Amikor én megismertem, már öregember volt. De csak korára. Kedve fiatal maradt, és halkan fütyörészett, akár az órák javításával bíbelődött, akár a kályhákat foltozta, ha kiesett belőlük a sározás. Ő volt az a bizonyos “rossz” a családban, és nagyapám – akinek testvére volt – nagyokat sóhajtott úgy tavasz tájon, amikor Sinyi vidám kék szemével a felhőket nézte, melyek idegen országokból jöttek.
– Sinyi, Sinyi, sose nő be a fejed lágya…
– Nem bánt az, testvér, senkit – felelte Sinyi –, ha én már csak ilyen vagyok. – És ilyenkor éjjel is felkelt néha, hogy a holdat is megnézze, mellyel mint a széllel és a felhőkkel – szinte atyafiságot tartott.
Sinyi csavargó volt. Az utak szerelmese, a távoli horizontok reménytelen imádója. Jogásznak indult, de egyszer csak megszállta a kóborlás szelleme, és hazatalpalt az akadémiáról – egy nap és egy éjjel egyhuzamban –, holott vasúton is jöhetett volna. Ettől kezdve Sinyi, a családra nézve, elveszett. Ha jött a tavasz, különös, idegen fények gyúltak ki szemében, és hallottuk, hogy éjjel óvatosan nyílik az ajtó, be is zárul, mert Sinyi már nem bírta ki a négy fal között.
– Fulladok a szobában… – mentegetőzött, pedig sohasem köhögött.
Később néha eltűnt estefelé, és csak a hajnal vetette haza. Ilyenkor már sűrűn érkeztek a csomagok a rokonságtól Sinyi számára, megpakolva “alig használt” fehérneműkkel, ruhákkal, lábbelivel. Készült Sinyi stafírungja…
Nagyapám a fejét csóválta:
– Ennek a Sinyinek van legjobb dolga a világon! Mi gondja van ennek?…
Nemsokára kizöldellt az erdő. Visszhangja volt már a madárfüttynek, és Sinyi bátyánk botot faragott a kőpadon, hova odatűzött a nap, és megcsillant az öreg legényősz bajuszán.
– Mikor mégy, Jancsi? – kérdezte nagyapám, ki csak komoly esetekben szólította így a régi nevén, melyet már csak az öregek tudtak.
– Nem tudom még – esett zavarba Sinyi –, üzenetet várok… – és nem nézett fel a világért sem, pedig mindenki tudta már, hogy valamelyik éjjel csöndesen kisurran, titokzatos jeleket rak a küszöbre, és búcsúzás nélkül köddé válik…
De azt is tudta mindenki, hogy ha jön az ősz, úgy András-nap táján, egyszer csak megzörren az ablak, és Sinyi betoppan, rongyosan, éhesen, de vidáman, és kék szeme betölti nevetéssel az egész szobát.
Néha már a hó szállongott, és Sinyi még mindig nem jött meg. Ilyenkor nagyapámmal elmentünk túl az erdőn, és elnéztünk messze, messze a tar mezők között futó nyárfás úton, hogy nem jön-e Sinyi.
– Még valami baja esett… – aggódott nagyapám, de Sinyit nem kellett félteni, mert mire hazaértünk, már ott ült a kerek asztalnál, és nagy nevetés volt körülötte.
Beszélt minden elfogadható nyelven, és amikor karácsonyi vakációra hazakerültem, öt perc alatt elkészítette német házi feladatomat, amelyre azt mondta: – Semmi az, öcsém, csak nekem szólj… – s amelyre Antóni tanár úr akkora szekundát adott, mint egy kútágas. Ebből látszik, hogy miféle alakok tanítják nálunk a német nyelvet, mert Sinyi bátyám tökéletes németségében egy pillanatig sem kételkedhettem.
Egyik ősszel vásárra mentem nagyapámmal. Hideg hajnalon indultunk, amikor még szikrázva égtek a csillagok, és a hold sarlója álmossárgán hullt az erdők ölébe, és késő délután kocogtunk hazafelé, amikor már a vetésekről a síkvizekre húztak a vadludak, és a varjak károgva gyülekeztek éjszakára a nyárfákon.
Ballagtak a lovacskák, és én odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha az őszi utakról… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy tovább adhassam annak, aki utánam jön… – amikor megszólalt:
– Te, nézd csak! Nem a Sinyi megy ott? Biztasd egy kicsit a lovakat!
Hamarosan elértük a két vándort. Bizony az egyik Sinyi volt.
– Isten hozott, öcsém – mondta nagyapám Sinyinek –, hazafelé jössz?
Sinyi zavarban volt.
– Haza… hogyne… de itt van a barátom Krakkóból… nem hagyhatom… – és nagyapám, miután megölelte Sinyit, kezet adott a lengyelnek, és a kocsira mutatott.
– Üljetek fel! Jut még hely a barátodnak is… Sinyi recsegve magyarázott valamit a lengyelnek, aki vidám kis szalmakalapban pompázott, fittyet hányva a divatnak, novembernek, és én szájtátva hallgattam az idegen szavak áradatát, ismét elítélve német tanáromat, aki szekundát mert adni Sinyi bátyám dolgozatára, aki ilyen folyékonyan beszél – lengyelül. Mi ehhez a rongyos német?…
A lengyel azonban csak fejét hajtogatta, melyből kiérzett, hogy a kocsi intézményét nem tartja az ő szabad pályájával összeegyeztethetőnek.
Sinyi zavartan mondta:
– Nem akar kocsira ülni…
Nagyapám felmérgedt:
– Hagyd a pokolba a nyavalyás polyákját…
Sinyi újból kapacitálta a lengyelt, és úgy éreztem, mélyen szégyellte, hogy velünk összeakadt. Ilyen rokonság! Kocsijuk, lovuk van, meleg szoba otthon… talán még a ház is az övék… – gondolhatta a lengyel – és Sinyi széttárta karjait, hogy sajnálja, de ő erről nem tehet.
A lengyel mosolygott, és nagy grandezzával melyből nem hiányzott bizonyos gúnyos felsőbbség – megemelte szalmakalapját, és elfordult egy gyalogútra, mely a szántások közt pántlikázott végig.
Sinyi megdöbbent.
– Csak menjetek, bátyám… nem hagyhatom… Krakkótól jöttünk együtt… majd elérlek benneteket… – és utánatalpalt a lengyelnek, ki meg-megállt a gyalogúton, és fonnyadt virágot dugott a kalapja mellé, mintha az fontos lenne, pedig csak Sinyit várta, akiről tudta, hogy nem hagyja cserben.
Nagyapám megrántotta a gyeplőt:
– Gyű, Bogár… ha kedvesebb neki a lengyel… – és elnézett messze a ködjárta úton, melyen őszi álmossággal zörögtek a vásáros szekerek.
Mire hazaértünk, Sinyi már ott vidámkodott a nagy asztalnál, és éppen azon derült a család, hogy Sinyinek ministrálni kellett némely lengyel klastromokban, hogy enni kapjon. Már fél órája otthon volt, de ezen nem is csodálkoztunk, mert Sinyi ismerte az összes gyalogutakat… Rómától – Lembergig…
– Nem hagyhattam a kamerádot – mentegette magát… – Útba kellett még igazítani..
Mi összenéztünk és mosolyogtunk, de Sinyi ezzel nem törődött…
Amikor karácsonykor hazakerültem, már az összes órák pontosan jártak, a kályhák vígan égtek, mert Sinyi rendbe tette őket.
És hajnalban ő rakta meg a tüzeket, mert aludni nem tudott sokat. Néha felébredtem, amint végigcsoszogott a szobákon, leguggolt a kályha elé, és hosszan nézte a lángra lobbantott tüzet, mely vörös világot dobott Sinyi arcára. Szemei ilyenkor merengők lettek, és dúdolni kezdett valami öreg pásztordalt…
… a nyáron... Csősz leszek én a nyáron…
Kedves, öreg hangja vágyódón, álmodó melegséggel zengett, és benne volt a nyár napsugara, távoli utak aranyos pora, a hegyek messze kékje, lekaszált rétek édes, szomorú illata és hűs patakok csobogása, melyek felett szitakötők táncoltak, és hajló bürük vittek keresztül…
Ilyenkor jó lett volna odamenni és megölelni öreg bátyámat, akit nagyon szerettem, mert egy vér voltunk mi a nyár, a felhők, a szél s az őszi másnapok szerelmében…
De múlt a tél is. A hosszú jégcsapok letöredeztek az eresz alól, puha, lucskos lett a hó, és a patakok sárga ágya felzavarodott, mintha rosszul lett volna a teméntelen hólétől.
Aztán jöttek a böjti szelek, szomorúan dúdoltak a kéményben, és kísértetiesen zörgettek meg valamely nyitva hagyott padlásablakot, melyet nappal soha nem lehetett hallani.
Mikor húsvétra hazakerültem, Sinyi bátyánk már készülődött.
Korán jött a tavasz. A som már rég elvirágzott, és a mogyoróbokrokon úgy döngtek a méhek, mintha vasárnap lett volna.
Sinyi ült a kőpadon, faragta a vándorbotot, és ha fecskék suhantak el felette, utánuk nézett, s szólt, mint régi ismerősöknek:
– No, madárkák, megjöttetek?
Nagyapám nyugalmasan pipálva nézte Sinyi faragcsálását.
– Mikor mégy, Jancsi? – kérdezte komolyan, régi nevén szólítva, mely furcsa volt nekünk és idegen, és Sinyi is meghökkent ilyenkor…
– Nem tudom még… üzenetet várok… – és nézte a felhők járását, melyek ezen a tavaszon nem hozták a hírt, hogy hova is kellene menni az öreg vándornak.
Sinyi csak faragta a botot nap nap után a napsütésben; már régen elkészült vele, ki is cifrázta titkos jelekkel, mint öreg pásztorok, kik sok éjszakába beleselkedtek – de az üzenet egyre késett.
És egy fáradt délután, amikor a vadkörtefa fehérbe öltözött, és a réten már kislibák jártak, mint sárga virágok, Sinyi bátyánk megfeszítette térdén reszkető kezével a szép botot, mely sóhajtva hajlott, és jajdulva elpattant.
Aztán egymásra néztek szomorú csendben nagyapámmal, ahogy csak az öregemberek tudnak nézni, és Sinyi sápadtan felkelt:
– … nem … nem várom már az üzenetet mondta, és befordult az ajtón, amely mögött sötétség volt, mert elment már a nap.
És elaludt azon az éjjelen – örökre.
De azért – így ősszel –, amikor öregesen sírdogál a szél a nyár után, vándor baktat az úton, akit nem szabad elérnem soha: tudom, Ő jár előttem…
Sárga tölgylevél van a kalapja mellett, és én lassan ballagok utána.
Forrás: Rózsakunyhó.
