Vérkötelék

Egy baleset miatt forgalmi dugóba kerültek amikor Ferenccel az elhelyezési tárgyalásra igyekeztek. Hamarabb indultak megszokásból, bekalkulálták minden utazásnál, hogy történhet váratlan esemény az úton. Sokat várakoztak, eltelt legalább egy óra mire tovább engedték őket. A két fiút is autóval szállították a városi Gyámhivatalhoz, ugyanazzal a sofőrrel utaztak aki bevitte őket faluról. Az anyjuk várta őket az épület előtt. Pisti és Tomi leülhetett vele a parkban a padra beszélgetni.
A késő őszi nap erőlködve küldte a melegét a felébredt városra. A gondozók arrébb álltak kicsit a családtól, hagyták őket, had beszélgessenek nyugodtan.
A nagydarab intézeti sofőr hangos előadásba kezdett, élvezte, hogy a hangja betölti a teret, jókat derültek a többiek rajta.
A két gyerek komoly arccal kuporgott az anya mellett a padon. Az asszonyból áradt az ápolatlanság bűze és a dohányszag. Besárgult fogai közül sziszegve ömlött kifelé az elkeseredés. Néha hátrasimította a szemébe hulló zsíros vöröses haját. Pisti nézte az anyját szótlanul. Sajnálta, hogy nem tud rajta segíteni.
A bejárati nagy ajtóban megjelent egy hivatali ember, intett feléjük, kezdődik a tárgyalásuk.
Tomi akkor furcsamód rosszul lett. Míg mentek az iroda felé, végig hányt mindent a folyosón. Kapaszkodott az anyjába görnyedten, fogta a gyomrát, szeméből folytak a könnyek. Az előadó végig simította a homlokát.
– Ez a gyerek lázas. Mióta beteg?
A két kísérő értetlenül nézte Tomit, hiszen mikor elindultak nem volt semmi baja.
Próbáltak segíteni, kapott gyógyszert, vizes ruhát tettek a homlokára.
Senki nem értette, hogy egyik pillanatról a másikra mi történt a gyerekkel. Kint a lócán még vidáman lóbálta a lábát, önfeledten vigyorgott az anyjára. Talán csak jól leplezte a belső feszültségét, ami lázrózsákkal adta tudtul a külvilágnak, hogy baj van, valami olyan történik, amitől fél. Nagyon fél.
A lépcsőzéstől lihegve megérkezett Nóri és Ferenc. Megálltak, nézték a vergődő gyereket. Tomi észrevette, még hangosabban kezdett el sírni.
– Aazt hhittem, hogy nnem jjössz eel! – kiabált feléje és izgatottan megrángatta a hozzáhajló nő ruháját.
– Én még soha nem csaptam be senkit, csak késtem, tudod, nagy volt a forgalom – védekezett Nóri meglepődve a számon kérő hangtól.
Tomi lassan megnyugodott, de bogárszemeivel folyton követte Nórit, mintha attól félne, hogy eltűnhet örökre a szeme elől.
Ott találkozott az anyával először, odalépett hozzá. Bemutatkozott.
– Remélem, minden jóra fordul, hamar talpra áll, és haza viheti majd a gyerekeit – mondta vigasztalón a kisírt szemű asszonynak. Akkorra már tudta, hogy nem szenvedélybeteg, csak nagyon szegény. Elmodták neki, hogy a szegénysége a legkisebb baj, az asszony nagyon labilis, életvitelt folytatni nem tudó személyiség.
– Nem tudom őket ellátni – szipogott az anya.
– Vigyázok rájuk – nyugtatta meg Nóri. – Most csak az legyen a fontos, hogy találjon munkát. – megsimogatta Tomika arcát.
Az anya féltékenyen rántotta magához a gyereket.
– Nemsoká' rendbe jövök, hallottátok? Viszlek haza benneteket, csak munkát keresek! – mondta nekik hangosan, hogy mindenki jól hallja.
Nóri átérezte a fájdalmát, ismerte az emberi tehetetlenséget, ő is átélte sokszor, ha akarata ellenére mások irányították az életét. Az övét, amiről mindig azt gondolta, senkinek nincs joga beleszólni, mert csak ő élheti le, neki adták, neki lehetne rendelkezni fölötte.
Az sors nagyon kegyetlen tud lenni, béklyót vet a legmélyebb szeretetre, és ítélkezik. De lehet, hogy hamis illúzió, hogy ráfogunk mindent a sorsra -- Neki ez jutott, viselje hát -- Közben nem az élet, a körülmény az anyagiak döntenek a sorsáról. Ennek az asszonynak sincs joga úgy élni, ahogy megálmodta, mert kilóg a sorból, kisodródott a periféria szélére. Ki segít rajta? Az a segítség, hogy elveszik a gyerekétHogy ő mit érez, milyen lelki fájdalmon esik át, az senkit nem érdekel?Aki ezeket a törvényeket hozta, volt e hasonló élethelyzetben? Tudott e nulláról startolni úgy, hogy minden tökéletesen helyre tudott állítani az életében, méghozzá gyorsan?
Kicsorbult fejszével verik szét a vérkötelékeket, szaggatják a feltétel nélküli szeretet láncait. Ez az asszony nem volt szenvedélybeteg, csak segítségre szorult, segítségre, hogy maradjon családja. Törődést igényelt volna, nem egy fejszecsapást, ami szétdarabolja az életét visszafordíthatatlanul. Ha rájöttek, hogy mi a probléma, akkor megoldást kellett volna keresni. Életvitelt folytatni nem tudó személyiség. Az is lehet, hogy nem fogadná el a segítséget.
Akkor látta Pisti összeszűkült szemében a kétségbeesést. Megértette mi okozza a fiú befordulását.
Nóri szomorúan nézte az anya búcsúzását a gyerekeitől. Pisti nagy kék szemei alá az álmatlanság, a fáradság mély karikákat rajzolt. Tágra nyílt szemekkel, meredten nézte egyetlen szó nélkül a jajgató anyját. Később se szólalt meg, csak elfordult tőle, indult a kijárat felé. Nóriban bevésődött ez a jelenet örökre, amit nem tudott soha kitörölni a lelkéből az idő.
Pisti tisztán látta a jövőbeni életét akkor. Lemondott az anyjáról.
Az asszony lehajtott fejjel ment a fiai után.
Tomi hozzátapadt Nóri szoknyájához, gondterhelten baktatott mellette. Odanyújtotta a kezét amikor a lépcsőkhöz értek.
– Segítek, el ne ess, fogd meg a kezem.
Kézen fogva mentek ezután az autóig, Tomi kézszorításából megérezte mennyire szorong és fél.
Az anyjuk ott maradt egyedül. Állt az út szélén, nézett utánuk üres, hitevesztett szemmel.
Elment a két gyereke egy idegennel.
Az ő két gyereke egy idegennel, és Isten nem volt sehol, hogy közbeavatkozzon!
Olyanná vált, mint egy kóbor kutya az árok szélén, akitől elvették a kölykeit. Vinnyogva sírdogált az úton ácsorogva jó darabig.
Hazafelé Tomi elaludt. Meggyötört kis arca kisimult az álom alatt. Pisti érdeklődve figyelte merre mennek az új otthon felé, élvezte a kocsi sebességét, elfeledkezve a külvilágról, autóvá változott, és hangos berregéssel vette a kanyarokat.
– Brrr .Zzzz. Brrr.
Tudta, hogy Pisti tízéves, de akkor azt hitte, egy kis óvodás ül mellette.
Lili nyitotta a nagykaput mikor hazaértek. Az asszony ébresztgette Tomit, aki ijedten riadt a nyálcsorgató álmából. Álmosan pislogott, szemlélődött.
Pisti kiugrott a kerti gyepre, pont szemben Lilivel.
– Szia, én Lili vagyok – nyújtotta a kezét a kislány.
Pisti zavarában csak nyelt egy nagyot, de szemmel láthatóan nem kifogásolta a helyet, ahová került.
– Hátő, engem meg Pistinek hívnak – mutatkozott be végül.
Tomi teljesen felébredt, kerge birka módjára kezdte a rohangálását, végig a nagy kerten, át a gyümölcsösbe, a cicák alig tudtak az ámokfutó elől elmenekülni. Nagyon tetszett neki a nagy udvar. Csak akkor hagyta abba a felfedező rohamot, mikor Nóri kiszólt az ebédlő ajtaján.
– Aki éhes az siessen asztalhoz, de gyorsan, mert kihűl az ebéd!
Mint a villám, ott termett a semmiből.
Nóri és a párja, akkor láttak először életükben olyan evést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ha helyes kifejezést szerettek volna rá használni..
Megrökönyödve figyelték, hogyan tömik a szájukba a nagykanál tésztákat és nyelik lefelé minden rágás nélkül, szinte fuldokolva. Mintha attól félnének, valaki elveszi tőlük. Vagy csak attól féltek, hogy Nóri rájuk szól.
– Letelt az idő, kanalat letenni!

Lelkitúrák

 

Hamar lefeküdt, hallgatta egy darabig a kinti zörejeket, Gábor és a fia pakolászott a konyhában. Nem voltak tekintettel rá, néha elég keményen csukták, nyitották a hűtő vagy a mikró ajtaját. Aztán végre elcsendesedett a ház. Eliza lelki szemeivel látta, ahogy a férfi magányosa fekszik a kanapén. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Nem kérdezte meg tőle, mitől rémült meg annyira álmában. Lehet nem is emlékszik semmire. Mindenesetre a sejtései beigazolódnak  lassan, legfőképpen az, hogy elfojtja nappal az érzelmeit. Nem akarja, hogy bárki megismerje milyen valójában. Legelsősorban a vágyait fojtja el. Nem akar sebezhetővé válni, nem akarja, hogy a gyenge pontjai ismeretében kihasználhatóvá váljon. Szerette Hédit, annyira szerette, hogy képtelen az árnyékából kilépni. Szobrot emelt belőle a lelkében gránitból. Ha egy nő megjelenik az életében, mellé állítja a hideg kőszobornak, hasonlítgat, hezitál... aztán letérdel a halott előtt. Képtelen az eleven, élővel elindulni egy másik úton. Az utazás alatt többször kizökkent ebből a lelki börtönből, kedves volt vele, gyengéd. Talán az ismeretlen környék, az ismeretlen emberek okozták. Összekuszálódott, elhalványult benne a múlt, csak azért, hogy újra és újra előtörjön benne még intenzívebben a gyász. Most is egy fal választja el őket, egy fal, ami olyan mintha ezer kilométerre lennének egymástól. Gábor tudatosan és intelligensen erődítményt húzott kettőjük közé, és ez azt jelenti, hogy így fog majd több mint három hét eltelni.

Reggel kopogásra ébredt. Kért egy kis türelmet, gyorsan felöltözött. A konyhában az asztalnál ült az apa és a fia.

– Jó reggelt Eliza! Remélem kipihented magad és erőt gyűjtöttél. Sajnos az a terv, hogy a mai napot a tengerparton töltsük és strandoljunk, fuccsba ment... talán délutánra felmelegszik az idő. Ezért úgy döntöttem, jön a B terv, hamarabb elindítjuk a felfedező túrákat. Ezek eléggé fárasztók lesznek, autóval megyünk a helyszínre, utána sokat fogunk gyalogolni. Nagyon sok helyre nem vezet ugyanis autóút. Gondolom először a városnézésre indulunk, azután fedezzük fel a rejtett szépségeit Korzikának... ezek lesznek nehezebbek... az elkövetkezendő három hétbe sok hegyi túra szerepet kapott.

Gábor lazán volt öltözve, sportcipőt viselt, térdig érő farmernadrágot. A vászon rövidujjú inge félig ki volt gombolva. Eliza bizonytalanul leült mellé.

– Nincs túrabakancsom... gondolom kellene.

– Veszünk ma.

Eliza megállapította, hogy a férfi kipihent arcán csak némi izgalom tükröződött, elképzelhetően a korzikai aktív pihenés tervezése okozta azt is. Ezek szerint minden tökéletes körülötte, mint a mesében. Magát sem értette most már, minek képzelget az éjszaka. Nincs ennek a férfinak egy gyötrő gondolata sem. Padló gázzal irányítja a sorsukat, még csak egy feltételes mondatot sem használ közben.

Kelletlenül ült be az autóba, nem tudta magát meggyőzni, hogy sok élmény vár rájuk az elkövetkezendő napokban. Gyalogtúrák minden nap. Legalább esténként a fáradság miatt el tud aludni, az is élmény lesz, gondolta magában.

Aztán az első nap rájött, hogy Gábor tűpontosan felkészült túravezető, kellemes időtöltés volt minden perc, amit együtt töltöttek. Folyamatosan tájékoztatást tartott, mikor mit érdemes megnézni, hol álljanak meg enni és mit egyenek. Eliza megszerette a közös kirándulásokat, viccelődtek, vitatkoztak, ment a diskurzus köztük reggeltől estig. Fizikai érintkezés nem volt köztük, ha véletlenül elkerülhetetlen volt, a férfi azonnal bocsánatot kért. Ezzel szemben egyre erősödött köztük a lelki kapcsolat. Így járták végig Bonifació utcáit, ahol a házak szinte egybe épültek a tengerből kiálló sziklákkal, ránézésre eléggé morbid képet mutatva, mintha csak a szentlélek tartotta volna őket. Az embernek olyan érzése lett míg nézte a látványt, hogy a házak bármelyik percben belecsúszhatnak a sziklafalat korbácsoló hullámokba. Gábor egyfolytában fotózott, mindent ami különlegesnek tartott, megszállottan gyűjtötte az emlékképeket. Többször felkérte Elizát és a fiát, hogy álljanak egy szobor vagy egy különleges ház elé. Eliza és Levente grimaszolt, különböző pózokat vett fel, sikerült kizökkenteniük a professzort a komoly túravezetői szerepéből. Hangosan nevetett velük, látványosan feloldódott a nap végére. Arról sem tudták lebeszélni , hogy kihagyja a Tengerésztemetőt, alkonyatkor holtfáradtan bolyongtak a sírkövek között. Eliza szinte gyerekesen, egyszerű dolgoknak örült meg a legjobban, például egy nagy adag fagylaltnak. Másnapi túrájukon Corte városában a nutellás calzone váltott ki benne maradandó emléket. A professzor mosolyogva nézte amíg eltünteti a mennyei finomságokat. Eliza a túra utolsó napján képtelen volt magában tartani, mennyire jól érezte magát.

-- Nagyon jó, hogy itt lehetek veletek. Csodálatos ez a vidék... minden... minden... veletek együtt csodálatos.

A professzor elkomolyodott mielőtt válaszolt.

-- Azt hiszem Eliza, ez az egész életérzés csak így kerek... nekünk is... szóval így, ha velünk vagy.

Hosszan néztek egymás szemébe. Azon a napon Siraki Gábor rájött, mennyire fontos szerepet tölt be az életében Eliza. Kimondta amit legbelül érzett, a világ csak Elizával kerek. Ha vele van minden csodálatos, minden olyan szép és meghitt.

A harmadik nap végre elhozta a várva várt jó időt, az egész napot a strandon töltötték. Eliza soha nem látott még olyan csodát. A strand vize türkizkéken ragyogott a parti hófehér homok kontrasztjában. Először vette magára a Lyonban vásárolt fürdőruháját, ami éppen hogy takart rajta valamit. Élvezte a napot a vizet és a férfiak figyelmét. Csinos és szép volt, mint egy sellő.

Siraki Gábor bérelt három napozó ágyat, azonnal lefeküdt az egyikre. Nem volt kedve megmártózni a tengerben. Azzal érvelt, hogy pihen előbb, majd később, ha melegszik az idő. Eliza érezte, hogy a napszemüveg áldásos takarása alatt figyeli minden mozdulatát. Leventével indult úszni a strand kristálytiszta vizébe. Ahogy siklott a kavicsos föveny felett, egy- egy hal versenyt úszott mellette. Nem tempózott gyorsan, végig Levente mellett maradt.

Fáradtan, de boldogan sétáltak ki a vízből. A napozóágy felé tartottak, kerülgették a turistákat. Az egyik fehér homokon heverésző férfi mikor mellé értek, feltolta a napszemüvegét a homlokára és leszólította.

–Nagyon szép vagy. A faterod? – bökött az orvos felé széles mosollyal.

Hosszú barna haja gumival volt felfogatva a feje búbjára, barna volt a bőre, megállapíthatatlanul barna, nem lehetett eldönteni, hogy eredeti vagy a naptól olyan sötét a színe.

Eliza megállt, rámosolygott a férfira.

–Te is jól nézel ki. Jól telik a nyaralásod?

A férfi felállt, jóval magasabb volt Elizánál.

– Szia! Bertold vagyok. Családi kiruccanás, átjöttünk Szardíniából. Ott is nagyon klassz a hely.

-- Eliza – mutatkozott be ő is. Kezet fogtak. Tudta, hogy a professzor figyeli, azért is állt le beszélgetni. Pimaszul arra gondolt, ugyan hogyan reagál, ha látja idegen férfiakkal társalogni. Levente nyugtalanul állt mellette.

– Menjünk kisfiam – Eliza megfogta Levente kezét. – Majdnem elfelejtettem válaszolni... nem a faterommal vagyok, hanem a férjemmel.

Búcsút intett és elindultak a napozóágyuk felé. Eliza látta Levente csodálkozó szemében a kérdést.

– Csak vicceltem, hogy megszabaduljak tőle – nevetett a fiúra. – Igazából lehetne egy kilencéves fiam... szóval hihető lódítás volt... és... lehetne apukád a férjem... – elhallgatott, majd egy sóhajjal fojttatta amibe belekezdett.

– Ígértem neked pár titkot... én... igazából azért fogadtam el a meghívásod, mert felismertem apukádban azt a tanárt, aki tanított az egyetemen. Tizennyolc éves voltam akkor, nagyon fiatal... felismertem a kórházban és...mikor meghívtál, eldöntöttem, hogy veletek tartok, hisz nem volt idegen a számomra. És egy másik nagyon fontos titok, már egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó itt veletek.

Levente megszorította a kezét, de nem tudott kérdést feltenni, nem volt nála a notesza.

Gábor nyűgös volt, mint egy gyerek, mikor odaértek hozzá.

– Látom az első nap a strandon máris a flörtről szólt – jegyezte meg keserű gúnnyal.

Eliza kéjesen végignyújtózkodott a napozó ágyon. Féltékeny– gondolta – nagyon is féltékeny. El kellene már mozdulnia a holtpontról, beragadt mint a rossz óra mutatója.

– Azt mondta szép vagyok – küldött át egy mérgező nyilat a férfi felé. – Megkérdezte, hogy kivel nyaralok, ennyi történt.

Behunyta a szemét és az arcát a nap felé fordította.

Késő délutánig kint voltak a strandon, elmúlt Gáborból is a rossz hangulat, ment velük fürödni. Messzire beúszott a tengerbe. Eliza leszidta mikor visszatért hozzájuk.

– Felelőtlenség tőled, mind a ketten halálra izgultunk magunkat miattad!

Gábor fáradtan végig feküdt a homokon.

– Te is izgultál? Ha nem jövök vissza mi történik... szomorú lennél?

– Ne gúnyolódj! Tudod, hogy nélküled megáll az életünk... ne csináld többet.

Eliza zavartan leült mellé.

– Az összes homokot haza akarod hozni, nézd meg magad!

Gábor kinevette a bosszankodó Elizát, aki a tenyerével simogatta a hátáról a fehér homokot, előre hajtotta a fejét, behunyt szemmel élvezte a gondoskodást.

– Én is nagyon félek Eliza...-- suttogta.

-- Ugyan mitől félsz ?

-- Attól, hogy egy nap eltűnsz... félek tőle, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen... ma láttalak azzal férfival...

Eliza önkéntelenül átölelte a férfi vállát és erőszakosan kereste a tekintetét – Igazad van, tényleg el fogok tűnni ha visszamegyünk a nyaralásból Párizsba... haza kell utaznom.

Gábor szomorúan nézett Elizára, látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra várt, de pont azt kapta, amit nem szívesen hallott. Az utóbbi napokban közel kerültek egymáshoz, úgy járták Korzika városainak a szűk utcáit, mint egy boldog család. Jól érezte magát Elizával és egyre kínzóbban kezdte érezni a hiányát, ha egy kicsit is eltávolodott mellőle.

Már alkonyodott mikor visszaindultak az apartmanba. Egy forró zuhany és alvás¸ gondolta Eliza, fázósan tekerte magára a fürdőlepedőjét.

Gábor átölelte és magához húzta.

– Melegítelek... mondta bizonytalan hangon, mert nem tudta a közeledése milyen reakciót vált ki Elizából.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm – nézett fel a férfira hálásan Eliza.

Lassan sétáltak, szótlanul. Mindkettő a másikra gondolt, de nem mondták ki az érzéseiket.

Levente vacsorázott egyedül, Gábor hárított, nem volt éhes.

– Azt a töméntelen pizzát reggelig nem tudom kiheverni. Míg vacsoráztok kimegyek a teraszra.

Levente a víztől hamar elálmosodott, elbúcsúzott és lefeküdt. Eliza kiment a professzorhoz.

– Gyere ide – mutatott a másik nyugágyra – nagyon szép és félelmetesen csendes ez az éjszaka.

Eliza visszament a házba kihozott két takarót.

– Fázva nem szép semmi – gondoskodón betakarta a férfit.

– Hallgatlak – szólt oda míg lefeküdt a nyugágyra.

– Rendben, ha nem nevetsz ki elmondom min filozofáltam idekint.

– Nem foglak kinevetni...

– Kettőnkről...

– Azt hittem valami komoly elméleteket gyártottál... és milyen következtetésre jutottál kettőnkkel kapcsolatban?

– Leragadtam egy pontnál és nem tudok tovább lépni...

– Jellemző az ilyen túlokos pasikra...– nevetett fel Eliza.

– Kinevetsz... már nem is olyan fontos az egész, felejtsd el, úgysem illett bele ebbe a történetbe.

– Nem nevetlek ki... tudod volt idő amikor én is hasonlóan gondolkodtam. Mindent elfogadtam amit közvetített felém a környezetem, a szüleim, a barátaim.  De eljött az életemben egy nap, amikor minden addigra belém ragadt elvet felrúgtam... felébredtem. Igen, ne nézz rám ilyen csodálkozó arccal, felébredtem mert addig álomvilágban éltem, mások által kitalált álomvilágban. Semmi sem volt az én gondolatom. Megmondták mi a helyes, mi a helytelen, mit érdemes ennem, milyen a divatos ruha, milyen a társasági etikett, higgyek vagy ne higgyek Istenben. Kétszínű alakoskodó közegben éltem. Senki nem adta önmagát, senki nem vállalta fel igazából azt a valakit, aki benne élt, az igazi arcát. Ha szegény volt az gondolta ez a sorsa, ha gazdag akkor neki megadatott, de csak magára gondolt, a kivagyiságra. Én attól a naptól önmagammá váltam. Nem akarom, hogy bárki is beleszóljon az életembe, nem nyűgöz le ez az anyagias világ, az egész egy nagy rakás szerencsétlenkedés, fogyasztunk, szennyezünk, dolgozunk, fogyasztunk, szennyezünk. Lehetne élni szabad lélekkel...öntudatosan. Akkor határoztam el, hogy nem lépek kapcsolatba egyetlen férfival sem, aki nem képes ugyanígy gondolkodni... nem alacsonyítom le magam, nem alkuszom meg. Teljes életet szeretnék élni... érted? Sajnos te még alszol, még nem ébredtél fel. Hezitálsz, elméleteket gyárt az okos fejed... közben elsétál melletted a való világ. Félted a karriered, a betonbiztos magánéleted, még kockáztatni sem mersz. Jó ez neked? Most is, el szeretnél valamit mondani, de a szavak gátakba ütköznek. Mintha az érzéseidre korbáccsal vigyázna az egód. Ki ne mond! ne tedd meg! Mi lesz ha... közben megöregszel? Talán az utad végén  felteszed magadnak a kérdést: biztos úgy volt jó az a rövidke életem, ahogy leéltem?

-- Teljesen sikerült az átváltozás, vagy csak folyamatosan ön ámítod magad? Amiről beszélsz az egy életérzés, nálad ezek szerint már tudatos életérzés. Nagyszerű gondolatok. Álmodhatunk róla. De az élet ami körül vesz bennünket kiröhögi ezeket az illúziókat. Szerencsétlen önámításnak tartja. Te ide születtél, ebbe a rohadt közegbe, a képmutatásba, a kivagyiságba. Egy felelőtlen szemellenzős generáció vette át az öregektől a staféta botot. Álmodhatsz a lélek magasztos síkjáról. De az élet az egy törvény, vagy sodródsz az elvárásokkal, vagy megdöglessz. Lehet, hogy igazad van... te még fiatal vagy. Én már nehezebben tudok a változásra gondolni. Mire fel változzak? Egész jól elvagyok így.

– Nem olyan látványos az a változás, amiről beszéltem. A berögzült rossz szokásaidat kellene lerázni magadról, mint például a modorosság, távolságtartás.

– Nagyon kedves teremtés vagy, de eddig mindig baj lett abból, ha kiadtam magam másoknak. Az ember életében vannak korlátok, amit magunk állítunk fel. Ezek olyanok mint a régi váraknál a vizes árkok. Meggondoljuk kinek engedjük le a hidat, hogy közelebb jöhessen hozzánk.

-- A változás itt van bennünk, mindent képesek vagyunk megváltoztatni, még az előre kivetített sorsunkat is... a gondolataink, a tudatunk erejével. Nem nevetséges, képesek vagyunk az időt meghajlítani és visszatérni ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk az életünket.

Gábor gyorsan lezárta az eszmecserét.

-- Én nem rontottam el semmit!

Mindkettőjükben megváltozott valami ezen a napon. Gábor már nem kért bocsánatot, ha hozzáért, sőt minden alkalmat kihasznált, hogy megérintse. Egy simogatás, egy futó ölelés... de ezek nem változtattak meg semmit, mikor bementek a házba, külön feküdtek le.