Elhagyás

Nincs olyan, hogy ne derüljön ki az igazság. Így lett ez Évi esetében is. A nagylány mindennap elindult otthonról a közeli városba, ahol a szakképzése folyt. A megszokott időben haza is ment, de Nórinak feltűnt, hogy nagyon megváltozott. Nem vett részt a család életében, arra hivatkozott, hogy kimosta az agyát az egész napi tanulás. Bement a szobájába, végig feküdt a heverőn, jól el volt a semmit tevésben. Aztán egy nap kellemetlen hírt kapott Nóri. Évi nem jár a tanfolyamra, egész nap ott lebzsel egy építkezésen, ahol a fiatalember napszámosként dolgozik. Nem akarta elhinni, ezért kerékpárra ült elment Évi után. Pár utcával arrébb volt az építkezés, ledöntötte az árokparton a kerékpárt, gyalog ment oda, mint aki csak sétál, nézelődik. A lány tényleg ott volt. Ott ült egy farakás közepén a fiúval, a tanfolyamra elcsomagolt szendvicseket ették. Végig hallgatta a megjegyzéseket, ahogy cukkolták az idősebbek őket.

= Nem való neked asszony öcsi, lefog a munkából.

A fiú feltápászkodott, leverte a nadrágjáról a port. Nóri tisztán hallotta a válaszát.

= Nem tudom lerázni magamról, olyan mint a pióca. 

Évi is hallotta, de mint aki fel se fogja a szavak értelmét, nevetett a távolodó fiú után.

Mikor aznap haza ért, Nóri utána ment a szobájába.

= Figyelj ide, megtudtam, hogy nem jársz a tanfolyamra. Azt is tudom hol töltöd az idődet. Szóval, ennyi erővel otthon is maradhattál volna. Nincs értelme, hogy a családban legyél. Beszélek a gyámoddal, mit lehet tenni az érdekedben.

Éva elhúzta a száját, gúnyosan nézett Nórira.

= Mit gondolt, úgy lehet engem rángatni? Változzak, tanuljak! A sok idióta szöveg. Már tele van a hócipőm vele. Utálom a tanfolyamot. Férjhez megyek.

= Ez a fiú nem vesz el téged. Aki szégyenli, hogy jársz utána, az nem szeret téged. Csak kihasznál. 

= Honnan ez a nagy okosság mama?

Nóri nem válaszolt, otthagyta a lányt, aki nem tudott elhallgatni, mondta a magáét. 

A konyhában készítette a vacsorát mikor megjelent Hanna a német barátnője.

= Mi újság lenni nálatok? Minden rendben?

Nóri örült, hogy beszélgethet valakivel, Évi miatt teljesen letargiába került. Elmondta Hannának, hogy nagyot csalódott. Éva becsapta hetek óta, félrevezette. Hanna összecsapta a kezét.

= Majd én beszélni vele!

= Nincs értelme. Csökönyös, szerinte mindenki az ellensége.

Helga benyitotta Éva szoba ajtaját. Megcsapta az orrát a büdös zokni áporodott szaga.

= Hallom Évike nagy szomorúságot okoztál mamának. Mi ez a büdös, nem  megmosdani? Szégyelld el magad. Mi lesz most veled? Hova menni? 

= Na még csak ez hiányzott! Minek jött ide, mama küldte? Senkinek nincs hozzá köze, hogy fekszem, meg mibe. Ha akarom majd levetem.

Hanna ledermedt.

 = Tudod mit Évike, visszaadni minden ajándék nekem. A ruhák is, az ékszerek is. Nem érdemelni meg őket.

Éva felállt, kidobálta a heverőre a ruhákat amit Hannától kapott, oda hajított a tetejükre egy díszes faládikát.

= Itt van minden, legyen velük boldog!

Az anyja hallani sem akart a lányáról. Végül a nővére felajánlotta, hogy hozzájuk mehet. A gyám vitte el autóval. Mikor kiszálltak a megadott címen, megdöbbenve nézett szét.

 A foghíjas kerítést mellett rohangált és üvöltött két korcs kutya, A vályogházon málladozó vakolat a régmúlt időket idézte, az ajtón piszkos ajtófüggöny lengedezett ami semmi akadályt nem gördített a döglegyek elé, amik felhőként lebegtek a ház mellé épített istálló és a trágyadomb között.  A kutyaugatásra kidugta a fejét egy két éves körüli gyermek, majd egy huszonöt év körüli nő. Koszosak, ápolatlanok voltak ők is mint az ajtófüggöny amibe kapaszkodtak.

= Biztos ez a helyes, ami most történik veled Éva. Nem lenne jobb lakásotthonba?

= Ez a családom, jó lesz minden, ne idegeskedjen. = nyugtatta meg a gyámot, de sápadt volt látszott, hogy nyugtalan a látottaktól.

= Nem kell félni, ha itt vagyok, a kutyák békén hagyják = biztatta őket a nő.

Be kellett menni, a hivatalos papírok miatt. 

Nóri egy hónap múlva üzenetet kapott a gyermekvédelemtől. Két kislánnyal kell megismerkednie, akik hozzá fognak kikerülni

A törékeny kislány őzike szeméből csakúgy sugárzott a félelem felé, mikor benyitott a szobájuk ajtaján. A nagyobb résnyire nyitott szemét eltakarta a gondozatlan, nagyra nőtt frufru. Nóri megérezte azonnal a felé áradó agresszivitást.

Akkorra már megismerte a múltjukat, tudta, hogy a falujukban a harc tovább éleződött, azzal, hogy a két gyerek állami gondozásba került. A kis falu, mint egy nagycsalád tárgyalta, elemezte a történteket. Olvasta a jegyzőkönyvet, tudta mivel érvel a nagymama, mi vezette  erre a drasztikus lépésre, hogy állami gondozásba adta a két unokáját. Hát persze jó indokot talált ki, míg ott él az alkoholista menye, a fia sírba küldője, a két gyereknek jobb idegenben. Mármint az ő szemszögéből, jobb. Nóri sokkal, de sokkal később értette meg, hogy volt némi igazságtartalma annak, amit beszélt úton- útfélen. Arra is jóval később jött rá, hogy önmaga életével is úgy bánjon, hogy ne feszítse magát keresztre. Tudni kell néha félre lépni a sors útján dübörgő lehetetlen kihívások elől. Mire rájött ezekre a életbölcsességekre, akkorra már annyi lelki sérülést elszenvedett, hogy a gyógyuláshoz a híres füves ember se tudott volna már összesöpörni számára semmilyen csodatévő geze-muzát.

Az elhelyezési tárgyaláson még bízott a két gyerek, kapaszkodtak a szemükkel a nagymamába, a sarokban ülő összegörnyedt anyába. De a nagymama fennhangon fújta az igazát, önön magát dicsérte, vagy épp megnyugtatni kívánta magát vele, hogy, ő bizony jót cselekszik. Lenéző tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, mikor a gyerekek anyjára nézett.

Nóri magával vitte a három nevelt gyermekét. Nyár volt, nem hagyhatta magukra. Mikor lett egy kis szünet, kérte a két kislányt, menjenek ki a folyosóra ismerkedjenek meg. Bemutatta őket egymásnak. Ági motyogott valamit, unottan álldogált, egyedül Pistit méregette a frufruja alól. Betti is kérette magát, torkán már csuklott a sírás.

Mikor megkérdezték a tárgyalás végén, ki akarja a kapcsolattartást ezután tartani, a nagymama hangoskodott, hogy ő biztos tartani fogja, mert szent a két gyerek, most is a javukra szolgált azzal, hogy államra bízta őket.

Az anya nem szólt egy szót se, aláírta a papírokat, fásult szemeiben, mint tükörben az árnyék, befurakodott a lemondás. Ezután lett egy színpadias sírás-rívás a nagymama részéről, zokogva ölelte magához az ő általa kitaszított unokákat. Az anya megcsókolta a lányait, nem jajgatott, nem ítélkezett,  csendben kiment az ajtón. Ági dühösen, Betti sírva ült be az autóba induláskor.

Pisti az úton hazafelé hozta a formáját, szövegelt ész nélkül. Most nem haragudott a fületlen beszédéért, oldotta a feszült hangulatot. Még Bettike szeme is felcsillogott néha a sok hebehurgyaságon.

Ági és Betti

A világtól elszigetelt kis faluban élt a két kislány. Ági tíz éves, a húga Betti hét éves volt, mikor az életük egyre rosszabbra fordult. A falu hetven százaléka cigány volt, a megmaradt harminc meg keveredett. Majdnem minden magyar családban volt cigány házastárs. Szinte mumifikálódott a falu, sorvadt össze, öregedett. Sok volt az összeroggyant ház a sáros, gödrös utak mellett. Lepusztult, műveletlen kertek, a méteres gaztól be nem látható porták sorakoztak egymás után. Mint egy-egy gyöngyszem a szeméthalom közepén, volt azért úriház is, díszes kerítéssel, hét lakattal a kapuján.
A falu központi helye nem a templom, hanem a presszó volt, előtte és benne hajnaltól napestig nyüzsgött az élet. Mindig akadt ráérő ember. Némelyik alkoholista csak azért járt el, hátha megszánja valaki napközben egy fröccsel, egy szál cigarettával. Hogy biztosra menjen, hangoskodott, tartotta a színvonalát a kocsma kultúrának. Estefelé egy sikeres nap után, a biciklit már segédeszközként használta, támasztéknak. De még így is elvezette a két kerék az árokba. A tiszta falusi levegő, nyugodalmas pihenést nyújtott mindig az úton heverőnek.
Itt landolt le minden nap Ági és Betti szülője is, még a napszámba is innen indultak. Ez is volt a fő ok, hogy sűrűn látogatják a presszót, a leghamarabb itt csaphattak le jó napszámra. Nem volt munkájuk már régen, de tavasztól őszig akadt a földeken, a dinnyésben, a paprikásban. Hazatérőben a földekről a presszó volt az első állomás, hiába hát muszáj volt dohányt venni, egész nap kint a földön az is elfogyott. A dohány mellé meg legurult az első sör is, na meg egy két kisüsti.
Mikor baktattak hazafelé révetegen előjött az elméjükbe a két kislány, kiket egész nap nem láttak. De az alkohol már ráseggelt a lelkiismeretükre, ha vitatkoztak is, soha nem a fontos dolgokról, csak önmaguk szenvedélyéről, ami már abroncsba zárta a tudatukat.
Talán az apa az nem annyira volt italos, ő inkább a dohányzást vitte túlzásba. Egész nap köhögött, reggelenként fulladásig, lassan múlt el a rohama. De amikor elmúlt, gyújtott is rá a sodort cigarettára. Egyik nap aztán az apa úgy befulladt, mentő vitte el a tüdőszanatóriumba. Halottaskocsi vitte haza.
Az apa családja szitkozódott, mindenkinek az anyát vádolták, miatta halt meg a férfi, ő vitte a rosszba. Még nagyobb lett az ellentét a két család közt, mint előtte volt.
Szép temetése lett Ági és Betti apjának, az egész falu ott volt, csak az anyjuk nem. Nem mert elmenni, mert a nagyanyjuk fizette a temetést. Az anyjuk magára maradt, munka nélkül, férj nélkül, két gyerekkel. Bekövetkezett egy tragikus fordulópont az életében, lehetőség a változásra. De képtelen volt rá, erősebb volt az alkohol iránti szenvedélye, mindent az alá rendelt. Magányos se maradt sokáig, megjelentek különböző jótevők, akik ott is aludtak nála részeg mámorban.
Ági és Betti félt ezektől az emberektől, megpróbáltak aludni, ne is halljanak semmit. Nem mindig sikerült elaludni, volt, hogy az anyjuk részegen ment hazafelé egy-egy emberrel, ők meg kimásztak a sötétben a nyitott ablakon, és leültek alája. Az anyját nem is érdekelte, hol vannak. Gyorsan a lényegre tértek, ők meg csak gubbasztottak kint összebújva, várták a csendet. Mikor a férfi nyögött, az anyjuk meg sikoltozott, a kis Betti megrémült, sírni kezdett.
– Bántsák anyut – szipogta.
A nővére betapasztotta a száját.
– Csend legyen – suttogta,– mert észrevesznek.
Az idő hűvösre fordult, már reggelente deres volt odakint minden. A ház kihűlt, hiába szedtek magukra minden ruhát, fáztak. Nem volt se ennivaló, se tüzelő. Az egyik jótevő felajánlotta, húzzák ki a telet nála.
– Ott meleg van, ropog a fa a kályhában, a gyerekek se éheznek majd – mondta kedveskedőn.
Összepakoltak, mentek, két utcával odébb, várták a tavaszt. Az anyjuk is elvolt az itallal, meg az emberrel is jól.
Az anya egyik reggel azt mondta, hazaszalad ruhákért, feküdjenek nyugodtan. Még reggel volt, de az ember már ittasan ment haza, ledobta a ruháit és bebújt a takaró alá, mellé a két kislánynak. Azok, mint az ijedt madárfiókák, húzódtak a fal mellé. Az embernek elindult a keze Ági felé, egyre erőszakosabban fogdosta.
– Azt hiszitek, ingyen van minden, há? – kiabált rá cefre szagú lehelettel.
A nagyobbik lány vergődött a szorításban, sikoltozott, hogy hagyja békén. De nem tudott menekülni. Ekkor a kis vézna, őzike szemű Betti a férfi hátára ugrott és kicsi kezeivel tépte marta, ahol érte. A férfi figyelme elfordult Ágitól, Bettit ledobta magáról. Ekkor szabadult a csapdából a nagyobb, kiugrott az ágyból, húzta a húgát, ki az ajtón, egy szál pendelyben a deres utcára.
A szomszéd házból észrevették a menekülő gyerekeket. Kiszaladt az egyik asszony, bevitte a házába őket, ott reszkettek sokáig, mint a nyárfalevél. Az asszony üzent a nagyanyjuknak, tüstént menjen hozzájuk, baj van. Takarókat adtak rájuk, meleg teával itatták a

 

sokkos állapotban egymásba kapaszkodó gyerekeket, akik úgy bújtak össze sírva, mint akik tudják, csak egymásra számíthatnak. A kicsi akkor látta meg először a nővére szemében a gyűlöletet.

A nagymama az értesítésre nem értük ment először, szaladt a jegyzőhöz. Még aznap odavitték végleg hozzá hivatalosan a gyerekeket, őt nevezték ki gyámnak.
Anyjuk sokszor megállt a kapuban, mindenféle szitkot hányt az öregasszonyra, leginkább akkor csinálta, ha már totál be volt rúgva. A nagymamát se kellett félteni, tudott kontrázni, a fél falu őket hallgatta. De Ágival meggyűlt a baja az öregasszonynak, a nagyobbik unokája dacos lett, szófogadatlan, el-elcsavargott. Sokszor a focipályáról rángatta haza, ott rúgta a labdát a cigány suhancokkal, cigarettázott velük. Ági nehezen viselte az örökös szidalmazást, egyre durvább, arrogánsabb lett, volt úgy, hogy visszaszökött az anyjához, ott jobb volt, mint az örökös ítélkezést hallgatni a másik helyen. A nagymama bement a jegyzőhöz.
– Vigyétek állami gondozásba az unokáim, nem bírok velük! – mondta ki az ítéletet.
Egy hét se telt el, már bent voltak az Intézetben. Nem sokat gondolkodtak a Hivatalban rajta, hisz kicsi volt a falu, minden hír percek alatt megfordult a házakban. Tudták milyen elhanyagolt a két gyerek az iskolában, beszélték, hogy az utcán vannak egész nap. Így hát rendelkeztek, majd az állam neveli őket tovább. Az öregasszony egyfolytában bizonyítgatta az igazát.
– Nincs más megoldás, a két unokám is elrongyúl, ha itt marad a faluban. Öreg vagyok én már, nincs idegrendszerem küszködni velük.
Esett az eső, hideg kora tavaszi szél jajgatott a bozótosban és a fák között, mikor megjelentek náluk az intézeti dolgozók és autóba ültették őket. Mikor kikanyarodtak a falu utolsó háza elől, a lányokra csak akkor tört rá a kétségbeesés. Nem voltak még sűrűn a nagyvilágban, a zárt közösségű falu biztonságot jelentett számukra addig. De most magukra maradtak. A legborzasztóbb tudat az volt, amivel szembesülniük kellett, hogy még a nagymamának se kellettek. Különösen Ági változott meg napok alatt, kifelé mutatta a kemény, dacos mivoltát, belülről a reménytelenség üressége feszítette. Hullámzó kedélyállapota kiismerhetetlenné tette, sose tudták követni a logikáját. Csak esténként lámpaoltás után sugdolódzott a félelmeiről a húgának, aki ugyanúgy kétségbe volt esve, mint ő.
Arról beszélgettek sokat, hogy nemsoká visszaviszi a nagymama őket, csak haragszik, mert rosszak voltak. Annyiszor megfogadta akkor Ági, hogy jó lesz. Ismételgette magában minden este – Gyere már mama, ne viccelődj velünk… vagy jöjjön valamelyik rokon, azok gazdagok, biztos segítenek rajtunk.
De nem ment senki értük.
Lassan magába fordulós, zárkózott lett, egyre csúnyábban káromkodott, ha kellett, ütött. Már féltek tőle a kisebbek, de még a némelyik nagyobb befogadós is. A húga alig beszélt, mint akinek egy madárka elvitte a nyelvét, riadtan figyelte, mi történik velük, ha kérdezgették, mi a baja, sírva fakadt.

Vérkötelék

Egy baleset miatt forgalmi dugóba kerültek amikor Ferenccel az elhelyezési tárgyalásra igyekeztek. Hamarabb indultak megszokásból, bekalkulálták minden utazásnál, hogy történhet váratlan esemény az úton. Sokat várakoztak, eltelt legalább egy óra mire tovább engedték őket. A két fiút is autóval szállították a városi Gyámhivatalhoz, ugyanazzal a sofőrrel utaztak aki bevitte őket faluról. Az anyjuk várta őket az épület előtt. Pisti és Tomi leülhetett vele a parkban a padra beszélgetni.
A késő őszi nap erőlködve küldte a melegét a felébredt városra. A gondozók arrébb álltak kicsit a családtól, hagyták őket, had beszélgessenek nyugodtan.
A nagydarab intézeti sofőr hangos előadásba kezdett, élvezte, hogy a hangja betölti a teret, jókat derültek a többiek rajta.
A két gyerek komoly arccal kuporgott az anya mellett a padon. Az asszonyból áradt az ápolatlanság bűze és a dohányszag. Besárgult fogai közül sziszegve ömlött kifelé az elkeseredés. Néha hátrasimította a szemébe hulló zsíros vöröses haját. Pisti nézte az anyját szótlanul. Sajnálta, hogy nem tud rajta segíteni.
A bejárati nagy ajtóban megjelent egy hivatali ember, intett feléjük, kezdődik a tárgyalásuk.
Tomi akkor furcsamód rosszul lett. Míg mentek az iroda felé, végig hányt mindent a folyosón. Kapaszkodott az anyjába görnyedten, fogta a gyomrát, szeméből folytak a könnyek. Az előadó végig simította a homlokát.
– Ez a gyerek lázas. Mióta beteg?
A két kísérő értetlenül nézte Tomit, hiszen mikor elindultak nem volt semmi baja.
Próbáltak segíteni, kapott gyógyszert, vizes ruhát tettek a homlokára.
Senki nem értette, hogy egyik pillanatról a másikra mi történt a gyerekkel. Kint a lócán még vidáman lóbálta a lábát, önfeledten vigyorgott az anyjára. Talán csak jól leplezte a belső feszültségét, ami lázrózsákkal adta tudtul a külvilágnak, hogy baj van, valami olyan történik, amitől fél. Nagyon fél.
A lépcsőzéstől lihegve megérkezett Nóri és Ferenc. Megálltak, nézték a vergődő gyereket. Tomi észrevette, még hangosabban kezdett el sírni.
– Aazt hhittem, hogy nnem jjössz eel! – kiabált feléje és izgatottan megrángatta a hozzáhajló nő ruháját.
– Én még soha nem csaptam be senkit, csak késtem, tudod, nagy volt a forgalom – védekezett Nóri meglepődve a számon kérő hangtól.
Tomi lassan megnyugodott, de bogárszemeivel folyton követte Nórit, mintha attól félne, hogy eltűnhet örökre a szeme elől.
Ott találkozott az anyával először, odalépett hozzá. Bemutatkozott.
– Remélem, minden jóra fordul, hamar talpra áll, és haza viheti majd a gyerekeit – mondta vigasztalón a kisírt szemű asszonynak. Akkorra már tudta, hogy nem szenvedélybeteg, csak nagyon szegény. Elmodták neki, hogy a szegénysége a legkisebb baj, az asszony nagyon labilis, életvitelt folytatni nem tudó személyiség.
– Nem tudom őket ellátni – szipogott az anya.
– Vigyázok rájuk – nyugtatta meg Nóri. – Most csak az legyen a fontos, hogy találjon munkát. – megsimogatta Tomika arcát.
Az anya féltékenyen rántotta magához a gyereket.
– Nemsoká' rendbe jövök, hallottátok? Viszlek haza benneteket, csak munkát keresek! – mondta nekik hangosan, hogy mindenki jól hallja.
Nóri átérezte a fájdalmát, ismerte az emberi tehetetlenséget, ő is átélte sokszor, ha akarata ellenére mások irányították az életét. Az övét, amiről mindig azt gondolta, senkinek nincs joga beleszólni, mert csak ő élheti le, neki adták, neki lehetne rendelkezni fölötte.
Az sors nagyon kegyetlen tud lenni, béklyót vet a legmélyebb szeretetre, és ítélkezik. De lehet, hogy hamis illúzió, hogy ráfogunk mindent a sorsra -- Neki ez jutott, viselje hát -- Közben nem az élet, a körülmény az anyagiak döntenek a sorsáról. Ennek az asszonynak sincs joga úgy élni, ahogy megálmodta, mert kilóg a sorból, kisodródott a periféria szélére. Ki segít rajta? Az a segítség, hogy elveszik a gyerekétHogy ő mit érez, milyen lelki fájdalmon esik át, az senkit nem érdekel?Aki ezeket a törvényeket hozta, volt e hasonló élethelyzetben? Tudott e nulláról startolni úgy, hogy minden tökéletesen helyre tudott állítani az életében, méghozzá gyorsan?
Kicsorbult fejszével verik szét a vérkötelékeket, szaggatják a feltétel nélküli szeretet láncait. Ez az asszony nem volt szenvedélybeteg, csak segítségre szorult, segítségre, hogy maradjon családja. Törődést igényelt volna, nem egy fejszecsapást, ami szétdarabolja az életét visszafordíthatatlanul. Ha rájöttek, hogy mi a probléma, akkor megoldást kellett volna keresni. Életvitelt folytatni nem tudó személyiség. Az is lehet, hogy nem fogadná el a segítséget.
Akkor látta Pisti összeszűkült szemében a kétségbeesést. Megértette mi okozza a fiú befordulását.
Nóri szomorúan nézte az anya búcsúzását a gyerekeitől. Pisti nagy kék szemei alá az álmatlanság, a fáradság mély karikákat rajzolt. Tágra nyílt szemekkel, meredten nézte egyetlen szó nélkül a jajgató anyját. Később se szólalt meg, csak elfordult tőle, indult a kijárat felé. Nóriban bevésődött ez a jelenet örökre, amit nem tudott soha kitörölni a lelkéből az idő.
Pisti tisztán látta a jövőbeni életét akkor. Lemondott az anyjáról.
Az asszony lehajtott fejjel ment a fiai után.
Tomi hozzátapadt Nóri szoknyájához, gondterhelten baktatott mellette. Odanyújtotta a kezét amikor a lépcsőkhöz értek.
– Segítek, el ne ess, fogd meg a kezem.
Kézen fogva mentek ezután az autóig, Tomi kézszorításából megérezte mennyire szorong és fél.
Az anyjuk ott maradt egyedül. Állt az út szélén, nézett utánuk üres, hitevesztett szemmel.
Elment a két gyereke egy idegennel.
Az ő két gyereke egy idegennel, és Isten nem volt sehol, hogy közbeavatkozzon!
Olyanná vált, mint egy kóbor kutya az árok szélén, akitől elvették a kölykeit. Vinnyogva sírdogált az úton ácsorogva jó darabig.
Hazafelé Tomi elaludt. Meggyötört kis arca kisimult az álom alatt. Pisti érdeklődve figyelte merre mennek az új otthon felé, élvezte a kocsi sebességét, elfeledkezve a külvilágról, autóvá változott, és hangos berregéssel vette a kanyarokat.
– Brrr .Zzzz. Brrr.
Tudta, hogy Pisti tízéves, de akkor azt hitte, egy kis óvodás ül mellette.
Lili nyitotta a nagykaput mikor hazaértek. Az asszony ébresztgette Tomit, aki ijedten riadt a nyálcsorgató álmából. Álmosan pislogott, szemlélődött.
Pisti kiugrott a kerti gyepre, pont szemben Lilivel.
– Szia, én Lili vagyok – nyújtotta a kezét a kislány.
Pisti zavarában csak nyelt egy nagyot, de szemmel láthatóan nem kifogásolta a helyet, ahová került.
– Hátő, engem meg Pistinek hívnak – mutatkozott be végül.
Tomi teljesen felébredt, kerge birka módjára kezdte a rohangálását, végig a nagy kerten, át a gyümölcsösbe, a cicák alig tudtak az ámokfutó elől elmenekülni. Nagyon tetszett neki a nagy udvar. Csak akkor hagyta abba a felfedező rohamot, mikor Nóri kiszólt az ebédlő ajtaján.
– Aki éhes az siessen asztalhoz, de gyorsan, mert kihűl az ebéd!
Mint a villám, ott termett a semmiből.
Nóri és a párja, akkor láttak először életükben olyan evést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ha helyes kifejezést szerettek volna rá használni..
Megrökönyödve figyelték, hogyan tömik a szájukba a nagykanál tésztákat és nyelik lefelé minden rágás nélkül, szinte fuldokolva. Mintha attól félnének, valaki elveszi tőlük. Vagy csak attól féltek, hogy Nóri rájuk szól.
– Letelt az idő, kanalat letenni!