A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.

Viharos tenger

 

A kabinban minden le volt rögzítve, a fekvőhelyek is, amiknek két funkciója volt, lehetett rajtuk feküdni és ülni. Ezen felül az ovális ablak alatt a falhoz rögzített asztal volt, két oldalán beépített szekrényekkel. A kabinból nyílott a fürdőszoba. Éppen meglehetett benne fordulni, olyan liliputira tervezték, de az igényeknek megfelelt, volt benne mosdó és vécé. Gábor végig nyúlt az ágyon, Leventét is arra kérte, hogy pihenjen le.

Elizára gondolt, akit hiába kért, kint maradt a fedélzeten. Azzal érvelt, hogy látni szeretné a háborgó tengert, a kabin olyan, mint a börtöncella. Abban nincs levegő, nem látni a szabadságot. Tudta miért nem tartott vele, úgy gondolta, annyira meggyűlölte az éjszaka miatt, hogy nem képes elviselni azt sem, hogy egy légtérben szívjanak levegőt. Eliza nem tudhatja, mit érzett, amikor éjszaka felébredt és eljutott a tudatáig, hogy összesimulva alszanak. Átélte újból azt a semmihez nem hasonlítható érzést, hogy nincs egyedül, hogy egy meleg nőitest mellett ébred. Tisztában volt vele, hogy nagyon elrontott mindent. De miért is gondolja így? Eliza nem azért tart vele ezen az úton, hogy törvényszerűen úgy nézzen rá mint egy leendő barátnőre. Eliza a betege. Megmagyarázhatatlan számára, miért vonzódik hozzá, mi az oka, hogy mindent elvisel tőle. A kritikus hangnemet, a hirtelen hangulat váltásait. Megcsókolta mindenki előtt, aztán hátat fordított. Ez így mégsem helyes, mert igazából ő tolta el magától. Nem volt más választása. De mit is akarhatna tőle? Döbbenten tapasztalta, hogy Eliza arca kezd összemosódni Hédiével. Hédi egyre távolodik tőle, ha Eliza mellette van. Elviszi most Korzikára. Az úton nem mondta ki, hogy Hédivel készítették a bakancslistát, amiben ott volt Korzika is. Hédi halott, mégis amikor lefoglalta a nyaralást, az ő kívánságát teljesítette. Azt tervezte majd mindent bemutat neki, minden szépséget amit látni fog. És most odaállt Eliza Hédi elébe, elevenen, színesen, szemtelenül fiatalon, és azt sugallja feléje, hogy vegye komolyan. Mintha azt akarná, hogy neki mutasson meg mindent ne a halottnak. Nem lenne nehéz, ha őszinte lenne hozzá, ha nem lengené körül valami titokzatosság, amitől idegességében falra tudna mászni. Amióta Eliza megjelent az életében, félelmek gyötörték. Félt önmagától, Elizától. Félt, hogy a lány csak szerepet játszik, félt a csalódástól. Attól, hogy beleszeret és egy nap elhagyja, hisz annyira fiatal hozzá. Az éjszakai rémálma jutott eszébe, azóta is elevenen kísérti minden percét. Eliza elbúcsúzott tőle, azt mondta itt az idő mennie kell, mert várják. Könyörgött, hogy maradjon vele, de Eliza kibontakozott az öleléséből, elindult a tenger felé. Hiába kiáltott utána, az alakja lassan elmosódott eggyé vált a tajtékzó hullámokkal. El fogja hagyni, ez már biztos. A tenger hullámai felcsapódtak a kabin ablakára, egyre erősebben zúgott a szél, nagy csattanással villám hasított a szürkeségbe.

-- Levente! Nézzük meg Elizát, ilyen időben nem maradhat kint.

Levente nagyon félt a villámlástól, mégis elindult az apjával. Nyirkossá vált a tenyere, mikor kiléptek a fedélzetre. Alig lézengett turista a fedélzeten, behúzódtak a büfébe, fedett helyekre. Meglátták Elizát, ahogy ült lehajtott fejjel egy rögzített padon. Amikor odaért hozzá, kérlelni kezdte, hogy menjen be velük a kabinba. Eliza nem mozdult.

-- Nagyon rosszul vagyok...- suttogta alig halhatóan.

A professzor lehajolt hozzá, felemelte a karjaiba és elindult vele a hajó belsejébe. A kabinban lefektette.

Maradj mellette fiam, lehet, hogy hányni fog. Ne engedd felkelni.

Előkereste az orvosi felszerelését, injekciós tűt vett ki belőle. Felszívott kétfajta hatóanyagot.

-- Tengeri beteg vagy, kicsit kellemetlen lesz, de a gyógyszert most úgyis kihánynád.

Beadta az injekciót, leült melléje, nyugtató mozdulatokkal simogatta a karját. Amikor Eliza elaludt, akkor sem mozdult mellőle. Levente elébe állt, kezében szorongatta a noteszát. Siraki elolvasta mit írt a fia. Sokáig nézte a teleírt lapot, amiben tudomására hozta a fia, hogy Eliza el akarta őket hagyni a kikötőben.

-- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nagyon szomorú lennék, ha most nélküle mennénk nyaralni.

A négyórás út végére lecsillapodott a vihar. A kiszállásnál hallották, hogy ami elkapta őket, csak a gyenge szele volt, a java lecsapott Marseillere.

Az apartman felé vezető úton, próbálkozott Elizával beszélgetni.

-- Én is voltam többször tengeri beteg, igaz ennyire nem ütött ki, mint téged. Volt amikor gyógyszert sem tudtam bevenni ellene, de elmúlt magától kis idő múlva. Az agy képes rendbe tenni a helyzetet. Ilyenkor az okozza a bajt, hogy nem azt látod, amit érzékelsz.

Eliza hálásan nézett a professzorra.

-- Köszönöm, hogy gyorsan segítettél... azt hittem ott halok meg.

-- Orvos vagyok. Jó lenne, ha elásnánk a csatabárdot. Megígérem, hogy ezután visszafogom magam. Mi lenne, ha jól éreznénk magunkat.

-- Rendben - válaszolt vissza rezignáltan az ajánlatra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet három hétig együtt élni valakivel, aki folyton visszafogja majd magát, még annál is jobban mint az utóbbi napokban tette.

A professzor telefonált az apartman tulajdonosának az érkezésükről. Azonnal indult a fogadásukra. Várta őket a ház teraszán, nagy hangon beszélt a viharról, a károkról. Kinyitotta az ajtót és átadta a kulcsait. Odabent bemutatta az apartmant, majd széles mosollyal elbúcsúzott.

Eliza látta, hogy két szoba van, az egyikben francia ágy a másikban két összetolható kanapé.

- A nevelőnő miatt igényeltem így a nyaralót, én elalszom a fiammal, nem kell többet velem aludnod. Remélem meg tudtalak nyugtatni.