Gyász

Mint fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helyiségből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos beton tető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatóhoz panaszra. Még aznap megjavították a munkások a tetőt, leszigetelték olvasztott kátránnyal.
Kemény hideggel robbant be a tél egyik napról a másikra. Egy vegyes tüzelésű kandallójuk volt, amiben ha elaludtak, elaludt a parázs is. Ledermedtek a falak a hidegtől, a kancsóban reggelre bepillézett a víz. Összebújva melegítették egymást, dideregve keltek, mentek dolgozni.
Enyhültek a februári hidegek, amikor Nóri furcsán kezdte magát érezni, szédelgett, émelygett a gyomra. Elment az orvoshoz, aki megállapította, hogy gyermeket vár.
Más nő boldog, ha elérkezik ez a pillanat, ő kétségbeesett. Távol a családtól egy odúba, hogy lehet gyereket vállalni? Este elmondta szomorúan a párjának.
– Képtelenség nevelni a babát ilyen körülmények között– a szeme tele volt kétségbeeséssel.
Emlékeiben felrémlett a falun született gyermekek körüli felhajtás, hogyan vigyázták a kismamát, az újszülöttet, hordták a gyermekágyi ételeket, a rokonok, szomszédok. Ő mindenből kimarad itt az istenháta mögötti helyen, nem néz rá senki a férjén kívül, aki ugyanúgy tudatlan a gyermeknevelésben mint ő.
Laci is elkomolyodott, de csak annyit mondott, mindenre van megoldás. Másnap felkereste a Gazdaságvezetőjét, hogy segítsen rajtuk. Az meg is ígérte, ha jön a baba, másik lakást kapnak.
Nóri táppénzre került, becsületesen járt a vizsgálatokra. Egy rutinvizsgálat után hazaérve rosszul lett. Először a hideg rázta, később negyven fok fölé ment a láza, az egész teste tűzben égett, a bőre kivörösödött a sok apró kiütéstől. A férje, mikor meglátta, azonnal telefonált a mentőknek.
Szirénázva vitte a mentőautó a kórházba. A vizsgáló orvos a fertőző osztályra utalta. Amíg az infúziót bekötötték, folyamatosan kérdezgették.
– Hány hónapos terhes fiatalasszony?
A kérdésekből tudatára ébredt, hogy valami nagy baj van vele.
A gyógyszerektől csillapodott a láza, jobban érezte magát. Másnap délután megjelent a férje a főorvossal. Laci szeme vörös volt, Nóri azonnal tudta, hogy sírt.
A főorvos bottal járt, egyik lábát húzta maga után, mikor leült az ágya mellé, a világ legtermészetesebb mozdulatával átfogta a tehetetlen lábát, és keresztbe rakta a másikon.
– Mi történt? – kérdezte tőlük idegesen.

Az orvos odahúzta mellé a székét, komoly arccal nézett rá, mint aki épp felméri elmondhatja e a rossz hírt.
– A férjével már beszéltem, rubeólája van, rózsahimlő, ami a babára nézve nagyon veszélyes... végzetessé is válhat. Valahol összeszedte, ez a legveszélyesebb himlő egy terhesség alatt. El kell dönteniük, mi lesz a sorsa a babának. Nagyon nagy az esély rá, hogy károsodással születik. Egyedül hagyom magukat, beszéljék meg – nehezen feltápászkodott és kiment a kórteremből.
Ott álltak a nagy boltíves ablak alatt összeölelkezve, és csak sírtak.
– Én nem hiszem, hogy beteg lett – szipogott Nóri – tévedhetnek is.
Laci szemében is mélységes szomorúság volt. Nem tudott tanácsot adni, nem adhatott, ezt a döntést a feleségének kell meghozni, úgy gondolta bárhogyan dönt, elfogadja.
Az orvos egy óra múlva megjelent az ajtóban.
– Döntöttek asszonyom?
– Igen, élni fog! – válaszoltak mégis egyszerre.
Az orvos nézte őket, az őszinte reményt a szemükben, megkérte őket, menjenek vele.
Végig mentek egy hosszú folyosón, megálltak egy bezárt ajtó előtt, amin biztonsági zár volt.
– Megmutatom mire számíthatnak. Kérem, ne értsék félre, de jobb ha tisztán látnak, mielőtt meghozzák a végső döntésüket. Amit látni fognak, az várhat a babájukra, ha megszületik. Ezek a babák mind fertőzés áldozatai.
A hosszú polcokon öt literes üvegekben ott lebegtek a folyadékban a magzatok, egyik kisebb, másik nagyobb. Nóri nézte a nyúlajkú, farkastorkú, nyitott gerincű, vízfejű kis testeket, addig nézte, míg arra nem ébredt, hogy paskolják az arcát.
– Nincs semmi baj, megrázó volt tudom – mondta az ájulásból eszmélő Nórinak az orvos.
Pár óra múlva aláírták a papírokat, megölhetik a gyermeket. Nem maguk miatt döntöttek így, a gyermek miatt. Nem élet, a szenvedéssel teli élet. Másnap felkészítették az orvosok a művi szülésre, elmagyarázták részletesen, mi fog történni.
– Először egymás után fog kapni három szurit, a baba meg fog halni, azután elindítjuk a tolófájásokat. Mesterségesen, de természetesen szül, mert első baba, nem befolyásolhatja a további terhességet.
Borzalmas fájdalmai voltak, amit nem is titkolt, üvöltött a fájdalomtól.
Hallotta, ahogy a közelében valaki gúnyosan megjegyezte – Nem kellett volna megcsinálni, most nem fájna, mire ez a nagy hiszti?
Mint a kölykét védő vadállat olyan agresszív lett, maga se értette később mi lett vele, tiszta erőből ordított.
– Takarodjon ki innen, mit tud maga rólunk? Menjen innen, ne nyúljon hozzám ! Érti? Maga nem érhet hozzám ezután!
Az orvos próbálta nyugtatni.
– Tudom, hogy nehéz… az éretlen gyümölcs is nehezen esik le a fáról, ez a magzat is éretlen.
Nem lehet szóval leírni a szenvedését, a fájdalmát amit két órán keresztül érzett, a fejében kavarogtak az érzések közben, a tehetetlenség, a gyűlölet, a düh, és a fájdalom érzései.
– Halott a gyermekem – zokogott fel végül Nóri, mikor látta, hogy ugyanúgy teszik spirituszba a gyermekét, viszik vizsgálatra, talán kísérleti alanynak, mint a többit, akiket megmutatott neki a főorvos. Megnézte, mert látni akarta, még ha csak egy percre is, de rémülten látta, hogy nincs rajta semmi elváltozást. Mikor elhagyta a kórházat, megkérdezte az orvost.
– Mi van, ha az én lányom erősebb volt, mint a rubeóla, én láttam, hogy semmi baja nem volt.
Az orvos hallgatott, majd csendesen megszólalt.
– Még vizsgáljuk… az idegrendszere akkor is sérült lehet. Majd küldjük az eredményt.
Nóri várta, de soha nem kapta meg az eredményt. Talán neki így jobb is volt, igazság nélkül. De mikor hazament, csendes lett, hónapokig eluralkodott rajta a depresszió, sokszor elsírta magát minden ok nélkül, a terhesség alatt felébredt anyai ösztöne átalakította a tudatát, a személyiségét. Gyászolt.