Egy nagy senki vagy

 

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...

Sára hátat fordított Rózának, hányingere lett az egésztől. Kiment a mosdóba, a kagyló fölé görnyedt, lassan engedte a hideg vizet, majd végigsimította az arcát a vizes tenyerével. Kintről hangok szűrődtek be a mosdóba, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Mikor megfordult a zajra, meglátta a bankfiók vezetőjét a nyitott ajtóban. A férfi arca feldúlt volt, szemeit résnyire húzta. A megszokott gúnyos modorával, fennhangon beszélt hozzá:

– Maga megsértette a ház szabályait, belső beszélgetést adott tovább! Nem értem, kinek is dolgozik egyáltalán, az ügyfélnek vagy a banknak? Hogyan tudja ezt az incidenst helyrehozni?
Sára keze ökölbe szorult „ Még mondj valamit, majd meglátod, hogy hozom helyre"– dühöngött magában, de nem merte hangosan kimondani. Eszébe jutott az anyja, akit pont ez a pökhendi alak mentett meg, amikor a kérésére átütemezte a lakáshitelüket.
– Bocsánat főnök, máskor körültekintőbb leszek – hajtotta le a fejét szolgalelkűen, nem nézett a véreres szemekbe. „Hát ennyit a nagy bátorságomról" – gondolta magában szégyenkezve.
– Ha lesz máskor! – húzta rá az ajtót a főnöke. Kiment ő is a mosdóból, visszament az asztalához.
Már hordágyra tették akkorra az asszonyt, a mentősök a kijárat felé tolták. Mögöttük ment a férje. Benjámin felfigyelt a visszatérő Sárára, idegesen megrándultak az izmok a borostás arcán, amikor a tekintetük összevillant. Váratlanul visszalépett hozzá.
– Mit mondott neki?
– Az igazat, hogy ne várjon segítséget – válaszolt Sára, és elfordult a férfitól, nem akart a szemébe nézni. – Nem szokásom a hazudozás. Sajnálom.
Benjamin elgondolkodva nézte, de már nem tett fel több kérdést. Meglepte Sára őszintesége.
Kint az utcán a várakozó mentőbe emelték a betegszállítók Karola élettelennek látszó testét. Benjámin is mentőhöz igyekezett, de a kijáratnál még egyszer visszafordult, újra kereste Sára tekintetét. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de a mentő motorja felzúgott, gyorsan beszállt ő is a beteg mellé. A mentő szirénája végighasította a levegőt, majd ahogy távolodott, elhalkult. Feltűnően nagy csend maradt utána. Senki sem beszélt, mintha mindenkiből kifogyott volna a szó, csak álldogáltak és döbbenten várakoztak.
Sára tehetetlenül állt az asztalának dőlve, figyelt kifelé az utcára. A férfi tekintetének emléke visszatért hozzá újra és újra. Azon töprengett, hogy mit akart még tőle kérdezni a férfi? Bizonyára nagyon neheztel rá.
Odafordult a kollégájához. – Melyik kórházba viszik az asszonyt?
Róza vonakodva válaszolt.
– Nem halt meg, nyugodjál meg, csak összeomlott. Ez egyre rosszabb, nekem elhiheted. Ha akarsz egy jó tanácsot, adhatok. Csak azzal foglalkozz, ami rád van bízva, a többi nem a te dolgod. Felfogtad?
– Igen. Csak nem egyszerű. Miért hazudjak, miért mondjam az ellenkezőjét az igazságnak? Az emberek azért jönnek ide, hogy segítsünk nekik a fejlődésben, a gondok megoldásában. Bíznak bennünk, ügyfelekké válnak, az életük részesei leszünk. Ezzel szemben mi nem vagyunk ugyanolyan partnerek, nem adunk hitelt a szavaiknak, ha az élet hátrányos helyzetet teremt náluk. Hol itt a harmónia? Egyoldalú érdeket képviselünk. Pedig ügyfelek nélkül érdektelenné válik a pénzpiac, vagy nem?
A kolléganője reménytelen kézmozdulattal hagyta ott.
– Ne gondolkozz annyit, még megárt a végén!

Sára valamelyest megnyugodott, de egész nap az asszonyra és a férfira gondolt. Fülében csengtek folyton a fájdalmas szavak: „Vissza akarom kapni a gyerekeim!"
Elhatározta, hogy meglátogatja a nőt a kórházban. Ha tud bármiben, akkor segíteni fog.
Másnap reggel, amikor odaért a bankhoz, már messziről észrevette az ajtónál a csődületet. Tanakodtak és néztek valamit. Mikor közelebb ért, ő is meglátta, a nagy üvegajtóra, és az ablakra piros festékkel írt szöveget.
„Gyilkosok, uzsorások, lógni fogtok!"
Két rendőr helyszínelt, senkit nem engedtek be jó darabig az épületbe. A webkamera és a térfigyelő-kamera anyagát vizsgálták, ezért végkép nem értette miért várakoztassák őket odakint.

Mikor bejutott a munkahelyére, kedvetlenül ült az asztalához. De nem volt egyedül ezzel az érzéssel, a többi kollégáján is látszott a feszültség, ha csak egy kis szusszanásnyi idejük akadt már susmogtak egymás közt. Kihallotta a beszélgetésükből, hogy félnek. Az üzenet az ajtón, úgy gondolták, nekik is szól.
– Milyen naivak – gondolta Sára – ugyan miért is fenyegetnék meg őket? Mi itt csak utasításra dolgozunk. Olyanok vagyunk, mint a kiskatonák a harctéren, akik ölnek hitük és világnézetük ellenére, mert parancsot kaptak rá.
Az egész napja egyhangúan telt el, rágörnyedt a monitorra, kerülte a szemkontaktust mindenkivel, nem akart senkivel beszélni arról, hogy neki mi a véleménye az elmúlt eseményekről. Már csak azért sem, mivel a hátában érezte a többi tekintetét és folyton érzékelte, hogy bekerült lassan a beszélgetés központjába – Ha nem jár a szája, ha nem játssza a nagy igazságost, nem történik meg az előzőnapi incidens.
Mellette lévő asztalnál Róza folyton zsémbelt, idegesítően kritizált mindent, és mindenkit. Úgy nézett ki, elég rossz napja lett neki is.
Sára nem bírta szó nélkül megállni, mert megfájdult a feje a szóáradattól, amit kiváltképp felé küldözgetett a kollega nője.
– Mi bajod van egész nap? Még az árnyékba is bele kötöttél már.
– Nem látod, mi van itt, igaz? Vak vagy az a baj, csak azt látod, amit lehet. Azt hiszik, teljesen balekok vagyunk, mindent beszopunk. Kisanyám, te még nem tudsz semmit! Láttam tegnap kiakadtál, nehéz megszokni. Ha nem bírod, lépj le innen! Amit itt csinálunk... ez egy bűnszövetkezet!
Róza erélyesen megkopogtatta az íróasztal lapját hosszú műkörmeivel.
– Itt ismeretlen fogalom az érzelem, csak profit van, az az Isten! Jó kis plakátot kaptunk, gyilkosok, uzsorások. Jó mi? Meg igaz is...
Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.
– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.

Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították  meg.

A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.

– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.

– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.

Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.

– Kedveském, segítene, oda megyek én is.

Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.

– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.

Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.

– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.

– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.

– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.

– Mire gondol? Nem értem.

– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.

– Mindig van valami megoldás.

– Nekem már nincs.

– Ne mondjon ilyet.

– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.

Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.

– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.

– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!

Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.

– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.

– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.

Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.

– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.

Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!

Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.

– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.

– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.

– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.

– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.

– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.

Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.

– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára. 

– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.

Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!

CAPO D' ORTURA /ahol összeér az ég a hegy és a tenger/

 

Az autót megint egy parkolóban hagyták. Gyalog indultak felfelé Les Calanches elbűvölő, ugyanakkor furcsa alakzatokkal teletűzdelt sziklavilágába. Meseszerű látványban volt részük, a félgömb szerű lyukakkal kicsipkézett sziklák különleges alakjai néha misztikus, néha mindennapi lényeket láttattak velük. A hihetetlenül kék tenger habjaiból egy rózsaszínben, narancssárgában, mélyvörösben játszó hatalmas gránittömbön, négy kilométer hosszan magasodó sziklalabirintusba jutottak.

A professzor elbűvölten nézte az elébe táruló látványt.

– Nézzétek, milyen csodálatos! Nézzétek mire képes a természet. Tudjátok mit írt erről a helyről Guy de Maupassant? Azt írta szó szerint: „Napfelkeltekor indultak el. Előttük terült el egy erdő, bíborvörös gránitból: csúcsok, oszlopok, tornyocskák, meglepő alakzatok, melyeket az idő, a szél és a tenger formázott ki. Magasak, véknyak, kerekek, csavartak, görbék, alaktalanok, olyan bizarrnak tűnnek ezek a sziklák, mintha fák, növények, állatok, emberek, csuhás szerzetesek, szarvas ördögök lennének – egy szörny népség, egy rémálomból nőtt cirkusz, melyet egy őrült isten akarata kővé változtatott."

Feljutottak egy furcsa hasadékhoz. Gábor bevárta Elizát, átölelte a vállát és hosszan a szemébe nézett.

– Ezt itt Le Coeur-nak nevezik, látod szív alakú. Az utolsó két évem minden napján ide vágytam, valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer húzott ide. Most, hogy belegondolok nagyon furcsa számomra, hogy itt állsz velem és a fiammal. Nincs jelentősége tudom... mégis. Mikor terveztem az utat, akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Milyen furcsa a sors... kiszámíthatatlan.

Eliza látta, hogy a férfi egy pillanatra elérzékenyült, próbálta leplezni előttük.

– Haladjunk tovább, még ma le is kell jutnunk innen.

Elindultak felfelé a vidék leglátványosabb csúcsára a Capo d'Ortura. Erdei ösvényen haladtak, majd keresztül vágtak egy nagyobb macchiás bozótoson. Ahogy egyre feljebb jutottak, úgy tárul előttünk ki a táj, a csúcsról pedig már álomszerű kilátásban lett részünk a Portoi-öbölre és a sziklavilágra. Elizában olyan érzést váltott ki, mintha ha az egekbe járnának.

Gábor folytatta a felvilágosítást: – A görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték Korzikát. Szépségének titka bizonyára az ellentétek harmóniája: vad sziklák és lankás völgyek, égbeszökő hegyormok és lustán elnyúló tengerpartok, az örökzöld fenyőerdők és a mézsárga homok, fények és árnyak. Látjátok, ez itt Korzika szigete! A változatos növényzetével a mediterrán és kontinentális növényfaj közül háromszáz csak e vidékre jellemző. A botanikusok mellett az ornitológusoknak, sőt a geológusoknak és a néprajzkutatóknak sem kell csalódniuk ezen a helyen. Valóságos földi paradicsom, mindössze egyetlen karnyújtásnyira az öreg kontinens partjaitól.

A csúcsról háromszázhatvan fokos panoráma nyílt ki előttük. Láthatták a havas hegycsúcsokat és a végtelen tengert, a vöröses sziklákkal szabdalt partvonalat. A nap nyugovóra indult, lassan csúszott lefelé a tengerbe. A sugara drámain megfestette a vöröslő sziklákat. Végig fojt rajtuk a fény mintha véreznének.

Eliza nem tudott betelni a látvánnyal. Könnyek szöktek a szemébe.

– Soha nem tudom meghálálni Gábor, hogy elhoztál, hogy mindezt láthatom... ez itt olyan, mint a Mennyország... nem e világi az biztos... egyszer szeretnék újra visszatérni, látni ugyanezt a szépséget...

A férfi elgondolkodva hallgatta Elizát, a gondolatai elkalandoztak. Úgy érezte mintha egy ringlispílben száguldana körülöttük az ég a felhőivel, a tenger a hullámaival. Ez az a pillanat amit örökre be szeretne vésni a lelkébe. Idevágyott évek óta, ebbe a harmóniába. Elszomorodott. Logikus, hogy minden szépség múlandó, ez a kép is elenyészik, elhalványul. Az a jóérzés is, hogy mellette áll egy fiatal nő, aki mintha megérezne minden rezdülését... talán őt küldte a sors, hogy legyen még boldogsága... vagy elmúlik ez a felismerés is idővel a benne rekedt vágyakkal együtt, eltűnik Eliza is az életéből mint Hédi. Újra egyedül maradnak Leventével. Elsétált Eliza mellől pár lépést, túlságosan intenzíven érte a felismerés: döntenie kell minél hamarabb. Rezignáltan visszaválaszolt Elizának.

– Ugyanezt soha nem fogod meglátni, te is tudod, miről beszélek... az ezred tört része elég a változáshoz. Lehunyod a szemed majd kinyitod. Közben letörik egy szikladarab, lehullik pár száz levél a bokrokról, fákról. Mire visszatérsz nem bódítanak a macchiák, lehet az éghajlatváltozás kisöpör innen is minden mediterrán növény és állatfajt, és... mi sem leszünk együtt így hárman... soha már.

Levente figyelmét nem kerülte el, hogy Eliza szomorú lett az édesapja szavaitól. Írt a noteszába és odanyújtotta olvasásra.

– Engem mindig kihagytok a társalgásból – sértődött meg Gábor.

Eliza odaadta a noteszt a férfinak, amiben csak egy sor volt írva, de az mindent elárult Levente lelkivilágáról: –" Ne félj Eliza, ha megöregszel én felhozlak ide a karjaimban, ugyanúgy, mint apu vitt, mikor beteg voltál a hajón."

Odalépett Leventéhez és meghatódva magához ölelte.

– Köszönöm Levente, remélem nem felejted el soha, amit most ígértél.

Szótlanul nézték egy ideig a mélyülő árnyakat, közben ott bujkált mindhármukban egy ki nem mondott gondolat: ők hárman mégis összetartoznak... úgy mint a tenger, a kősziklák és az égbolt.

Levente szorosan fogta Eliza kezét. Eszébe jutott mit mondott Eliza a tengerparton Bertoldnak: – "Ő az én fiam" – most arra gondolt mi lenne, ha valósággá válna, amit akkor viccből mondott a tolakodó férfinak. Mi lenne, ha szerelmes lenne az apukája Elizába. Jó lenne ha az lenne, hiszen meghalt, akit mindketten annyira szerettek. Eliza nagyon kedves és türelmes mindig hozzá. Ha együtt voltak sokat mesélt a világról. Mindenről tudott beszélni. Amikor az apukája pihenni akart, vagy épp dolgozott a laptopján, ők ketten sétára indultak. Néha feküdtek a tengerparton és fantasztikus dolgok jutottak eszükbe. Ilyenkor olyat játszottak, hogy ő leírt a noteszába egy szót, Eliza csak arról a szóról beszélt hozzá, mindent ami eszébe jutott róla. Mikor azt írta – felhő –, akkor kitalálták mit ábrázolnak a felhők. Eliza akkor mesélt az édesanyjáról, hogy egyszer találkozott vele. Azt mondta nagyon szép asszony volt, megérti, hogy nagyon hiányzik nekik, csak most szomorú az édesanyjuk. Megkérdezte: miért gondolja, hogy szomorú? Eliza nézte a felhőket és azt válaszolta: –" Ott a felhőkön túl él most. Nincs semmi baja és ugyanolyan szép, semmit sem öregedett. Szomorú, mert a fia nem beszél az emberekkel és azért is szomorú, hogy magányosan élnek. Ő már nem tud onnan visszajönni, de figyeli mi történik velük." Eliza szerint az édesanyjuk az őrző angyalukká vált. Mindig magánál hordott róla egy fényképet. Sose hagyta otthon, akkor is az övtáskájában volt. Megmutatta Elizának, aztán egyedül neki leírta amit senki sem tudott, hogy nagyon sajnálja, de már nem emlékszik sok mindenre. Hiába nézi a videófilmeket az apukájával,  mégsem tudja milyen egy igazi anyuka. Elsírta magát, és mikor Elizára nézett meglátta az arcán a könnyeket. Eliza vele sírt. Sokáig ültek összeölelkezve a tengerparton, teljesen rájuk sötétedett. Az apukája ideges volt, hogy későn értek vissza. Eliza megvédte. Szembefordult az apjával és felelőségre vonta. "Eljöttél nyaralni, hogy sokat legyél a fiaddal, mégis itthon kuksolsz és dolgozol a laptopodon" Egyedül ő nem haragudott, mikor azt mondta másnap megint Elizának, "Sajnálom ma sem tudok veletek menni, videokonferencián kell részt vennem" Eliza legyintett a karjával, látszott rajta, hogy ő egyáltalán nem örült a bejelentésnek. Végig mérgelődött az úton, míg sétáltak a mólóhoz. " Látod Levente itt van a baj, mindennél fontosabb a karrier. Azt hiszi édesapád a föld megáll a tengelyén, nem fordul tovább egy centit sem, ha ő nem végzi el a feladatát. Ha hazaérünk, szétkapom darabjaira azt a fránya laptopot." Nem értette miért gondolta az előbb az édesapja, hogy ők hárman együtt soha nem térnek vissza a hegyre. Ő biztos volt benne, hogy téved. Eliza örökre a barátja marad, mert azt is megígérte, hogy ő sokáig fog élni. Nevetett amikor mondta és rákacsintott :" Én még kilencven évesen is itt fogok vízisíelni, majd meglátod."

Eliza érezte Leventéből áradó szeretetet, pont ez miatt érzékenyült el. Gábor távolságtartása már nem zavarta. A férfi egy méterre külön állt most is tőlük, mintha nem tartoznának össze. Tudta, hogy csak álca az egész, hisz a férfi napok óta készül elmondani az érzéseit, amit már nem tud leplezni, vagy nem is akar. Egyedül ő a hibás, hogy nem mondta még el, mert húzta az időt. De most ő sem értette miért mondta ki az előbb, hogy ők ugyanígy hárman soha nem mennek vissza Capo d'Ortura. Meglepte, hogy újra ennyire bizonytalanná vált.

A professzor gondolatban egyre jobban eltávolodott tőlük. Hédire a feleségére gondolt. Az elhunyt feleségével többször beszélgettek arról, hogy hová szeretnének még együtt elutazni. Hédi imádta a természetjárást, Korzika is téma volt köztük sokszor. Talán azért is vágyott ide annyira. Fel a magas hegycsúcsra, ahol olyan mintha karnyújtásra lenne tőle Hédi, olyan közel, hogy meghallja ha hozzábeszél. Elmondhatja neki, hogy eljött... sajnálja, hogy nem együtt jöttek fel a hegycsúcsra. Aztán Elizára gondolt. Beszélniük kell, el kell mondania mit érez iránta, de előtte meg kell ismernie az igazi arcát. Eliza mellett jött rá, hogy mennyire hiányzik a mindennapi gyengéd ölelés, mennyire hiányzik az életéből a szeretet, és már azt is biztosan érezte, hogy egyedül Eliza képes pótolni Hédit. De Elizát idegesítő titkok veszik körül. Mindig gyűlölte, ha nem látott tisztán, nem szerette a meglepetéseket és félt a csalódástól.

A vissza úton az utolsó száz méternél már használniuk kellett a fejlámpát. Vészesen sötétedett körülöttük a lefelé vezető gyalogút. Eliza megcsúszott egy kiálló sziklán, fájdalmasan feljajdult.

– Azt hiszem kifordult a bokám.

Gábor megvizsgálta, fájdalomcsillapító krémet és fáslit vett elő a hátizsákjából.

– Rögzítem fáslival, nem érzem, hogy ficam lenne, csak meghúzódott.

– Sajnálom, annyi bajod van velem.

– Bárkivel megtörténhet, ne kérj bocsánatot. Kapaszkodj belém, segítek lejutni.

Eliza belekapaszkodva sántikálva tette meg a hátralévő utat.