Vérkötelék

Egy baleset miatt forgalmi dugóba kerültek amikor Ferenccel az elhelyezési tárgyalásra igyekeztek. Hamarabb indultak megszokásból, bekalkulálták minden utazásnál, hogy történhet váratlan esemény az úton. Sokat várakoztak, eltelt legalább egy óra mire tovább engedték őket. A két fiút is autóval szállították a városi Gyámhivatalhoz, ugyanazzal a sofőrrel utaztak aki bevitte őket faluról. Az anyjuk várta őket az épület előtt. Pisti és Tomi leülhetett vele a parkban a padra beszélgetni.
A késő őszi nap erőlködve küldte a melegét a felébredt városra. A gondozók arrébb álltak kicsit a családtól, hagyták őket, had beszélgessenek nyugodtan.
A nagydarab intézeti sofőr hangos előadásba kezdett, élvezte, hogy a hangja betölti a teret, jókat derültek a többiek rajta.
A két gyerek komoly arccal kuporgott az anya mellett a padon. Az asszonyból áradt az ápolatlanság bűze és a dohányszag. Besárgult fogai közül sziszegve ömlött kifelé az elkeseredés. Néha hátrasimította a szemébe hulló zsíros vöröses haját. Pisti nézte az anyját szótlanul. Sajnálta, hogy nem tud rajta segíteni.
A bejárati nagy ajtóban megjelent egy hivatali ember, intett feléjük, kezdődik a tárgyalásuk.
Tomi akkor furcsamód rosszul lett. Míg mentek az iroda felé, végig hányt mindent a folyosón. Kapaszkodott az anyjába görnyedten, fogta a gyomrát, szeméből folytak a könnyek. Az előadó végig simította a homlokát.
– Ez a gyerek lázas. Mióta beteg?
A két kísérő értetlenül nézte Tomit, hiszen mikor elindultak nem volt semmi baja.
Próbáltak segíteni, kapott gyógyszert, vizes ruhát tettek a homlokára.
Senki nem értette, hogy egyik pillanatról a másikra mi történt a gyerekkel. Kint a lócán még vidáman lóbálta a lábát, önfeledten vigyorgott az anyjára. Talán csak jól leplezte a belső feszültségét, ami lázrózsákkal adta tudtul a külvilágnak, hogy baj van, valami olyan történik, amitől fél. Nagyon fél.
A lépcsőzéstől lihegve megérkezett Nóri és Ferenc. Megálltak, nézték a vergődő gyereket. Tomi észrevette, még hangosabban kezdett el sírni.
– Aazt hhittem, hogy nnem jjössz eel! – kiabált feléje és izgatottan megrángatta a hozzáhajló nő ruháját.
– Én még soha nem csaptam be senkit, csak késtem, tudod, nagy volt a forgalom – védekezett Nóri meglepődve a számon kérő hangtól.
Tomi lassan megnyugodott, de bogárszemeivel folyton követte Nórit, mintha attól félne, hogy eltűnhet örökre a szeme elől.
Ott találkozott az anyával először, odalépett hozzá. Bemutatkozott.
– Remélem, minden jóra fordul, hamar talpra áll, és haza viheti majd a gyerekeit – mondta vigasztalón a kisírt szemű asszonynak. Akkorra már tudta, hogy nem szenvedélybeteg, csak nagyon szegény. Elmodták neki, hogy a szegénysége a legkisebb baj, az asszony nagyon labilis, életvitelt folytatni nem tudó személyiség.
– Nem tudom őket ellátni – szipogott az anya.
– Vigyázok rájuk – nyugtatta meg Nóri. – Most csak az legyen a fontos, hogy találjon munkát. – megsimogatta Tomika arcát.
Az anya féltékenyen rántotta magához a gyereket.
– Nemsoká' rendbe jövök, hallottátok? Viszlek haza benneteket, csak munkát keresek! – mondta nekik hangosan, hogy mindenki jól hallja.
Nóri átérezte a fájdalmát, ismerte az emberi tehetetlenséget, ő is átélte sokszor, ha akarata ellenére mások irányították az életét. Az övét, amiről mindig azt gondolta, senkinek nincs joga beleszólni, mert csak ő élheti le, neki adták, neki lehetne rendelkezni fölötte.
Az sors nagyon kegyetlen tud lenni, béklyót vet a legmélyebb szeretetre, és ítélkezik. De lehet, hogy hamis illúzió, hogy ráfogunk mindent a sorsra -- Neki ez jutott, viselje hát -- Közben nem az élet, a körülmény az anyagiak döntenek a sorsáról. Ennek az asszonynak sincs joga úgy élni, ahogy megálmodta, mert kilóg a sorból, kisodródott a periféria szélére. Ki segít rajta? Az a segítség, hogy elveszik a gyerekétHogy ő mit érez, milyen lelki fájdalmon esik át, az senkit nem érdekel?Aki ezeket a törvényeket hozta, volt e hasonló élethelyzetben? Tudott e nulláról startolni úgy, hogy minden tökéletesen helyre tudott állítani az életében, méghozzá gyorsan?
Kicsorbult fejszével verik szét a vérkötelékeket, szaggatják a feltétel nélküli szeretet láncait. Ez az asszony nem volt szenvedélybeteg, csak segítségre szorult, segítségre, hogy maradjon családja. Törődést igényelt volna, nem egy fejszecsapást, ami szétdarabolja az életét visszafordíthatatlanul. Ha rájöttek, hogy mi a probléma, akkor megoldást kellett volna keresni. Életvitelt folytatni nem tudó személyiség. Az is lehet, hogy nem fogadná el a segítséget.
Akkor látta Pisti összeszűkült szemében a kétségbeesést. Megértette mi okozza a fiú befordulását.
Nóri szomorúan nézte az anya búcsúzását a gyerekeitől. Pisti nagy kék szemei alá az álmatlanság, a fáradság mély karikákat rajzolt. Tágra nyílt szemekkel, meredten nézte egyetlen szó nélkül a jajgató anyját. Később se szólalt meg, csak elfordult tőle, indult a kijárat felé. Nóriban bevésődött ez a jelenet örökre, amit nem tudott soha kitörölni a lelkéből az idő.
Pisti tisztán látta a jövőbeni életét akkor. Lemondott az anyjáról.
Az asszony lehajtott fejjel ment a fiai után.
Tomi hozzátapadt Nóri szoknyájához, gondterhelten baktatott mellette. Odanyújtotta a kezét amikor a lépcsőkhöz értek.
– Segítek, el ne ess, fogd meg a kezem.
Kézen fogva mentek ezután az autóig, Tomi kézszorításából megérezte mennyire szorong és fél.
Az anyjuk ott maradt egyedül. Állt az út szélén, nézett utánuk üres, hitevesztett szemmel.
Elment a két gyereke egy idegennel.
Az ő két gyereke egy idegennel, és Isten nem volt sehol, hogy közbeavatkozzon!
Olyanná vált, mint egy kóbor kutya az árok szélén, akitől elvették a kölykeit. Vinnyogva sírdogált az úton ácsorogva jó darabig.
Hazafelé Tomi elaludt. Meggyötört kis arca kisimult az álom alatt. Pisti érdeklődve figyelte merre mennek az új otthon felé, élvezte a kocsi sebességét, elfeledkezve a külvilágról, autóvá változott, és hangos berregéssel vette a kanyarokat.
– Brrr .Zzzz. Brrr.
Tudta, hogy Pisti tízéves, de akkor azt hitte, egy kis óvodás ül mellette.
Lili nyitotta a nagykaput mikor hazaértek. Az asszony ébresztgette Tomit, aki ijedten riadt a nyálcsorgató álmából. Álmosan pislogott, szemlélődött.
Pisti kiugrott a kerti gyepre, pont szemben Lilivel.
– Szia, én Lili vagyok – nyújtotta a kezét a kislány.
Pisti zavarában csak nyelt egy nagyot, de szemmel láthatóan nem kifogásolta a helyet, ahová került.
– Hátő, engem meg Pistinek hívnak – mutatkozott be végül.
Tomi teljesen felébredt, kerge birka módjára kezdte a rohangálását, végig a nagy kerten, át a gyümölcsösbe, a cicák alig tudtak az ámokfutó elől elmenekülni. Nagyon tetszett neki a nagy udvar. Csak akkor hagyta abba a felfedező rohamot, mikor Nóri kiszólt az ebédlő ajtaján.
– Aki éhes az siessen asztalhoz, de gyorsan, mert kihűl az ebéd!
Mint a villám, ott termett a semmiből.
Nóri és a párja, akkor láttak először életükben olyan evést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ha helyes kifejezést szerettek volna rá használni..
Megrökönyödve figyelték, hogyan tömik a szájukba a nagykanál tésztákat és nyelik lefelé minden rágás nélkül, szinte fuldokolva. Mintha attól félnének, valaki elveszi tőlük. Vagy csak attól féltek, hogy Nóri rájuk szól.
– Letelt az idő, kanalat letenni!