Akkor este megértette, hogy Kata félelmeit a bátyja hiánya váltotta ki. Másnap hosszan beszélgettek. A kislány szívesen mesélt. Elmondta, hogy az apja rendesen járt dolgozni, de az anyja néha napokra, hetekre lelépett. Nem tudták hová, vagy kivel, minden előjel nélkül távozott otthonról. Az apja nem tudott a munkából kimaradni, ilyenkor Sanyinak adott pénzt, hogy vegyen ennivalót. Az utcán várták a kenyeret, mert nagyon éhesek voltak. Sanyi sűrűn elcsavargott, ilyenkor a haverjaival lógott, cigarettáztak. Nem merték megmondani este az apjuknak, hogy egész nap nem ettek semmit. Amikor haza keveredett az anyjuk, mindig oltári nagy balhé volt. Az apja ordított torkaszakadtából, az anyja bújt a dühöngő elől. Az utcán kiálltak a szomszédok, hallgatták mi történik náluk. Ilyenkor akart mindig öngyilkos lenni az anyjuk. Elindult a padlásra, azt kiabálta vissza, ha nem hagyják békén, kinyírja magát. Nincs neki nyugalma ezen a világon.
Lassan elmaradtak az éjszakai bepisilések, begyógyultak a sebek a bőrükön. valamennyire a lelkükben is. A két gyerek vidáman rohangált a tágas udvaron, jó volt hallgatni az üdítő kacagásukat. Eljött a nap és megjelent a gazdag rokon, akit alkalmasnak találtak a nevelésükre.
– Szeretném megismerni a gyerekeket, mielőtt elviszem őket – mondta nyájasan, mikor kiszállt a luxus autóból.
Hol voltál eddig, hogy még csak nem is ismered őket, számukra te idegenebb vagy az idegennél – morgott Nóri magában, de kifelé mosolyt erőltetett az arcára. Udvariasan tessékelte befelé a lakásba a kedves rokont.
Segített neki, mert ez volt a protokoll, összebarátkoztatni a gyerekekkel. Eljött a búcsúzás napja, pakoltak. Szomorúság telepedett a házra. Béci szája sűrűn minden ok nélkül sírásra görbült. Kati letaposta a papucsát, folyton a nyomában loholt.
– Kérhetek tőled valamit? – fordult váratlanul hozzá.
– Hát persze, csak teljesíthetőt, ha egy mód van rá.
– El akarok vinni egy cserép virágot... vigyázok rá. Emlékbe.
Furcsa volt ez a kérés, meglepődött rajta.
– Válassz csak nyugodtan, persze hogy viheted, de miért pont cserepes virágot kérsz? – fordult a kislányhoz.
– Mert együtt ültettük el, rád emlékeztet majd – bújt oda hozzá, de akkor már folytak a könnyei. – Muszáj elmenni innen, nem maradhatnánk? – nézett esdeklőn. Béci is oda somfordált, nem bújt hozzá csak hatalmas krokodil könnyeket sírt, közben simogatta a nővére hátát. Vigasztalta, nyugtatta a nővérét.
– Sajnos nem maradhattok itt Katikám, akihez mentek vérszerinti rokonotok, én nem vagyok az, te is tudod. De annyit meg tudok ígérni, hogy bármikor eljöhettek meglátogatni, mindig szívesen látlak benneteket.
Nehéz volt a könnyeit visszatartani, legszívesebben sírdogált volna velük együtt, hisz a szívébe zárta őket. Mégis mosolygott végig, mutatta kifelé, hogy ami történik az számukra a legjobb dolog a világon.
Mikor az autó kigördült az udvarról csak akkor engedte szabadjára a könnyeit. Tudat alatt rossz előérzete lett velük kapcsolatban.
– Emléket kért, emlékezni akar – morfondírozott magában, míg Ferenccel kivitték a gyepre az ágybetéteket, hogy alaposan átmossák. Takarítás közben vette észre a kezén az elváltozást.
– Gyere papa, nézd, rühes vagyok!
Nem haragudott, szomorúan elkezdte kenegetni a kezét a maradék kenőccsel.
– Emlék Katától – sóhajtott fel szomorúan.
