Kozák Mari : Megöregszünk
Az ember egyszer csak megöregszik
és elfelejt szavakat,
nem tudja már merre kell menni,
s ázik egyre kapuk alatt,
karján szerelem helyett ül
a tegnapok bús magánya,
és ujjai közt csordul a léha ma…
egyszer csak jönne, a menni elől,
arcán a ráncok nevetnek,
tenyerében zsugornyi az élet
szeméből elveszett a fény,
és szikkadt szájszélén
csók nélkül szárad a morzsa,
feledve, volt jobb is a sorsa…
az ember egyszer csak megöregszik,
batyuba gyűjtött emlékei
reggelre olykor megszépülnek,
majd elvesznek éjjel, és a tegnapok
színes csokrában találja a ma,
kötélre akasztja – siratja,
s kereszt tövén magára takarja…
…megöregszik, csillagok honába vágy,
fákat rajzol lombtalant
meg vén folyót parttalant,
és házat ajtó nélkülit
kéményt mely tetőre rogy
fekete rózsát és színtelen eget,
fehér ingen levarrott zsebet,
aztán csak hallgat – imát sem mond,
holnap gyermek lesz – tán' bolond.
(2019)
Aztán megöregedtem
persze hazudom- még nem- sosem
próbálom hogy hátam egyenesen
ne a falnak támaszkodva
nem hunyorítok csak ha nem látják
valamikor elfeledtem a körömcipőt
aprócska sarkon így könnyebb
és amikor sétára indulok velem jönnek a könnyek…
a sarkon jeleket hagyok
ha jövök vissza ne feledjem az utat
már nem ismerős a fiatal akác
ám a vén juharral fél órát beszélgetek
és az a tavalyi avarba hullt gondolat
ma délután is utánam eredt
hogy meséljen arról mi volt egykoron
mikor fiam ült karomon…
néha álmodok valótlant
és elhiszem hogy az ég rám nevet
olyankor rajzolok kéket és színezem
a valaha volt emlékeket
majd csak ülök a kőrisem alatt és hallgatom
ahogy a szél egy dalt játszik az ágakon
meg ahogy a madarak sírnak velem
tudom – súgom – megöregedtem…
…aztán feledem azt a kort
és kinevetem a tegnapot papírt keresek
és levelet írok és magára hagyom a mát
és rajzolok színes képet
és a kémény füstje az ég felé szalad
és a szárítókötél hangosan nevet
és a lépcsőn táncol a holnappal a szeretet
és valaki átfogja vállam – mama gyere
nézd – szökik a bánat – csak gyere be.
(2025)
Túrmezei Erzsébet: HIÁBA VÁR... .
Megint haza indulok nemsokára
Nagy, néma csend borul a kis szobára.
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.
Nincs már ott, aki eddig haza várt
Békülten kimondom: Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S egyszer csak elébe léptem,
Hogy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára,
És neki úgy fájt minden búcsúvétel:
Körül tipegett anyai féltéssel...
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért...csendesen ült mellettem
s bele sűrítve szóba annyit mondott!
Azután...egyszer ő is útra kelt.
Végső tekintetével átölelt,
És indult...hangtalanul, csendesen.
Elment! Elment! Hiába keresem.
Ő utazott el!- ismételgetem:
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn
És most, előre ment és haza vár,
Csak egy kevés idő van hátra már,
S ha véget érnek próbák,földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
De csendje is tud drága titkokat...
Hogy várt mindeddig....
hogyne várna rám:
Haza vár most is az ÉDESANYÁM!
Andrássy Réka: Ne várj rám
Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Egervári József: Köztes időben
Most épp a halálról beszélek,
azt mondják közelít,
fekete kalapja van és fekete köpenye,
de csak azért, mert a feketét szereti;
leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,
na, mondd, mit követtél el,
kegyes legyek, netán kegyetlen?
Nem tudom megválaszolni hirtelen,
a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,
ám nem felel, csak ingatja fejét;
beszélnék neki az életről is,
csupa öröm, gyönyör, kreativitás,
ám kiröhög,
megfenyeget ujjával;
a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,
én pedig hazudni sem merek már.
A szürkeség nem bűn, mondom én,
a kispolgári anziksz szűkszavú,
közlés csak,
helyzetjelentés az életről,
mely pusztán csak szürke volt,
egyezzünk ki ebben,
semmi kilógás a sorból,
semmi lázadás,
pusztán csak unalmas,
hétköznapi mindenség,
egy pohár sör, vagy kettő,
rántott hús egy-egy hétvégén,
na, és munka, könnyű, nehéz,
lényegtelen,
de olyan igazi lélekmarcangoló;
ritkán szerelem, gyerek,
szerelemgyerek,
és minden, ami vele jár –
az egyetlen jó minden között.
Igen, igen, mondom, már tudom,
igyekeztem jóember (jó ember) lenni,
bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,
csak kicsi és hétköznapi,
semmi hősiesség,
még hétköznapi hősiesség sem,
csak sodródtam, csak sodortak napok,
és vártam, hogy holnap jobb legyen.
Nem lett jobb, sőt,
egyre rosszabb lett minden,
globális felmelegedés, infláció,
drága benzin, drága kenyér,
szar, nézhetetlen műsor a tévében,
kormánypropaganda,
valóságshow
és valóságtalan,
miközben nemzetileg alkalmatlanul
tengődöm ócska szolgaként,
ráadásul
még büdös civil is vagyok,
mondják, népemnek haszontalan.
Hát, nem csodálkozom,
hogy meglátogat a halál
és azt kérdi, mit követtem el?,
hát, semmit, még az elkövetésre
is gyáva voltam,
és lusta,
és álmodozó,
és alkalmatlan;
ülök a téren,
bámulom a lengén öltözött csajokat,
már csak nézni tudok,
elméletileg,
és hallgatni,
és szomorúnak lenni,
és már azt sem hiszem,
hogy holnap jobb lesz,
hogy holnap szerethetőbb leszek,
hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.
Persze, ne sajnáljatok,
csak egy számsor vagyok
poros irattári ügykezelők hátsóján,
egy azonosító jel a múltból,
ceruzával felfirkantva
egy lényegtelen dosszié hátuljára,
elmosódottan, megkopva,
hiszen minden lényegtelen,
mondja a halál,
csak amit elkövettél
vagy nem,
az számít,
mert a hősök már meghaltak,
az új hősök még nem születtek meg,
a köztes időben hőstelenül telik az idő,
Isten pedig lehunyja szemét.
Persze, nekem már mindegy,
fekete kalap, fekete köpeny,
hupilila is lehetne,
már nem számít,
a múlt megváltoztathatatlan,
még ha folynak is kísérletek
megváltoztatására,
rendszerszintűen nem számít senki,
az elmulasztott pillanatok
koporsószögeit akkurátusan
veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,
de ne sírjatok,
ami elmúlt, nem lesz többé,
ami nem volt, elveszett,
ami nem lesz,
arról felesleges beszélni –
és már bűneiteket se
gyónjátok meg, felesleges.
Az ember lehunyja szemét.
És Istent játszik.
Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,...
Szabó Éva: Profán miatyánk
Add uram
hogy ne kelljen minden reggel
megvirradni a te neveddel
s a mindennapi békességet
kínokkal kiérdemelni
és kopott kancsal szentjeid
előtt motyogva térdepelni
és ne legyen a szerelem vétek
az álmokat ne sújtsa átok
az igaz adjon üdvösséget
és én már mindent megbocsátok
uram
én nem ...
Lesznai Anna- Vártalak
Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.
Esnagy József: E perctől kezdve
E perctől kezdve hallgatnunk kéne már
mert a szavak ezentúl csak elválasztanak
nem közvetítenek két romos szív között
pedig a hajnal ma kivételesen szép
A szőlőlevelek harmatosak
A rózsák csendesek és a bogarak
nyugodtan alszanak
E perctől kezdve már hallgatnunk kellene
mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül
nem találkozik két szív akkor céltudatosan
nem érdemes nem érdemes keresni egymást
még akkor sem ha élni csak szeretve jó
Kemény István: Remény
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.
Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?
Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.
Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.
Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.
De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.
Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...
Hervay Gizella: Két vers
I
Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók
Neked most jó lehet:
nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,
alamuszi képpel a szádban,
amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.
Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,
nem csöng bele a telefon:
máskor se csöng, te persze hívsz azért,
egyenletes szúrás az éjszakában.
Nem futunk össze a buszon se,
a véletlenek gyönyörű
összjátékának vége most, a kormozott ég
mögött vonul tovább a pillanat,
és nem lobban ki majd a délelőtt, ha
a dupla üvegajtó elé nem akasztod
üggyel-bajjal a bordó takarót fel.
(Ott hagytam, töksötét van.)
A vers címét köszönöm különben:
jelentkezem majd én is, ott leszek
a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,
nem tartozik és nem tart sehová.
Sárhelyi Erika - Csendpercek
mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét
Szabó T. Anna - Lenni a mindent
Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát. Lenni,
a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.
Ágh István: Befejező
Jobban hiányzom erkélye madarának,
keze sem melegebb,
mint ez a vasnyelű kés kezemben,
ha egy utcai lámpa
több kedvességet áraszt,
mit keressek mellette, mért szeressem?
Már csak pusztulnom lehetne miatta,
akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,
hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,
hogy légzését is elfeledjem.
Petri György - Csak egy személy
Petri György - Csak egy személy
Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.
FARKAS GÁBOR: Se itt, se ott
Nem fut a program, a reset sem segít.
Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.
A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.
A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…
[reset]
…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,
akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.
FÖVENYI SÁNDOR: HAZÁM
már tudom mit jelent nekem e táj,
darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.
már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.
és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncos hasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.
itt minden sors hozzám tartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig megfogok hallani.
enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér.
Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,
bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld amikor döngve rám zuhog.
Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni
l
Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben…
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik “fontos” semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szívem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.
Juhász Attila: KERESTELEK
Kerestelek a városok zajában
Házikók muskátlis ablakában
Kanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..
RÁCZ BOGLÁRKA:RÉGI VERS
az ég szürke és kopott kardigán
volt akkor, szemlátomást feszengtünk.
ahogy egymás mellett lépdeltünk a járdaszélen,
már nem emlékszem, hogy hová is mentünk,
hány éjszakát töltöttem is azóta ébren,
hány percet várakoztam arra, lehet-e idővel mérni,
hogy egyszer felismerem majd a lépteidet a lépcsőházban,
ki számolja a másodperceket,
néha azt hiszem csak elkerültük egymást,
te vársz ott ahonnan mindig elmegyek
MARKOVICS ANITA: Nehéz éjfél
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon…
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba…
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok…
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig… Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot…
KARAFIÁTH ORSOLYA: VIGYÁZZ RÁ FÖLD, ÓVJÁTOK ISTENEK
A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.
Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.
De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.
Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.
Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.
Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.
Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.
Vincente Cervera Salinas: FEKVÉSEK
Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.
Imreh András fordításai
PETRI GYÖRGY: Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT: ÍNSÉGES IDŐKRE
Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.
mantra
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
ZÁVADA PÉTER: Anyaverspróba
Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,
Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.
Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.
Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,
A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.
Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS
Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...
Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz
... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***
Kozák Mari Ma - tegnap – holnap
Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )
Egervári József : Pillanatfelvétel
A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...
Kozák Mari : Megöregszünk
Az ember egyszer csak megöregszik
és elfelejt szavakat,
nem tudja már merre kell menni,
s ázik egyre kapuk alatt,
karján szerelem helyett ül
a tegnapok bús magánya,
és ujjai közt csordul a léha ma…
egyszer csak jönne, a menni elől,
arcán a ráncok nevetnek,
tenyerében zsugornyi az élet
szeméből elveszett a fény,
és szikkadt szájszélén
csók nélkül szárad a morzsa,
feledve, volt jobb is a sorsa…
az ember egyszer csak megöregszik,
batyuba gyűjtött emlékei
reggelre olykor megszépülnek,
majd elvesznek éjjel, és a tegnapok
színes csokrában találja a ma,
kötélre akasztja – siratja,
s kereszt tövén magára takarja…
…megöregszik, csillagok honába vágy,
fákat rajzol lombtalant
meg vén folyót parttalant,
és házat ajtó nélkülit
kéményt mely tetőre rogy
fekete rózsát és színtelen eget,
fehér ingen levarrott zsebet,
aztán csak hallgat – imát sem mond,
holnap gyermek lesz – tán' bolond.
(2019)
Aztán megöregedtem
persze hazudom- még nem- sosem
próbálom hogy hátam egyenesen
ne a falnak támaszkodva
nem hunyorítok csak ha nem látják
valamikor elfeledtem a körömcipőt
aprócska sarkon így könnyebb
és amikor sétára indulok velem jönnek a könnyek…
a sarkon jeleket hagyok
ha jövök vissza ne feledjem az utat
már nem ismerős a fiatal akác
ám a vén juharral fél órát beszélgetek
és az a tavalyi avarba hullt gondolat
ma délután is utánam eredt
hogy meséljen arról mi volt egykoron
mikor fiam ült karomon…
néha álmodok valótlant
és elhiszem hogy az ég rám nevet
olyankor rajzolok kéket és színezem
a valaha volt emlékeket
majd csak ülök a kőrisem alatt és hallgatom
ahogy a szél egy dalt játszik az ágakon
meg ahogy a madarak sírnak velem
tudom – súgom – megöregedtem…
…aztán feledem azt a kort
és kinevetem a tegnapot papírt keresek
és levelet írok és magára hagyom a mát
és rajzolok színes képet
és a kémény füstje az ég felé szalad
és a szárítókötél hangosan nevet
és a lépcsőn táncol a holnappal a szeretet
és valaki átfogja vállam – mama gyere
nézd – szökik a bánat – csak gyere be.
(2025)
Túrmezei Erzsébet: HIÁBA VÁR... .
Megint haza indulok nemsokára
Nagy, néma csend borul a kis szobára.
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.
Nincs már ott, aki eddig haza várt
Békülten kimondom: Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.
Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S egyszer csak elébe léptem,
Hogy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára
Én olyan gyakran hagytam őt magára,
És neki úgy fájt minden búcsúvétel:
Körül tipegett anyai féltéssel...
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért...csendesen ült mellettem
s bele sűrítve szóba annyit mondott!
Azután...egyszer ő is útra kelt.
Végső tekintetével átölelt,
És indult...hangtalanul, csendesen.
Elment! Elment! Hiába keresem.
Ő utazott el!- ismételgetem:
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn
És most, előre ment és haza vár,
Csak egy kevés idő van hátra már,
S ha véget érnek próbák,földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-
Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
De csendje is tud drága titkokat...
Hogy várt mindeddig....
hogyne várna rám:
Haza vár most is az ÉDESANYÁM!
Andrássy Réka: Ne várj rám
Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Egervári József: Köztes időben
Most épp a halálról beszélek,
azt mondják közelít,
fekete kalapja van és fekete köpenye,
de csak azért, mert a feketét szereti;
leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,
na, mondd, mit követtél el,
kegyes legyek, netán kegyetlen?
Nem tudom megválaszolni hirtelen,
a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,
ám nem felel, csak ingatja fejét;
beszélnék neki az életről is,
csupa öröm, gyönyör, kreativitás,
ám kiröhög,
megfenyeget ujjával;
a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,
én pedig hazudni sem merek már.
A szürkeség nem bűn, mondom én,
a kispolgári anziksz szűkszavú,
közlés csak,
helyzetjelentés az életről,
mely pusztán csak szürke volt,
egyezzünk ki ebben,
semmi kilógás a sorból,
semmi lázadás,
pusztán csak unalmas,
hétköznapi mindenség,
egy pohár sör, vagy kettő,
rántott hús egy-egy hétvégén,
na, és munka, könnyű, nehéz,
lényegtelen,
de olyan igazi lélekmarcangoló;
ritkán szerelem, gyerek,
szerelemgyerek,
és minden, ami vele jár –
az egyetlen jó minden között.
Igen, igen, mondom, már tudom,
igyekeztem jóember (jó ember) lenni,
bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,
csak kicsi és hétköznapi,
semmi hősiesség,
még hétköznapi hősiesség sem,
csak sodródtam, csak sodortak napok,
és vártam, hogy holnap jobb legyen.
Nem lett jobb, sőt,
egyre rosszabb lett minden,
globális felmelegedés, infláció,
drága benzin, drága kenyér,
szar, nézhetetlen műsor a tévében,
kormánypropaganda,
valóságshow
és valóságtalan,
miközben nemzetileg alkalmatlanul
tengődöm ócska szolgaként,
ráadásul
még büdös civil is vagyok,
mondják, népemnek haszontalan.
Hát, nem csodálkozom,
hogy meglátogat a halál
és azt kérdi, mit követtem el?,
hát, semmit, még az elkövetésre
is gyáva voltam,
és lusta,
és álmodozó,
és alkalmatlan;
ülök a téren,
bámulom a lengén öltözött csajokat,
már csak nézni tudok,
elméletileg,
és hallgatni,
és szomorúnak lenni,
és már azt sem hiszem,
hogy holnap jobb lesz,
hogy holnap szerethetőbb leszek,
hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.
Persze, ne sajnáljatok,
csak egy számsor vagyok
poros irattári ügykezelők hátsóján,
egy azonosító jel a múltból,
ceruzával felfirkantva
egy lényegtelen dosszié hátuljára,
elmosódottan, megkopva,
hiszen minden lényegtelen,
mondja a halál,
csak amit elkövettél
vagy nem,
az számít,
mert a hősök már meghaltak,
az új hősök még nem születtek meg,
a köztes időben hőstelenül telik az idő,
Isten pedig lehunyja szemét.
Persze, nekem már mindegy,
fekete kalap, fekete köpeny,
hupilila is lehetne,
már nem számít,
a múlt megváltoztathatatlan,
még ha folynak is kísérletek
megváltoztatására,
rendszerszintűen nem számít senki,
az elmulasztott pillanatok
koporsószögeit akkurátusan
veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,
de ne sírjatok,
ami elmúlt, nem lesz többé,
ami nem volt, elveszett,
ami nem lesz,
arról felesleges beszélni –
és már bűneiteket se
gyónjátok meg, felesleges.
Az ember lehunyja szemét.
És Istent játszik.
Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság
Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,...
Szabó Éva: Profán miatyánk
Add uram
hogy ne kelljen minden reggel
megvirradni a te neveddel
s a mindennapi békességet
kínokkal kiérdemelni
és kopott kancsal szentjeid
előtt motyogva térdepelni
és ne legyen a szerelem vétek
az álmokat ne sújtsa átok
az igaz adjon üdvösséget
és én már mindent megbocsátok
uram
én nem ...
Lesznai Anna- Vártalak
Úgy vártalak, úgy vártalak,
Mint nem szabadna várnom jöttöd,
Mert nem szeretlek - nem kívánlak!
- Vártalak sápadt forróságban,
Mint meglapult gubbasztó állat,
Ki ösmeretlen árnyak jöttét
Lesi kíváncsi borzalommal.
És imádkoztam, hogy eljöjjél!
Szerelmesem légy - az, kit várok,
Hogy szép légy te - s én elsápadjak,
Erős légy te - s én elpusztuljak,
Mint szétmorzsolt rög bivaly útján.
Hatalmas légy, kacajra hajló,
Szívedig mégis felszeressél,
Mint virágot, kit gyepen lelnek,
Kit magasra nyújtott karokkal
Illatos oltárra emelnek.
Imádkoztam, hogy eljöjj végre -
Imádkoztam, hogy ne légy mégsem
Az, aki eljő néha napján.
...Most köszönöm, hogy itt az este,
Most köszönöm a hosszú várást.
Köszönöm édes alázattal
Hogy így tudtalak várni téged.
Esnagy József: E perctől kezdve
E perctől kezdve hallgatnunk kéne már
mert a szavak ezentúl csak elválasztanak
nem közvetítenek két romos szív között
pedig a hajnal ma kivételesen szép
A szőlőlevelek harmatosak
A rózsák csendesek és a bogarak
nyugodtan alszanak
E perctől kezdve már hallgatnunk kellene
mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül
nem találkozik két szív akkor céltudatosan
nem érdemes nem érdemes keresni egymást
még akkor sem ha élni csak szeretve jó
Kemény István: Remény
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.
Grigo Zoltán: Ki őrzi szívében?
Jég csipkézi előttem az utat,
arcomra dermedtek a reggelek,
gondolataim bennem lapulnak,
mint a fák közt didergő verebek.
Csikorognak a földön lépteim,
dühös kígyóként sziszeg rám a fagy,
úgy kavarognak az érzéseim,
mint hópelyhek zúzmarás fák alatt.
Hátamat ostorzó jeges szeleket
hordozok magamon régóta már,
a szívemre fagyott régi teleket,
nehezen viszi már magán a láb.
De azt ki mondja el most nekem,
hogy ki őrzi szívében a nyarat? -
tágra nyitott szemmel keresem,
lassan sötétedő égbolt alatt.
Olyan jó lenne még kicsit szeretni,
mielőtt kifogy az út a láb alól,
gyümölcsillatú nyarakat ölelni,
virágot szedni rügyező fák alól...
Hervay Gizella: Két vers
I
Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók
Neked most jó lehet:
nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,
alamuszi képpel a szádban,
amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.
Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,
nem csöng bele a telefon:
máskor se csöng, te persze hívsz azért,
egyenletes szúrás az éjszakában.
Nem futunk össze a buszon se,
a véletlenek gyönyörű
összjátékának vége most, a kormozott ég
mögött vonul tovább a pillanat,
és nem lobban ki majd a délelőtt, ha
a dupla üvegajtó elé nem akasztod
üggyel-bajjal a bordó takarót fel.
(Ott hagytam, töksötét van.)
A vers címét köszönöm különben:
jelentkezem majd én is, ott leszek
a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,
nem tartozik és nem tart sehová.
Sárhelyi Erika - Csendpercek
mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét
Szabó T. Anna - Lenni a mindent
Mit akarok? A levegőt, egészen.
Hogy áramlása bizsergessen át.
Hogy ürességet foglaljon a térben,
tűzzé telítse az energiát. Lenni,
a mindent vonzó mágnesesség
két kíméletlen pólusa között
(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)
és érezni a selymes levegőt.
Úgy bomlani ki minden mozdulatból,
mint szárnycsapásból lebegő madár,
ahogy a tágas, áramló magasból
a célra tart, a zuhanásra vár.
Telítődöm a tűzzel: lebegek.
Magamban hordom saját egemet.
Ágh István: Befejező
Jobban hiányzom erkélye madarának,
keze sem melegebb,
mint ez a vasnyelű kés kezemben,
ha egy utcai lámpa
több kedvességet áraszt,
mit keressek mellette, mért szeressem?
Már csak pusztulnom lehetne miatta,
akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,
hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,
hogy légzését is elfeledjem.
Petri György - Csak egy személy
Petri György - Csak egy személy
Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.
FARKAS GÁBOR: Se itt, se ott
Nem fut a program, a reset sem segít.
Hiába a négy fal közé feszített mennyezet.
Köztes állapot. Úton. Se ott, se itt,
elfoszlik a finom szövésű emlékezet.
Nagymamánál a konyha sarkában ládapad,
jancsiszöggel rögzített vászon házi áldás a falon.
Már ezt a semmit elhordozzák a versbe rángatott mindenek,
ahogy az elmúlás malaszttal teljes közönyében ébredek.
Mindennapi kenyér a rutin, mint egy imákba foglalt rítus.
A korlapon az erény és a bűn is csak relatív önáltatás:
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus,
az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz.
A megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a sok fizetetlen számla.
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet.
Akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit,
úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat.
A végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni:
mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
és akkor múlik minden, kezdődik minden magától…
[reset]
…és akkor múlik minden, kezdődik minden magától.
Mi már nem leszünk nyertesek. Ránk omlik a távol,
a végét százalékra sem tudjuk, de azért sejteni.
Úgy várni minden vacsora után a maszkos holdakat,
akár az elvégzett műszak foltozott pihenőperceit.
A forradalomtól pünkösdig osztjuk szét a testet,
mi az, hogy vége, mi az, hogy újra?
A Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás cserélhetetlen.
Fizetni kéne, de csak gyűlik a fizetetlen számla,
a megbocsátás illúziója vastag réteget alkot rajta.
Az üdvözülés rothadó hús, idegek, csont – a remény a váz,
egyik végén a fogantatás, másikon a csendes exitus.
FÖVENYI SÁNDOR: HAZÁM
már tudom mit jelent nekem e táj,
darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.
már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.
és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncos hasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.
itt minden sors hozzám tartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig megfogok hallani.
enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér.
Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,
bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld amikor döngve rám zuhog.
Baranyi Ferenc: Hozzájuk menni
l
Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben…
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik “fontos” semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szívem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.
Juhász Attila: KERESTELEK
Kerestelek a városok zajában
Házikók muskátlis ablakában
Kanyargós utcák szurkos terén
Kerestelek szökellő egek legén
Bozótban, fűben, vadvirágban
Sokat sejtő hajnali homályban
Búzamezőn, szélben, zivatarban
Kerestelek minden zord viharban
Kerestelek zengő bérctetőkön
Visszhangzó mélységen át a völgyön
Kerestelek rivallva: Hol vagy?
Elszántságom, pedig csak olvadt
Kerestelek zihálva, mintha nem is lennél
Aztán csak suttogtam neved, s Te ott teremtél..
RÁCZ BOGLÁRKA:RÉGI VERS
az ég szürke és kopott kardigán
volt akkor, szemlátomást feszengtünk.
ahogy egymás mellett lépdeltünk a járdaszélen,
már nem emlékszem, hogy hová is mentünk,
hány éjszakát töltöttem is azóta ébren,
hány percet várakoztam arra, lehet-e idővel mérni,
hogy egyszer felismerem majd a lépteidet a lépcsőházban,
ki számolja a másodperceket,
néha azt hiszem csak elkerültük egymást,
te vársz ott ahonnan mindig elmegyek
MARKOVICS ANITA: Nehéz éjfél
A holnapba átcipelt másodpercek
sűrű csillanása hátadon…
Válasz nélkül hagyott kérdéseid
lógnak a függönyön.
A hangszóróból nehéz illatú blues
árad. Füst kanyarog kifelé az ablakon
és beleütközik a Holdba…
Egy gondolat fonja hátulról
karjait nyakadba: én vagyok…
Megtorpan a huzat is a küszöbön,
a csillagok állóképe sem hunyorog
egy percig… Valami ősi ritmusra
szökell szívünk loholása;
majd elalszol ölemben,
mint egy elfáradt kisgyerek.
– Szeretlek – szavam néma suttogása
nehéz álomba bújtat;
rád gombolok egy szebb holnapot;
markodba rejtek egy hűs,
kriptonfényű csillagot…
KARAFIÁTH ORSOLYA: VIGYÁZZ RÁ FÖLD, ÓVJÁTOK ISTENEK
A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.
Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat – mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt… Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.
De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.
Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.
Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban…
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.
Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is –
– de inkább mégse.
Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. “Lehull rólam az oltalom”.
Vincente Cervera Salinas: FEKVÉSEK
Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.
Imreh András fordításai
PETRI GYÖRGY: Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.
JAGOS ISTVÁN RÓBERT: ÍNSÉGES IDŐKRE
Már maszturbálni sem tudok rád.
Az idegennél is idegenebb vagy.
Csak nézem ahogy a hüvelykujjaddal
izgatod a mellbimbód
és nem értem hogy jutottunk idáig.
Valaha elég volt ha csak rád gondoltam.
Mára egy adag hús maradtál,
amit lefagyasztok az ínségesebbnél
is ínségesebb időkre.
mantra
szavakat áldozunk a szájnak
szerelmet a szívnek
kilincset a varázsajtóknak
dölyföt a diadalívnek
perceket a toporgásnak
szorongást a féltésnek
magányt az utolsó napnak
s könnyeket a befejezésnek
amíg ép leszek
senkinek sem mondom el
azt a kínt ami belülről rág
nincs már nekem szerelmem
és nincs család
így nincs semmi
amiért élni érdemes
még az életnek sincs itt
semmilyen érdeke
fizikai fájdalom a lelki kín
mindegy már nekem
kötél vagy sín
százan mondják övék vagyok
csak eggyé lenni nem tudok
vitatkozhatunk napokon át
amíg az isten gödröket ás
fejemhez vághatsz minden vághatót
de ha sírni kell majd magadba bújsz
nem kérek alamizsnát
csak engedj utamra kérlek
én is siratlak majd gyönyörű szépem
amíg ép leszek te leszel velem
amíg élsz ott leszek veled
ZÁVADA PÉTER: Anyaverspróba
Hegyes metszőfogad, eszelős, barna szemed,
Széles járomcsontod markáns vonala,
Ahogy az arcodból kiáll, előre mered
– Valóságosabb vagy most, mint valaha.
Huszonéves lehetsz, még boldog, amilyennek
Egy fekete-fehér képen láttalak.
Finom ívű vállak, telt és nehéz mellek:
Egy múltból s álomból formált lányalak.
Nézlek, és már sejtem, ez csak képzelgés lehet
– Hogyan is lehetnék veled egy idős?
Huszonnyolc éve te adtál életet,
S a szoba, a szék, az ágy sem ismerős,
A testtartásod sem – most könnyedebbnek látom –,
Kezed karba fonva ülsz a fotelben.
Tudom, most már biztos: nem lehet más, csak álom,
S félek, nem én téged, te álmodsz engem.
Herczog Gyuláné (Pilla): EGYSZERŰ VERS
Kérdezzetek, ha tudok válaszolok;
válaszolok, ha tudok...
Ha tudok... el szoktam mondani,
el szoktam mondani... amit...
amit eddig nem kérdeztek.
Nem kérdeznek, akik látnak,
akik látnak, azoknak jól mutattam;
jól mutattam, és sokat
... sokat. Magamból.
Magamból ruhában...
ruhában és meztelen is.
Meztelen is, amikor fáztam;
amikor fáztam, majd, ha szólt egy jaj,
egy jaj, aztán a csöndet is...
... a csöndet is, meg sok mást is.
Sok mást is: mind együtt más(ok)nak sokk
... más(ok)nak sokk, vagy kevés.
Vagy kevés, vagy ami elég.
Ami elég annak, aki él!
Aki él, az úgy van, s tesz, ahogy én.
Ahogy én. Még él olyan, aki kérdez?
Aki kérdez, mint most én, mert nem lát!
Nem lát, vagy amit lát, az csak a fél.
A fél, a megfejteni kívánt, mint ez a vers;
ez a vers, kellően egyszerűen
... kellően egyszerűen. Lehet válasz?
Válasz! Fehéren-feketén!
Fehéren-feketén felelet.
Felelet. Kérdezzétek...
Vaskó Ági: Jambusos évszakok Tavasz
... ahogy riant a téli jég,
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát.
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
Nyár…
... ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.
S a búza sárga lábnyomán –
megült a csend a száz csodán...
Ősz…
... amint az ősz ma átkarolt,
fülembe mélabút dalolt,
ezüst szitája rét felett –
ledér kamilla csókja lett,
nevetve rázta kóc haját,
Napot takart a kis galád.
... az ősz ma érzem itt rekedt,
a csend megült a domb felett.
Tél…
... amint a tél kezét fogom,
vacogni, jaj, van ám okom.
Fehér a lépte, jéghideg,
fagyos-halála rám sziszeg,
s a dér ölelte szemfedél –
tavaszt, reményt, ma nem mesél.
Mogorva, szürke most e tél,
lefejtve nézd, a csipkeszél...
***
Kozák Mari Ma - tegnap – holnap
Tegnap enni adtam a múltnak
hazug szavakat – fehér abroszon
ragacsos morzsákat
majd itattam – sós vízzel
tudja mi a fájdalom a nem akarom…
csak nevetett felemelt fejjel
én elé térdeltem – félelemmel.
Holnap majd ringatom
csokrot fűzök a tegnap magányából
fehér és vörös – virágok
vaksi ablakok alatt léptek
házfalakról alácsorduló fájdalom
ágak nyúlnak felém
még térdelek – fázik velem a félsz.
…tegnap enni adtam
holnap majd ringatom
ma a fekete árnyakat rólad faggatom.
*
( Hajnal Éva )
Egervári József : Pillanatfelvétel
A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése