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy
hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a gyerek szertelen
viselkedést.
Az anya mindíg megjelent a találkozókon. Néha
hozott valamit, de sokszor észrevettem, hogy a gyerekeknek eltett szendvicset ette meg. Semmit sem változott, ruházata piszkosan lógott rajta, orrfacsaró bűz áradt
belőle. Az ujjai sárgán elszíneződtek a nikotintól, rövid vöröses szőke haja
zsírosan lógott a szemébe. Mintha megállt volna körülötte az idő, mintha beragadt
volna benne egy pontban, mint a légy a ragasztóba, se előre, se hátra. Már nem
sajnáltam. Egyedül maradt, minden felelősség nélkül, mégse mozdult, nem akart
tovább lépni. Vigyorgott mikor meglátta a fiait, mert látta, hogy jól
vannak, megoldódott minden körülöttük, minden amire ő képtelen volt megoldást találni. Én meg
csicskáztam és hallgattam ugyanazt az elakadt lemezt:
– Nincs munka falun, felmegyek Pestre, kapok
segítséget, megyek konyhára dolgozni – mondta újra el az ábrándjait még az utolsó
találkozón is. Előírás szerint én is beszámoltam neki az iskoláról, voltak-e
betegek: mindenről beszámoltam, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztaltam nagy
érdeklődést a részéről, Ha jó idő volt, elmentek a városba csavarogni, ha rossz
idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek, vagy az anyjuk vacak mobilján
játszottak órákig önfeledten, mindenről megfeledkezve. Én meg néztem ki a
fejemből és próbáltam összerakni a mozaikokat, miről is szólt ez a szeretetlátogatás.
Hazafelé a buszon sokat rá kellett szólni Tomira,
mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt
fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva nézett rám, várta a hatást.
Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve… nem érdekelte az öccse viselkedése,
nem szólt rá, mintha csak testben lett volna jelen, a tudata visszarepült az
anyjához, és elmélyülten filózgatott az élet dolgairól.
Tudtam, hogy ezek mind természetes reakciók a
részükről, mégis rosszul éreztem magam tőlük. Köszönetet se vártam semmiért,
hisz ez volt a dolgom, az előírt feladatom. A lelkem mélyén egyre jobban
szembesültem azzal, hogy nagyon meg kell erősödnöm, hogy át tudjak lépni a
hirtelen jött rossz gondolatokon, mert egyre több lett belőlük és nyomasztottak az idő múlásával.
Nehéz volt például közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta
nagy erőfeszítéssel dolgoztam, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre
kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal
lógnak az anya nyakán. Annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen
haltak.
Ezek a
kapcsolattartások segítettek végül abban, hogy szükségszerűen átértékeljem a
szeretet fogalmát. Magamban elneveztem ezt a fogalmat ösztönszeretetnek. Valamiféle
felfoghatatlan sejtszinten működő lélekkapocsnak, ami gyermek és anya közt
örökké megmarad. Nem kopik, nem múlik el soha, még a halállal sem.