Katerina Forest: Jéggyöngyök

Sárgával színezi a tél a hó alatti rétet,
barnán zörögve szál egy falevél,
a fák is bénán néznek az égre,
csillan rajtuk a fagyott hajnali dér.
A házak falát fájón öleli az északi szél,
sziszeg és zeng az égi hárfa, lüktet
az égi zene. Hópihék szálnak a mélybe,
táncolva suhannak a város felett.
A nap opálosan kel fel, fénye hideg,
szikrázik egyet a fagyott folyó felett.
Csúszik, fürdik a vízben, játékát megunja
mérföldes ködtakaróját hátára borítja.

Rád gondolok megint mert fáj a magány,
könnyeim jéggyöngyök, szívem fagyott,
mióta nem vagy itt, a szeretet halott.