Sűrűn felbukkant a gondolataim között ezután, az
örök kérdés, hogy fel tudom e ismerni az igazi, szívből jövő szeretetet, ami majd
a nevelt gyerekeimből felém árad. Képes
leszek e ráhangolódni az érzelmi hullámhosszukra, amin keresztül küldik felém
az üzeneteket:” Szeretlek, bízom benned, szükségem van rád” Azután meg azon
meditáltam, hogy a láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül a
megfogantatás pillanatától, elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a
legnehezebbet is? Tisztában voltam vele, hogy a szeretet Isten ajándéka. Hogy
kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés marad. Ez a szó vagy
fogalom, bárminek is nevezzük az élet legnagyobb rejtélye. A szeretet csodákra
képes, gyógyít testet, lelket. Erő van benne, energia, kollektív tudat, ami
széppé teszi a világunkat, ellentétben a gyűlölettel, ami megbetegít és rombol.
Voltak pillanataim mikor önzőn csak magamnak akartam begyűjteni a körülöttem kifelé
áramló szeretet energiákat, mert megtapasztaltam milyen maradandó sérülést okoz,
ha egy gyermeknél megszakad a szeretet láncolata. Be akartam erőszakosan lépni
ebbe a szétszakadt körbe. Volt egy pár álmatlan éjszakám mire rájöttem, hogy
védekeznem kell önmagammal szemben, ha nem akarok átélni folyamatosan érzelmi
viharokat, csalódásokat. Mint egy buddhista
szerzetes mantráztam, ha mégis elkapott az örvény: – „Nem az én gyermekem, nem
én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt,
meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá
jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám,
itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell
fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.”
Úgy gondoltam, ha ezzel a tudattal élek, könnyebb
lesz ez a feladat, amit elvállaltam. Azzal nem számoltam, hogy az élet írja a
forgatókönyvet, nem kérdez, nem figyelmeztet. Én meg ebben a filmben csak egy
mellékszereplő vagyok.
A mantrák nem működtek, a szeretet tanyát ütött a
szívünkben kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag
kiszámíthatatlanok.
A
gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai
konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében,
aki észrevette, hogy Tomi bizalommal
fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának,
csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont
elég volt, hogy hamar rájöjjön, hogy az osztályában örökké feszültség van.
Velem is megbeszélte az iskolai konfliktusokat, éreztette, hogy töri a fejét a
megoldáson.
Egy nap ez a tanárnő egy bőrkötéses naplót adott át
Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt,
de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le, mi történik veled egész nap az
iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg, például azt, ha bántanak. Mindennap
add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan, nagyon
sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt
részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az
olvashatóságot. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a
beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes, amit tettél, máskor gondolkozz
előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az
iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a
legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a
szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött az egészségi
állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje
is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt ő is, utolsónak indult haza az
iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves
elismerésért.
A pszichiáternő felfüggesztette a gyógyszer
szedését:– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
– mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi emberekhez való viszonya sajátos volt, nem
tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltunk egy
buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Eljött az az időszak, hogy csak azért drukkoltam,
hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti szorgalmasan járt Lilivel iskolába, sok
segítséget kapott tőle. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel,
szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szövegét,
nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek
szerencsére, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van.
Már kezdett az életünk beállni egy biztonságos
keréknyomba, mikor egy telefonhívás újra kibillentette a családot belőle.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom
– jelentettem be a hírt, mikor letettem a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? –
nézett rám csodálkozva a párom.
– Holnap kiderül, utaznom kell hozzá.
