Esély

 

Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Ha anyu szól neki a Mennyországban.

 

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

Te is füvezel

 

Mónika másnap reggel, Zita hangos szitkozódására ébredt. A cigánylány az ajtóban állt, dühösen kiabált kifelé a folyosóra.

– Mi van, te köcsög, elkaptak megint? Angéla néni, ide ne tegyék, mert kitépem a karikát az orrából! Amikor itt volt legutóbb, lenyúlta a lóvém, az egészet. Anyám halálára, kinyírlak, ha megint lopsz, te!

– Zita ne hangoskodj, nincs már mit lopni tőled, mit vagy úgy begyulladva! – húzta befelé Viki a toporzékoló cigánylányt.

De Zita kiszabadította magát és dühöngött tovább.

– He, nézd mán Viki, ez be van lőve megint! Hogy nézel mán ki, dikk...

Mónika felült az ágyán és nézett kifelé az ajtón, hátha lát valamit. De csak azt látta, hogy Zita valami miatt egyre dühösebb. Végre behúzták az ajtót, de Zita a szitkozódást nem hagyta abba odabent sem.

– Vége a békességnek, megint tele leszünk drogosokkal, ezek az istenbarmai, nincs szerencsénk. De teszek róla, hogy ne sokáig rontsák a levegőt idebent. Majd meglátod! – nyugtatta meg inkább önmagát, mint sem Vikit.

Viki vont egyet a vállán.

– Mit bánom én, azt csinálsz, amit akarsz! Nem értem, mért vagy oda annyira? Te is füvezel.

– Az más! Én csak füvezek, de ezek? Ezek mán hullák. Hallottam nemrég, hogy mosóport nyomott fel magának. Majdnem kinyuvadt. Nem is eszmélt órákig. Halt vóna meg akkor!

– Viccelsz ugye? Mosóport. Az nem gyenge! – ámult el Viki.

– Ilyen gyökereket ritkán láttok, jól nézzétek meg őket magatoknak! – világosította fel Zita a szobatársakat.

A reggelinél Mónika is látta a két fiút, külön ültek az ebédlő legsarkában. Nem szólt hozzájuk senki. De ott voltak a figyelem központjában, méregették egymást a régiek, a két új jövevénnyel. Ami azt illeti, elég rosszul néztek ki. A mosdatlanság, ápolatlanság miatt áporodott bűzös levegő terjengett körülöttük. Aztán az egyik megunta a szemezgetést és hirtelen felhorkant.

– Mit bámultok, kiguvad a szemetek, vagy teccem nektek, jöhet egy kör?

Halk moraj volt a válasz, de külön senki nem kötözködött velük. Csak Zita köpött egyet az asztal mellé.

– Hogy szakadna rátok az ég! – dobta át az asztal felett a véleményét.

Bizonytalanság

Eltelt pár hét, az anya tudta, hogy le kellene venni a gipszet Pisti karjáról. Tudta, de nem volt pénze, hogy elutazzon a városba. Kereste a cigány embert, vigye be őket újra. Úgy nézett rá mintha életében akkor látná először.

-- Bevinném én, de az autó is rosszalkodik, meghát a benzint se agyák ingyen. Mér nem kér utazásit az orvostól? Az ingyen van.

 Megfogadta a tanácsot, bementek az orvoshoz másnap. De az orvos Tominak nem adott, csak Pistinek és neki.

A kisfiút nem akarta otthon hagyni egyedül, ezért több liter vízzel felszerelve elindultak, hogy negyven kilométert gyalogoljanak a városig.

Hat kilométer után a kisebb fiú már vánszorgott, a víz is elfogyott. Az anya dühös lett a gyerekre, de aztán győzött a józan esze, rájött hogy a fiú nem bírja ki az utat.
Visszafordultak. Mentek haza. Nem beszélgettek. Az anya közömbös arccal ment elől, diktálta a tempót. Néha dühösen belerúgott egy-egy kavicsba – Talán levágom én a gipszet, nem olyan nagy kunszt az – motyogta maga elé. Mikor hazaértek mégsem merte levágni Pisti karjáról a gipszet, ami már olyan szürkévé érett rajta, mint az utca pora.
– Ha nem segít megoldani a problémát, állami gondozás lesz a vége – fakadt ki a családsegítő, mikor megint felkereste a családot – Dolgoznia kell, gondozni becsületesen a gyerekeit. A gyerekek hétfőtől kezdhetik az iskolába óvodába járást.
Minden jó volt egy darabig, leginkább azért, mert volt újra ingyen ebédjük.
Az anya nem kereste fel a munka miatt a megadott címeket, kevéske segélyből tartotta fent magát. Eldöntötte, hogy minél hamarabb elköltöznek onnan. Nem szerette a falut, ott mindenki figyelte őket. Azt sem, hogy nem tudott az utcán hozzájutni semmihez. Városban nem hal éhen az ember, a kukák teli vannak tömve ruhákkal, élelemmel. A buszmegállókban egész szál cigaretták vannak szétdobálva. Nem élet ez neki. A Hivatal meghozta a döntést egy hónap múlva. Intézetbe viszik ideiglenesen a gyerekeket.
Pisti és Tomi ballagott hazafelé a faluból, amikor megláttak egy személyautót a házuk előtt. Megismerték a hivatalból Erzsike nénit, aki két idegen asszonnyal és az anyjukkal beszélgetett. Mikor közelebb értek meglátták, hogy az anyjuk sír. Már ők is sírtak, rájöttek, hogy elviszik őket, nincs tovább számukra kegyelem.
– Ha elviszik a gyerekeim, vízbe ölöm magam! – fenyegetőzött az anya. Mindhiába, nem ijesztett meg vele senkit.
Beültek az autóba, körülbelül egy órát utaztak. Tomi végig szipogta az utat, szeméből meg-megindult a könnypatak, odabújt félve a testvéréhez. Pisti sovány arca még hófehérebb lett, nagy kék szemeit tágra nyitotta, figyelte a tájat. Tudta hová viszik, ő már volt Intézetben pár hónapot, akkor is az anyja miatt. Emlékezett arra a novemberi napra, amikor egy férfi érte ment a lakásukba.
– No, fiam, megegyeztem anyáddal, elkísérsz a távoli városba. Nem jó egyedül utazni.
– Menjél nyugodtan -- biztatta az anyja -- a kíséretért kaptam kétezret, lesz kajára pénzünk.
Akkor még nem értette, miért kell egy fiatal gyerek kíséretnek egy idős férfi mellé. Viszolygott az ember, kutakodó apró szemeitől, attól is, hogy folyton simogatta a tarkóját. Mikor megérkeztek a temetőbe már kora délután lett, eleinte csak sétáltak, a férfi egyre idegesebben figyelte a környéket. Aztán elindult vele a ravatalozó felé. Emlékszik, hogy valami miatt már nagyon félt tőle, mert egyre különösebben viselkedett. Olyanokat magyarázott neki, hogy – "Nem kell félnie, nem lesz semmi baj"Beszélt, egyfolytában, mintha félt volna a csendtől. Hízelgett, ígérgetett. Többször megemlítette, hogy mindig ad pénzt, ha elkíséri ezután.
Akkor találkoztak két rendőrrel, ki tudja miért járták végig a temetőt, talán mert loptak a sírokról. Őket is igazoltatták, a férfi zavartan válaszolgatott, nem tudott egyértelmű választ adni, például arról, hogy ki ő neki.

-- A barátom fia, megyünk a nagyanya sírjához.

Nem értette miért hazudik, kicsúszott a száján az igazság.

-- Nem ismerem a bácsit, pénzt adott a kíséretért anyámnak.
Bevitték Pestre az átmeneti Otthonba. Az anyját pár nap múlva megtalálták. Könyörgött az anyja, haza akarta vinni mindenáron. Nagyon szigorúak voltak vele, mivel gyermekveszélyeztetést okozott amikor elengedte egy ismeretlennel.
– Megérkeztünk fiúk! – szólt hátra az egyik kísérő mikor megállt az autó. 

Aznap fürödtek, tiszta ruhát kaptak. Másnap az orvos megvizsgálta őket, levették Pisti kezéről a gipszet.
A karja a túlhordott gipszkötéstől görbe maradt.
– Hool vvan aanyu? – sírdogált Tomi sűrűn.
– Teltek a hetek, lassan megszokták az új helyet ahová kerültek. Nem unatkoztak, odabent mindennap történt valami furcsaság.
Bement látogatni az anyjuk.
– Hazajöttök, csak munkát keresek. Nincs falun nekem való meló, az a baj – próbálta vigasztalni a fiait.
– Hát menjünk vissza Pestre – nézett a szemébe határozottan Pisti.
– Hova? Nincs hova fiam, nincs már nekünk ott lakásunk – hajtotta le a fejét az anyja.
Bele túrt a zsíros ápolatlan hajába, szórakozottan nézett maga elé. Eszébe jutott, hogy csak útiköltséget kapott, hogy meglátogassa a fiait. Nem telik belőle egy doboz cigire se. Talán a busz-pályaudvaron ha korábban kiér, több napra való csikket össze tud szedni. Mikor megérkezett, akkor is felszedett néhányat. A legjobb a felszálló peron. Van, aki eldob egy egész szálat is, ha befut az a busz, amire várt.
– Megyek akkor, nem akarom lekésni a járatom – kapta össze magát hirtelen és felállt.
– De hát még csak most jöttél? – ámult el Pisti.
– Dolgom van a városba, ne értetlenkedj – szólt rá mérgesen az anya és kapkodva búcsúzott.
Reggeliztek amikor közölte velük a gondozó.
– Nemsokára jön egy néni hozzátok.
– Minek jön? – kérdezték meg egyszerre ijedten.
– Csak úgy, meglátogat benneteket. Lehet, hogy hozzá mentek ki, amíg anyukátok eldönti, hogyan rendezi le a sorsát.
Pisti nagyon elkomolyodott, majd határozottan visszaválaszolt.
– Az én anyám egyedül nem tud dönteni, én szoktam neki segíteni minden döntésben.
Aggódva vették észre, hogy ezután a fiú teljesen befelé fordult, szótlanná vált. Tomi ezzel ellentétben folyamatos dühkitöréseket provokált, egy perc nyugta nem volt körülötte senkinek.