Eltelt pár hét, az anya tudta, hogy le kellene venni a gipszet Pisti karjáról. Tudta, de nem volt pénze, hogy elutazzon a városba. Kereste a cigány embert, vigye be őket újra. Úgy nézett rá mintha életében akkor látná először.
-- Bevinném én, de az autó is rosszalkodik, meghát a benzint se agyák ingyen. Mér nem kér utazásit az orvostól? Az ingyen van.
Megfogadta a tanácsot, bementek az orvoshoz másnap. De az orvos Tominak nem adott, csak Pistinek és neki.
A kisfiút nem akarta otthon hagyni egyedül, ezért több liter vízzel felszerelve elindultak, hogy negyven kilométert gyalogoljanak a városig.
Hat kilométer után a kisebb fiú már vánszorgott, a víz is elfogyott. Az anya dühös lett a gyerekre, de aztán győzött a józan esze, rájött hogy a fiú nem bírja ki az utat.
Visszafordultak. Mentek haza. Nem beszélgettek. Az anya közömbös arccal ment elől, diktálta a tempót. Néha dühösen belerúgott egy-egy kavicsba – Talán levágom én a gipszet, nem olyan nagy kunszt az – motyogta maga elé. Mikor hazaértek mégsem merte levágni Pisti karjáról a gipszet, ami már olyan szürkévé érett rajta, mint az utca pora.
– Ha nem segít megoldani a problémát, állami gondozás lesz a vége – fakadt ki a családsegítő, mikor megint felkereste a családot – Dolgoznia kell, gondozni becsületesen a gyerekeit. A gyerekek hétfőtől kezdhetik az iskolába óvodába járást.
Minden jó volt egy darabig, leginkább azért, mert volt újra ingyen ebédjük.
Az anya nem kereste fel a munka miatt a megadott címeket, kevéske segélyből tartotta fent magát. Eldöntötte, hogy minél hamarabb elköltöznek onnan. Nem szerette a falut, ott mindenki figyelte őket. Azt sem, hogy nem tudott az utcán hozzájutni semmihez. Városban nem hal éhen az ember, a kukák teli vannak tömve ruhákkal, élelemmel. A buszmegállókban egész szál cigaretták vannak szétdobálva. Nem élet ez neki. A Hivatal meghozta a döntést egy hónap múlva. Intézetbe viszik ideiglenesen a gyerekeket.
Pisti és Tomi ballagott hazafelé a faluból, amikor megláttak egy személyautót a házuk előtt. Megismerték a hivatalból Erzsike nénit, aki két idegen asszonnyal és az anyjukkal beszélgetett. Mikor közelebb értek meglátták, hogy az anyjuk sír. Már ők is sírtak, rájöttek, hogy elviszik őket, nincs tovább számukra kegyelem.
– Ha elviszik a gyerekeim, vízbe ölöm magam! – fenyegetőzött az anya. Mindhiába, nem ijesztett meg vele senkit.
Beültek az autóba, körülbelül egy órát utaztak. Tomi végig szipogta az utat, szeméből meg-megindult a könnypatak, odabújt félve a testvéréhez. Pisti sovány arca még hófehérebb lett, nagy kék szemeit tágra nyitotta, figyelte a tájat. Tudta hová viszik, ő már volt Intézetben pár hónapot, akkor is az anyja miatt. Emlékezett arra a novemberi napra, amikor egy férfi érte ment a lakásukba.
– No, fiam, megegyeztem anyáddal, elkísérsz a távoli városba. Nem jó egyedül utazni.
– Menjél nyugodtan -- biztatta az anyja -- a kíséretért kaptam kétezret, lesz kajára pénzünk.
Akkor még nem értette, miért kell egy fiatal gyerek kíséretnek egy idős férfi mellé. Viszolygott az ember, kutakodó apró szemeitől, attól is, hogy folyton simogatta a tarkóját. Mikor megérkeztek a temetőbe már kora délután lett, eleinte csak sétáltak, a férfi egyre idegesebben figyelte a környéket. Aztán elindult vele a ravatalozó felé. Emlékszik, hogy valami miatt már nagyon félt tőle, mert egyre különösebben viselkedett. Olyanokat magyarázott neki, hogy – "Nem kell félnie, nem lesz semmi baj"Beszélt, egyfolytában, mintha félt volna a csendtől. Hízelgett, ígérgetett. Többször megemlítette, hogy mindig ad pénzt, ha elkíséri ezután.
Akkor találkoztak két rendőrrel, ki tudja miért járták végig a temetőt, talán mert loptak a sírokról. Őket is igazoltatták, a férfi zavartan válaszolgatott, nem tudott egyértelmű választ adni, például arról, hogy ki ő neki.
-- A barátom fia, megyünk a nagyanya sírjához.
Nem értette miért hazudik, kicsúszott a száján az igazság.
-- Nem ismerem a bácsit, pénzt adott a kíséretért anyámnak.
Bevitték Pestre az átmeneti Otthonba. Az anyját pár nap múlva megtalálták. Könyörgött az anyja, haza akarta vinni mindenáron. Nagyon szigorúak voltak vele, mivel gyermekveszélyeztetést okozott amikor elengedte egy ismeretlennel.
– Megérkeztünk fiúk! – szólt hátra az egyik kísérő mikor megállt az autó.
Aznap fürödtek, tiszta ruhát kaptak. Másnap az orvos megvizsgálta őket, levették Pisti kezéről a gipszet.
A karja a túlhordott gipszkötéstől görbe maradt.
– Hool vvan aanyu? – sírdogált Tomi sűrűn.
– Teltek a hetek, lassan megszokták az új helyet ahová kerültek. Nem unatkoztak, odabent mindennap történt valami furcsaság.
Bement látogatni az anyjuk.
– Hazajöttök, csak munkát keresek. Nincs falun nekem való meló, az a baj – próbálta vigasztalni a fiait.
– Hát menjünk vissza Pestre – nézett a szemébe határozottan Pisti.
– Hova? Nincs hova fiam, nincs már nekünk ott lakásunk – hajtotta le a fejét az anyja.
Bele túrt a zsíros ápolatlan hajába, szórakozottan nézett maga elé. Eszébe jutott, hogy csak útiköltséget kapott, hogy meglátogassa a fiait. Nem telik belőle egy doboz cigire se. Talán a busz-pályaudvaron ha korábban kiér, több napra való csikket össze tud szedni. Mikor megérkezett, akkor is felszedett néhányat. A legjobb a felszálló peron. Van, aki eldob egy egész szálat is, ha befut az a busz, amire várt.
– Megyek akkor, nem akarom lekésni a járatom – kapta össze magát hirtelen és felállt.
– De hát még csak most jöttél? – ámult el Pisti.
– Dolgom van a városba, ne értetlenkedj – szólt rá mérgesen az anya és kapkodva búcsúzott.
Reggeliztek amikor közölte velük a gondozó.
– Nemsokára jön egy néni hozzátok.
– Minek jön? – kérdezték meg egyszerre ijedten.
– Csak úgy, meglátogat benneteket. Lehet, hogy hozzá mentek ki, amíg anyukátok eldönti, hogyan rendezi le a sorsát.
Pisti nagyon elkomolyodott, majd határozottan visszaválaszolt.
– Az én anyám egyedül nem tud dönteni, én szoktam neki segíteni minden döntésben.
Aggódva vették észre, hogy ezután a fiú teljesen befelé fordult, szótlanná vált. Tomi ezzel ellentétben folyamatos dühkitöréseket provokált, egy perc nyugta nem volt körülötte senkinek.
