már tudom mit jelent nekem e táj,
darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.
már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.
és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncos hasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.
itt minden sors hozzám tartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig megfogok hallani.
enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen nekem gőzölög a frissensült kenyér.
Itthon vagyok, s tán’ itt is temetnek,
bár kétlépésnyi boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld amikor döngve rám zuhog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése