Úgysem hallja meg az Isten!

Ha azt gondolná bárki, hogy a kis kortól az éhezés démonától félő gyermek, ha terített asztalhoz ültetik, elcsendesedik, és a félelmeit leszórja magáról, mint amikor véletlenül hangyabolyba lépünk, lábunkról a csípő hangyákat, sajnos nagyon téved. A gyermekkori élmények olyanok, mint a gránitba vésett szavak, nem kopnak. Olyan maradandóak, mint a drogosnál a függőség, akit örökké kísért a múlt árnyéka.
Aki gyermekkorában éhezett, egész életében fél attól, hogy újra éhezni fog. Ezt tapasztalta Nóri is azoknál a gyermekeknél, akik teljes elhanyagolásból kerültek hozzá. Lili ette a szeretett meleg cipókat mindennap, megnyugtatta és boldoggá tette. Tomi és Pisti más volt, mérhetetlen sokat ettek, de válogattak. Pisti nem annyira, mint Tomi. Érthetetlen volt számára eleinte mert ő volt olyan alkatú, mint a legkiéhezettebb afrikai gyermek. Ha láttunk ilyen gyermeket a televízióban, újságban, szörnyűlködve sóhajtottunk egyet, szerencsétlen gyermekek suttogtuk magunk elé és tovább ugrottunk a csatornán, vagy tovább lapoztunk. De csak ennyi, tudomásul vettük, hogy ilyen is van, de még a probléma megoldhatóságán sem gondolkodtunk el. Azonosultunk szép csendben a földrész egyes részeinek  a mérhetetlen szegénységével.
Nem kell Afrikába menni, a huszonegyedik században alakul az alultáplált gyerekek tábora Magyarországon is. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a magyar újra besétált a saját vermébe. Olyan emberek változtatták, formálták át a vidék életét, akiknek halvány gőzük nem volt, hogy az átalakulás után mi következik. A falun élő embernél szorgalmasabbat nem találni a világon, sajnos a legnagyobb bombát vidéken robbantották fel. Nóri emlékezett még arra az időre, mikor Hortobágyon járva, már asszonyként hallotta, hogy a turizmus miatt bizonyos portákon disznót nem, csak legfeljebb negyven tyúkot lehetett tartani. Azt mondta akkor, ilyen nem lehet, a vidéki embert nem szabad leszoktatni az önellátásról, még a turizmus miatt sem. Emiatt is indult a sok vidéki ember a városokba dolgozni. Eljött az az idő, hogy falun sem a kertbe ment ki zöldségért, hanem reklámszatyorral sorba állt érte a boltban. Megszűnt a tradíció, ami apáról fiúra öröklődött, a vidéki gazdálkodás folytatása. A kiskertekben gaztenger, vagy jobb esetben pázsit, nem volt hangos a baromfiudvar se. Elvették a hitüket, amit őseiktől örököltek. Élhetetlen falvakban a munkanélküliség a szegénységgel karöltve sétált. Mivel nem folytatták az ősi hagyományt, így nem adták tovább a gyermekeiknek a tudományát. Tudatosan elfeledtették velük, hogy kincs van a birtokukban, a drága magyar föld, ami oly gazdag, hogy több ország népét is el tudná látni élelemmel. A hatalmas fejlődést sikerült elérni, egyre több gyerek éhezik. Segélyért áll sorba a munkanélküliség miatt a felnőtt dolgos korosztály. Feltört lakásokban meghúzódó hajléktalanoktól vitték a gyerekeket intézetekbe, szaggatták a szeretet láncait. Hibát hibára halmozott az ország. A legnagyobb hiba, hogy nem termelődött újra az a nemzedék, akik fel tudnák emelni a nemzetet olyan színvonalra, hogy benne újra a harmónia legyen az úr. A nyugat majmolása a modern kor guillotine lefejezi a nemzetet. A fejetlenség nem látóvá, nem hallóvá tesz mindenkit. Az élet legfontosabb dolgai maradnak el, a hazaszeretet, a szülői szeretet, a család szentsége ezzel együtt, a hit, a cél, a munka szeretete.
. Nóri azon tűnődött a második púpozott túrós csusza után, hová fér el az a sok ennivaló? Csak mikor felállt Tomi az asztaltól, szörnyedt el kigömbölyödő hasától.
– Na, Tomi, fér-e még beléd valami? – nevetett szörnyülködve a gyerekre.
– Mmit aadsz? – érdeklődött csillogó szemmel a kisfiú.
– Fogkefét, szappant, irány a fürdőszoba, ez a második menü… este van.
Tomi ijedten ment vele a vesztőhely felé.
– Mminek, nnem aakarok! – próbált dadogva egyezkedni.
Zuhogott a jó meleg víz a kádba, megrökönyödve nézte a sok vizet, hogy abba kell neki fürödni. A befogadóban már használniuk kellett a fogkefét, Tomi szerette is ezt a játékot, mert ő annak vette fel. Jó nagyot nyomott a fogkrémből a kefére, dörzsölte, habosította feketére szuvasodott fogait, aztán köpött. A gond csak az volt, hogy a vele szemben lévő tükörre, és nem a mosdókagylóban landoltak a célt tévesztett köpések. Pisti hangos röhögése még jobban inspirálta, hogy különböző mutatványait közkinccsé tegye. A fürdőszoba csatatérré változott, mintha földönkívüliek szállták volna meg. Pisti örökké fáradt, támaszkodó tulajdonságával remekelt. Ha már állhat, miért nem támaszkodhat? Így támasztotta le a polcot, a törölközőtartó falra szerelt két karját már az első este. Nagy nehezen ágyba dugta őket Nóri. Este még bement hozzájuk.
– Szoktatok-e imádkozni, ha igen, ne feledjétek az imát – ült le melléjük –, és mi elköszönünk egymástól esténként.
Pisti a magára húzott paplan alól dörmögött. - Mire való az, úgyse hallja meg az Isten.
- De meghallja, hidd el, már eddig is hallotta, azért vagy most itt nálam - méltatlankodott Nóri. Isten veletek lesz mindig, amíg a szívetekben szeretet van.
Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá. Érezte, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud ebből a lyukból kimászni, csúszik az oldala. Újra összeszorult a gyomra, hogy ettől a naptól fenekestől felfordult a megszokott napi ritmus, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz, ha...mi lesz, ha…– sorolgatta magában, mi jöhet még ezután? Nem csak róla volt szó, hanem a vér szerinti családjáról… egyre többet előtörtek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ. Az Isten elkezdte az adakozást, adott neki olyan két gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban. Nincs értékrendjük, semmi se fontos számukra. Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák a házban mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, vagy az ágyneműtartóban. Megelégelte. Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a kekszes zacskót a kis gatyák közül.

 – Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett .

– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika ellentmondást nem tűrő hangon.
Mikor hazahozta az oviból a gyereket, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan – hozta boldogan a megtalált kincset – neem vvitték el!
– No hiszel már a becsületszóban fiam?– nézett rá mosolyogva Nóri.
Azt hitte, majd minden kis keréknyom odatalál a sáros úton a nagy keréknyomba. Később már rájött, hatalmasat tévedett, a berögzült gyermekkori félelmek halálig tartanak, talán még azon is túl. Az ételdugdosás még hagyján, de ezzel egy időben, a szobában hulladék hegyek nőttek. Szisztematikusan, és gondosan válogatott kacatok népesítették be a két fiú életterét.
Nóri tehetetlenül szemlélte a halmozást, a ház lassan olyan lett, mint egy hulladékgyűjtő kuka.

Megszégyenítés és furcsa álmok

Laci a szomszédos falu keverő üzemében kapott gépszerelői munkát. Nagyon megváltozott. A kudarcot, hogy eltűnt előle a hologramként kivetített eszménykép, nem tudta feldolgozni,. Depressziós lett, amit újra és újra alkohollal próbált oldani. Nóri próbált, de nem tudott rajta segíteni. Laci gúnyos lett, lekezelő, ami ismeretlen volt az addigi életükben. Sokszor kérte, hogy beszéljék át az eseményeket, de csak egy kézlegyintést kapott.

-- Ne törd magad, ez a világ a süllyesztőbe került, nem érzem magam jól benne. Ne hidd, hogy tudunk változtatni, új szelek fújnak. Mocsár, meg dögvész jön ránk. 

Nóri is hasonlóan érzett, azzal a különbséggel, hogy őt a nap huszonnégy órájában lefoglalták a szürke hétköznapok idegölő cselekedetei. Néha titokban megpróbált felülkerekedni önmagán, tervezett és álmodott egy szebb boldogabb jövőt, amiben újra harmónia fog majd uralkodni. Nem tudta sokáig az illúzióit felszínen tartani, mindig hamar kizökkent belőle, vagy az anyja örökös halni készülése, értelmetlen beszéde miatt, vagy attól a félelemtől, milyen alkoholos bódulatba kerül elő estére a párja. A fiúk felnőttek közben, középiskolába kerültek, csak hárman nézték otthon a szürke horizontot. Laci látta az új munkahelyén, hogy milyen nyugalommal megy nagy tételben a szajrézás. Egy meggondolatlan napján eldöntötte, meglepi Nórit, bedobott a Trabantba egy zsák ocsút. Arra nem is mert gondolni, hogy minden lépését figyelik a lecsúszott párttitkárnak. Rendőrök várták az útkereszteződésben. Visszakísérték, a többiek előtt kellett visszaadnia az értéktelen szemetes búzát. Megszégyenítették. Utána lelkileg teljesen a padlóra került. Később ugyanez a rendőr nagy fejjel elmesélte, hogy kinek az utasítására kapták el. Amikor visszavitte a szemetes búzát az az ember sajnálkozott a legjobban rajta.
-- Miért nem szóltál, adtunk volna papírt róla – tárogatta a kezét a műszak vezető, de a szemében ott volt a kaján gúny a megelégedettség, sikerült megalázni mindenki előtt. Ez volt a célja.
Nóri látta hogy egyre rosszabbodik a férje állapota. Sokszor órákig sétálgatott éjszaka a folyosón. Ingerült és agresszív lett, nem kötötte le semmi.
Benne is felszínre tört a lelkiismeret-furdalás, ha nem hozza ide a faluba, ha elmennek a másik gazdaságba dolgozni, nem történik mindez meg velük. Élhetnének kiegyensúlyozott boldog életet a gyerekeikkel együtt. Maradt volna megbecsült szakmunkás, és semmi pártfeladat, meg haverizmus a sok léhűtő iszákossal. Okolta saját magát, hogy gyenge volt, nem tudott nemet mondani az anyjának, engedte, hogy a sors által kijelölt útról letérjenek.
Az összeomlás végig söpört az országon, nem kímélte se gazdaságokat, se téeszeket. Beindult az ország szétrablása. A privatizáció selyem leple alatt munkanélküliség, szegényedés ütötte fel a fejét. Falun megszűnt a munkalehetőség, a tehetetlen emberek elindultak ingázni a több kilométerekkel arrébb a semmiből kinőtt összeszerelő üzemekbe. A szabad levegőhöz szokott vidéki ember bekerült a festékgőzös, egészségtelen gyártó sorok mellé. Elhanyagolták a kerteket, lassan a beléjük ivódott önfenntartást is feladták. Az anyja közben egyre habókosabb lett, örökké figyelnie kellett rá, néha döntést hozott, hogy levelet ír a tévének, a miniszternek, mert ellopták a földjét. Nórinak a kiskaput is zárni kellett, el ne bolyongjon otthonról.
Az anyja nem értette meg, mi történik körülötte, de érzékelte, hogy az új világ nem lesz mindenkinek jó, neki se, féltette az öt hold földjét, de azt nagyon. 

Igaza volt.
Virágzott a spekuláció, a drága magyar földeket leértékelt aranykorona áron fillérekért vették meg a rászoruló családoktól, holdanként tízezer forintokért.
Nóri két fia középiskola után a városba maradt dolgozni, ott alakítottak ki párkapcsolatot később. Az anyja mivel második gyermekkorát élte, egyre több figyelmet igényelt, furcsán kezdett viselkedni, megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülötte. Néha arról suttogott sejtelmesen, hogy beszél hozzá minden tárgy... vizionált.
Ezek a vizionált dolgok egyre csak fokozódtak, meg akarta győzni Nórit arról is, hogy mindent megálmodik, de sok mindent elmond neki a kis táskarádiója, meg néha a villanykörtéből is hangok jönnek elő.
Nóri mosolygott rajta, nem hitt a misztikumban, csak a valóságban, de amire nem tudott magyarázatot adni, őt is bizonytalanná tette.
Ilyenek voltak az anyja haláláig tartó különös látomások, amik mind hitelesek voltak, majd halála utáni jelenései, amik rémületben tartották az egész családot. Ezek a történetekre soha nem találtak magyarázatot. Ilyen volt az az éjszaka is, mikor percre pontosan megálmodta kisebbik fia elhatározását, hogy elmegy az országból.
"Az anyja mély álomban volt, gyorsabban vert a szíve, tudta, hogy ébredni kell, szólni a lányának, hogy baj van. Tengerzúgást hallott, víz csobbanást, hajókürt hangját a távolodó hajóról. Hallott egy hisztérikus kiabálást:
– Ne menjél el, ne hagyj itt engem! Ha elmész, vissza se gyere!
– Csak három hónap, visszajövök – szólt az unokája.
Hullámok dübörögtek a parti sziklákon, már nem látta a hajót. Felült az ágya szélére. Még nem volt tudatánál, a fülébe még morajlott a tenger. "

Keze tétován kereste a görbebotját. Nehezen támaszkodva felkelt. Mikor a másik szobához ért, megzörgette az ajtót a bot végével.
– Kelj fel lányom, a fiad bajban van. Veszekednek a fiatalok, a fiad Amerikába készül. Intézkedj, nem mehet el, baj éri!
– Jaj, édesanyám, mit álmodott már megint? Feküdjön vissza nyugodtan, hajnali három óra van! – szólt rá álmosan Nóri, és motyogva bújt vissza párja mellé.
– Mit kavar már megint anyud? – kérdezte a férje álmosan.
– Rosszat álmodott. A sok nyugtató, altató miatt olyan különösen viselkedik.
– Lassan kilencven éves, az is zavarja a fejét. Aludjál.
Már nem tudott, csak forgolódott. Reggel felhívta a fiát.
– Nincs semmi baj, fiam? – kérdezte színlelt nyugalommal.
– Hát már nincs, de az éjjel jól összevesztem Katival, tudod, lenne egy jó pénzes meló a tengeren, olajfúrón, de ő kiakadt, nem enged.
– Ne menj fiam, igaza van, baj fog érni, nem mehetsz!
– Jól van... nem megyek, egész éjjel gondolkodtam, meggyőztem magam, nem hagyom itt. Fene a pénzt!
Mikor a telefont letette, döbbenten nézett az öreg fáradt arcú anyjára.
– Honnan tudtál anyu a tengerről, a hajóról, a veszekedésről?
A anyja mosolygott – Megálmodtam. De nem megy ugye el az unokám?
– Nem megy anyu, valaki az éjjel meggyőzte, hogy maradnia kell.
Nem beszéltek róla többet, de a fia, mikor elmesélte az otthoni vitáikat, pontosan idézte a nagy anyja kétségbeesett szavait, azt is hozzátette, hogy valami miatt nem tudott egész éjjel elaludni.